én nem a terapeutáddal szemben vagyok szkeptikus, hanem a pszichiátriai diagnózisokkal szemben.
Diagnózistól még senki sem gyógyult meg.
Igaz, hogy például a belgyógyászatban nagyon fontos a jó diagnózis, mert többé-kevésbé meg lehet belőle mondani, hogy mi várható, mit kell szedni, van-e esély. Ott sokkal egyértelműbben kapcsolódik össze a diagnózis és a hozzávaló (gyógyszeres) terápia, és sokkal arányosabb is a kettő. A pszichiátria és -ológia viszont nem ilyen, bár ilyesmire törekszik. Ezért van az, hogy a pszichiátriai diagnózis felállításakor sokkal kevésbé egyértelmű, hogy mit is kéne csinálni, mint az egyéb diagnózisoknál. A gyógyszertípusok adottak, leszedálhatnak ha túl sok vagy, vagy beállíthatják a szerotoninszintedet, ha túl kevés, stb. Ráadásul a
pszichiátriai osztályokon sokkal magasabb az ott dolgozó orvosok ingerküszöbe, mint mondjuk a "normális nyafogókkal" foglalkozó pszichológusé. Ott egyszerűen nem érnek rá többre.
De ha feltételezzük, hogy a lélek legalább annyira bonyolult rendszer, mint a test - és miért ne tételeznénk fel -, akkor kevésnek tűnik a "megbetegedéseinek" leirására szolgáló 8-10 féle diagnóziscsoport. Ez nem azt jelenti, hogy új betegségeket kéne feltalálni, hanem azt, hogy a pszichoterápiás folyamat valamennyi gyógyulási (pontosabban terápiás) folyamat között a legismeretlenebb. Ezért is tartalmaz annyi esetleírást a szakirodalom. (Kérdés, hogy megismerhető-e egyáltalán a szintézis szintjén.)
Azonkívül szkeptikusnak lenni a terapeutával szemben csak a terápiás térben "tünet", másnak szabad. (Persze neked is szabad.) Az más kérdés, hogy amíg terápiába jársz, - és még egy ideig - addig a terapeutáddal kapcsolatos érzéseid nem lehetnek kívül a terápiás téren.
Én nem vagyok hivatásos diagnoszta, és nem is láttalak soha - azonkívül már nincs is kitől megkérdezni, hogy mi is igazán a borderline :( - de az én olvasatomban borderline-osnak lenni zűrösebb dolog, mint ahogy téged itt "megismertelek". Lehet, hogy ezért lennél "atípusos"?
Ok Atalanta, de hajlok rá, hogy van benne (mármint a diagnózisban) valami. Még ha nem is minden, ami a nagykönyvekben meg van írva. Viszont ettől a három szótól én nem változtam meg, ezer éve ilyen vagyok. Most legalább jobban tudok vele kezdeni valamit. A vicces az, hogy te azért vagy ilyen szkeptikus a terapeutámmal szemben, mert én az vagyok. Erre most olvastam (hát igen:)), hogy ez pl. egy "tünet". (Bár valószínűleg egy csomó más ember is szkeptikus a terapeutájával:))
Rosaly, ez lenne a diagnózis(od)?
Ez kicsit úgy hangzik, mint az "egyéb" kategória. Ismerjük az elefántot, meg a struccot és ha találkozunk egy gazellával, az atípusos elefánt? (mégiscsak négy lába van)
Rosaly,
én már többször és elég részletesen leírtam, hogy hogyan hagytam abba, (691, stb) de kérdezz akkor konkrétabban, hogy mi érdekel.
Talán én szerencsés voltam, mert nálam ez evidencia volt a megfelelő (?) pillanatban. Szerintem nem jó a terápiába beleszokni, bár lehet levezető szelep is, de akkor valahogy mégsem igazi az értéke.
