Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 2020.12.29 0 0 96208

Kállay Kotász Zoltán

Van még mit


Csak a pánik lenne indokolt.
A pánik, gondolom, miközben ráfordulok az Álom utcára,
ott, ahol a szögletesre vágott sövény mögött alaktalan, sárga családi
ház áll.
Óvatosan lépdelek a ködben, mert a köd nyirkot telepít a lehullott
levelekre.
Végveszélyben a pánik egészséges reakció,
a nyugalom beteg érzéketlenség.
De mikor van végveszély?

Nem hallottam még, hogy egy ember,
aki a legegyszerűbb dolgokon csodálkozott,
ártott volna valaki másnak.
Ártani azok szoktak, akik nem csodálkoznak semmin sem.

Ha végignézel az utcán, mindenfelé építkezést látsz.
Átépítik a régi sátortetős házakat, megszélesednek, megemelkednek,
a tetejük se olyan meredek már, lakótér lesz a padlásból.
Állnak fontoskodva, felhúzott vállal.
A kertek egyre keskenyebbek. Annyi, amennyit a ház meghagy.
Ebben a tömbben lakik T. Zs., anyám egykori osztálytársa.
Elborzadok, hogy Zs-vel soha nem találkozhatnak már.
Anyám ebben a vonatkozásban is meghalt.

Emlékszel? Régen nem zártuk a lakásajtót.
Se egyre, se kettőre… se a középső, se az alsó, se a felső,
se a hevederzárat… amelyek mind-mind nem is voltak.
Ha otthon vagyok, minek zárkózzam?
Három-négyévente berepült valamilyen madár, ha jól emlékszem, veréb
a szellőzőablakon a lépcsőházba,
kétségbeesetten verdesett, neki-nekiütődött a zárt ablaktábláknak,
amíg porolóval, újsággal, lapáttal ki nem tereltük.
A nem várt események sora ezzel le is zárult.

Napok óta várat építek a kisszoba közepén, fakockákból.
Mindig csak pár darabot teszek hozzá, van,
hogy el is veszek belőle, vagy átrendezem a helyőrséget a tornyokban,
a néhány centis műanyagkatonák hadát, amelyek védelmezik
erődítményemet.
Ez a vár úgy lesz egyre biztonságosabb,
ahogy a valós életem egyre bizonytalanabb.
Várakozással telnek a napok, mintha térden járna, vezekelne az idő.
Áldozatnak is könnyebb lenni, gyilkosság áldozatának.
Ha kicsi darabot vesznek el belőled,
cipőt, kabátot,
a veszteség fájdalma őrületbe hajszol.
De ha mindennek vége… akkor mi fájjon?

Nem szoktam felriadni zajokra, de ma mégis.
Kaparászás a fülem mellett… Kell pár pillanat, amíg felismerem:
a fejem mellett, az ágytámlán valamilyen féreg mászik. Az
éjjeliszekrény felé kapok,
megvan. Agyonnyomtam a mobiltelefonommal.

Megbocsátani hitet, hitetlenséget,
egyenrangúvá tenni eredetit a képződménnyel…
Egyenrangúvá tenni eredetit a képződménnyel?
Kérdések és magyarázatok sorra kiöregednek,
s mint utolsó esélyüket,
végül elvesztik esztétikai jelentőségüket.

Mit mulasztottam el korábban, amiből
tanulnom kellene? Most?
Bólogatnak az öreg jegenyék az éjszakában, nem látni őket,
újhold van, vaksötét,
lombjuk zúgása mesél csak robogó, ködoszlató szélrohamokról.

Minél öregebb és tapasztaltabb valaki,
annál jobban tud és szeret csodálkozni.
Mert csodálkozni nem a csodán, az egyszerin kell,
hanem az ismétlődőn, az állandón. Ebben van a csoda!
A csodálatos csodátlanságban.

Van még mit eltékozolnom?

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.29 0 0 96207

Lányi Sarolta:
Nagyon csendes szerenád


Téged dicsér a némaságom
s daltalan ajkam néked áldoz
lelkem fojtott félénk szavát
te hallod, ha nem is kiáltoz.


