Most már nem egyszerűen vitatkozol, hanem egy egész alternatív vallástörténeti univerzumot üzemeltetsz, amelyben mindenki félreért mindent: Philón tévedhetetlen nyelvész, Tertullianus titkos kánonjogász, Ezsdrás negyedik könyve főszövegű kinyilatkoztatás, a héber nyelv 19. századi mániás találmány, Jézus pedig harmincéves korától a halála előtti estéig valamiféle mennyei istenhordozó edény. Ez már nem katolikusellenes apologetika, hanem teológiai bűvészmutatvány: a kalapból mindig ugyanaz a nyúl jön elő, csak éppen minden alkalommal más címkét ragasztasz rá.
Kezdjük a legfontosabbal: az, hogy Philón a „káldeus” szót használja, nem bizonyítja, hogy a Tóra eredeti nyelve káldeus arámi volt. Nem bizonyítja, hogy a héber nyelv modern koholmány. Nem bizonyítja, hogy a Septuaginta arámiból készült. Nem bizonyítja, hogy a maszoréták valamiféle késői, barlangi, „JHVH-s” kéziratcsomagból gyártották volna a Bibliát. Mindössze azt bizonyítja, hogy Philón hellenisztikus zsidó íróként olyan nyelvi-etnikai terminológiát használ, amelyet nem lehet egy az egyben a te modern, mechanikus, összeesküvéses rendszeredbe betuszkolni.
Philón a Mózes élete második könyvében valóban azt írja, hogy a törvény régen „káldeus” nyelven volt, és a fordítók a görög szavakat a „káldeus” szavak megfelelőiként adták vissza. A szövegkörnyezet azonban nem arról szól, hogy a Tóra arámi nyelvű lett volna, hanem arról, hogy a zsidó törvény görög fordítása rendkívüli pontosságú, mintha a fordítók prófétai ihletés alatt ugyanazokat a szavakat találták volna meg. Philón ugyanebben a beszámolóban azt is mondja, hogy Ptolemaiosz a júdeai főpaphoz fordult, aki „a héberek” közül választott fordítókat, akik ismerték nemzeti irataikat és a görög műveltséget is. Vagyis a saját Philónod nem azt a bohózatot támogatja, amelyben a Tóra „káldeus arámi” volna, hanem a hellenisztikus zsidó hagyományban elbeszélt Septuaginta-legenda egyik változatát közli.
A „káldeus” szó többjelentésű volta pedig éppen ellened dolgozik. A Magyar Katolikus Lexikon általad belinkelt szócikke is világosan mutatja: a káldeusok történetileg újbabilóniai népcsoportként, az arámokkal összefüggésben, továbbá Dániel könyvében bölcsekkel, jövendőmondókkal és csillagjósokkal kapcsolatban szerepelnek; később pedig egy keleti katolikus közösség neveként is használatos. Ebből nem következik, hogy minden ókori szerző, aki „káldeus” nyelvet említ, szükségképpen a Tóra eredeti nyelvét arámiként azonosítja. Egy többjelentésű szóval nem lehet úgy bánni, mint egy vasúti sorompóval: „lecsukom, és minden más értelmezésnek tilos átmenni”.
A Dániel könyvében szereplő „káldeusok nyelve” sem bizonyítja azt, amit rá akarsz építeni. Dániel könyve maga kétnyelvű: héber és arámi részekből áll. A Biblia egyes részei valóban arámiul vannak, különösen Dániel és Ezsdrás egyes szakaszai; ezt senki nem tagadja, aki nem akar magából komolytalan figurát csinálni. De ebből nem az következik, hogy az egész Tóra vagy az egész ószövetségi könyvanyag káldeus arámi nyelvű volt, hanem az, hogy a zsidó szöveghagyományban héber és arámi rétegek egyaránt jelen vannak. A Britannica összefoglalása szerint a Héber Biblia nagy része bibliai vagy klasszikus héber nyelven íródott, míg bizonyos részek arámiak; az arámi a fogság utáni és későbbi korszakban széles körben használt nyelv lett a zsidók között, miközben a héber vallási, irodalmi és tanult nyelvként tovább élt.
Te ebből a teljesen világos többnyelvű történeti helyzetből azt a vaskos ostobaságot főzöd ki, hogy „a Szentírás káldeus arámi nyelven lett írva, nem héberül”. Ez olyan, mintha abból, hogy Magyarországon évszázadokon át használták a latint a jogban és az egyházban, azt következtetnéd, hogy a magyar népnek nem volt magyar nyelve, és a Halotti beszéd valójában latinul van, csak a „magyarmániások” nem akarják beismerni. A hasonlat sántít? Nem jobban, mint a te érvelésed.
A Komáromi Csipkés György-féle címleírásra való hivatkozásod is ugyanilyen légvár. A régi magyar bibliafordítások előszavaiban gyakran szerepelhetett a „sidó”, „káldeai” és „görög” nyelvekből való fordítás, mert a bibliai szöveganyagban héber, arámi és görög elemek vannak, illetve a korabeli terminológia a hébert olykor „sidó nyelvnek”, az arámi részeket pedig „káldeainak” nevezte. Ebből nem következik, hogy a teljes Ószövetség „káldeus arámi” lett volna. A régi fordító nem a te 21. századi rögeszmédet igazolta, hanem egyszerűen jelezte, hogy a bibliai szöveghagyomány több nyelvi réteggel rendelkezik. Te ezt úgy olvasod, mint aki egy étlapon meglátja, hogy „só, bors, paprika”, és ebből arra következtet, hogy az egész vacsora paprika.
A „hébermánia” szó, amelyet olyan szorgalmasan ismételgetsz, nem érv. Ez csak gúnycímke. A modern szakirodalom nem azért beszél bibliai héberről, mert a 19. századi teológusoknak hirtelen viszketni kezdett a nyelvtani fantáziájuk, hanem azért, mert a szöveganyag nyelvi sajátosságai alapján a héber mint északnyugati sémi, kánaáni nyelv világosan megkülönböztethető az arámitól. A zsidó enciklopédikus hagyomány is rögzíti, hogy az Ószövetség nyelve, néhány arámi szakaszt leszámítva, héber; ugyanott az is szerepel, hogy a „héber nyelv” elnevezés mint nyelvnév hellenisztikus irodalomban jelenik meg, például Sirák fia előszavában, Josephusnál és a Jelenések könyvében.
Itt van a te alapvető csalásod: abból, hogy a Héber Biblia maga nem rendszeresen „héber nyelvnek” nevezi saját nyelvét, azt akarod kihozni, hogy a nyelv nem héber. De a névhasználat és a nyelvi valóság nem ugyanaz. A Biblia beszél „júdaiul”, „Kánaán nyelvén”, „arámiul”; ettől még a nyelvészeti besorolás jogosan nevezi a fő bibliai nyelvet hébernek. A magyar nyelv régi önmegnevezései, tájnyelvi változatai, külső nevei és modern tudományos megnevezései sem mindig fedik egymást teljesen. Ha egy ókori szöveg nem a mai tanszéki terminust használja, attól a nyelv nem szűnik meg. Csak a te rendszeredben kell megszűnnie, mert különben a „hébermánia” című vesszőparipád lába kitörik.
Most térjünk a 4Ezsdrás-ügyre, mert itt különösen feltűnő, hogyan csinálsz egy apokaliptikus hagyományból kanonikus bunkósbotot. Azt írod: „Ezsdrás 4. könyve a Szentírás része.” Kinek a kánonjában? A katolikus Egyházéban nem. A Katolikus Enciklopédia világosan rögzíti, hogy ez a könyv nem tartozik a Szentírás kánonjába, bár a Vulgata egyes kiadásaiban függelékben szerepelt, hogy ne vesszen el teljesen. Tehát hiába vered az asztalt, hogy „Szentírás része”, a katolikus kánon szempontjából ez egyszerűen hamis. Más hagyományokban lehet más helyzete; de te most a katolikus hitet támadod, miközben egy nem katolikus kánoni státuszú iratot próbálsz a katolikus kánon fölé emelni. Ez olyan, mintha egy bíróságon egy szakácskönyvből olvasnád fel az alkotmányt.
Azt is mondod, hogy 4Ezsdrás nem „késői apokaliptikus irodalmi motívum”. De igen, pontosan az. A 4Ezsdrás, illetve a latin hagyományban 2Ezsdrás néven ismert anyag magva a zsidó apokaliptikus irodalom körébe tartozik, a második templom pusztulása utáni korszakhoz kötődik, és modern szakirodalmi besorolása szerint nem az 5. századi történeti Ezsdrás saját feljegyzése. A római katolikus és protestáns hagyomány általában apokrifként kezeli; a Vulgata függelékében való szereplés éppen azt jelenti, hogy értékes, de nem kánoni szövegként őrizték.
Tertullianusra való hivatkozásod pedig megint félreolvasás. Tertullianus a Nők ékességéről című művében Énók könyvének elfogadhatóságáról vitázik. Ott hozza fel példaként, hogy ahogyan a zsidó iratok egészét Ezsdrás által helyreállítottnak tartották Jeruzsálem babiloni pusztulása után, úgy elvileg Énók irata is megőrizhető vagy helyreállítható lett volna. Ez egy apologetikai érv Énók könyve mellett, nem pedig 4Ezsdrás 94 könyvéről szóló kánoni jegyzőkönyv.
Tehát Tertullianus nem azt mondja, hogy „a 4Ezsdrás 14. fejezete kánoni történeti adat, és a 94 könyv valóban így készült el, káldeus arámi nyelven”. Ő egy korabeli hagyományt használ fel érvelésként. A korai egyházatyák gyakran idéznek, használnak vagy ismernek nem kánoni zsidó és keresztény iratokat. Ez nem teszi őket automatikusan kánonná. Pál is idéz pogány költőket, Júdás levele utal Énók hagyományára, de ettől nem lesz minden idézett hagyomány a Szentírás teljes jogú könyve. Ez az a pont, ahol nálad a patrisztikai ismeret felmondja a szolgálatot, és átadja helyét a magánkánon-gyártó lelkesedésnek.
A 94 könyv történetéből te ráadásul még egy második, teljesen önkényes állítást is gyártasz: hogy ezek „káldeus arámi” nyelven készültek. Ezt a 4Ezsdrás idézeted nem mondja. Te teszed hozzá. Vagyis van egy nem katolikus kánoni státuszú apokaliptikus szöveged, abból kiválasztasz egy látomásos hagyományt, majd hozzáragasztasz egy nyelvtörténeti állítást, amely nincs benne. Ez már nem exegézis, hanem vallási dekupázs: papírdarabokból ragasztasz magadnak dogmatikát.
A „nem titkos volt, csak a bölcseknek adták át” típusú megjegyzésed sem segít. A 4Ezsdrás narratívája szerint a 24 könyvet nyilvánosságra kellett hozni, a 70-et pedig a bölcseknek kellett őrizni. Akárhogyan is szépíted, ez egy ezoterikus szerkezet: nyilvános könyvek és külön őrzött bölcseknek szánt könyvek. Pontosan ezért alkalmas a szöveg arra, hogy későbbi szektás vagy gnosztikus gondolkodás titkos tudásként olvassa. Nem állítom, hogy maga a 4Ezsdrás gnosztikus volna; azt állítom, hogy te használod úgy, ahogyan a zárt rendszerek szeretik használni az ilyen hagyományokat: „van nyilvános tudás, és van az én titkosabb, mélyebb, bölcseknek való olvasatom”. Ismerős módszer, csak a díszlet változik.
