Azért vagyok "szomorú" :))) mert úgy érzem, hogy itt van az értetlenség kulcsa jelen pillanatban köztem, és azok között, akik az "énfeloldódás" pártján állnak, és azt mondják, hogy elég, ha megtanuljuk leválasztani magunkról az "ént", és máris nincs semmiféle szubjektum.
Én meg ezt nem tudom elképzelni, szerintem ilyen nincs. És akkor az is nagyon érdekes, hogy vajon a szubjektum megszűnésekor (feloldódásakor stb.) mi az, ami átveszi annak helyét. Egy nem-szubjektum? Ami ugyanúgy tapasztal tovább? Ez nonszensz nekem.
És mindez csak azért fontos, mert a halálról beszéltünk. És ha van is olyan, hogy a "kis én" feoldódik a "nagy énben", akkor az még bőven nem halál, mindaddig, amíg tapasztalás van, bármi által is.
Igazából, ami engem ebben a legjobban érdekel, az a döntés lehetősége a kiszállásról, amiről mortéval kezdtünk el beszélni. Mert mi van, ha tényleg van egy objektív tapasztaló, akinek részeként akkor sem tudnék kiszállni a tapasztalás folyamatából, ha ez lenne minden vágyam.
Majd még elolvasom a teljes cikket is. Gondoltam hogy sok élményt kisérletileg is elő tudnak már idézni, valószínűleg a Mária-jelenések is hasonló módon jönnek létre.
De Persinger nem állt meg a spekulációnál. Ha a temporális lebeny átmeneti elektromos zavara istenélményt eredményez, gondolta, majd ő kelt zavart kísérleti alanyai temporális lebenyében. Ezt egy rendkívül erős elektromágnes segítségével érte el, amelyet beleszerelt egy bukósisakba. A kísérleteket vastag falú ólomkamrában végzik, hogy a külső mágneses tér ne zavarja az eredményeket (14.). Eddig vagy ezer emberen végezték a bal temporális lebeny mágneses ingerlését, és az alanyok a legkülönfélébb misztikus élményekről számoltak be. Szinte mindenkiben az a bizonyosság alakult ki, hogy "valaki jelen van" velük. Sokan ezt a különös élményt vallásuk istenével azonosítják, mások földön kívüli lények jelenlétét érzékelik, megint mások testen kívüli élményeket tapasztalnak meg, de van, aki egyszerűen elhunyt nagypapájával találkozik.
Az "istenélmény" generálása a következő elv alapján történik: az énérzés, vagyis hogy én én vagyok, hogy kezemet-lábamat magaménak érzem, hogy gondolataimat sajátomként élem meg, mindig együtt jár egy 40 Hz-es agyhullámmal a temporális lebeny környékén. Persinger ezt a 40 Hz-es hullámot zavarja meg, vagyis megszünteti az én élményét (15.). Amikor ez átmenetileg elvész, az ember hirtelen úgy érzi, hogy megszűnt teste-lelke határa, egybeolvadt a mindenséggel, végtelenné lett, vagy eggyé vált valami felette álló hatalommal.
De nem árt ismét hangsúlyozni: a kutatók nem azt állítják, hogy az istenélmény vagy Isten léte semmi más nem volna, mint egy kis elektromos zavar az agyban. Teológiai szempontból ugyanis teljesen jogos az az állítás, hogy ezek a kísérletek csupán megmutatják azt az utat, ahogy Isten szól az emberekhez, pl. a temporális lebenyükön keresztül.
Maguk a hívő emberek is így gondolják, különben nemigen tudta volna két agykutató, Andrew Newberg és Eugene DAquili rávenni őket arra, hogy vallásos meditációjuk közben mérjék meg agyuk aktivitásmintázatát. (DAquili maga is komolyan hívő katolikus ember volt, rendszeresen járt misékre.) A két kutató ferences rendi apácákat és tibeti buddhista szerzeteseket győzött meg arról, hogy részt vegyenek a kísérletekben. Könyvük címe is úgy szól, hogy Miért nem ment el Isten?, vagyis hogy kutatási eredményeik nem a hit cáfolatai, csupán a hit agyi vonatkozásait tárják fel.