Beszél majd énhelyettem hozzád
az őszi táj halkan szelíden
s az esti szél füledbe dúdol,
hogy örökre tiéd a szívem.


Tiéd elmém munkája, gondja
s az álmom is tiéd legyen...
...ó halld e rejtett, hű zenét:
dalol neked az életem.

Pannika127 Creative Commons License 2020.12.28 0 0 96206

SzergejJeszenyin

 


HALLOD - SZÁN CSILINGEL

 

Hallod - szán csilingel, hallod - szán csikordul.
Lánnyal, nevetővel, szán röpít bolondul.

 

Csiklandozó titkot suttog a szél ajka,
fagy-gyalulta síkon csilingel a trojka.

 

Haj, ti paripáim! Rajta, röpíts, szánom!
Pityókos juharfa táncol a tisztáson.

 

Odahajtunk hozzá, szökkenünk a hóra,
s hárman táncolunk már harmonikaszóra.

 

 

RAB ZSUZSA

 

 

*

 

 

FÖLDECSKÉM, TE, SZÜLŐFÖLDEM

 

Földecském, te, szülőföldem,
tengődő, bajos vidék!
Csak a szík, a fák a ködben,
meg a folyón túli rét...

 

Keresztjét felhőkbe vágva
Öreg templom bólogat.
Kakukk sírdogál az árva
tájon. Mégis ittmarad.

 

Szülőföld, érted fog, érted
batyut, botot a szegény,
ont zarándok-verítéket
tavaszi víz idején.

 

Poros, cserzett arcok, távol
utak szikkasztott szemek,
Krisztus szelíd bánatával
teli, szikár emberek.

 

 

RAB ZSUZSA

 

 

 

 

 

 

Lutra Creative Commons License 2020.12.28 0 0 96205

Szilasi Katalin

Áttetsző

Áttetsző lettem,
régi pergamen.
Idegszálak, erek
hieroglifáit
fejtegetem.
Szavakba kódolom,
hogy megérts,
hogy megérintsen.
S ha mégis elmarad,
tudom,
nem szeretni
a nehezebb.

Lutra Creative Commons License 2020.12.28 0 0 96204

G. István László

Rilkére

Tanyázni és vigyázni: egyszerre
hogy megy? Angyallá kell lennie,
aki utódot hagy itt. Az angyal meg
iszonyú. Szó sincs szárnynövesztésről. A
földi angyal úgy hírnök, hogy nem is
tudja. Persze, az égi sem tud feltétlen
semmit, csak rajta át tudódik, ami
van. A földi még ennyit se: a hír
feje körül nem glória. A hír, mint
a húr rezgése: saját, ez is, untig.
Csak a saját rezgéstől meghalni
szoktak, összedőlni híd, nem új életet
teremteni. Összedőlnek most hidak: az
összes kényelmi úté, nincs nap- vagy szél-
árnyékos promenád. Vághat a Nap, zúghat
a szél. Kisfiam, mint a reflektor fénye
gondolok most lelkedre (ha van), bevilágítok
oda, ahova Nap se ér — szemed
még húsz hétig csukva, de lásd: minden
fény csak azt akarja: élj. És minden
szél (még nem létező) hajad kuszálja, össze-
gyűjti a frontokat, hideget-meleget,
hogy Rád záporozzon: glória nélkül
is őrzöm utad, és amennyi hírt
tudok (hogy Istentől, ki nem
mondhatom), mindet Te kapod. Azt meg
elviseled, hogy iszonyú vagyok.

Lutra Creative Commons License 2020.12.28 0 0 96203

Vajda Péter

Menedék


Ma bebújtam a kamrába,
oda sem férnek a nagyok,
kézen-lábon csúszva-mászva,
hiszen most kutya vagyok,
aki fél az emberektől.
Itt dobozpuha a meleg,
hiába hívnak, nem megyek föl.
Kolbásszal teli üvegek
játszanak velem a polcok alatt,
ugat velem a porcukor,
datolyán kúszó tésztadarab,
a porszívón rongy guggol
kacagva, már nem szipogok.
Sópárnára kucorgok lassan,
hallgatom, hogy kinn mi mozog.
Vihar lehet, mert dörögve csattan…

Hátha benyitnak.
„hát Te meg itt vagy?”,
kérdezik,
és nekik
a pormacska tátog csupán.
Jó lenne, ha nem haragudna apára anyukám.