Aztán azt mondod Jehova Tanúinak, hogy „nem csak egy isten létezik”, hogy az „istenek Atyja” egy istent felkent társai fölé, hogy ez lett az „Istenek Istene”, hogy a János 1-ben szereplő Logosz Isten azonos ezzel a társai fölé felkent Istennel, és hogy az ember Jézus harmincéves korától a halála előtti utolsó éjszakáig ezt az Istent hordozta a testében. Ez már nem keresztény hit, hanem egy félig bibliai szavakkal, félig saját gyártmányú mitológiával összefércelt mennyei ranglétra.
Az 5Mózes 10,17-ben szereplő „Istenek Istene és urak Ura” nem azt jelenti, hogy valódi, természetük szerint isteni lények egész panteonja létezik, amelyek között az Úr csak egy kiemelt főisten. Ez a kifejezés ószövetségi fenségformula: az igaz Isten abszolút uralmát fejezi ki minden úgynevezett isten, hatalom, fejedelemség, bálvány vagy mennyei lény fölött. A Biblia éppen nem henoteizmusba akar bevezetni, hanem az egyetlen igaz Isten kizárólagos imádásába. Az, hogy a Szentírás olykor „isteneknek” nevez mennyei lényeket, bírákat, hatalmakat vagy hamis istenségeket, nem azt jelenti, hogy a keresztény hitben több valódi isteni természetű lény van. A szóhasználat tágabb, mint a te dogmatikai következtetésed; te pedig a szóhasználatból panteont barkácsolsz.
János evangéliumának kezdete sem a te henoteista rendszeredet tanítja. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” Ez nem azt jelenti, hogy van egy istenek közül felkent Logosz, aki majd egy ideig beköltözik Jézus testébe. A keresztény hit szerint az örök Ige maga vesz fel emberi természetet. Nem lakóbérlőként költözik be egy külön emberi személybe, hanem az Ige testté lesz. Ez a különbség a katolikus megtestesüléstan és a te nesztoriánus–henoteista albérlet-teológiád között. Nálad Jézus teste lakás, a Logosz lakó, az üdvtörténet pedig valami mennyei bérleti szerződés. Az evangélium azonban nem ezt mondja. Azt mondja: az Ige testté lett.
A János 14,10–11-re való hivatkozásod sem segít. Amikor Jézus azt mondja, hogy az Atya benne van, és ő az Atyában, az nem azt jelenti, hogy egy külön emberi Jézus testében egy ideig lakott egy másik isteni személy, majd távozott. A szöveg a Fiú és az Atya egységéről, a Fiú küldetéséről, szavainak és tetteinek isteni eredetéről beszél. A katolikus tan pontosan különbséget tesz az örök isteni személy és az általa felvett emberi természet között. Te viszont nem különböztetsz, hanem szétvágsz. Ami az Egyházban személyi egység két természetben, nálad két szereplővé esik szét: egy „Logosz Isten” és egy „ember Jézus”. Ez nem apostoli hit, hanem Nesztoriosz árnyékának még zavarosabb újrafestése.
Az a gondolatod, hogy Jézus harmincéves koráig nem hordozta a Logoszt, hanem csak a kísértés után, illetve egy meghatározott időszakban lett az isteni jelenlét hordozója, egyenesen szembemegy az evangéliumokkal. Lukács és Máté gyermekségtörténete nem úgy mutatja be Jézust, mint akibe harmincévesen beköltözik valaki, hanem mint aki már fogantatásától kezdve a Szentlélek műveként, Isten Fiaként jelenik meg. János pedig nem azt mondja, hogy az Ige később „beköltözött”, hanem azt, hogy az Ige testté lett. Te tehát nem „hamisítatlanul befogadod” a Szentírást, hanem a saját rendszeredhez igazítod, miközben másokat vádolsz hamisítással.
Az „égi emberi szellem” elképzelésed, amelyet Isten Ádám bukása után megformált, majd Mária testébe helyezett, megint olyan spekuláció, amely nem a Szentírásból fakad, hanem a saját teológiai regényedből. Ilyen részleteket nem olvasol ki az evangéliumból; beolvasod oda. A Szentírás azt tanítja, hogy Jézus valóságos ember, Máriától született, és valóságos Isten, az örök Fiú. Nem azt tanítja, hogy egy előre gyártott, égi emberi szellem került Mária testébe, majd harmincévesen egy másik isteni lény is beköltözött ugyanabba az emberbe. Ez már nem krisztológia, hanem mennyei logisztika.
A proszkünészisz és latreia szembeállításod is csúsztatás. Való igaz, hogy a keresztény teológiában különbséget teszünk az imádás és más típusú tisztelet között. De te ebből azt hozod ki, hogy „az isteneket mind megilleti a tisztelet”, mert ők mind az Isten fiai. Ez megint panteonisztikus, henoteista nyelv. A keresztény ember nem tisztel „isteneket” vallási értelemben úgy, mint valódi isteni lényeket. Angyalokat és szenteket tisztelhetünk a megfelelő, nem isteni tisztelet rendjében; de istentisztelet, áldozati szolgálat, végső hódolat egyedül az egy igaz Istent illeti. A te rendszered viszont tele van „istenekkel”, akiket valamilyen mennyei családfába rendezel. Ez nem katolikus hit, és nem is biblikus monoteizmus, hanem vallástörténeti panteon keresztény szókinccsel körbelocsolva.
A Jehova Tanúinak szóló felszólításodban persze vannak olyan pontok, ahol jogosan bírálod az Őrtorony hamis tanításait. Igen, Jehova Tanúi tévednek Krisztus istenségéről. Igen, tévednek a Szentháromságról. Igen, tévednek az Újszövetségbe önkényesen beillesztett istennév kérdésében. De te nem az apostoli hithez hívod őket vissza, hanem egy másik zsákutcába. Az egyik szektás tévedésből nem úgy kell kijönni, hogy az ember átsétál egy saját készítésű henoteista–nesztoriánus labirintusba. Aki az Őrtorony alól kijön, annak nem az a dolga, hogy „Istenek Istene”, „felkent isten”, „második Ádám égi szelleme” és „testben hordozott Logosz” elemekből összerakjon egy új vallási kirakóst, hanem az, hogy visszatérjen az apostoli, niceai, katolikus hithez.
A katolikus Egyház nem „az Isten igazságait hazugsággá változtatás céljára létrehozott” intézmény. Ez a mondatod nem érv, hanem vallási rágalom. Az Egyház nem a római császárok találmánya. A 4. századi császári politika valóban belépett az egyháztörténetbe, néha szerencsésen, néha terhes módon, de nem hozta létre az apostoli hitet. A keresztségi hitvallás, az Atya-Fiú-Szentlélek neve, Krisztus isteni tisztelete, az apostoli egyház liturgikus és hitvallási élete mind jóval korábbi, mint a császári rendeletek dogmatikai következményei. A császárok nem találták ki, hogy Krisztust Úrnak vallják. Pál apostol már ezt hirdeti. János evangéliuma már ezt tanítja. Tamás már ezt vallja: „Én Uram és én Istenem.”
A te rendszered azért fordul állandóan Róma ellen, mert kell neki egy főgonosz. Ha valami nem illik bele az elméletedbe, Róma hamisított. Ha a héber nyelv létezik, Róma és a „hébermániások” tehetnek róla. Ha 4Ezsdrás nincs a kánonban, Róma elnyomta. Ha Philón „káldeust” mond, mindenki más ostoba. Ha Tertullianus egy hagyományt használ érvelésként, az már kánoni döntvény. Ez a gondolkodás zárt rendszer: nem cáfolható, mert minden cáfolatot előre hamisításnak nevezel.
A valóság ezzel szemben egyszerűbb és józanabb. Philón fontos hellenisztikus zsidó tanú, de nem tévedhetetlen nyelvészeti akadémia. A „káldeus” szó többjelentésű, és Philónnál nem jogos automatikusan a teljes Tóra arámi eredeti nyelvének bizonyítékává tenni. A Biblia nagy része héberül, egyes részei arámiul íródott. A Targumok arámi fordítások, éppen azért, mert volt mit arámira fordítani. A Talmudok arámi elemei nem teszik arámivá a Tórát. A 4Ezsdrás értékes apokaliptikus irat, de nem katolikus kánoni Szentírás. Tertullianus nem igazolja a te 94 könyves, káldeus arámi magánelméletedet. Jézus Krisztus pedig nem egy külön ember, aki időszakosan testében hordozott egy felkent istent, hanem az örök Ige, aki valóságos emberré lett.
És itt van a döntő pont: te folyamatosan az „Isten Szavára” hivatkozol, miközben az Isten Szavát szétszeded darabokra. Az ószövetségi kinyilatkoztatást kisajátítod egy „Istenek Istene” nevű henoteista főistennek. János evangéliumát úgy olvasod, mintha az Ige nem testté lett volna, hanem albérletbe költözött volna. A megtestesülést ideiglenes megszállássá, a Fiút egy felkent istenné, Jézust külön emberi alannyá, az Egyházat császári összeesküvéssé, a kánont pedig titkos könyvtárrá alakítod. Ez nem az igazság keresése; ez a kinyilatkoztatás átrendezése saját vallási ízlés szerint.
Ezért a Jehova Tanúinak sem azt kellene mondanod, hogy „gyertek ki az Őrtoronyból, és jöjjetek az én Istenek Istene–felkent isten–testhordozó Jézus rendszerembe”. Hanem azt kellene mondani nekik: hagyjátok el az Őrtorony hamis Krisztusát, és térjetek vissza ahhoz a Krisztushoz, akit az apostolok hirdettek, az Egyház vértanúi imádtak, a niceai atyák megvallottak, és akiről János azt írta: az Ige testté lett. Nem „egy isten beköltözött egy emberbe”. Nem „az ember Jézus hordozta a Logoszt”. Nem „egy felkent isten társai fölött”. Hanem egy Úr Jézus Krisztus, az Atya egyszülött Fia, valóságos Isten és valóságos ember.
A te vitaszöveged tehát nem cáfolta a korábbi választ. Csak még világosabban megmutatta, hogy a rendszered három pilléren áll: félreolvasott nyelvészeten, apokaliptikus magánkánonon és szétszabdalt krisztológián. Az első összeomlik a héber és arámi tényleges történeti viszonya előtt. A második összeomlik a kánontörténet előtt. A harmadik összeomlik János 1, János 20, Filippi 2, Kolossé 1 és a teljes apostoli hit előtt.
Úgyhogy nem, Philón „káldeus” szava nem döntötte meg a hébert. Tertullianus nem kanonizálta a 94 könyves ezsdrási legendádat. A 4Ezsdrás nem lett a katolikus Szentírás része csak azért, mert neked jól jön. És Jézus Krisztus nem volt harmincéves korától nagypéntek előestéjéig istenhordozó edény. A katolikus hit áll: az örök Fiú emberré lett, meghalt értünk, feltámadt, és ugyanaz az egy Krisztus ül az Atya jobbján. Nem két alany, nem két Krisztus, nem felkent félisten, nem mennyei ranglétra. Egy Úr, egy hit, egy keresztség, egy Isten — Atya, Fiú és Szentlélek.
A folyamat, ahogy lefolyt, és folyik most is. De, már egyéni szinteken is mutatkozik, mivel már nem szükségesek a felekezetek, irányadó mértékek sem.
40.000 igazság: Hogyan lett egyből negyvenezer?
A keresztény felekezetek története nem teológiai vita. Identitásharc.
Néró alatt még egyszerű volt. Keresztény voltál, vagy nem. Punktum. Nem létezett baptista, református, pünkösdi vagy "csak-Jézus" irányzat. Egy volt.
Ma 40.000 van. Papíron. Az első század óta ez elég meredek infláció.
