Tisztában vagyok ezzel, valamint azzal is, hogy maga a racionalitás is irracionális, léte nem feltétlenül logikus, akárcsak maga a létezés, az emberiség és bármilyen értelmes megnyilvánulás. Minden csak valami máshoz viszonyítva értelmezhető - ám a viszonyítási alapot ki-ki szabadon megválaszthatja. Például a művészet, mint olyan, egyáltalán nem létfeltétele az embernek, ilyen tekintetben irracionális és sokakat nem érdekel, mégis az emberi civilizáció legmagasabb szintű megnyilvánulásának tartja a közvélemény.
A vonzalom is csak az elménk és testünk illúziója, eredetileg a fajfenntartás biztosítéka. Semmi kivetnivalót nem látok benne, de aránytalanul sok időt emésztene fel, amit egyéb céljaim elől kellene elvennem. Persze nem tudhatom, a jövőben mikor kínálkozik alkalom a(z univerzális értelemben persze jelentéktelen) céljaim és a testi vágyak összehangolására, de az a pont még nem jött el.
Ah, én csak elmélkedem, nem a topik címe fogott meg. :) Arra voltam kíváncsi, mások hogyan élik meg mindezt, és hogy megint mások hogyan reagálnak, mert érdekel az emberi psziché, és karakterépítéskor el kell vonatkoztatnom a saját világképemtől. S ha már itt vagyok, meg is osztom a gondolataimat, hátha valakinek hasonló ügyben hasznosak lehetnek. Talán jobb helye lenne a filozófia topikban, de ott meg az adott élethelyzet értékkészlete nem képviselteti magát.
"Ha pedig ez neked jó lenne" - Jó és nem jó nem abszolút fogalmak, nem nyilvánvaló értékmérők, csak szubjektív és egyéni ítéletek.
Mindazonáltal két ember ugyanabban a helyzetben másként cselekedne, ki-ki a maga attitűdje szerint. Persze én is mérhetek a magam mércéjével, és ha valaki az én helyzetemhez hasonló körülmények közt magára hagyja a családját és megpecsételi a sorsukat, ezzel éhezésre és nyomorúságos körülményekre ítélve őket (és egyúttal saját magát is), az szerintem minimum etikátlanul és szociálisan érzéketlenül viselkedik. Nevezd kifogásnak, ha tetszik.
Ha pedig ez neked jó lenne, akkor nem erre a fórumra írkálnád a bajaid
Francba, ezt én akartam írni, de megelőztél. :-)
Crystalheart, neked pedig javaslom, hogy foglalkozz kevesebbet azzal, hogy mi racionális és mi nem. Az emberek nem azért fekszenek le és járnak másokkal, mert az racionális, hanem azért, mert vonzalmat éreznek iránta.
"Innentől patthelyzet, amire szokás azt mondani, hogy hát "légy kicsit önző, költözz el otthonról", de ezt sem etikusnak, sem egzisztenciálisan racionálisnak nem tartom."
Ha nem lépsz ki a komfortzónából, akkor most elárulom neked, hogy a büdös életben semmi nem fog változni, és minden marad így. Ha pedig ez neked jó lenne, akkor nem erre a fórumra írkálnád a bajaid. Szóval a feladat adott. Mégiscsak tenni valamit.
Szemrebbenés nélkül összecuccoltam egy szép napon, és elköltöztem a szüleimtől. Lassan feldolgozták aztán, hogy semmilyen hatással nincsen rám, amit mondanak, neked is rá kéne jönni, hogy nem az ő életüket kell élned, hanem a saját magadét.
A futball kiváló testmozgás lehet és nagyszerű taktikai játék, az autók önmagukban a technológia csúcsteljesítményei, de engem nem kifejezetten mozgatnak ezek a témák. Nem is fociztam sohasem. Ami a családalapítást illeti, ebben igazad van, ám úgy tűnik, rosszul fogalmaztam: minősíthetetlen otrombaság volna a családommal szemben mind az itthonról való elköltözés és ezzel a cserben hagyásuk, és az is, ha egy lányt idehoznék. (A családomat ismervén ez az adott lánnyal szemben nem kisebb otrombaság volna.) Innentől patthelyzet, amire szokás azt mondani, hogy hát "légy kicsit önző, költözz el otthonról", de ezt sem etikusnak, sem egzisztenciálisan racionálisnak nem tartom.