A ferences rendi apácák és a tibeti buddhisták eltérő technikával meditálnak. Az apácák általában egy szent szövegre vagy imára koncentrálnak, míg a tibeti buddhisták egy képre összpontosítanak. Mindkét fajta meditáció - úgy tűnik - azonos lelkiállapothoz vezet. Az úgynevezett agyi képalkotó eljárások lényege, hogy gyorsan lebomló, enyhén sugárzó anyagot, általában cukoroldatot adnak be vénásan a vizsgálati személynek, s mivel az agy működése közben rengeteg cukrot fogyaszt, az aktívabb területek erősebben sugároznak. A vizsgálat technikailag úgy zajlott, hogy a kutatóközpontban a meditáló személynél először "agyfényképet" készítettek nyugalmi állapotban, majd egy csöndes szobában megkezdte a meditálást. A kísérlethez rendkívül gyakorlott meditálókat nyertek meg, akik már ellent tudnak állni a külső zavaró tényezőknek. Ugyanis amikor már javában folyt a meditáció, a másik szobából egy hosszú csövön át lassan a kísérleti személy vénájába pumpálták a radioaktív cukoroldatot, majd kis idő múlva az alanyt átvitték a műszerszobába, fejére tették a szerkezetet, és megmérték agyi aktivitását. Az eredmények egyöntetűen azt mutatták, hogy az agy úgynevezett figyelmi területei fokozottan aktívak (pl. a prefrontális lebeny a homlokunk mögött), ami nem meglepő, hiszen a meditáció intenzív koncentrációt igényel. Ami azonban meglepő eredmény, hogy az agynak az a területe, amelynek segítségével az ember a saját testét el tudja helyezni a külső térben és időben (ez a felső fali lebeny), egyszerűen kikapcsolt (15.). Mivel az apácák és a tibeti papok alapélménye közös, és megegyezik Persinger kísérleti személyeinek "végtelenben való feloldódás" élményével, valószínű, hogy Persinger is többek között ezt az agyterületet "iktatja ki". Az élmény lényege tehát az, hogy az én megsemmisül, elveszíti tér- és időbeli határait, korlátait, s ez az "egyesülés Istennel" élménye (16.)."
Szia, teljesen véletlenül találtam neurológiai magyarázatot is erre az élményre. Imádkozó szerzetesekek vizsgáltak misztikus extázis közben agykutatók...
"A bal oldali Térészlelő Tekervény megkülönböztet minket a körülvevő világtól, a jobb oldali félteke meg úgy éli meg a világot, mintha a világ és ő egyek volnának. A bal félteke érzékeli a saját testet, a jobb félteke a teret, benne a testünkkel. (Egy kicsit olyan, mintha a bal félteke egy pont lenne a térképen, a jobb meg maga a térkép...) ... Az a helyzet áll elő, hogy megszűnik az Én s feloldódik a mindenségben: mert a bal oldali Térészlelő Tekervény egyszerűen kikapcsol. S ha ez kikapcsol, megszűnik az Én észlelése. Ráadásul a jobboldali Térészlelő Tekervény dolgozik továbbra is rendesen. Így eltűnik a néző és csak a látás marad meg. Mivel az "Én és a tér" harmonikus élmányét a bal és jobb oldali Térészlelő Tekervény együttes működése nyújtja, ha lekapcsoljuk a bal oldalit, marad a térélmény én nélkül. A bal féltekei öntudatunk meg átéli a feloldódást a térben és lesz belőle vallásos élmény."
SZENDI GÁBOR: ISTEN AZ AGYBAN
/nem betűhelyes az idézet, látogatóban voltam valahol, ott jegyezeteltem ki kutyafuttában.../
Az a baj, hogy én nem tudom elképzelni azt, hogy a tapasztalás folyamatából hiányzik a tapasztaló. Egyszerűen logikailag nem stimmel nekem. És ha van tapasztaló, akkor van "én" is. Hogy lehetne, hogy nincs? Hogy hívják akkor a tapasztalót?
ez egy fontos kérdés. Ha nincs én, akkor nincs patasztaló és tapasztalt, csak a tapasztalás folyamata van. Nincs szubjektum, nincs objektum. Csak a tudattartalmak kavargása.
Az énben lenni, olyan, mint egy szappanbuborékba záródni. Amikor a buborék kipukkad, a belső és külső egyesül. Nincs többé bent és kint, nincs itt és ott, megszűnik a kettősség. Sosem volt. Hisz mondhatjuk-e azt, hogy az üres tér egy edényben különböző, mint az üres tér az edényen kívül? Üresség, ésüresség. Tehát nem is a különbözőség, hanem a különbözőség illúziója szűnik meg a buborék kipukkadásával. A tér marad ugyanaz, ami volt.
Marad a tágasság. Ebben a tágasságban jelenik meg a test és az érzékek. És ebben a tágasságban jelenik meg az folytonosan változó kavargás, amit korábban énnek mondtunk. Kiszabadultál a buborékból és hatalmasra nőttél. Nem vagy helyhez és időhöz kötve.
Azt gondolom a viszony maga az ítélkezés,szűrés, felfogás, stb. Szerintem: ahhoz, hogy valakivel, valamivel bármilyen viszonyom legyen ahhoz az kell, hogy azt a vkit, vmit értelmezzem, elrakjam agyam, lelkem neki kitalált dobozába, azaz "megszűrtem" őt, illetve már a vele való legelső kapcsolatom a szűrőm által történik.