1. A Biblia nem használati utasítás
A probléma ott kezdődik, hogy a Biblia nem egy műfaj. Történelem. Vers. Prédikáció. Törvény. Levél. Példázat. Apokalipszis. Egy könyvben. Egyszerre.
Ha egy szöveggyűjtemény ilyen sokszínű, az értelmezés soha nem lesz egységes. Nem is lehet. A zsidó hagyomány már ezer éve tudja ezt, ezért van 4 szintje mindennek: P’sat – amit a szöveg mond. Remez – amire utal. D’rash – amit kihozol belőle. Szód – amit csak a beavatottak értenek.
A Nyugat ebből a P’sat-ra ment rá. Definíció, rendszer, dogma. A Kelet maradt a képnél, a paradoxonnál, a sztorinál. Már itt elváltunk. Csak nem vettük észre.
Gadamer megmondta: nincs "tiszta olvasás". Mindenki a saját korát, kultúráját, előítéletét viszi a szöveghez. Én is. Te is. A pápa is. A YouTube-próféta is. A különbség csak annyi, hogy nekem nincs felekezetem. Nekem szabad.
2. A szakadás receptje: Vegyél egy birodalmat, adj hozzá nyomdát
Először a kaotikusból lett a katolikus. Egy, erős, politikai hátszéllel. Más opció nem volt. Aki másként gondolta, azt nem másolták tovább. Szó szerint kihalt.
1054: Kelet vs. Nyugat. Latin vs. görög. Császár vs. pápa. Liturgia vs. liturgia. Nem az "eretnekség" szakított ketté egy világot. A politika, a nyelv és a sértett egó tette.
Aztán jött Gutenberg, és felrobbantotta az internet 1.0-t. A könyvnyomtatás + humanizmus + pápai korrupció + nemzetállamok = Reformáció. Luther csak a gyújtózsinór volt. A puskapor már ott állt 200 éve.
És itt jön az emberi faktor, ami minden teológiát legyőz: a törzsi agyunk. Ha 3 ember egyetért valamiben, a negyediket már kizárják. Ez az in-group / out-group. "Mi tiszták vagyunk. Ők tévelygők." Nem gonoszság. Túlélési ösztön. A csoport csak így marad egyben.
3. A digitális pünkösd: Mindenki próféta, senki nem tanítvány
A nyomdától a Facebookig egyenes út vezetett. Régen csak a nagyok nyomtattak. Ma bárki. Blog, poszt, podcast, TikTok-prédikáció. Az egyházak leváltak az államról, a hívők leváltak az egyházról. Minden szekta felekezetnek indul. Minden felekezet szektaként kezdte.
A mai szakadásgyár 3 motoron pörög:
Megerősítési torzítás: Csak azt olvasod, ami igazat ad neked.
Dunning–Kruger: Minél kevesebbet tudsz, annál hangosabb vagy.
Algoritmus: A gép rájött, hogy a düh és a szélsőség kattintást hoz. Etet is vele.
Afrika már nem Rómát másolja. Latin-Amerika nem Wittenberget. Saját Jézusuk van, saját démonaik, saját ébredésük. A globális kereszténység már nem európai exportcikk.
4. Az új bálványok nem fából vannak
Az Ószövetségben aranyborjút imádtak. Ma értelmezéseket. "Csak a Károli." "Csak a mi dicsőítésünk keni fel." "Csak nálunk van Szentlélek, a szomszéd utcában már lejárt a szavatossága."
A kibertérben mindenki önjelölt apostol. 10 perc alatt gyülekezetet alapítasz, 10 nap alatt eretneknek nyilvánítod a másikat. A tények? Azok már senkit nem zavarnak.
A recept 2000 éve ugyanaz:
Kritika – "Mindenki romlott."
Tisztítás – "Menjünk vissza az első századhoz."
Kizárólagosság – "Csak mi találtuk meg az igazi utat."
Szakadás – "Ha nem jössz velünk, meghalsz."
És ma, 18:00-kor is pontosan itt tartunk. Az önjelölt próféták korát éljük. A papság már nem szolgálat. Státusz. Felsőbbrendűségi cím. Jézus? Ő már nem a mag. Ő a buzogány. Azzal verjük fejbe a másikat, hogy a mi igazunkat bizonyítsuk.
A "kereszténység" ma már nem hitvallás. Gyűjtőfogalom. Egy nagy ernyő, ami alatt 40.000 ember 40.000 féle istenről beszél. És mind megesküszik, hogy az övé az igazi.
MIT KELL TENNIE JEHOVA TANÚINAK,MIUTÁN MEGISMERTÉK AZ IGAZSÁGOT?
Azok a jehova tanúk,akik olvassák ezt a topikot, megismerhették, hogy nem csak egy isten létezik.
Azt is megtudhatták, hogy az istenek Atyja az istenek közül egyet, konkrétan Mózes Istenét, még a Föld és az Ég teremtése előtt felkente társai az istenek fölé. Ő lett az Istenek Istene, ahogyan Őt Mózes nevezte.
5.Mózes 10:17 Mert az Úr, a ti Istenetek, Isteneknek Istene, és uraknak Ura; nagy, hatalmas és rettenetes Isten, aki nem személyválogató, sem ajándékot el nem fogad.
Az Evangéliumokból és az apostolok írásaiból az is kiderül, hogy a János 1. fejezetében bemutatott Logosz Isten azonos az Istene által társai az istenek fölé felkent Istennel, azaz Ő az Istenek Istene.
Ezt az Istent hordozta testében harminc éves korától fogva a halála előtti utolsó éjszakáig a valaha élt
legigazabb ember a Messiás Jézus.
János 14:10 Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? A beszédeket, amelyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, aki énbennem lakik, Ő cselekszi e dolgokat. 11 Higgyetek nékem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig nem, magukért a cselekedetekért higgyetek nékem.
Felmerül a kérdés, hogy ha a Logosz Istent hordozta az ember Jézus a testében, akkor miért nevezte Atyának.
Nos erre a választ maga a Felkent Isten adta meg,amikor arra kérte Mózesen keresztül Izrael fiait ,hogy hívják Őt Atyának. Erre azért volt szükség, hogy Átadhassa Izrael fiainak a nékik igért örökséget. Ezt Jeremiás próféta által el is magyarázta Izrael fiainak, és természetesen mindazoknak, akik hittel és hamisítatlanul befogadják a Szentírást.
Jeremiás 3: 19 Azt mondám ugyanis magamban: Miképpen tegyelek téged a fiak közé, és adjam néked a kívánatos földet, a pogányok seregének drága örökségét? És azt végezém: Hívj engem Atyámnak, és ne pártolj el tőlem! 20 Mindamellett amint hitszegővé lesz az asszony az ő társa iránt, úgy lettetek hitszegőkké irántam, Izrael háza, azt mondja az Úr.
Izrael fiai az Istenek Istene által örökbe fogadott fiaivá váltak Istenüknek végzése alapján.
Mivel a Messiás Jézus zsidó anyának és zsidó apa által örökbefogadott zsidó gyermeke volt,
a Femnt idézett isteni végzés alapján Atyjának nevezte az Istenek Istenét a Logosz Istent, de nemcsak Ő, hanem zsidó tanítványai is, akit Izrael fiai közül hívott el.
Mielőtt az Istenek Istene a Logosz Isten beköltözött volna az ember Jézus testébe, Jézusnak át kellett
esnie az engedelmesség próbáján a Sátán általi megkísértés általi próbán, ugyanúgy, ahogyan az első embernek Ádámnak az Édenben. Az Úr Jézus lett a második Ádám, akinek a szellemét az Istenek Istene már az első ember Ádám engedetlenség általi célt tévesztése után, még mielőtt Ádámnak utódai születhettek volna megformált és őrizte azt az Égben mindaddig, amíg a gyermek Jézus előre meghatározott fogantatásának ideje elérkezett, hogy belehelyezze az Ádám bűne következményeivel
nem terhelt az Isten által az égben őrzött emberi szellemet Mária testébe, miután a fogantatást a Szent Szellem ereje előidézte.
Az Úr Jézus a kisértés próbája alatt, hűséges maradt az Istenek Istenéhez, és kijelentette a Sátánnak,
hogy csakis az istenek Istenét az Urat illeti meg a szolgálat, amit a (latreuó) görög kifejezéssel fejezett ki, ami áldozva szolgálni jelentésel bír. Az istenek mindnyájukat megilleti a tisztelet(proszküneo), hisz mindnyájan annak az Istennek a fiai, akitől a Felkent Isten ,Izrael Istene is született. De áldozva szolgálni(latreuo) egyedül a Felkent Istent, Izrael Istenét szabad.
Miután jehova tanúi megismerhették, hogy Izrael Istene az Úr nem más, mint az Istenek Istene,
el kell hagyniuk a szervezetet, amely hamis tanítások által megtévesztette őket. Be kell fogadniuk az Istenek Istenét és az Istenek Istenének Khrisztoszát, a második embert Ádám után, az Úr Jézust megváltójukként, aki igaz lelkét adta engesztelésül. Csakis így fordíthatják hasznukra az Úr Jézus váltságáldozatát, ha csatlakoznak Khrisztosz szentjeinek az Ekklésziájához.
DICSŐSÉG AZ ÚRNAK,AZ ISTENEK ISTENÉNEK,AZ ISTENE ÉS ATJA ÁLTAL,TÁRSAI AZ ISTENEK FÖLÉ FELKENT ISTENNEK, ÉS TISZTESSÉG Az ISTENEK ISTENE KHRISZTOSZÉÁNAK!
Megint előhozod, hogy Ezsdrás és öt írnoktársa 94 könyvet írt le isteni diktálásra, és ezek mind káldeus arámi nyelvűek voltak. Ez a 4Ezdrás apokaliptikus hagyományának szó szerinti történeti felhasználása. A baj az, hogy te éppen azt csinálod vele, amit minden gnosztikus és szektás mozgalom szeret: egy késői apokaliptikus irodalmi motívumból titkos könyvtár-elméletet gyártasz. A 24 nyilvános és 70 titkos könyv képe nem történeti könyvtári jegyzék, hanem apokaliptikus tekintélyépítő motívum."
Kezdjük mindjárt azzal, hogy Ezsdrás 4. Könyve a Szentírás része.
Nem valami kései apokaliptikus irodalmi motívum, hisz Isten próféciáit tartalmazza.
Mindenesetre előbb létezett Ezsdrás 4. Könyve, mint a latin Vulgata, vagy a Leningrádi Kodex.
Nem volt titkos a könyvtárba őrizve a 94 megírt könyv.
Az Isten utasítását követve Ezsdrás átadta azokat Isten szent szolgáinak, a bölcseknek, hogy őrizzék azokat.
Egyházadat a római császárok még meg sem alapították, amikor Tertulliánusz beszámolt létezéséről.
AI-alapú áttekintés:
Tertullianus (kb. 155–220/240), az egyik legjelentősebb korai latin egyházatya, utalt a 4. Ezsdrás könyvére (más néven 2Ezsdrás vagy a latin hagyományban Ezdrás apokalipszise), melyet gyakran idézett vagy használt írásaiban.
A korai egyházban, különösen az észak-afrikai hagyományban (melynek Tertullianus a legfőbb alakja), tisztelték és prófétai könyvként kezelték. [1, 2]
Tertullianus és a 4. Ezsdrás kapcsolata:
Tertullianus az Adversus Gnosticos (vagy Scorpiace) című művében, illetve más értekezéseiben is hivatkozik a 4. Ezsdrás látomásaira, különösen azokra, amelyek a végidőkkel, a messiási korral és a lélek sorsával kapcsolatosak.Bár Tertullianus teológiailag nagyra értékelte, a 4. Ezsdrás később nem került be a hivatalos kánonba, így a legtöbb keresztény hagyományban az apokrif iratok közé tartozik.