Atalanta
Orlando,
kicsit kifejtve, hiába kapsz tanácsot, nem változik tőle semmi. A terápiának hiába ismered a működési mechanizmusát, attól még működhet.
De lehet az egész terápiás folyamat túl hosszú is, és nem tudod, hogy ez így már nem is fog működni soha, vagy érdemes "átkelni a sivatagon" az oázis reményében.
Atalanta
Jó. Csak hogyha lehangolt vagy, akkor egy kicsit úgy érzed, mintha kihúznák a lábad alól a talajt, nem? És amikor nem vagy depressziós, akkor pedig pontosan tudod mi végre vagy a világon, te ki vagy benne, mit csinálsz, mit csinálnak a többiek, stb. stb. stb. Ha depi vagy, akkor ezeken "gondolkodsz" érzelmileg. Ha pedig megvan a "válasz" akkor nem vagy depi, és gyakran változtatsz is, nem ugyanazokat gondolod és nem ugyanazokat csinálod, mint előtte. A lehangoltság arra is jó, hogy azalatt "kitaláld" merre is mész tovább ha nem leszel már lehangolt.
A depresszió pedig ennek fokozott formája, amikor nem tudsz "kijönni" ebből lehangoltságból és már majdnem végképp nem találod a válaszokat ilyen kérdésekre: hogy vajon téged szeretnek-e, te szeretsz-e másokat, mit csinálsz, jó-e az amit csinálsz stb.
Én ezt funkciónak hívom.
Na de ha nem lenne lehangolt, akkor nyugodtan kimehetne, és nem enné meg a kardfogú tigris, mert jól felmászna előle egy fára. Az otthonmaradásnak van funkciója, ha az ember depressziós, de magának a depressziónak nincs. Nem életmentő. Az otthonmaradás életmentő, HA az ember depi.
Funkció: az (ős?)ember nem megy ki lehangoltan és dekoncentráltan a dzsungelbe, ahol a lehangoltsága és a dekoncentrációja miatt nem veszi véletlenül észre, hogy szembe jön egy kardfogú tigris, aki lehangoltság ide, lehangoltság oda, ízletes (?) vacsorához jut. Életvédő.
Most mondhatnék ilyeneket, hogy lehangoltan, vagy mély gyászban bármi elvesztése felett nem tanácsos állást változtatni, házasságot kötni, gyereket vállalni meg ilyesmi, de ez az én mostani véleményem és nem biztos hogy igaz, meg jó. Funkciója van.
Kedves Vera, jó, hogy mondod. Majd érdeklődöm ilyen irányban is.
Kedves kathy_
Valamit segített. De nem tudom, hogy a terápia segített-e, vagy más. Bulímia miatt kezdtem terápiába járni, ezer éve, ami azóta majdnem elmúlt. Nem teljesen, de majdnem. Ellenben maradt még némi 'kontrollvesztés', ami, hát, nem tudom.
Egyébként nagyon köszönöm mindenkinek a sok jótanácsot.
Kedves orlando,
a funkciót úgy érted, hogy az ősember lehangoltságának az volt a funkciója, hogy akkor maradjon otthon? (Ez miért funkció?) Inkább azért maradt otthon, mert lehangolt volt szegény, nem?
"Az érzelmek helyes alkalmazásáról": (jó kis esszé cím lenne a 17. sz-ban:)):
A. kimutatod az érzelmeid, úgy, ahogy vannak: ez neked megkönnyebbülés (egy jót ordítottál), de a célját nem éri el (az illető az infót nem veszi, csak azt, hogy ordítanak vele)
B. kimutatod az érzelmeid enyhítettebb változatát: ez neked nem jó (talán, mert valami benned maradt), de a célját eléri (a 'mosógépszerelő' legközelebb igyekszik korábban odaérni)
Vagyis valami mindig sántít.