 

 

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.28 0 0 96202

Bella István:

Ballada a kovácslegényről


Mondják ma is, ha este lett,
s emlékeznek a vének,
kovácslegény volt, csudagyerek,
vasat tört, tüzet tépett.
 

Léptétől, így mesélik,
megdőltek minden falak.
Hát földbevetették derékig,
hogy inai hamvadjanak,
 

S mondják, már gyűltek a varjak,
zöld halál kiáltozott,
de megvívott vélük, harmadnap
hajnalra átváltozott,
 

Lába érc, izzó gyökér lett,
a mélyben a szív megeredt,
dereka ágakat vérzett,
lángokat levelezett,
 

És mondják, madarak szálltak,
szárnyukon négy ég felett
hordták a csudafának
magvát, az embertüzet,
 

S im, szikrázik, dől a madárhad,
az ég is kitollazik,
hatalma támad a lángnak,
kő, csillag hamvadozik,
 

Mondják, azóta sarjad
az a fa, rügyei megerednek,
mert újra kigyújtják mindennap
a lázba, a kínba vetettek.

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.28 0 0 96201

Nádor Tamás:
Kis magyar vers


Magyarnak lenni
annyi, mint
enni, inni,
levegőt venni
itt.
Magyarnak lenni
annyi, mint
köszönni, búcsúzni,
dolgozni, pihenni,
szülni, temetni,
mint bárki, bárhol,
mégis másképpen
máshol.
Magyarnak lenni
annyi, mint
írni-olvasni
először így,
egyetlen batyuval
kicsapva
innen, vagy
távozva önként,
anyanyelvünket
siratva
vagy akár megtagadva:
álmunkban is
számolni
ekként.
Magyarnak lenni
annyi, mint
ugyanazt
vagy éppen mást gondolni
ugyanarra,
magyar borsót
hányni a
magyar falra,
egyazon
szalmalángon
fellobbanni,
elkékülésig
föl nem adni.
Magyarnak lenni
annyi, mint
tudni a
Balassi-strófát,
Bolyai appendixét
Bartók allegro
Barbaróját,
Radnóti méz- és
áfonyacsókját,
Karinthy koponya-
bukfenceit,
Márai kassai
gerincét,
Babitsot
gégenémán is
hallani.
Magyarnak lenni
annyi, mint
kenyeret szegni
kereszttel,
Istenhez loholni
kalappal,
vasárnapozni
kálvini nyakkal,
zsoltárt mondani,
kaddist,
Miatyánkot,
dologba
virradni, mire az
ostorosi kakas
hármat
kiáltott.
Magyarnak lenni
annyi, mint
őrizni Szent István
eleven jobbját,
Mátyás máig
világló
corvináit,
Bethlen megtartó
eszét,
Széchenyi hitelét, a
kossuthi
lángot.
Magyarnak lenni
annyi, mint
apánk, anyánk
minden fájdalmas
felmenőnk,
sajgó rokonunk
sírjára,
megszentelt
lába nyomába,
ne legyen
nyílt seb:
ültetni árvácskát,
nefelejcset.
Magyarnak lenni
annyi, mint
tudni ennek a
táncos-tarajos
Tiszának, Dunának
hajdani kékjét,
hajlatát, ahol a
legnagyobb
hal lakik,
örvénylő
őrületének
fájdalommocskát,
halálos
farkasszemét,
irtózattitkait.
Magyarnak lenni
annyi, mint
búzát: kicsi
csillagot vetni,
ért kalászt
aratni,
kormot köhögő
városon vacogni,
elmenni innen
haraggal,
megtérni
kicsorbult
fogakkal,
megjönni csöndes
malaszttal,
és persze
maradni.
Magyarnak lenni
annyi, mint
zsigereinkben
érezni a
töltött káposzta
ízét, a csülkös
bablevest,
tudni, hogy
bármiként
piroslik ott az
alma, a
jonatán itt
ízesebb.
Egyszóval
magyarnak lenni
annyi, mint
latinnak, görögnek,
németnek, japánnak,
baszknak, zsidónak
vagy akár
andorrainak,
tehát:
embernek lenni,
így és itt
vagy úgy és ott,
bárhol a
világon.
Se több,
se kevesebb.