Tertullianus (kb. 155–220) a keresztény ókorban utalt arra a hagyományra, miszerint Ezsdrás próféta újjáalkotta, illetve „újraírta” a zsidók szent könyveit a babiloni fogság után.
Ezt Tertulliánusz csakis az Ezsdrás 4. Könyvéből tudhatta.
A kontextus: Tertullianus [De cultu feminarum - A nők ékességeiről] című művében, illetve más apológiai írásaiban jelenik meg ez a gondolat. A korai keresztény atyák közül többen (pl. Irenaeus is) hivatkoztak arra, hogy a fogság idején a szent iratok megsemmisültek.A "helyreállítás" módja: Tertullianus szerint Ezsdrás isteni sugallatra (inspiráció) írta újra a babiloni fogság alatt elveszett vagy megsemmisült ószövetségi iratokat, különösen a Tórát. Ez a történet a 4. Ezsdrás könyvének legendájára épül.Célja: Tertullianus ezt a érvet arra használta, hogy igazolja az ószövetségi iratok hitelességét, és alátámassza, hogy a keresztények által használt szövegek (az inspirált újraírás révén) megbízhatóak, még ha a fogság utáni időszakból származnak is.Ez a narratíva a korai keresztény teológiában fontos szerepet játszott a zsidó és keresztény kánon közötti folytonosság kérdésében.
Az általad "késői apokaliptikus irodalmi motívumként " emlegetett Ezsdrás 4. könyve Tertulliánusz írásaiban úgy jelenik meg, mint a történelmi múltban már létező Isten által sugalmazott szentírás.
Nem szégyen ha az ember bizonyos kérdésekben félművelt, csak az a visszataszító, ha ezt mások előtt nyilvánosan fitogtatja.
HOL FORDUL ELŐ A CHÁLDEA KIFEJEZÉS A SZENTÍRÉSBAN?
Jeremiás 25:12 És mikor eltelik a hetven esztendő, meglátogatom a babiloni királyon és az ő népén az ő álnokságukat, azt mondja az Úr, és a káldeai földön, és örökkévaló pusztasággá teszem azt.
Ezékiel 12: 13 És kiterjesztem hálómat ellene, és megfogatik varsámban, és elviszem őt Bábelbe a káldeusok földjére, de azt nem fogja látni, és ott fog meghalni.
Dániel 1:3. És mondta a király Aspenáznak, udvari tisztjei fejének, hogy hozzon Izraél fiai közül és pedig a királyi nemzetségből és a főnemesek közül 4. fiúkat, a kikben nincs semmi hiba s a kik szép ábrázatuak és eszesek minden bölcseségben, ismernek tudást és értenek tudományt, kikben van erő, hogy álljanak a király palotájában és hogy tanítsák őket könyvre és a kaldeusok nyelvére.
A Káldeus nyelv,amiről Philon Júdeus tanuskodott a Mózes élete c. írásában benne van a Szentírásban. Philon Júdeus, tehát nem tévedett.
Philon Judeus ezt írta:
"Hisz ki ne tudná, hogy minden nyelvnek, különösen pedig a görögnek gazdag eszköztára van, ugyanazt a gondolatot, amikor mintegy lefordítja vagy körülírja, sokféleképpen fejezi ki, hol ezt, hol azt a kifejezést alkalmazva. E törvénykönyv esetében – mondják – nem így történt: a tulajdonképpeni értelemben használt szavak (kyria onomata) pontosan megfelelnek (synenechténai eis tauton) a másik nyelv tulajdonképpeni értelemben használt szavainak, a görög a káldeusnak,5 s tökéletesen ráillenek arra, amit jelölnek (tois délumenois pragmasin). Nézetem szerint ugyanis, mint ahogy a geometria és a dialektika fogalmai sem tűrik meg a fordításbeli következetlenséget, hanem az eredetileg megválasztott elnevezésük változtatás nélkül végig ugyanaz marad, nyilván ők is ugyanilyen módon ötlötték ki a tárgyukhoz illő szavakat, melyek egyetlen lehetőségként és a legérzékletesebben fejezték ki a jelölendő dolgokat. Erre a legnyilvánvalóbb bizonyosság a következő. Akár görögül tudó káldeusok, akár káldeusul tudó görögök veszik kézbe egyidejűleg a két írást: a káldeus nyelvűt és a fordítását, úgy csodálják és tisztelik őket, mint két testvérművet, vagy inkább mint olyanokat, amelyek a tárgy és a szóhasználat szempontjából azonosak egymással, és tolmácsolóikat nem fordítóknak nevezik, hanem szent tanítóknak és prófétáknak, akiknek gondolkodásbeli világosságban sikerült fölvenniök a versenyt Mózes legtisztább szellemével. Mózes élete II. 38–41 (Bollók János fordítása)
Szánalmas,ahogyan neki mentek a hébermániás ,magukat tudóoknak kikiáltó félműveltek Philon Júdeusnak.
Ezért írtam meg ezt a forgatókönyvet. Hogy legyen egy kapaszkodó. Hogy látható legyen a különbség vita és párbeszéd között. Hogy a beszélgetések ne essenek szét, és ne sodródjanak el a személyes meggyőződések tengerében. Hogy a gondolkodásnak legyen rendje — és ez a rend segítsen tisztábban látni"
Ez mind szép.
A lényeg azonban az igazság keresése és az igazság továbbadása.
Nem várhatod el, hogy az Isten igazságait hazugsággá változtatása céljára létrehozott egyházak - élükön a Róma Főpapja által vezetett egyházzal - engedik , hogy a vita során az Isten Szava legyen az elsődleges meghatározó tényező bizonyos kérdések meghatározásában.
A végén még belinkelsz egy idegen szavak szótárát a „káldeus” jelentéséről. Jó. A szó eredetileg dél-mezopotámiai népcsoportra, babiloniakra, később bölcsekre, asztrológusokra is utalhat. És? Ezzel mit bizonyítottál? "
Azt, hogy amikor Philon Júdeus a "Mózes Élete" című írásában azt állította hogy a Tóra fordítói
káldeus nyelvből fordítottak, akkor a babiloniak nyelvére utalt, azaz az arámi nyelvre és nem
héber nyelvre.
Eszement hébermániások elkezdték gúnyolni Philon Júdeust, a Káldeus kifejezés miatt, annak ellenére,
hogy egyértelmű volt, hogy a Babiloni fogság után a szidók a babiloniak, azaz a Káldeusok használták használták. Ez lett a liturgia nyelve is. Erről tanúskodik a babiloni Talmud, amely káldeus arámi nyelven íródott.
Hogy nem csak a Messiás Jézus kortársa, Philon Júdeus használta a Babiloniakra a káldeus kifejezést,
mi sem igazolja jobban, mint Dániel próféta könyve:
káldeusok (héb. kasdim, akkád kaldu, ar. kaldán, kaldáni): 1. az újbabilóniai birodalom alapítói.
Nabopolasszar (ur. Kr. e. 626-605) alatt a ~ (→arámok) megalapították Új-Babilóniát. A Dán 2,2-10; 4,4; 5,7.11: a varázslókkal, jövendőmondókkal és csillagjósokkal együtt említi a ~at, értelmezni tudták az álmot és a csillagok állását (→Háromkirályok, →mágusok). - 2. katolikus közösség Irakban, Iránban, Szíriában és Egyiptomban. 150-200 ezer lélek, magukat a bibliai ~ leszármazottainak tartják. A káldeus nyelvet lit-jukban és (az arab mellett) a mindennapi életben is használják.
"Sokszor látom, hogy egy hipotézisből dogma lesz. A tudományos megállapításokat „eltérítésnek” nevezik, a szent szövegeket „hamisításnak”, a kontextusból kiragadott mondatokból pedig „bizonyíték” lesz. És amikor az érvekre a válasz csak annyi: „ez engem nem érdekel”, akkor a vita már nem a valóság megértéséről szól, hanem identitásvédelemről.
Gyakran találkozom „önjelölt prófétákkal”, akik egy-egy tanulmányból kiragadott félmondatra építenek egész világmagyarázatot. És sokszor látom azt is, hogy a fórumozók egyszerűen nem tudják, hogyan kellene tárgyszerűen, keretben, tisztán kommunikálni.
Ezért írtam meg ezt a forgatókönyvet. Hogy legyen egy kapaszkodó. Hogy látható legyen a különbség vita és párbeszéd között. Hogy a beszélgetések ne essenek szét, és ne sodródjanak el a személyes meggyőződések tengerében. Hogy a gondolkodásnak legyen rendje — és ez a rend segítsen tisztábban látni."
Közérthető bibliai válasz a henoteista magyarázatokra
A Biblia egyik legfontosabb állítása az, hogy csak egyetlen igaz Isten van. Nem egy főisten sok kisebb isten fölött, nem egy mennyei ranglétra csúcsán álló hatalmas lény, hanem az egyetlen teremtetlen, örökkévaló, mindenható Úr. A Szentírás gondolkodása végső soron két rendet ismer: van a Teremtő, és van minden más, ami teremtett. Köztes harmadik rendet — valódi, de alárendelt „kisisteneket” — nem tanít.
Ez azért fontos, mert egyes magyarázatok szerint a Biblia valójában nem szigorú egyistenhitet tanít, hanem olyan világképet, amelyben Jahve a legfőbb Isten, alatta pedig léteznek kisebb istenek, angyalok vagy mennyei hatalmasságok. Erre szokás hivatkozni például a 82. zsoltárra, Mózes „istenné” tételére a fáraó előtt, vagy János evangéliuma első mondatára: „az Ige Isten volt”.
A kérdés tehát így hangzik: amikor a Biblia néha többes számban beszél „istenekről”, akkor valódi isteni lényekről beszél, vagy csak képes, hivatali, költői, illetve bíráló nyelvet használ?
A válasz: a Biblia beszélhet „istenekről” átvitt értelemben, de nem ismer valódi kisebb isteneket.
Egyistenhit, henoteizmus és monolátria
Az egyistenhit azt jelenti, hogy csak egyetlen valódi Isten létezik. Nem pusztán annyit állít, hogy csak egy Istent szabad imádni, hanem azt is, hogy nincs más isteni lény ugyanabban az értelemben.
A henoteizmus ezzel szemben azt mondaná: több isten is létezhet, de egy közülük a legfőbb. A monolátria pedig azt jelentené: több isten van, de csak egyet kell imádni.
Izráel történetében kétségtelenül volt bálványimádás. A nép sokszor elfordult az Úrtól, Baálokat, Astartékat és idegen kultuszokat követett. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a Biblia tanítása szerint ezek valódi istenek lettek volna. Éppen ellenkezőleg: a próféták újra meg újra azt hirdették, hogy az ilyen „istenek” semmik az Úrhoz képest.
A Második törvénykönyv világosan fogalmaz: „Az Úr az Isten, nincs más rajta kívül” (MTörv 4,35). Izajás prófétánál ugyanez még élesebben hangzik: „Én vagyok az első és az utolsó, rajtam kívül nincs Isten” (Iz 44,6). Máshol pedig: „Én vagyok az Úr, és nincs más, rajtam kívül nincs Isten” (Iz 45,5).
Ez nem úgy hangzik, mintha Jahve csak a legerősebb volna sok isten között. Ez kizáró nyelv: nincs más Isten.
A kinyilatkoztatás útja: a régi szóhasználattól a tiszta egyistenhitig
Fontos különbséget tenni a szóhasználat és a hittani állítás között. Az ószövetségi héberben az „elóhím” szó többféle értelemben szerepelhetett. Jelölhette az egy igaz Istent, idegen népek bálványait, bírákat, hatalmasokat vagy mennyei lényeket is. Ez a szókincs tágabb volt, különösen a régebbi ószövetségi rétegekben.
