Spanyolországban nagy hagyománya van a keltibér és ibér téma kutatásának, mivel sok spanyol úgy véli, hogy ezek a népek már egyfajta ős-spanyolok voltak.
Ti. nekik nincs olyan egyértelmű eredettörténetük, mint nekünk, ahol Kr.u. 895-ben belovagolt Árpád a népével, azt ők számítanak honfoglalóknak, honalapítóknak.
Spanyolországot ebből a szempontból inkább az jelzi, hogy nagyon ősi népességhez mindig érkeztek újabb és újabb népelemek, akik végső soron összekeveredtek az előző lakókkal.
Igazából a római hódítás is csak új nyelvet hozott magával és részben új kultúrát, de a korábbi népesség nem cserélődött ki, csak romanizálódott.
A keltibéreket az ún. keltibér háborúkban végül a jobban felszerelt, jobban kiképzett és nagyobb létszámú római hadsereg győzte le, a keltibérek sorsa ekkor a leigázás, majd a romanizáció lett.
A romanizáció Hispániának ezen a részén a Kr.e. 1. században gyorsult fel, a Kr.u. 1. század végére Hispániának a keltibérek által lakott régiói már teljesen romanizálódtak a feltételezések szerint.
A keltibér nyelv is ekkorra halhatott ki, a provinciális latin váltotta föl.
A keltibérek elhamvasztották halottaikat, ezért a testi jellegeikről és népességgenetikai hovatartozásukról sajnos szinte semmit nem tudunk.
Az antik leírások szerint és a régészeti leletek szerint is a Kr.e. I. évezred második felében már megindult náluk egyfajta városiasodás és kultúrájuk sajátos ötvözete volt a kelta barbárságnak és a kifinomultabb, városias mediterrán civilizációnak.
A keltibérek igen harciasak és kiváló harcosok voltak a leírások szerint, ismerték a lovas hadviselést, de gyalogosan is kiválóan harcoltak.
Egyes feltételezések szerint a keltibér vezérek (spanyolul caudillo, többes számban caudillos) harcosaikat maguk köré gyűjtve időnként rablóhadjáratokra indultak a félsziget egyéb, főleg nem kelta népei ellen, de minderre kevés az egyértelmű bizonyíték.
A keltibéreknek volt írásuk, a szomszédos ibérek írását, az ún. északkeleti ibér ábécét vették át és adaptálták a saját nyelvükre.
A keltibér feliratok száma és hossza nem túl jelentős, de ahhoz elég volt, hogy a nyelvészek nagy vonalakban rekonstruálják a keltibér nyelvet.
A rekonstrukció szerint a keltibér egy olyan Q-kelta nyelv, amely aránylag korán, legkésőbb a Hallstatt-korban elszakadt a többi kelta nyelvtől és hangkészletére, a szavak hangalakjára egy vagy több mediterráneumbeli nyelv is hatott.
Keltibérnek nem saját magukat hívták (megvoltak a maguk saját kelta törzsnevei), hanem az antik szerzők adták ezt az elnevezést, akik szerint ezek a törzsek kelták és ibérek keverékei voltak.
Nem keverendő össze a keltibérrel, amely egy Q-kelta nyelv volt némi feltételezett mediterrán (ibér+ligur+egyéb) szubsztrátummal.
A keltibér egyébként gyűjtőnév volt, 4-6 néptörzs tartozott ide attól függően, hogy kiket számolunk bele, de nem minden hispániai kelta törzs volt keltibér, hanem csak egy részük, akik az ibérek és a többi kelta közé "beékelődve" laktak az Ebro völgyében, ill. a Duero és a Tajo felső folyásánál.
A jelenleg rendelkezésünkre álló tudás alapján az ibér egy ragozó (agglutináló) típusú nyelv volt, a megfejtett szavak nagy része azonban semmilyen más nyelv szókészletével nem rokonítható.
Kivéve néhány szót, ami nagy valószínűséggel azonos eredetű a baszkban és az ibérben, de hogy melyik volt az átadó és melyik az átvevő nyelv, azt ma már képtelenség megállapítani.
A fentiek miatt a témával foglalkozó nyelvészek az ibért rokontalan nyelvnek, ún, szigetnyelvnek (spanyolul lengua aislada, angolul isolated language) tartják.
Az ibérek viszonylagosan kulturált népek voltak, a Kr.e. 1. évezred derekától pl. már voltak váraik, városias településeik, szobrászatuk és festészetük.