Lutra Creative Commons License 2020.12.27 0 0 96200

Jónás Tamás

Feladat

Végül nem leszel semmi, ami vagy.
Se munkás, se zsidó, se fiatal.
Egyetlen dolog azért megmarad:
test nagyságú táj. S felette zivatar.

Részt veszel addig a játékban, mert
az önfeledteket nézni sem lehet.
De eltévedsz, mint a búcsúban egy
nagy plüssállatot nyert, komoly kisgyerek.

Megunni minden bosszút, büntetést,
magányod végül sétára váltani.
Látni, hogy elég a soknak tűnt kevés.
Senkire, semmire nem számítani.

Lutra Creative Commons License 2020.12.27 0 0 96199

Ágoston Tamás

Családrajz

Amikor a matematikatanár
kihívott felelni a törtekből,
csak álltam és pislogtam –
a szemhéjam
nyitódott,
csukódott,
nyitódott,
csukódott,
olyan gyorsan, hogy szaggatottan láttam magam előtt
a táblát meg a krétát,
mint egy elromlott vetítőgép.

Anyám vitt el a pszichológushoz.

A fehér köpenyes, kontyba fogott hajú nő
egy levendula illatú szobában ült,
s barátságosan mosolygott, mikor beléptem.
Sárga asztalkához ültetett.
Papírt rakott elém meg néhány ceruzát.
Megkért, hogy rajzoljam le a családomat.

Már a buszon ültünk, mikor anyám
rám nézett s könnyes szemmel megszorította a kezem.
A rajzom csücske kikandikált a táskájából.

Aznap már nem mentem iskolába,
hanem indiánost játszottam az udvarunkon,
elrejtőzve a paradicsompalánták között.
Nem törődtem a házat szétvető ordibálással,
ajtócsapkodással, tányértöréssel.
Akkor dugtam ki tolldíszes fejem
a kutyaól mellett álló rozsdás hordóból,
amikor hirtelen kivágódott az ajtó,
s megjelent apám a verandán.
Távolról is jól láttam,
hogy a rajzomat lobogtatja a kezében.

Mikor káromkodva beviharzott megint a házba,
odaszaladtam az orgonabokor mellett kéklő kukához,
és lábujjhegyre állva belenéztem.
A széttépett papírdarabkákról
egy torzonborz óriás lapátkeze intett felém
meg egy apró, tojásformájú fej,
beszorulva az asztal alá.

Rémülten csaptam le a fedelet.

Lutra Creative Commons License 2020.12.27 0 0 96198

Popovics Kinga

Kontrasztinfúzió

Fiatalember,
bár válaszom tizenhárom évnyi bolyongás után
huppan csak ölébe,
tudnia kell, hogy érlelődött mindez,
mint egy hegyaljai pincében felcseperedő óbor.
Kedves, értelemszerűen ízetlen az élet,
bár nevethetnékem támad a gondolatra,
hogy milliónyi fűszer kering az emberiségben,
mégsem szórunk csipetnyi elégedettséget a világra.
Meghalhatatlan vagy meghallhatatlan?
Látja, mennyit jelent egy apró duplázás?
Így van ez a szemléletekkel.
Otthontalan vagy hajléktalan, az egyik szeretet, a másik tetőhiányban szenved.
Jaj, fiatalember, ne mondja, hogy nem látja a csodát!
Ahogy a napragyogás átfénylik a tiszta alkonyon,
lassanként összehegesztődve az éjszakával?
Az élet automata, amit az ilyen aprópénznyi dolgok tartanak működésben.
Azt mondja, olaj.
Olaj bizony, itt-ott elhasznált,
de mire gondol mégis ez az érzőnek nevezett furcsaság,
mikor olajat cserélnek?
Retteg, retteg az újtól, álomvilágba jutó
valóságbuboréktól.
Ugorhatnékom támad a gondolatra, hogy ön csokorba kötné ezt az ideget,
amitől önmaga.
Élénkítse fel, remélve az új forrás feltörését,
mikor az olajcsere nem fárasztóbb, mint hagyni, hogy a rég-kép
átszivárogtassa szomorkás mérgét sejtjeinken.
Kicsit hosszúra nyúlt a válaszvárása. Bocsásson meg, kérem.
Ahhoz, hogy megértsem, fel kellett nőnöm, épp csak annyira,
amennyit távolodnak egymástól
a kontinensek egy évtized alatt.