Ebből azonban nem következik, hogy a Biblia végső tanítása szerint léteznének valódi, alacsonyabb rendű istenek. Egy szó jelentésköre nem azonos a valóság rendjével. Attól, hogy egy szót többféleképpen lehet használni, még nem jön létre új létrend a Teremtő és a teremtmény között.
A bibliai kinyilatkoztatás történetében egyre erősebben kirajzolódik az Úr egyedülállósága. A prófétai tanítás, különösen Izajás könyve, már semmiféle helyet nem hagy valódi isteni vetélytársaknak. A fogság utáni zsidóság és Jézus korának vallási világa pedig szigorúan egyistenhívő volt. Ezért a görög nyelvű zsidó fordítás, a Septuaginta több helyen óvatosan kerüli az olyan fordítást, amely pogány olvasókban többistenhívő félreértést kelthetett volna.
Jó példa erre a 8. zsoltár: a héber szöveg szerint az ember „kevés híján elóhím alatt” áll, a görög fordítás azonban ezt úgy adja vissza, hogy „az angyaloknál kevéssel alacsonyabb”. A Zsidókhoz írt levél is ezt a görög alakot követi (Zsid 2,7). Ez nem azt bizonyítja, hogy az angyalok valódi istenek, hanem éppen azt, hogy a későbbi zsidó és keresztény értelmezés kerülte az angyalok „istenekként” való emlegetését.
A 82. zsoltár: isteni tanács vagy bírósági képes beszéd?
A „kisebb istenek” mellett gyakran idézett szakasz a 82. zsoltár: „Isten ott áll az isteni gyülekezetben, ítéletet tart az istenek között.” Később ezt olvassuk: „Én mondtam: istenek vagytok, a Fölséges fiai mindnyájan; mégis meghaltok, mint az emberek.”
Első hallásra úgy tűnhet, mintha itt valódi mennyei istenek gyülekezetéről volna szó. A szöveg egésze azonban mást mutat. Ezek az „istenek” igazságtalanul ítélnek, nem védik a szegényt és az árvát, és végül úgy halnak meg, mint az emberek. Ez nagyon nehezen illik halhatatlan isteni lényekre, annál jobban illik földi bírákra, vezetőkre, hatalmasságokra.
A zsoltár tehát bírósági és költői nyelvet használ. A bírák azért nevezhetők „isteneknek”, mert Isten nevében kellett volna igazságot szolgáltatniuk. Nem természetük szerint istenek, hanem hivataluk szerint képviselik Isten ítélő hatalmát. A zsoltár éppen nem isteníti őket, hanem leleplezi: hiába viselnek magas tisztséget, ha igazságtalanok, úgy hullanak el, mint bármely halandó ember.
Jézus is idézi ezt a zsoltárt a János evangéliuma 10. fejezetében. Ellenfelei káromlással vádolják, mert Isten Fiának mondja magát. Jézus válasza nem az, hogy „én is csak egy kisebb isten vagyok”. Érvelése inkább így foglalható össze: ha az Írás képes volt „isteneknek” nevezni olyan embereket, akikhez Isten igéje szólt, akkor nem lehet pusztán a kifejezés miatt káromlással vádolni azt, akit az Atya megszentelt és elküldött.
Ez erősebből gyengébbre, illetve gyengébből erősebbre vezető rabbinikus érvelés. Jézus nem a 82. zsoltár elítélt szereplői közé sorolja magát, hanem éppen azt mutatja meg, hogy vádlói nem értik az Írás nyelvét. Ráadásul a beszélgetés közvetlen környezete igen magas krisztológiát tartalmaz: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30), majd: „az Atya énbennem van, és én az Atyában” (Jn 10,38).
Mózes mint „isten” a fáraó előtt
A másik gyakran idézett hely a Kivonulás könyve: „Isten így szólt Mózeshez: íme, olyanná teszlek a fáraó előtt, mint Isten” (Kiv 7,1). A héber szöveg valóban nagyon erős: Mózes „istenként” áll a fáraó előtt, Áron pedig a prófétája, vagyis szószólója lesz.
De itt sem lényegi istenné válásról van szó. A szöveg maga magyarázza meg a jelentést: Mózes Isten küldötte, Isten üzenetének hordozója, Isten ítéletének hirdetője. A fáraóval szemben nem magánemberként, hanem az Úr felhatalmazott követe gyanánt lép fel.
Ez hivatali és képviseleti nyelv. Mózes nem teremtő, nem örökkévaló, nem imádandó, nem részesül isteni lényegben. Meghal, mint Isten szolgája. A szakasz célja nem Mózes istenítése, hanem Jahve hatalmának bemutatása Egyiptom és hamis istenei fölött.
Ezért Mózest Jézussal vagy a János-evangélium Igéjével összemosni súlyos tévedés. Mózes teremtmény, küldött és próféta. Az Ige viszont János szerint kezdetben volt, Istennél volt, és minden általa lett (Jn 1,1–3). Ez már nem egyszerű képviseleti nyelv, hanem teremtői méltóság.
Angyalok: szolgák, nem istenek
A Biblia magas rangú mennyei lényekről is beszél: angyalokról, kerubokról, szeráfokról, fejedelemségekről, hatalmasságokról. Ezek azonban mindig teremtmények. Lehetnek hatalmasak, félelmetesek, ragyogók, de nem Istenek.
A Jelenések könyvében János le akar borulni az angyal előtt, az angyal azonban azonnal tiltakozik: „Ne tedd! Szolgatársad vagyok… Istent imádd!” (Jel 19,10; 22,9). Ez döntő jelentőségű. Ha az angyalok valamilyen pozitív, valódi „kisebb istenek” volnának, a Biblia nem ilyen szigorúan utasítaná el a feléjük irányuló vallási hódolatot.
A Zsidókhoz írt levél ugyanezt a különbséget húzza meg. Az angyalok „szolgáló lelkek” (Zsid 1,14), a Fiúról viszont ezt mondja: „Trónod, ó Isten, örökkön örökké áll” (Zsid 1,8), majd a teremtő Úrra vonatkozó zsoltárt alkalmazza rá: „Kezdetben te vetetted meg a föld alapját” (Zsid 1,10). Az angyalok tehát nem isteni középlények; a Fiú pedig nem angyal, hanem a teremtői oldalon áll.
Pál és az „úgynevezett istenek”
Pál apostol pontosan ismerte a pogány világ vallási sokféleségét. Tudta, hogy sokakat neveznek istennek és úrnak. Mégis ezt írja:
„Tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy nincs Isten, csak egy” (1Kor 8,4). Majd hozzáteszi: „Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön — amint sok isten és sok úr van —, nekünk mégis egy Istenünk van, az Atya, akitől van minden, és mi őérte; és egy Urunk, Jézus Krisztus, aki által van minden, és mi is őáltala” (1Kor 8,5–6).
A döntő szó itt az „úgynevezett”. Pál nem azt mondja: „vannak kisebb, valódi istenek”. Azt mondja: vannak olyanok, akiket az emberek isteneknek neveznek. A megnevezés társadalmi és vallási tény, nem ontológiai állítás. Az apostol szemében ezek nem valódi istenek.
Ezt erősíti a Galatákhoz írt levél is: a pogányok korábban olyanokat szolgáltak, „akik természetük szerint nem istenek” (Gal 4,8). Az első korinthusi levél 10. fejezetében pedig Pál azt mondja, hogy a pogány áldozatok mögött démoni hatalmak állnak, nem valódi istenek (1Kor 10,20).
Vagyis a páli gondolkodásban nincs jóindulatú, Isten alatti isteni osztály. Van az egy Isten, és vannak teremtmények: emberek, angyalok, démonok, bálványok, hatalmasságok. Ezek közül egy sem Isten lényeg szerint.
János 1:1 — „az Ige Isten volt”, nem „egy isten”
A vita egyik központi helye János evangéliumának kezdete: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige” (Jn 1,1).
Egyes értelmezések szerint ezt úgy kellene érteni: „az Ige egy isten volt”. Ez azonban több okból is tarthatatlan.
János zsidó egyistenhívő világban ír. Nála az „Isten” szó nem könnyed rangjelzés, nem dicsérő cím, nem azt jelenti, hogy valaki különösen hatalmas. A János-evangélium világában Isten az egyetlen Teremtő, az örök élet forrása.
A közvetlen összefüggés kizárja, hogy az Ige teremtmény legyen. János azonnal ezt mondja: „Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett” (Jn 1,3). Ha minden, ami lett, az Ige által lett, akkor az Ige nem tartozhat azok közé, amik lettek. Nem a teremtett rend egyik legmagasabb tagja, hanem a teremtés oldalán nem, hanem a Teremtő oldalán áll.
A görög mondatszerkezet nem követeli meg az „egy isten” fordítást. A görögben az állítmányi főnév névelő nélkül is kifejezhet minőséget vagy lényeget. A mondat értelme nem az, hogy az Ige ugyanaz a személy, mint az Atya, hanem az, hogy az Ige isteni természetű: az, ami Isten. Így egyszerre marad meg a személyi különbség — az Ige Istennél volt — és az isteni lényeg egysége — az Ige Isten volt.
Ezért a klasszikus keresztény értelmezés nem többistenhit, hanem szigorú egyistenhit: az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem három isten, hanem az egy Isten három személyben. A Fiú nem kisebb isten, hanem az egy isteni lényeg örök részese.
János 17:3 és az „egyedül igaz Isten”
Jézus főpapi imájában ezt mondja az Atyának: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17,3).
Ezt sokan úgy értik, mintha Jézus kizárná magát az istenségből. De János evangéliumának egészét kell figyelembe venni. Ugyanebben az imában Jézus arról beszél, hogy már a világ teremtése előtt dicsősége volt az Atyánál (Jn 17,5). A könyv végén Tamás közvetlenül Jézushoz fordulva mondja: „Én Uram és én Istenem!” (Jn 20,28), és Jézus nem utasítja vissza ezt a hitvallást.
János 17,3 tehát nem azt jelenti, hogy a Fiú csak teremtmény vagy kisebb isten. Azt mutatja meg, hogy az Atya az isteni élet forrása, a Fiú pedig az Atyától küldött örök Fiú, aki kinyilatkoztatja az Atyát. Ez személyi különbséget jelent, nem lényegi alacsonyabbrendűséget.
A teremtő–teremtmény határ
A bibliai világkép kulcsa a teremtő és a teremtmény közötti határ. Isten nem egyszerűen a legerősebb lény. Ő az, aki nem kapta létét senkitől. Ő van önmagától. Minden más tőle függ.
Ezért nem lehet „félig Istennek” lenni. Vagy valaki teremtetlen Isten, vagy teremtmény. Lehet valaki angyal, fejedelem, próféta, király, bíró, küldött vagy hatalmas szellemi lény, de ha létét Istentől kapta, akkor nem Isten lényeg szerint.
Izajás könyve ebben döntő: „Én alkottam mindent, egyedül feszítettem ki az egeket, magam terítettem ki a földet” (Iz 44,24). Ha az Úr egyedül teremtette a mindenséget, akkor nem állhat mellette egy másik, tőle különböző teremtő lény. Amikor az Újszövetség mégis azt mondja, hogy minden a Fiú által lett (Jn 1,3; Kol 1,16; Zsid 1,10–12), akkor nem egy második, alacsonyabb teremtő istent vezet be, hanem a Fiút az egyetlen Teremtő isteni azonosságába helyezi.
