Fejünket majd szépen lehajtjuk,
most a bokrok közt hálunk, mint a
madarak, neszelve hogy ropog
a fiatal őzbak csontja amint
álmában elnyúlva csak nő a
pázsiton, mert barátunk látod,
és talán még két hét;agancsa
helyén már szép apró dúdorok
nőnek és elbőgi álmában
magát, hogy fölriadunk;előbb,
mint a virágok nyitnák ajkuk
a harmat előtt, előbb,- előbb,
a hangjukat imádó részeg
madarak énekénél mert jaj!
oly messze még a derengés is;
majd heverünk csak alvó bokrok
leveleit tépdesve félve
ujjaink között babonásan
nyitott szemekkel nézzük egymást.
Mint észrevétlenül álomba hull az ember,
úgy hull az ifjukorból a férfikorba át;
már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel
s apányi lett körötte már egyre több barát.
Apa és kisfia most együtt látogatják,
s a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti őt,
ki érti még lobos szivének sok kalandját,
s kijátsszák lent a padlón a hintázó időt.
De mégis néhanap felnőttként pénzt keres már,
megrendelésre fordít, eladja verseit,
már szerződést bogoz, számolgat és protestál
s megélni néki is csak a mellékes segít.
Sikerre nem kacsint, mert tudja, egyremegy,
e hölgy kegyeltje az lesz, ki jókor érkezett; -
kedvence már a mák s a bíborhúsu meggy,
a bús kamaszt igéző méz és dió helyett.
És tudja, nyáron is lehullhat egy levél,
hiába táncol és csal a forró emberész,
s minden megméretik, ha egyszer majd nem él;
sportbajnok nem lehet már, sem kóbor tengerész,
de megtanulta, hogy fegyver s szerszám a toll,
s ugyancsak nyaktörő az, ha méltón peng a lant,
s hogy eljut így is ő mindenhová, ahol
mezítlen él a szándék és perzsel a kaland.
És míg tollára dől, a gyermekekre gondol,
és nincs nehéz szivében most semmiféle gőg,
mert értük dolgozik, akár a néma portól
csikorgó gyárban élők s műhelyben görnyedők.
Az alvó házból csöndesen
kijött a feleségem,
egy könnyü felleg úszik épp
fölötte fenn az égen.
Mellém ül és a hajnali
nedves füvek most boldogan
felé sikongnak, hallani
és fordul már a hallgatag
virágok szára, jár a fény
s megvillan rajtuk néhol,
nesz támad itt, toll villan ott
s kakaska kukkorékol.
Rigó pityeg választ s a kert
susogni kezd, minden bokor
alján apró fütty bujdokol,
kibomlik sok hüvös levél,
s felfénylik itt egy szalmaszál
a fűben a két ág között
kis pókok fényes szála száll.
Ülünk a fényben, hallgatunk,
fejünk felett a nap kering
s lehelletével szárogatja
harmattól nedves vállaink.
Egy kövön ül. Merész fenekét hálóval fonja a kőhöz a pók és fest, nagyokat dudolva a vászna elé;
(- A rosszak kerékbetörettek a parton s a jókat elmosta dagálykor az ár. Süketek lábukat dugták az égre, a vakok is elmetek már a föld alá, csak a fehér némák ugatnak néha még. -)
Tegnap Máriát festett, szépszemű lányt és énekelt. Most Krisztust vázolja Júdás csókja alatt és elkezdi ujra előlről:
(-A rosszak kerékbetörettek a parton s a jókat elmosta dagálykor az ár. - )
Színekkel játszik és fekete haja lassan megőszül a naptól. Dudol és istentelenül egyedül van a vászna előtt.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megtestesült csigaház.
A holdtól citromos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezeim felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még ? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a terítőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert veled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, mély, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
Örülök, hogy nem kötekedésnek vetted az észrevételemet.:-)
Mondom, én is csak próbálkoztam az értelmezésével...
"melyiket írta Radnóti?"
Ez tényleg jó kérdés.
/Mellékesen megjegyzem, hogy én jobban bízom a jó öreg Szépirodalmi Könyvkiadóban. Mostanában elég sok nyomdai elírást volt szerencsém olvasni,és ezzel most nem az Osiris-t akarom minősíteni, de sajnos szerintem a manapság létező rengeteg kiadó nem biztos, hogy mindig pontosan is dolgozik./
Az enyém: Osiris Kiadó, 2002. Egyébként, semmi baj, Kedves Dolna, mindkét változatnak van értelme, most már csak az a kérdés (számomra, még mindig), h. melyiket írta Radnóti?
Én is kötetből néztem.
Radnóti M. összes /Szépirodalmi Könyvkiadó 1969/ 'éppen'
S mivel időnként kötetben is szerepelhet rosszul (egyszerű nyomdahiba), ezért próbáltam értelmezni a szövegösszefüggést, s szerintem épp a szíve fölött van a toll, és nem épségben található ott...
Sajnálom, nem kötekedő szándékkal jöttem.
Lélekzetem gyorsan tünő ködöt lehell az ablakon; homálya holdja egyre nő ahogy magamat faggatom. Mi hozhat még nekem vigaszt? Szerelmem is bogozhatatlan, sugárzik mint a fájdalom és éjjelenként fölriaszt.
Kabátom belső balzsebében, épen szivem fölött a tiszta toll. Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen s ki gondol rám, ha most az égre néz? s ki válaszol? magamban van honom. Ablaknál állok, itthon, s mégis úgy, mint hullámverte zátonyon berajzolt testü tengerész.
Kéken lebeg az ég felettem s ázott esernyők bánata csorog bennem ma hajnal óta már. Hiába ég a nap felettem, lehangol, mint a másnapos szakáll.
Sötét a bánat kútja s mint a jég, de tükrén mégis ott borzong az ég, mélységbe hullott életem elé is így tartja védő két kezét a kék. A bánat így emel fel égre mégis.
(S nem tart soká. Ha rámfigyelsz, majd egyre égibb hangot hall füled. S a végső szó után meséld el, hogy bordán roppantott a rémület.)
Kutyánk vinnyog a kertben és boldog nyelvvel viharzik elő, hazajött a kedves. Szemében hajnali csókunk örömével s kora csillagokkal az ajka között. Kislányt tanított és magával hozta fehér nevetését.
Hogy jött, jánosbogár riadt fénnyel a sövény feketéjén, de már elfullad lassan a kert s házunk alól elúszik a csöndben. Madarak mozdúlnak álmukban a fán és gyöngén sipognak felőle a holdra. Már én is régóta csak róla énekelek!
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