Gőzöm nincs egyébként, hogy mi lesz akár a testi halál után, nem hogy az ego megszűnése után, illetve a Mindenséggel való összeolvadás után - már ha van ilyen -, de az egyik lehetőség (amit sokkal lentebb mástól is olvastam már), hogy lehet, hogy az egész sztori vége az IGAZI (újjászületéseken, egon, ÉNen, Istenen túli, már ha ez lehetséges) halál. Vagyis, hogy Mindennek, az összes illúzió lehullásának a vége, hogy nincs Semmi.
Jó lenne egyébként meghatároznunk legalább nagyjából, hogy ki mit ért egon, én-en, ÉN-en, nem-én-en, stb, hogy tutira ne beszéljünk egymás mellett. :)
Viszont az nagyon érdekes, hogy ha megszűnne az "én", akkor mi van? Hm... ezen elgondolkodtam :) Része lennék-e a valóságnak nem-énként? És ha igen, akkor milyen tapasztalatom lenne róla? És mondhatjuk-e azt, hogy nincs "viszony", ha van tapasztalat?
asszem, csak nem-énként része az emberi lény a "valóságnak". Énként az én része.
De erről elméletben filózni semennyire sem közelíti meg a dolog realitását. Hiába beszélget, álmodozik a szégyenlős fiú a csókolódzásról, annak realitásával csak akkor találkozik, mikor az első csók tényleg elcsattan. Na és az teljesen más lesz majd, mint bármi, amit korábban elképzelt.....
Szerinted akkor, ha valaki látja a holdat, akkor ki látja? Ki az, aki tapasztal? Az "én", az "ÉN", vagy a "nem-én" (aki esetleg Isten)?
Ugyanis mindaddig, amíg bármiféle tapasztalat van, addig kell ott lennie valaminek, ami tapasztal. És a kérdés innen indult. Hogy ki lehet-e ebből szállni. A tapasztalásból, konkrétan. Én azt mondtam, hogy igen, mert mindaddig, amíg a tapasztalás létezik, addig szubjektivitás is létezik, és abból ki lehet szállni, meg lehet szüntetni a tapasztalást.
Ha ezt nem lehet megtenni, akkor nincs halál, és mindig fennáll majd egy viszony a tapasztalt és a tapasztaló között. Ez egyébként egy állati jó kérdés :)))))
- Ne keressétek Istent - mondta a Mester -; csak nézzetek, és minden világossá válik számotokra. - De hogyan nézzünk? - Minden egyes alkalommal, ha néztek valamit, csak azt lássátok, ami valóban ott is van. Mivel a tanítványok nem értették, a Mester megmagyarázta. - Például ha a holdat nézed, csak a holdat lásd, és semmi mást. - Hogy a csudába tudna valaki mást látni, mint a holdat, ha azt nézi'? - Egy éhes ember sajtnak nézheti. A szerelmes pedig kedvese arcát láthatná benne."
"Jelenlét
- Hol keressem a megvilágosodást? Itt. - Mikor nyerem el? - Éppen most. - De akkor miért nem érzem? - Mert nem látsz. - Mit kellene látnom? - Semmit, csak nézz. - Mire? - Amire a szemed rápillant. - Másként kell valahogy néznem? - Nem, a közönséges nézés jó lesz. - Nem úgy nézek állandóan? - Nem. - Miért nem? - Mert ahhoz, hogy láss, jelen kell lenned. Többnyire valahol máshol vagy."
...
az ilyesféle jelenléthez a meditáció segítségével juthatsz el. a meditáció csend. gyakorolj a meditáció kedvéért, ne úgy, mintha valami célod lenne vele.
mi célod van az ilyen kérdésekkel, amiket fölteszel? "ha" megszűnik az én, akkor mi lesz?
az én nem "szűnik meg", mivel nem is létezik. illúzió. tévképzetek ellen harcolni pedig ártalmas.
Nem szeretem az ilyen odavetett, fellengzős mondatokat. :( Neked már volt olyan tapasztalatod a világról, hogy nem volt semmiféle viszonyulásod semmihez?
Tehát szerinted csak akkor áll fenn ez a viszony, ha van ítélkezés stb.? Szerintem az én és nem-én megkülönböztetésének a pillanatáig fennáll ez a "viszony" a valóság és "énközöttem".
Viszont az nagyon érdekes, hogy ha megszűnne az "én", akkor mi van? Hm... ezen elgondolkodtam :) Része lennék-e a valóságnak nem-énként? És ha igen, akkor milyen tapasztalatom lenne róla? És mondhatjuk-e azt, hogy nincs "viszony", ha van tapasztalat?