„Istenek Istene” — nem többistenhit
A Biblia nevezi Jahvét „istenek Istenének” is (MTörv 10,17; Zsolt 136,2). Ez azonban nem azt jelenti, hogy alatta valódi istenek sokasága állna. Ez felsőfokú, győzelmi, királyi cím: az Úr minden hamis igény, minden bálvány, minden hatalmasság, minden földi és mennyei tekintély fölött áll.
Hasonló kifejezést használ a Jelenések könyve Krisztusra: „királyok Királya és urak Ura” (Jel 19,16). Ez sem azt jelenti, hogy a többi király is isteni természetű, hanem azt, hogy Krisztus minden uralom fölött áll.
Miért hibás a „kisebb istenek” gondolata?
A „kisebb istenek” elmélete több ponton téved.
Összekeveri a szóhasználatot a valósággal. Attól, hogy az „isten” szó képes értelemben szerepelhet bírákra vagy küldöttekre, még nem létezik valódi isteni középosztály.
A régebbi ószövetségi szóhasználatot változatlanul átviszi Jézus korának szigorú egyistenhitébe. Ez időrendi hiba. A fogság utáni zsidóság, a görög Biblia és az Újszövetség már következetesen elutasítja a valódi isteni többesség gondolatát.
Félreolvassa a 82. zsoltárt. A zsoltár nem isteni tanácsot ünnepel, hanem igazságtalan bírákat ítél el.
Félreérti Mózes „isteni” szerepét. Mózes nem lényeg szerint lett isten, hanem Isten követeként állt a fáraó elé.
János 1,1-et olyan világképre építve fordítaná „egy isten”-nek, amelyet János evangéliuma nem ismer. János nem félistent vagy kisistent mutat be, hanem az örök Igét, aki által minden lett.
A keresztény egyistenhit nem többistenhit
A Szentháromság tana nem azt mondja, hogy három isten van. Azt mondja, hogy az egyetlen isteni lényeg három személyben áll fenn: Atya, Fiú és Szentlélek. Ez nem lazítja fel az egyistenhitet, hanem megőrzi azt, miközben komolyan veszi az Újszövetség teljes tanúságát.
Az Újszövetség ugyanis egyszerre tanítja, hogy egy Isten van, és hogy Jézus olyan nevet, dicsőséget, tiszteletet, teremtői szerepet és imádást kap, amely a Biblia szerint csak Istent illeti meg. Pál az egyistenhit vallomását úgy fogalmazza újra, hogy abban az Atya és Jézus Krisztus együtt szerepel: „nekünk egy Istenünk van, az Atya… és egy Urunk, Jézus Krisztus” (1Kor 8,6). Ez nem két isten, hanem az egy Isten újszövetségi, krisztusi megvallása.
Végkövetkeztetés
A Biblia nem tanít valódi kisebb istenekről. Beszélhet „istenekről” képesen, gúnyosan, hivatali értelemben vagy az emberek téves beszéde szerint. Nevezhet bírákat „isteneknek”, mert Isten nevében kellett volna ítélniük. Mondhatja Mózesről, hogy „isten” a fáraó előtt, mert Isten követeként szól. Említhet „úgynevezett isteneket”, mert a pogány világ így beszélt róluk. De ezek egyike sem jelenti azt, hogy léteznének teremtetlen vagy félig isteni lények Jahve alatt.
A Szentírás végső rendje világos: az Úr az egyetlen Isten. Minden más teremtmény. A bálványok nem istenek. A démonok nem istenek. Az angyalok nem istenek. Az emberek nem istenek. A bírák nem istenek. Mózes nem isten. Ha Jézust az Újszövetség Istennek nevezi, akkor nem egy kisebb istent lát benne, hanem az egyetlen Isten örök Fiát, aki az Atyával egységben részes az isteni lényegben.
Egyszerűen fogalmazva: nincs olyan, hogy „kisisten”. Vagy valaki az örök, teremtetlen Isten, vagy teremtmény. A Biblia ezt a határt nem mossa el, hanem éppen újra meg újra megrajzolja.
Most már tényleg eljutottunk oda, ahol a nyelvészet, a régészet, a bibliai szövegtörténet és az egyháztörténet nálad egyetlen nagy, fortyogó üstben fő össze, és a végén mindig ugyanaz a leves jön ki belőle: „Róma hamisított, a héber nem héber, a JHVH borjúisten, a Szentháromság császári bálvány, Áriusz és Nesztoriosz pedig a tiszta hit hősei.” Ez nem tudományos következtetés, hanem előre eldöntött rögeszme, amelyhez utólag csavarod hozzá a forrásokat. Ha egy lelet neked kedvezni látszik, akkor „valóságos tudomány”; ha ugyanaz a lelet ellened fordul, akkor „hébermánia”, „jehovizmus”, „hamisítás”, „szekta” vagy „római tévtanítás”. Ez olyan módszer, amelyben a bizonyítékok nem beszélnek, csak statisztálnak a te kész ítéletedhez.
Az első alapvető hiba: az „ó-kánaáni” nem a héber tagadása, hanem annak tágabb nyelvi rokonsága
Azt írod, hogy „a Tóra eredeti nyelve ó-kánaáni volt, és nem héber”. Ez a mondat már önmagában elárulja, hogy összekevered a tágabb nyelvcsaládi besorolást, a konkrét nyelvváltozatot és az írásrendszert. A héber a kánaáni nyelvek közé tartozik. Ez nem a „hébermániások” találmánya, hanem alapvető sémi nyelvészeti kategória. A kánaáni nyelvek közé sorolják többek között a hébert, a moábit, a föníciait és a pun nyelvet; a moábi például igen közel áll a héberhez.
Vagyis amikor azt mondod, hogy „ó-kánaáni, tehát nem héber”, az olyan, mintha azt mondanád: „újlatin, tehát nem olasz”, vagy „germán, tehát nem német”. Az egyik tágabb családi kategória, a másik konkrét történeti nyelvváltozat. A héber nem azért héber, mert ne lenne kánaáni, hanem éppen azért értelmezhető történetileg, mert a kánaáni nyelvi körbe tartozik. Te a családfát akarod a gyerek ellen fordítani. Ez nem nyelvészet, hanem rokonsági per a saját árnyékoddal.
A modern szakirodalom a héber nyelv történetét bibliai vagy klasszikus héberrel kezdi; a Britannica összefoglalása szerint a héber nyelv történetének első nagy korszaka a bibliai vagy klasszikus héber, amelyben a Héber Biblia nagy része íródott, és amelynek legkorábbi rétegét többek között a Debóra-énekhez hasonló bibliai költemények képviselik. Ez nem azt jelenti, hogy minden ószövetségi szöveg ugyanabban a korban, ugyanabban a dialektusban, ugyanazzal az írásképpel keletkezett. Azt jelenti, hogy a szövegkorpusz túlnyomó nyelve nem „káldeus arámi”, hanem bibliai héber.
Az írásrendszer nem azonos a nyelvvel
A következő trükköd az, hogy Komoróczy Géza idézetében szerepel az „ó-kánaáni mássalhangzó-írás”, és ebből azt akarod kihozni, hogy a nyelv sem héber. Ez tankönyvi fogalmi keverés. Egy írásrendszer és egy nyelv nem ugyanaz. Latin betűkkel írunk magyarul, németül, horvátul, latinul és angolul is; ebből nem következik, hogy a magyar nyelv latin volna. Cirill betűkkel írhatnak oroszul, szerbül, bolgárul, ukránul; ebből nem lesz egyetlen közös nyelv. Ugyanígy az ó-kánaáni vagy korai nyugati sémi betűírás használata nem cáfolja, hogy az adott szöveg nyelve héber, júdai héber, izraeli héber vagy más közeli kánaáni dialektus.
A korai héber ábécé maga is a föníciaihoz közelebb álló betűformákat használt, később pedig az arámi eredetű négyzetes írás vált általánossá. Ez pontosan az, amit a szakirodalom mond: a korai héber ábécé mássalhangzóírás volt, jobbról balra haladt, és betűformáiban közelebb állt a föníciaihoz, míg a későbbi négyzetes héber az arámi írásból fejlődött ki.
Tehát amikor egy kutató azt mondja, hogy egy felirat „ó-kánaáni mássalhangzó-írással” készült, abból nem következik, hogy a nyelv nem lehet héber. Ez olyan, mintha valaki a rovásírásos magyar emlékekről azt mondaná: „mivel rovásírással írták, nem magyar nyelv”. Gratulálok, ez már nem is nyelvészet, hanem betűforma-misztika.
Ketef Hinnom: a saját példád ellened fordul
A Hinnom-völgyi ezüsttekercseket úgy próbálod beállítani, mintha azok a te „ó-kánaáni, tehát nem héber” elméletedet bizonyítanák. Csakhogy éppen ellenkezőleg: ezek a leletek azt bizonyítják, hogy a babiloni fogság előtti Júda területén olyan szöveghagyomány létezett, amely szoros kapcsolatban áll a bibliai papi áldás szövegével. Ha ez „liturgikus nyelv”, az sem cáfolja a hébert, hanem csak azt mutatja, hogy a nyelvnek volt szent, rituális, írásos használata is. Micsoda borzalom: egy vallásos közösség szent szövegeket szent nyelvi regiszterben használ! Ebből nálad valahogy az következik, hogy a nyelv nem létezett. Ez már a logika elleni családon belüli erőszak.
A Ketef Hinnom-i ezüsttekercsek a Kr. e. 7–6. század környékére datált leletek, Jeruzsálem térségéből származnak, és a Számok könyvében található papi áldással párhuzamos szövegelemeket tartalmaznak. A róluk szóló összefoglalások is úgy kezelik őket, mint a bibliai szöveghagyomány legkorábbi fennmaradt tanúi közé tartozó emlékeket.
Azzal próbálsz kibújni, hogy „liturgikus nyelv, tehát nem köznyelv”. De ki mondta, hogy egy nyelv csak akkor létezik, ha köznyelvként használják? A latin évszázadokon át liturgikus, tudományos, jogi és egyházi nyelv volt akkor is, amikor már nem volt a tömegek hétköznapi anyanyelve. A szír, a kopt, a klasszikus arab, a szanszkrit, az egyházi szláv: mind ismernek ilyen szent, irodalmi vagy liturgikus használati szintet. A nyelv létezését nem teszi semmissé, ha szent szövegben fordul elő. Ellenkezőleg: a szent szöveg gyakran éppen a nyelv fennmaradásának egyik legerősebb bizonyítéka.
Az Ebál-hegyi tábla: a linkelt cikked sem azt mondja, amit rá akarsz húzni
Az Ebál-hegyi lelettel kapcsolatban olyan magabiztosan beszélsz, mintha a régészeti vita már lezárult volna. Csakhogy még a linkelt cikked is sokkal óvatosabb, mint te. Az általad hivatkozott beszámoló maga mondja, hogy a leletet akkor még nem ellenőrizték más szakértők, továbbá kifejezetten jelzi, hogy a datálással kapcsolatban kérdések merülnek fel, mert a tárgy nem eredeti rétegből, hanem egy korábbi ásatás földkupacának későbbi átszitálásából került elő. Ugyanez a cikk azt is rögzíti, hogy több kutató addig nem kívánt állást foglalni, amíg részletes leírásokat és megfelelő képeket nem kapnak.
Ráadásul azóta komoly szakmai kritikák is megjelentek. Egy friss bírálat például azt hangsúlyozza, hogy az állítólagos átokszövegben hiányzik az, ami az átokfeliratoknál várható volna: nincs egyértelműen megnevezve, ki vagy milyen cselekedet van megátkozva.
Vagyis az Ebál-hegyi tábla nem az a biztos pillér, amelyre ráépítheted a nyelvtörténeti világmagyarázatodat. A lelet lehet érdekes, lehet később fontos, de jelenleg vitatott. Te viszont úgy bánsz vele, mint egy frissen lehozott mennyei faxszal, amely eldönti, hogy „héber nincs, csak ó-kánaáni”. Ezt hívják szenzációhajhász leletimádatnak, nem tudománynak.