Az ibérekről szóló szócikk a spanyol, német és angol Wikipedián:
- őshonos, autochton felső-paleolit kori lakosság az Ibériai-félszigeten, akárcsak a baszkok
- a Mediterráneum keleti részéből a korai neolitikumban érkező ún. Cardium-kultúra leszármazottai
- a Mediterráneum keletebbi részéről érkeztek tengeri úton, de jóval később, mint a Cardium-kultúra, nagyjából a Kr.e. 2. évezredben (művészetük egyes elemei keleti mediterrán kultúrákkal mutatnak rokonságot)
- a Kaukázus vidékéről érkeztek (ott is volt egy Ibéria nevű ország, de nagy valószínűség szerint véletlen egybeesésről van szó)
- Észak-Afrikából érkeztek, a Maghreb (Marokkó, Algéria, Tunézia) vidékéről
Manapság az észak-afrikai elméletet a szakértők már teljesen, a kaukázusit meg majdnem teljesen elvetették.
Marad az első három teória, ill. annak kombinációi.
"A romanizáció révén a legtöbb paleo-hispán nyelv utódok nélkül kihalt, az ibér nyelvek pl. a feltételezések szerint legkésőbb a Kr.u. 1. században kihaltak, érdekes módon viszont a baszk túlélte a romanizációt - Nyugat-Európa egyetlen nem indoeurópai nyelveként."
Sőt ha úgy vesszük, egész Európa egyetlen nem indoeurópai, nem sémi, nem finnugor és nem török nyelveként.
A máltai nyelv a sémi Európában, ez az arabnak egy származéka.
No meg persze a héber, de azt csak rituális nyelvként használják az európai zsidók.
A II. vh. előtt az askenázi zsidók által igen széles körben használt jiddis nyelv - kevesen tudják - a germán nyelvcsalád tagja:-)
Spanyolország rómaiak előtti nyelveit a spanyol történészek összefoglalóan paleo-hispán nyelveknek nevezik.
Igazából ezek is alapvetően két csoportra oszthatók:
1) Nem indoeurópai nyelvek: ide tartozik a baszk, az ibér (több, feltételezhetően rokon nyelv) és a tartesszoszi
2) Indoeurópai nyelvek: ezek is két fő csoportra oszthatók, mint prekelta és kelta nyelvek, de nem egyértelmű az egyes szakértők véleménye, pl. a mai Portugália és Extremadura területén beszélt luzitán helyzete is vitatott.
Valószínűleg a nem indoeurópai nyelvek képezik a hispániai nyelvek legősibb, legrégibb rétegét, azon belül is a baszkot általában őshonos, autochton hispániai nyelvnek tartják, amelyet sokan egészen a felső paleolit korig vezetnek vissza.
Azt azonban a legtöbb spanyol és baszk nyelvész is elveti, hogy kizárólagosan, egyedül a baszk lett volna a félsziget (sőt egyesek szerint egész Nyugat-Európa) legősibb nyelve.
Valószínűsíthető, hogy az Ibériai-félsziget ősi, pre-indoeurópai nyelvei több különböző nyelvcsaládba tartoztak, amelyikből csak egyik volt a baszk, nem is feltétlenül a legjelentősebb.
Ott vannak pl. a félsziget keleti partvidékén (Levante) és a mai La Manchában és Kelet-Andalúziában egykoron beszélt nyelvek, amelyeket egyes spanyol nyelvészek megpróbáltak a baszkkal rokonítani. Ez az úgynevezett baszk-ibér elmélet.
Újabban az a nyelvészek mérvadó részének véleménye, hogy a baszk és az ibér nyelvek között nincs genetikai rokonság, ugyanakkor egyes közös fonetikai és grammatikai sajátosságok arra utalnak, hogy a két nyelvcsalád között hosszú ideig tartó, intenzív areális kapcsolatok voltak, afféle Sprachbund (nyelvszövetség).
Az észak-afrikai berber nyelvek (hamita nyelvcsalád) szókölcsönzések révén szintén gyakoroltak némi hatást a paleo-hispán nyelvek fejlődésére.
Később, már a Kr.e. I. évezredben a föníciai-pun (sémita nyelvcsalád), majd kb. Kr.e. 500-tól ógörög kereskedők révén az ógörög (indoeurópai nyelvcsalád) gyakorolhatott hatást a félsziget nyelveire.
Persze a legelsöprőbb hatása a római hódítás és a szinte teljes romanizáció révén a latin nyelvnek volt, de a romanizáció kezdeteit inkább csak a Kr.e. 2. évszázad végétől számítják Hispániában.
A romanizáció révén a legtöbb paleo-hispán nyelv utódok nélkül kihalt, az ibér nyelvek pl. a feltételezések szerint legkésőbb a Kr.u. 1. században kihaltak, érdekes módon viszont a baszk túlélte a romanizációt - Nyugat-Európa egyetlen nem indoeurópai nyelveként.