Hogyan lenne kifogás, a minap csak kishúgom osztálykirándulására mentem el túravezetőnek, és kétnapos megelőző perpatvar lett abból, hogy hülyeségekkel töltöm az időmet. :DDD Szeretném elkerülni az ilyetén konfliktusokat. :)
Komolyabbra fordítva, mindenkinek más a prioritási sorrend, ezt célszerű elfogadni. Ha számomra majdnem minden egyéb fontosabb, mint a barátnőzés és különösen a szex - ami még mindig csak egyfajta nem létfontosságú szükséglet, melynek hiánya nem feltétlenül okoz devianciát -, akkor természetesen minden mást előnyben fogok részesíteni. Például a szex hiánya közel sem zavar olyan mértékben, mint hogy még mindig nem olvastam el Émile Zola nagyszerű életművét, és még mindig nem láttam minden filmet, amire valaha rákérdeztek az egyetemi felvételiken. Ezek persze csupán jelentéktelen példák, a lényeg, hogy választás és hozzáállás kérdése az egész.
"Korábban azt írtad, hogy elutasítod a próbálkozó lányokat, akkor mégsem kerülsz mindenkinél barátzónába, nem?" - Mindössze három vagy négy alkalommal esett meg ilyen, amíg gyakrabban jártam emberek közé, jellemzően középiskola és az egy darab egyetemi félévem alatt. Egyik esetben sem tartottam magunkat egészen összeillőnek, ráadásul nem vagyok feltétlen híve a monogámiának, amit természetesen tud rólam, akinek tudnia kell, és ez egyesek számára elrettentő lehet. Azóta már nem is nagyon kerülök ilyen szituációba: hétvégeken, vásári árusként az ember az eladásra koncentrál, a szép és kedves hölgyek is vásárlók. Megesett, hogy a szomszéd árus jegyezte meg a szembeni árussal egybehangzóan, hogy az imént távozó kislány bizony nagyon flörtölt velem; mire az én számon csak egy kis keserű sajnálkozás szökött ki, miszerint igazán kár, hogy nem vette meg azt a szép ametisztes csipkeláncot, pedig ragyogóan illett hozzá.
Van azonban még egy másodlagos tényező is, történetesen hogy a magánéletben kiállhatatlan fráternek tarom magam. Tudom, illene a másik félre hagyni, hogy mi mindent vállal be, de nem gyűrhetem le magamban azt a realizmusból - és korántsem önértékelési zavarból - fakadó alapvéleményt, miszerint velem együtt élni keserves kálvária. Senki sem tökéletes és nálam százszor kibírhatatlanabb idióták is néha csodás párt találnak maguknak, de hiába, ezen második, és a fentebb kifejtett egyéb tényezők összessége eredményezi, hogy a való életben nem foglalkozom intimitással. Jós nem vagyok és predikciókat sem tennék, bármi változhat a jövőben, de fölöslegesnek tartom az ezen való aggodalmaskodást. Nem ér annyit az egész. (No nem mintha az aggodalmaskodás önmagában szükségszerűen rossz lenne, hiszen, mint mondtam, minden csak nézőpont kérdése, minden szubjektív.)
Nem gondolom, hogy kőszívűnek látszanék, nagyon kedélyesen tudok a legkülönfélébb témákról beszélgetni, ráadásul mivel az úgynevezett férfias dolgok (autók, foci, ilyenek) sokkal kevésbé érdekelnek minden másnál, és szexizmussal sem lehetne megvádolni, azért nőkkel még jobban is el tudok beszélgetni. Hanem ezen tulajdonságok éppen ahhoz szükségesek, hogy az ember masszív barátzónába kerüljön, akár intim barátzónába is, akinek sok mindent elmondanak, amit másnak nem, de mindezt én őszintén nem bánom.
Sem időm, sem pénzem nincs a párkapcsolatra, pedig nyilvánvalóan a lehető legtöbb időm és pénzem van, amit pillanatnyilag képes vagyok elérni. Megjósolni lehetetlen, mikor fog ez megváltozni, ha egyáltalán meg fog. Célszerűtlenül cselekszik majd' mindenki, aki a bizonytalan egzisztencia ellenére családot alapít, vagy aki a meglévő családját anyagilag és egyéb módokon is cserben hagyja a saját önálló egzisztenciája kialakítása érdekében.
Szigorú racionalitás. De meddig ? 1 év, 5 év, 10 év ? Csak nehogy megváltozzon valami. Kőszívűnek látszani, csak hozzám ne nyúljon senki, és hagyjon békén mindenki. (értem én...)
"a próbálkozó lányokat a "bezárt állapot" miatt nem kell rögtön elutasítani. Inkább el kell nekik mondani, mi a helyzet..."