És még ha elfogadnánk is az olvasatot, akkor sem azt bizonyítaná, amit te állítasz. A cikk szerint a kutatók maguk „korai alfabetikus”, „archaikus proto-kánaáni” írásról beszélnek, miközben héber nyelvűként értelmezik a feliratot. Pontosan ez a lényeg: a korai írásforma kánaáni eredetű, de a nyelvi azonosítás ettől még lehet izraelita–héber. Ez a kettő nem zárja ki egymást. Csak a te rendszeredben kell kizárniuk egymást, mert különben összedől a „hébermánia” nevű madárijesztőd.
A „Héber Biblia” modern elnevezése nem bizonyítja, hogy a héber nyelv modern találmány
Megint előveszed azt az idézetet, hogy a „Héber Biblia” mint akadémiai kifejezés főleg modern használatban terjedt el. Ezzel semmi baj. Csakhogy ebből te azt akarod kihozni, hogy a héber mint nyelvnév és a bibliai héber mint történeti nyelv is csak 19–20. századi kitaláció. Ez már nem következtetés, hanem salto mortale a szakadékba.
A „Héber Biblia” mint modern tudományos kánonmegjelölés valóban részben azért terjedt el, hogy megkülönböztesse a zsidó Tanakhot a keresztény Ószövetségtől. De ebből nem következik, hogy a héber nyelvnév vagy a héber nyelvi valóság modern kitaláció. A „Bizánci Birodalom” kifejezés is modern történetírói címke; ettől még Konstantinápoly és a kelet-római állam nem a 19. században keletkezett. A „középkor” mint korszaknév is későbbi; ettől még a 12. század nem akadémiai csalás.
A régi szakirodalom is világosan megkülönbözteti: a Biblia nyelvét az Ószövetségben nevezik „Kánaán nyelvének” és „júdainak”, később „szent nyelvnek”, de a nyelvészeti értelemben vett héber kifejezés nem a 19. században esett le az égből. Már a Sirák fia könyvének görög előszava környékén megjelenik a „héberül” nyelvi megjelölés, és az Újszövetségben is találunk olyan görög alakokat, amelyek a zsidó sémi nyelvre utalnak.
Tehát az „AI is megállapította” típusú hivatkozásod itt különösen vicces. Egy mesterséges válasz nem tanítóhivatal, nem akadémia és nem forráskiadás. Ráadásul még az általad idézett mondat is csak a „Héber Biblia” modern akadémiai címkéjéről beszél, nem arról, hogy a héber nyelv nem létezett. A saját idézetedet sem érted; olyan, mintha valaki a gyógyszer használati utasításából azt olvasná ki, hogy a gyógyszer nem létezik.
Philón „káldeus” szava: nem azt bizonyítja, amit rá akarsz kenni
Philónra hivatkozol, mintha ő lenne a végső tanú, aki látta, fogta, olvasta a Septuaginta fordítóinak „káldeus arámi” forrásszövegét. Ez megint egy romantikus legenda, amelyet te tényként árulsz. Philón valóban ír a görög fordításról, és a fordítás csodálatos pontosságát magasztalja. De abból, hogy ő a forrásnyelvet „káldeusnak” nevezi, nem következik, hogy a Tóra eredeti nyelve arámi lett volna. A szakirodalomban teljesen ismert, hogy Philónnál a „káldeus” ilyen összefüggésben a héberre vonatkozhat; Emanuel Tov szövegkritikai munkája is úgy idézi Philón állítását, hogy a görög szavak szó szerint megfeleltek a „káldeusnak”, azaz a hébernek.
Ez döntő. Nem arról van szó, hogy a gonosz modern tudósok „kritizálják” Philónt, mert nem bírják elviselni az igazságot. Arról van szó, hogy az ókori etnikai és nyelvi megjelölések nem mindig fedik a mai precíz nyelvészeti kategóriákat. A „káldeus” a hellenisztikus irodalomban többféleképpen működhet: utalhat babiloniakra, keleti bölcsekre, arámi környezetre, vagy tágabban a zsidók régi keleti nyelvére. Te ebből egyetlen modern jelentést választasz ki, majd azt visszakényszeríted minden korra és minden szövegre. Ez nem történeti olvasás, hanem nyelvi zsarnokság.
Ráadásul az is komikus, hogy Philónt úgy állítod be, mint aki „saját kezében tartotta” a fordítók eredeti forrásait. Miből tudod ezt? Philón a Septuaginta keletkezését évszázadokkal később elbeszélő hagyományt közvetít. Nem jegyzőkönyvvezető volt a fordítók asztalánál. Az ő tanúsága fontos a hellenisztikus zsidó önértelmezéshez és a Septuaginta tekintélyének megértéséhez, de nem használható arra, hogy a teljes ószövetségi korpuszt káldeus arámivá varázsold.
A Talmud arámi jellege nem teszi arámivá a Bibliát
Azzal is érvelsz, hogy a Babiloni és a Jeruzsálemi Talmud arámi nyelvű, tehát a maszoréták, a Biblia és a zsidó szent könyvek is káldeus arámi alapon álltak. Ez megint egy nagy lendületű, de fejjel lefelé végrehajtott ugrás. Igen, a Talmudokban nagyon jelentős az arámi elem, és a zsidóság körében az arámi a fogság utáni és rabbinikus korban hatalmas szerepet játszott. A Britannica is megjegyzi, hogy az arámi a zsidók között köznyelvi szerepet töltött be, miközben a héber megmaradt vallási, kormányzati és magasabb műveltségi nyelvként; Dániel és Ezsdrás egyes részei arámiul vannak, és a Babiloni, illetve Jeruzsálemi Talmud is arámi nyelvi anyagot tartalmaz.
De ebből nem következik, hogy a Tóra és az egész Szentírás arámiul íródott volna. A Targumok éppen azért léteznek, mert a héber bibliai szöveget arámira fordították vagy magyarázták a közösség számára. A Targum definíció szerint a héber Biblia vagy annak részei arámi fordítása, illetve értelmező fordítása. Ha a Biblia eleve arámi lett volna, a Targum jelensége értelmetlen volna. Ez annyira egyszerű, hogy már szinte kínos kimondani.
Te tehát ugyanazt csinálod, mint korábban: az arámi jelenlétből arámi kizárólagosságot gyártasz. Mintha valaki abból, hogy a középkori magyar oklevelekben sok latin van, azt mondaná: a magyaroknak nem volt magyar nyelve, minden magyar nyelvű emlék csak későbbi „magyarmánia”.
A maszoréták nem „káldeus arámi Bibliát” készítettek
Azt állítod, hogy maguk a maszoréták is káldeus aráminak tekintették az írásukat. Ez egyszerűen bizonyítatlan. A maszoréták a bibliai héber mássalhangzós szöveg hagyományozásával, magánhangzójelekkel, kantillációs jelekkel és maszórikus jegyzetekkel foglalkoztak. A jegyzetapparátusban lehet arámi nyelvi elem, ahogyan a zsidó tudományosság tágabb környezetében is volt, de a szöveg, amelyet pontoztak és hagyományoztak, nem ettől válik arámivá.
A Britannica a héber nyelv történetéről szólva világosan írja, hogy a bibliai vagy klasszikus héberben íródott a Héber Biblia nagy része, és azt is megjegyzi, hogy az arámi hatás később erősödött. Ez teljesen összeegyeztethető azzal, hogy a zsidók később arámiul is beszéltek, a Talmud arámi elemeket hordoz, a Targumok arámiak, és Jézus korában az arámi köznyelv volt. De nem összeegyeztethető azzal a képzelgéssel, hogy minden hébernek nevezett szöveg valójában káldeus arámi.
Qumrán nem „napimádó varázsló szekta”, hanem szigorú zsidó szektás közösség volt
Megint előkerül nálad a „napimádó, varázsló zsidó szekta” szöveg. Ez a retorikai bunkósbot arra szolgál, hogy ha Qumrán ellened tanúskodik, előre érvénytelenítsd. A valóság jóval prózaibb. A qumráni közösséget a legtöbb kutató az esszénusokkal hozza kapcsolatba; szigorú törvénytartó, aszketikus zsidó közösség volt, amely elutasította a jeruzsálemi papság egyes gyakorlatait, különösen a naptár és a jogértelmezés kérdéseiben.
A Holt-tengeri tekercsek között rengeteg bibliai, liturgikus, jogi és szektás szöveg található; a qumráni 4. barlangban több száz kézirat volt, köztük sok bibliai szöveg, a teljes Héber Biblia könyveinek csaknem teljes körével. Ezt „varázsló napimádóknak” nevezni nem tudományos ítélet, hanem kocsmai karikatúra. Az, hogy egy közösség hajnalban imádkozik, nem napimádat. A keresztények is imádkoztak napkeltekor, mégsem imádták a Napot. A Zsoltárok is beszélnek reggeli imáról; ebből nem lesz napkultusz. Te viszont minden reggeli fényből pogány összeesküvést faragsz, mert a te rendszeredben a szövegnek nem értelme van, hanem vádlott szerepe.
A JHVH-név körüli „borjúisten” rögeszméd megint ugyanabba a hibába esik
A szöveged mélyén most is ugyanaz a gondolat dolgozik: ahol JHVH szerepel, ott szerinted borjúistenes fertőzés van. Ez a név-démonizálás ugyanannak a Jehova Tanúi-féle névfixációnak a fordított változata. Ők a név mechanikus használatából csinálnak vallási identitást; te a név démonizálásából csinálsz magánkinyilatkoztatást. Mindkettő ugyanannak a beteg logikának két oldala.
A katolikus álláspont nem az, hogy a „Jehova” kiejtés volna az isteni név hiteles kimondása. Nem az, hogy az Újszövetség görög szövegébe vissza kellene erőszakolni a Tetragrammát. Ebben éppen a Jehova Tanúi tévednek súlyosan. De ebből nem következik, hogy a Tetragramma mint ószövetségi istennév „borjúisten” volna. A bűnös, szinkretista, népi vallási használat nem azonos a prófétai kinyilatkoztatás tartalmával. Izrael gyakran elbukott, bálványokkal keverte az igaz Isten tiszteletét, Asérát, Baált, magaslatokat, borjúkat, idegen kultuszokat kevert bele. A próféták éppen ezt ostorozták. Te pedig a próféták által elítélt elhajlásból akarod meghatározni a próféták Istenét. Ez olyan, mintha Júdás árulásából akarnád levezetni az Eucharisztia lényegét.
A „94 könyv káldeus arámiul” állításod: apokaliptikus legenda tényként árulva
Megint előhozod, hogy Ezsdrás és öt írnoktársa 94 könyvet írt le isteni diktálásra, és ezek mind káldeus arámi nyelvűek voltak. Ez a 4Ezdrás apokaliptikus hagyományának szó szerinti történeti felhasználása. A baj az, hogy te éppen azt csinálod vele, amit minden gnosztikus és szektás mozgalom szeret: egy késői apokaliptikus irodalmi motívumból titkos könyvtár-elméletet gyártasz. A 24 nyilvános és 70 titkos könyv képe nem történeti könyvtári jegyzék, hanem apokaliptikus tekintélyépítő motívum.
Ráadásul még ha valaki a 4Ezdrás szövegét komolyan is veszi mint vallástörténeti tanút, abból sem következik, hogy a teljes ószövetségi szöveg káldeus arámi volt. Ez a te toldásod. A szöveg nem mondja azt, hogy „mindez káldeus arámi nyelven íródott”. Te rakod hozzá, mert kell a rendszeredhez. És amikor a rendszeredhez kell, akkor a 4Ezdrás hirtelen döntő tekintély; amikor a katolikus kánonról beszélünk, akkor az Egyház persze „hamisító”. Ez a válogatós kánonhasználat annyira átlátszó, hogy még az üveg is elszégyellné magát.