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.26 0 0 96197

Áprily Lajos: Menjünk a hóba


Milyen fehér az út. Menjünk a hóba,
hagyd itt ma ezt a sápadt koronát,
amit a villanylámpa-gloriola
munkára hajló homlokodnak ád.


Levetném én is most egy alkonyatra
a fáradtságom: szürke rabruhám,
s hagynám, simuljon drága égi vatta
éber sebemre altató-puhán.


Ilyenkor, egyszer... szálltunk még a hóba,
tündér karácsony volt, emlékezel?
(A csónakunk sosem siklott azóta
boldogság kék partjához oly közel.)


Hó volt a fákon, vagy tündér-kelengye?
Szél járt felettünk, vagy varázs-fogat?
S havasra vittek, vagy a végtelenbe
a párás, zuzmarás mokány-lovak?


Fenn házikó várt - mint a Grimm-mesében -
és pattogó tűz és arany tea,
s hórengetegben nagyra nyílt sötéten
bennünk egy vérvörös ázálea...


Azért - fehér az út - menjünk a hóba,
fogadd el azt a fényes koronát,
amit a pelyhek csillagzuhogója
a múltba fordult homlokodnak ád.

Pannika127 Creative Commons License 2020.12.26 0 0 96196

ADY ENDRE

KARÁCSONY

 

Ma tán a béke ünnepelne,

Messiásnak volna napja,

Ma mennyé kén' a földnek válni,

Hogy megváltóját béfogadja.

Ma ugy kén', hogy egymást öleljék

Szivükre mind az emberek -

De nincs itt hála, nincs itt béke:

Beteg a világ, nagy beteg...

 

Kihült a szív, elszállt a lélek,

A vágy, a láng csupán a testé;

Heródes minden földi nagyság,

S minden igazság a kereszté...

Elvesztette magát az ember,

Mert lencsén nézi az eget,

Megátkozza világra jöttét -

Beteg a világ, nagy beteg...

 

Ember ember ellen csatázik,

Mi egyesítsen, nincsen eszme,

Rommá dőlt a Messiás háza,

Tanítása, erkölcse veszve...

Óh, de hogy állattá süllyedjen,

Kinek lelke volt, nem lehet!...

Hatalmas Ég, új Messiást küldj:

Beteg a világ, nagy beteg!...

 

1899. december 23.

Pannika127 Creative Commons License 2020.12.26 0 0 96195

Rákos Sándor

Pár fényes órát

 

fecskeszárnyvillanásnyi ideig még

fény maradj a szememben

nap hősugárzó korongoddal

még egy kicsit melengess engem

 

nem is nem is egy csorbítatlan őszt

hiszen az hosszú évszak

kegyetekből árnyéktalanul

pár fényes órát szeretnék csak

 

költözőmadárként lebegve

fürödnék a végső sugárban

s érezném amíg zuhanok

vállam fölött kinyílni szárnyam

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.24 0 0 96194

József Attila:

Áldalak búval, vigalommal


Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.


Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.


Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.


Hajnalban nyujtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.


1927 karácsony

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.23 0 0 96193

Bárd Oszkár: Karácsony


Kétezer éve egyre csak beszélünk
a szeretetről s míg pár eb ugat,
a karaván halad fölényes gúnnyal,
hisz gyártunk mindig új és új ágyúkat.


A frázisok s a feldübörgő jelszók
dandárja bőszen akkor lépeget,
amikor el kell bármi áron fedni
egy szemrehányó, beteg lényeget.


Kétezer éve minden karácsonykor
jámbor meséktől gyúlnak fel szemek,
de ez a szent ellágyulás a földet
egy gonosztettől se mentette meg.


Ideje volna rádöbbenni végre:
a legenda, mit lelkeinkbe szőtt
amaz akol, csak Jézusnak dicsőség,
a mi számunkra, bárhogy nézve, csőd.