Hmm, ezzel mire célzol? Nem volt semmilyen kifejezett oka az elhárításoknak, egyszerűen nem tartottam racionálisnak, hogy éppen akkor ez kell nekem, és hogy pont velük. Igazából most sem tartanám.
A testalkatom sohasem látszik a ruha alatt. Azt azért nem mondhatnám, hogy tapadnak rám, csak volt egy pár ilyen. Már ez is meglepő. Ennek ellenére sosem volt még úgymond komolyabb dolgom nővel. Sikeresen elhárítottam mindet.
Sokszor a szülőkhöz kell visszamenni. Egy válásnak olyan következményei lehetnek, amire nemigen gondolnak. Olvastam egy cikket arról, hogy az se mindegy, mikor válnak el a szülők. (ti. a „gyerek” hány éves.) Van olyan, hogy bűntudatban él, ti. miatta váltak el. Bizonyos korban pedig aszexualitást okozhat. Nálunk nem váltak el, csak nem voltak összeillők. Az állandó veszekedés nagyon megviselt. Arra gondoltam, ha ilyen egy házasság, akkor ebből köszönöm nem kérek. Nem nősülök meg. S az elzárkózás már olyan szintű volt, hogy szinte csak fiúk meg idős nők között éreztem „biztonságban” magam. Meg egy-egy ismerős-rokon lány, akik „nem számítottak”. De az ember érzi, hogy jó lenne egy társ, és közben látja az utcán kézen fogva sétálókat. Hogy ez neki nem jut osztályrészül. Ebben benne van a minimális egzisztencia hiánya is. Hogy nincs hová menni. (A régi képmutató, szemforgató világot meg inkább hagyjuk.) Az ilyenfajta szenvedésből nehéz szabadulni, kitörni.
A reakció természetes, ugyanakkor helyén kell kezelni a visszautasításokat: ha egy nő kosarat ad, akkor annak a nőnek nem jövök be, nem pedig az összesnek. Nagyon könnyű abba a hibába esni, hogy nagyon kevés visszautasítást általánosnak könyvelünk el.
Az ilyen hozzászólásokon most már csak jókat mosolygok :)
"majd jön egy lány, aki rád vágyik" stb. kaliberű megnyilatkozások.
"értékes ember vagy, nem hiszem el, hogy ezt a nők nem veszik észre!"
ne haragudj, de akit nem egy csempés fürdőszobában neveltek fel helységelhagyási tilalommal, hanem élt a valós életbe, eljárogatott emberek közé stb. az egy kicsit máshogy fog gondolkodni.
a mai világban a nők kiszolgálják magukat pasik terén.
és egyértelműen a pasi tudtára tudják adni, ha az bejön nekik.
önostorozás, leértékelés... valóban hülyeség, de felhívnám a figyelmet arra, hogy ez nem az emberrel együtt születik. hanem a kudarcai, csalódásai hozzák ki belőle.
Ez én is pontosan így látom. Ráadásul az ember egész hozzáállása, önbizalma megváltozik. Ezért írtam korábban, hogy először azokat kell lerendezni, amiért eleve szorongsz, és megbénít, ha nő közelében vagy, mert annyira kurvacikinek érzed. Nekem ez az egzisztencia dolog volt mindig a mumusom, most már tudom... Lett egy kis pénz a zsebemben, és nem anyu és apu várt otthon, és máris megtörtént a "csoda".
Régebben én is ugyanezt a keserű kenyeret fogyasztottam, mint most te. 27 évesen cuccoltam el a szülői panellakásból. Szobát béreltem egy darabig, aztán lett barátnőm, lakásom és autóm is később, ebben a sorrendben. Most 30 vagyok, és a 4-5 évvel ezelőtti önmagamnak szívesen lebasznék egy-két józanító pofont.
Egyetlen szerencsém, hogy van munkám. Tanulásra mindenféleképpen költök, mert a nyelvvizsgát le kell tennem a meglévő államvizsgám miatt. A súlyzózással sincs komoly gondom, sőt, az alkatomhoz képest kimondottan erős vagyok, bár időnként úgy érzem, hogy hiába teszem. mert nem igazán látszik.
Én nem csak hogy a szüzességemet vesztettem el, de még meg is nősültem úgy, hogy nem volt autóm. Nem az aranyásó nőkkel kell kezdeni, meg kell keresni a normálisakat. Nem mondom, előny lehet az autó, de inkább csak praktikus szempontokból. Volt olyan, hogy a barátnő telefonált este, hogy kívánós, menjek át hozzá - akkor hívtam taxit, meg lehet oldani autó nélkül.