Bár a latin nyelv a baszk szókincsére is igen erős hatással volt.
Már nem igazán aktuális. Egy fordításhoz szerettem volna a kontextust kicsit jobban megismerni. Azt hiszem, hogy a guglifordítóval megnéztem a szöveget.
Nagyon érdekes volt, hogy a spanyoloknak hogyan sikerült némi pénzt kisajtolniuk a 17. század későbbi szakaszában a dél-itáliai birtokaikból a gazdag északi tartományok védelmére. A Dél finanszírozta Északot. :-)
A spanyol (castellano) eredetileg egy kemény katonanyelv volt, a mórok ellen harcoló kasztíliai katonanemesek (hidalgo - hijo de algo - valakinek a fia) nyelve, jóval keményebb dialektus, mint a dallamosabb olasz, francia vagy provanszál.
Tehát nem annyira a költészet nyelve volt, mert arra ott volt a kiműveltebb, dallamosabb, kellemesebb hangzású provanszál. Persze azért óspanyol nyelven is volt költészet, ott van pl. a híres Cantar de mio Cid (XII. sz. legvége, XIII. sz. legeleje), ami az óspanyol nyelv kutatásának egyik legfontosabb dokumentuma
Érdekes nyelvtörténeti momentum az is, hogy a mai spanyol nyelv őse, a középkori spanyol vagy óspanyol (castellano medieval) a X-XI-XII. században még csak egy helyi jelentőségű, viszonylag kis területen (Ibériai-félsziget északi részének közepe) elterjedt nyelv volt. Ráadásul volt több másik regionális ibero-román nyelv, amely az óspanyollal párhuzmosan létezett. És itt nemcsak a katalán és a portugál ősére gondolok, hanem az ún, navarro-aragonés és az astur-leonés csoport nyelveire. Ezeket a nyelvtudomány önálló, a spanyoltól különálló nyelveknek számítja. Mára nagyon visszaszorult a használatuk, lényegében majdhogynem eltűnt, Észak-Aragónia területén néhány tízezer ember használja az aragonést, Castilla-León északi részén meg talán még annyi sem a leonést. A középkorban, a XV. sz. előtt azonban mind az aragonés, mind a leonés jóval elterjedtebb volt, nagyjából a spanyollal (castellano) azonos területen beszélték.
A reconquista során azonban a castellano bizonyult a legéletképesebbnek, az terjedt el leginkább a móroktól visszafoglalt területeken.
Igazán nagy karrierje azonban akkor kezdődött, amikor a XV. sz. végén ezt tették meg a kialakuló spanyol birodalom fő nyelvének, ill. spanyol gyarmatosítók, katonák és telepesek tíz- és százezrei magukkal vitték az amerikai kontinensre.
Ma a spanyol az angol és a kínai után a világ egyik legelterjedtebb nyelve, mind földrajzi elterjedését, mind a beszélők számát tekintve.
A telepítés 1767 és 1769 közt történt, III.Károly spanyol király megbízta vele Johann Kaspar Thürriegel bajor származású katonát. A telepítés helye Andalúzia tartomány, a Sierra Morena vidéke. A telepeseket Baden, Württemberg, Pfalz, Mainz vidék, Trier vidék, Elzász, Lotharingia, Svájc, Flandria területén toborozták. Egyesek szerint 6-8 ezer telepes jött. Mások szerint 10 ezer, ebből 1893 parasztcsalád - 8193 fő, 553 kézműves család - 2241 fő, összesen 2246 család - 10420 fő, német és flamand bevándorló érkezett.
Az eddig feltételezetteknél háromszáz évvel fiatalabbnak bizonyult Madrid.
Hat, a XII. századból származó középkori épület maradványait fedezték fel egy ásatás során a spanyol fővárosban. Az eddigi feltételezések a hivatalos történetíráson alapultak, amely szerint a település már a IX. században város volt és arab fennhatóság alatt állt. A kutatók az új felfedezések alapján viszont úgy vélik, hogy I. Mohammed cordóbai emír a IX. század második felében azon a területen, ahol a későbbi Madrid kialakult, csak katonai erődítményt hozott létre, nem pedig tartós települést.
"Madrid csak a XII. században fejlődött várossá, miután keresztény uralkodók visszahódították a területet" - fejtette ki Esther Andreu régész az El País című lapnak. A kutatás vezetője hangsúlyozta: "A IX. századból nem találtuk lakóházak nyomait. Az általunk felfedezett XII. századi épületek bizonyulnak a legrégebbi maradványoknak, amelyek Madridból mint városból fennmaradtak" - fejtette ki a régész. Az ásatásokat közvetlenül a királyi palota mellett végezték