Hisz Betlehemből örökbéke álma
zenélve szállt a csillagok fele,
de útját álltuk: Golgotára küldtük
a Názáretit s álmait vele.


Ideje volna rádöbbenni végre:
ha felcsendül a Jézus mély tana,
jó lenne, hogyha a bombasztok helyett már
tetemrehívásra szólítana.


Vállalnunk kell a felelősség súlyát
mindazért ami történt s elmaradt:
hogy nem válthatott meg bennünket Krisztus
sem akkor, sem két évezred alatt.


A karácsonyi áljóság helyébe
s a hozsannázó dalocskák helyett
ideje vón megkövetni a sorsot
és szégyenkezve hajtani fejet.


Ideje volna tiszta szíveinket
a bűnbánat ajándékaiul
ráaggatni a nagy karácsonyfára,
mely fejünk felett éjjelenként kigyúl.

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.23 0 0 96192

József Attila: Irgalom


Bizony nem voltam én sem az,
akit a családfők kegyelnek.
És időm sem volt - az igaz -
kikönyörögnöm a kegyelmet.


S bár hűvös, örökkévaló
dolgok közt muszáj őgyelegnem,
a palánkok közt szárnyaló
munkát nem lehet elfelednem.


Mit oltalmaztunk, nincs jelen,
azt most már támadóink védik.
Elejtem képzelt fegyverem,
mit kovácsoltam harminc évig.


És hallgatom a híreket,
miket mélyemből énszavam hoz.
Amíg a világ ily veszett,
én irgalmas leszek magamhoz.

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.22 0 0 96191

Ladányi Mihály: Egyetlen szó


Naponta meghalok egyetlen szó után.
Akár a telihold, reámdől és ragyog.
Varázslat ez. Nincsen kívüle más szavam.
Egyetlen szó. Hallom jól itt belül,
tisztán és pontosan. Ezért szenvedek így.
Mást szerelme, bajok éles kartácsai
vernek, s görnyed belé. Testvérem ő nekem,
hiszen mindenkinek egy szép testről beszél,
minden hasonlít rá, de mégsem ugyanaz.
Eszébe jut, ha jár, eszébe jut, ha ül,
tehetetlen vele, ezért lerészegül,
mert részegebb, ha csak rágondol józanul,
mert részegebb, ha csak így van együtt vele.
Annyira kívánja, hogy szinte már övé,
és mégsem az övé, s ebbe őrül bele.

Lutra Creative Commons License 2020.12.22 0 0 96190

József Attila

 

Ajtót nyitok

 

Ajtót nyitok. Meglódul lomhán
a főzelék fagyott szaga
és végigvicsorog a konyhán
a karmos tűzhely. A szoba

 

üres, senki. Tizenhat éve
ennek, mit sosem feledek.
Viaszkos vásznú konyhaszékre
ültem, nyafognék, nem lehet.

 

Értem, hogy anyám eltemették,
de nincs és nyugtalan vagyok,
ezt nem értem. Felnőtt lehetnék.
(A mosogatótál ragyog.)

 

Nem fáj, de meg sem érinthettem,
nem láttam holtában anyám,
nem is sírtam. És érthetetlen,
hogy mindig így lesz ezután.

Pannika127 Creative Commons License 2020.12.21 0 0 96189

 

ZELK ZOLTÁN

FÉNYTELEN MÚLIK EL NAPUNK

 

Milyen beteg - szinte köhécsel

ez a rozsdamart délután

s a béna fák tátogva nyúlnak

az ég a fény után



tátogva, mint akváriumban
a tépett pikkelyű halak:
várva, hogy a zord plafonon
átsüt talán a nap...



Csak egy pillanatra törné át
acélburkát az őszi Nap:
úgy hullna alá a rozsda, mint
az öreg vakolat



s micsoda pírral égne a város!
s hulló hajuk kibontanák
a körút koldus leányai,
a járdaszéli fák.



Csak pillanatra... de nincs vigasz.
Vacognak a sikátorok
s a morcos Ég esőt jósolva
szakállába morog.



Fénytelen múlik el napunk! Már
setteng az éj az ormokon
s a nyögő ágakat belepi
az estéli korom.