Ezért szerintem a terápia arra is jó (legalábbis én az utóbbi időben erre használtam), hogy az ember a féktelen érzelmeit (a pozitívakat és a negatívakat is) megfékezze. Vagyis hogy ne vissza- vagy elfojtsa őket, hanem hogy az érzelmei eleve! olyan "normális" határok között mozogjanak, amiket nyugodtan ki lehet mutatni. (De ez lehet, hogy nincs így. Vagy eleve reménytelen. Vera?)
más: az érdeklődést a saját életem iránt nem az jelenti, hogy pszichiátria könyveket olvasok, hanem, hogy megpróbálom jól csinálni a dolgom és megpróbálok "normális" emberi kapcsolatokban létezni. Az érzéseimet és a hangulataimat nem hiszem, hogy könyvek segítségével jobban kordában tudnám tartani. Bár lehet. De egyelőre (ezen a héten:))megpróbálom anélkül. Egyébként az a furcsa, hogy "szemrehányást" (na jó, ez erős:))) teszel, hogy nem érdekel a diagnózis. Ez szerinted azt jelenti, hogy nem érdekel a saját életem. Viszont úgy vettem észre, te sem rágod a terapeutád fülét egy jó kis diagnózisért. Akkor téged se érdekel az életed? :)
Kedves Atalanta,
te hogy hagytad abba a terápiát?
Vannak olyan viccek, amiben le lehet lőni a poént, és van olyan, amikor hiába lövik le, mégis röhög rajta mindenki.
De van olyan is, amikor túl hosszú a vicc...
Elolvastam. Sőt, azt is tudom honnan származik az idézet. Csak éppen te nem találod furcsának, hogy általában megkérdezed mindenkitől, hogy milyen konkrét tanácsokat kap a terapeutájától, holott tudod hogy van olyan is, amiben semmilyet?
Az embernek hirtelen az az érzése támad, hogy kell tanácsot kapnia mindenképp...
jó, jó. közben nekem is eszembe jutott, hogy fóbiákat így (is) lehet gyógyítani. csakhogy mindenki magából indul ki és még sosem kaptam azt a tanácsot, hogy úgy szüntessem meg a vértől való félelmemet, hogy minden este beverem az orromat és megnézem.
de ezt talán jó lenne kifejteni, hogy miben segít és kinek, ráadásul hogyan, mert így nekem úgy tűnik könnyű egy kalap alá venni a terápiákat.
sosem láttam / hallottam még olyasmiről amikor konkrét tanácsokat kap valaki terápiában. max olyanról, hogy magad jössz rá valamire, hogy az neked miért jó, és hogyan tudod azt megvalósítani.
Itt tobbnyire teoretikusan analizaljatok a terapiat igy elnezest ha konkret dolgokrol beszelek. Neked van/volt egy problemad amivel egy terapeutahoz, (hivhatjuk orvosnak?)fordultal segitsegert. Kerdesem: terapeutad segitett a problemad megoldasaban, lecsokkenteseben vagy (hivhatjuk?) gyogyulasaban? Kaptal tole praktikus tanacsokat, hogy milyen modszereket, gongolkodasmodot hasznaljal, problemad megoldasahoz? Ha semmi nem javult akkor minek hozza jarni. Ha sok minden rendbejott akkor megerte. Ha ugy erzed, hogy meg szukseged van tanacsaira mert meg nincs minden megoldva amit te meg akartal oldani akkor erdemes folytatni a terapiat, kulonben nem. A fent emlitetteknek eleresehez es elhatarozasahoz nincs szukseg sem diagnozisra sem pszichiatriai konyvekre.
Rosaly,
sok olyan dolog észrevétlenül részévé válik az életünknek, amivel kapcsolatban egyszercsak rájövünk, hogy egyáltalán nem érdekel, de a megszokás miatt évekig csináljuk. Nem felesleges nyűg ez neked? Mármint a terápia. Nem akarlak eltéríteni, de néha az a terápia, hogy nincs terápia.
Atalanta