Haldokló ejti úgy le karját,
ahogy aláhull most a galy,
Sóhajt a város - s a Földeken
szárnyra kél az avar.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lutra Creative Commons License 2020.12.21 0 0 96188

Áprily Lajos

Az én csodám

Szeretnék Krisztus lenni egy napig.
Ha nem egy napig, egy pillanatig.

Csak ennyit, míg a kezem ennyit int:
Kelj fel a mélyből, hegyre menj megint.

Levenném melledről a sziklasülyt,
mely vad korunkból rád zuhogva hullt.

Fáradt pilládat megérinteném,
s gyötört szemedből megszöknék a rém.

Takarodnának gondok és romok,
menekülnének régi démonok.

Megölelném a kín-örvény felett
maga-mélyébe szédült lelkedet.

Csodatevésem sűrű delejét
pazarló kézzel önteném feléd.

S ha kelnél s néznél álmélkodva rám,
fejed a Nap felé fordítanám,

fényes szemeddel csúcs ragyogna szembe -
S én visszahullnék ember-életembe.

Lutra Creative Commons License 2020.12.21 0 0 96187

Pethes Mária


Szabadítsd rám

ne mondd hogy régóta karnyújtásnyira
voltál minden zárat föltörtem minden
ajtót kitártam utcazajnak álcázta magát
az élet nélküled szivárgott el az időből
kitoloncolt idő idegen figura selyembőrén
bolyongtam kalapot sem hordott mélabús
madárijesztő sopánkodott

ne mondd hogy a nyár tömött lombjai között
te voltál a párját hívó gerle a gyökerek
szövedékében te ébresztgetted halottaimat
hogy neked megmentsenek minden szív alakú
kővel nekem üzentél és a délutánok ülepedő
fényében téged kellett volna meglátnom
évezredek logarlécén a kezdetek kezdőpontján
s hogy te voltál a gyulladt szememben érzett
porszem és kihalt napok falvaiban várakoztál
ajkadon egy merényletcsókkal hogy torlaszként
te feküdtél boldognak hitt másodperceim elé

ne mondd hogy az önkívületbe esett tócsák
tükrében fel kellett volna ismerjelek s hogy
fűtött szobámban fakó csönd teleltél át és
amikor a fasor gótikus folyosóján eltűntem
te suttogtál bennem a félelem torokhangján
és a sírásaimmal semlegesített semmiben
az ősz hullafoltos tájain te voltál az életben
tartó bizonyosság s hogy a havas útra a te
képmásod gyalulta egy kamion hideg fénykése

ne hitegess tovább
szabadítsd rám
magad

Lutra Creative Commons License 2020.12.21 0 0 96186

Tóth Katalin

40

hol vagy
kereslek
faggatom
a csendet
gyertya
fényébe nézve
neved
ordítva az égre
nincs válasz
nincs támasz
csak a következő élet
adhat vissza téged
megismersz majd
száz halál között
fényünk felragyog
ha minden eltörött
mert ahol szeretet van
nincs távolság
csak az idő
lepereg
s egy jobb jövő nő
lelkünk magjából
mit elvet az Isten…

hiszek benned
mert mindig is hittem

Lutra Creative Commons License 2020.12.20 0 0 96184

Pethes Mária

örvény

hol maradnak a szavak
amik megszemélyesítik
a tárgyakat hogy életre
kelhessenek hol a tegnap
feltett kérdésre a válasz
mint kínai selyemre festett
leheletkönnyű csendélet
amikor a köhintéstől
felrebben fészkéből egy gerle
és szárnyával örvényt kelt
a mozdulatlan levegőben

öregség szagú decemberben
a házak között vadászó róka
szemében ragyog az áldozat
képe tisztára mosott ablakon
jégvirágok indáznak a szándék
acélkemény rugója moccan
leírni mindent ami méltó
hogy fennmaradjon az idők
végezetéig legyen végre valami
más valahol nagyon messze

elvesztett küzdelmekről epekedő
órákról szóló leírásban a semmit
nem bánásban nyugtalan virrasztásban
mint az óceánokba tartó szárazföldek
megállíthatatlan nyomulása vagy
bármi más csoda az igazság létezése
egy megtagadott név ami valakihez
tartozott akiben hinni lehetett volna
a bizalomvesztés hegynyi súlya

tévedések nyilvántartása növekvő
lista kétely-nehezék a mindennapokon
már semmi sem biztos még két test
meztelensége sem akár az örökké
és a gyöngédség kéje a hitetlenség
csapdája hangosan csattan a csalódás
akár a tüske ütötte seb amiből
kibuggyan a vér és aláírás helyett
piros pecsétet ejt a papírra vetett versen

Lutra Creative Commons License 2020.12.20 0 0 96183

Tamás Menyhért

Éveimre

Árnyékom a
vendég:
bozótol bennem a csönd.

          *

… Mintha a szó
is
másképpen szólna:
        élet, halál
belefér egyetlen szóba!

          *

Akár a zuhanó
tárgy:
        e s é s e m
        k i j e l ö l t
helyét tanulja.

          *

Éber-mély
hang:
        Lépj, lépj közelébb,
        s érezd Isten közelét!

Lutra Creative Commons License 2020.12.20 0 0 96182

Pék Pál

A golgotai hármak

A bent, a kint is lepkeárny.
            És beköltöznek, várnak
egy szem mögötti éjszakán
            a golgotai hármak.

És csönd lesz majd, és éj feszül,
            de homlokukra írva
feltündököl a teljes űr
            embernyi vágya, kínja.

Lutra Creative Commons License 2020.12.20 0 0 96181

Serfőző Simon

Naptalan

Magamban,
e besötétült zugban,
a lélek puszta földjén,
mennyezetem alá
behúzódva,
beburkolózva csöndbe,
némaságba,
házába
a nyáladzó csiga,
bezárkózva ajtóval,
ablakkal,
hogy ne lássak,
a négy világtájjal,
hogy ne halljak,
mit se tudjak
martalóc vircsaftjáról
a mostannak,
mának,
befordulva a falnak,
másvilágnak,
hogy ne tudjak
fordulatok visszafordultáról,
félreutakról,
erények kiárusításáról
valahány sarkon,
országos vásáron,
tíz körmömre maradtan,
elzárva kilátást,
kijáratot,
ne tudjak
az eltájolt
távlatokról,
szavak csendjéről,
hallgatásáról,
ne tudjak
e maga ellen forduló,
magára ártalmas
hazáról,
e völgyeket ásító
közömbös időben
föl ne neszeljek
naptalan
napjaimból.

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.20 0 0 96180

József Attila: Én nem tudom...


Én nem tudom, mi fenyeget
az estek csipkés árnyain;
mint romló halról a legyek,
szétszállnak tőle álmaim.


És nem tudom, mily dajkahang
cseng a szivembe csendesen:
nyugodj, hiszen csak este van
s mitől is félnél, kedvesem?

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.20 0 0 96179

Dsida Jenő: Ha...


Istenem!
Ha ez a hullott tömérdek levél
lehervadt, meghalt gyűlöletünk volna...


Istenem!
Ha ez a csöndes permeteg eső
szemünkbe-futó örömkönnyünk volna...


Istenem!
Ha ez a sűrű tejüveges köd
békélt tűzhelyek füstgomolya volna...


Istenem, Istenem!
Ha ez a vad szél a vágyott Szabadság
könnyebbült, tiszta lélegzete volna...

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.19 0 0 96178

Szilágyi Domokos: Reggeli vers

 

Álmos a, morcos a képe az égnek:
Szunnyad a sokszemű, távoli menny.
Rajta a csillagok már alig égnek,
-- Hold koma, menj te is, hogy lepihenj.


Ballagok. Arcomon még ül az álom,
Fújja a hajnali friss fuvalom.
Megbújik ajkamon és szempillámon,
S ottmarad, bárhogy is zavarom.


Utcai villanyok fénye kialszik,
Ébred a város is mind hamarabb,
Gépkocsi távoli-halk zaja hallszik,
S már hunyorogva föl is kel a nap.


Szép ez a reggel, az új nap az égen,
Elhagy az álom, friss a szemem.
Indulok is. Kövön dobban a léptem --
Tárt kapuval fogad az egyetem.


(1956)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!