A „káldeus” szótári jelentése nem bizonyítja a bibliai nyelvet
A végén még belinkelsz egy idegen szavak szótárát a „káldeus” jelentéséről. Jó. A szó eredetileg dél-mezopotámiai népcsoportra, babiloniakra, később bölcsekre, asztrológusokra is utalhat. És? Ezzel mit bizonyítottál? Azt, hogy a „káldeus” szó többjelentésű. Pontosan ez az, amit mondunk: Philón szóhasználatát nem szabad mechanikusan modern arámi nyelvészeti kategóriává szűkíteni. A linked tehát nem téged ment meg, hanem a te szűkítő olvasatodat teszi még tarthatatlanabbá.
Ez a te módszered tipikus példája: hozol egy szótári meghatározást, amely a szó sokféle jelentését mutatja, majd azt állítod, hogy csak az általad kiválasztott jelentés lehetséges. A szótár nálad nem tájékoztat, hanem túsz.
A kitérőd az „ember számára fontosabb kérdésekre” csak füstbomba
Azt kérdezed, miért nem foglalkozom inkább azzal, ki Jézus Krisztus Istene, hogyan szerzett engesztelést, mi lesz a lélek és a szellem sorsa. Szép, jámbornak tűnő fordulat — csak éppen te magad rángattad bele a vitába a nyelvészetet, a régészetet, Philónt, Komoróczyt, Ketef Hinnomot, Ebált, Qumránt, a maszorétákat és a káldeusokat. Amikor ezekre válasz érkezik, hirtelen kiderül, hogy „nem ez a fontos”. Ez nem lelki mélység, hanem visszavonulás füstfüggöny mögé.
Igen, Jézus Krisztus személye a legfontosabb kérdés. De éppen ezért nem lehet eltűrni, hogy valaki hamis filológiával, régészeti félreolvasással és apokaliptikus fantáziával támadja az apostoli hitet. A hit nem a tudatlanság menedékhelye. A katolikus hagyomány soha nem félt a nyelvektől, kéziratoktól, zsinatoktól, történeti kutatástól. A te rendszered fél tőlük, ezért nevez minden zavaró adatot „hébermániának” vagy „római hamisításnak”.
Áriusz és Nesztoriosz nem az igaz hit hősei voltak
A végén megint fölemelsz két régi eretneket, mintha ők mentették volna meg a világot a katolikus hittől. Áriusz szerint a Fiú nem öröktől fogva való egylényegű Isten, hanem teremtményi, alárendelt lény. Nesztoriosz pedig úgy beszélt Krisztusról, hogy az Egyház joggal látta benne a személyi egység szétbontásának veszélyét. Te mindkettőből saját henoteista–nesztoriánus kirakósod darabjait próbálod összerakni.
A katolikus hit nem azt tanítja, hogy „egy ember Jézust” utólag istenítettek. A katolikus hit azt tanítja, hogy az örök Ige emberi természetet vett fel. Egy személy, két természet. Nem két Fiú, nem két Krisztus, nem egy égi Logosz külön és egy ember Jézus külön. Ezért Mária Theotokos: nem azért, mert az isteni természetnek volna kezdete Máriától, hanem mert akit Mária emberi természet szerint szült, annak személye az örök Fiú. Ha ezt nem érted, akkor nem a katolikus tan a zavaros, hanem te kevered össze a személyt és a természetet, mint aki a térképet próbálja megenni vacsorára.
A te „Istenek Istene által társai fölé felkent Isten” képleted pedig nem kereszténység, hanem mennyei ranglétra. Ez nem a Niceai hitvallás, nem az apostoli hit, hanem henoteista panteon keresztény szókinccsel leöntve. A Fiú nem egy isten a sok közül, akit előléptettek. Ő az Atya egyszülött Fia, az örök Ige. Krisztus embersége valóban felkenetik, küldetik, engedelmeskedik, szenved és meghal; de a személy, aki ezt az emberséget hordozza, nem külön emberi személy, hanem az örök Fiú.
A Szentháromság nem „háromarcú istenmodell”
A „háromarcú isten” kifejezésed önmagában elárulja, hogy karikatúrát támadsz. A katolikus Egyház nem háromarcú istent tanít. A háromarcúság inkább a modalizmus vagy szabeliánus zűrzavar felé vinne: egy személy három maszkban. A katolikus tan éppen ezt tagadja. Az Egyház egy Istent vall három valóságos személyben: Atya, Fiú, Szentlélek. Nem három isten, nem három arc, nem három szerep, nem császári bálvány. Egy isteni lényeg, három személy.
A 380-as thesszalonikéi rendelet sem „kitalálta” a Szentháromságot. Állami szinten támogatta a niceai hitet egy olyan korban, amikor az Egyház már régóta küzdött az ariánus és más tévtanítások ellen. A tan nem császári rendeletből született, hanem az apostoli hitből, a keresztségi formulából, az istentiszteletből, az evangéliumok és apostoli írások tanúságából. A császár nem teremtette a hitet; legfeljebb belépett annak politikai történetébe. Ez nagy különbség, amelyet te szándékosan mosol össze, mert így könnyebb „császári bálványnak” gúnyolni azt, amit cáfolni nem tudsz.
A Filioque-ról szóló állításaid történetileg és teológiailag is torzak
A Filioque ügyében is ugyanazt a zsibvásárt látjuk. Azt állítod, hogy a latinok a Szentlelket az Atya és az „ember Jézus” közös utódjaként próbálták eladni. Ez nemcsak hamis, hanem teológiailag primitív karikatúra. A katolikus tan szerint a Szentlélek nem „születik”, nem „közös utód”, nem az ember Jézus és az Atya gyermeke. A Fiú örök isteni személy; a Szentlélek örök származásáról van szó, nem biológiai vagy emberi leszármazásról. A katolikus megfogalmazás szerint a Szentlélek az Atyától és a Fiútól mint egyetlen elvtől származik.
Történetileg is félremondasz. A Filioque nyugati liturgikus bevezetésének folyamata összetett: a nyugati területeken, különösen Hispániában, korán megjelent; a római liturgiába viszont jóval később, csak a 11. században került be hivatalosan. A katolikus–ortodox teológiai párbeszéd összefoglalója is hangsúlyozza, hogy a hitvallás római eucharisztikus használatába nem a 7. században, hanem később került be.
Azt is összekutyulod, hogy a 691/692-es trullói zsinat, a 680/681-es konstantinápolyi zsinat, a 589-es toledói zsinat és a kelet–nyugati szakadás hogyan kapcsolódik egymáshoz. A keleti tiltakozás a hitvallási szöveg egyoldalú nyugati módosításával szemben valóban komoly kérdés volt. De ebből nem következik, hogy a katolikus tan „istenkáromlás”, vagy hogy a Szentlélekből valami isteni „utódot” csinált volna. Ez megint a te saját torzképed.
És különösen nevetséges, hogy mindezt úgy állítod be, mintha Áriusz és Nesztoriosz szerencsésen „megúszták” volna a későbbi római istenkáromlást. Áriusz és Nesztoriosz problémája nem az volt, hogy túl tisztán őrizték az apostoli hitet, hanem hogy lényegi pontokon megbontották azt: az egyik a Fiú örök istenségét, a másik Krisztus személyi egységét veszélyeztette. Te pedig most mindkét törmelékből saját kis házi oltárt építesz, és azt nevezed „Khrisztosz Istene Ekklésziájának”. Ez teológiai barkácsolás, nem apostoli hit.
A végső összegzés: a rendszered nem a forrásokból nő ki, hanem ellenük védekezik
A mostani szövegedben megint ugyanaz a minta ismétlődik. Az „ó-kánaáni” írásból azt akarod kihozni, hogy nincs héber. A liturgikus nyelvből azt akarod kihozni, hogy nincs nyelv. Philón „káldeus” szavából azt akarod kihozni, hogy a Biblia arámi. A Talmud arámi jellegéből azt akarod kihozni, hogy a Tóra is arámi. Az Ebál-hegyi vitatott leletből azt akarod kihozni, hogy a teljes nyelvtörténet átírandó. A Filioque történetéből azt akarod kihozni, hogy a Szentháromság császári bálvány. A végén pedig Áriuszt és Nesztorioszt ünnepled, mintha két egyháztörténeti bukásból össze lehetne rakni az igaz hitet.
Nem lehet.
Az igazság az, hogy a héber kánaáni nyelv, de ettől még héber. A korai héber írás kánaáni-föníciai rokonságú, de ettől még használhatta Júda és Izrael. A bibliai szövegekben vannak arámi részek, és a zsidóság sokáig kétnyelvű vagy többnyelvű volt, de ettől a Biblia nagy része nem válik káldeus arámivá. A „Héber Biblia” modern akadémiai címke lehet, de a bibliai héber nyelv nem modern fantázia. A Szentháromság pedig nem császári háromarcú bálvány, hanem az apostoli hit dogmatikai megfogalmazása: az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyetlen élő Isten.
Te pedig miközben azzal hencegsz, hogy nem az egyházak teológusaitól kell igazságot kérdezni, minden második mondatodban egy félreértett cikkre, egy kiszakított idézetre, egy vitatott leletre vagy egy önkényesen olvasott apokaliptikus szövegre támaszkodsz. Ez nem függetlenség. Ez csak magányos szektásság intézmény nélkül.
A katolikus hit nem omlik össze attól, hogy a héber kánaáni nyelv, hogy Jézus arámiul beszélt, hogy a maszoréták késői pontozási rendszert használtak, hogy a Septuaginta görög fordítás, hogy a Filioque történeti vitákat váltott ki. Ezeket az Egyház ismeri, kutatja, mérlegeli. A te rendszered omlik össze, mert minden ilyen tényt csak akkor tudsz elviselni, ha előbb átnevezed, beszennyezed vagy összeesküvéssé alakítod.
Az apostoli hit végül nem a te „ó-kánaáni kontra héber” szójátékodon áll vagy bukik. Azon áll, hogy Jézus Krisztus, az örök Ige, testté lett, meghalt és feltámadt; nem egy külön emberi személy, akiben ideiglenesen lakott valami mennyei isten, hanem egyetlen isteni személy két természetben. Ezt vallotta az Egyház, ezt védte Nicea, Efezus és Khalkédón, és ezt nem fogja megdönteni sem az Ebál-hegyi tábla, sem egy félreolvasott Philón-idézet, sem a „hébermánia” szó dühös ismételgetése.
Miért nem foglalkozol ennél az ember számára sokkal fontosabb kérdéssel.
"
Hidd el fontos. Fontos akkor, amikor egy hivő keresi az alapokat. Fontos, akkor amikor egy kételkedő igyekszik kirúgni a talajt mások lába alól. Fontos, akkor amikor némelyek megzavarodnak a saját kis gondolatvilágukban, és nem tudnak különbséget tenni dolgok közt.
Nekem a szentirás = csak a Biblia (unitárius féle) Neked a szentirás = nem csak a biblia, és onnan is csak válogatva, valamint plusz más iratok. (Talán listát kéne irnod, hogy lássák a többiek is, hogy nem beszélgetés közben tűnik úgy, hogy megint egy külső forráshoz nyulsz.) Szóval szentirás, neked, nekem teljesen mást jelent.
David Runia, John Dillon,Gregory Sterling, Peder Borgen, és a Cambridge Philón‑kommentárok
mind azt írják, hogy Philónnál a „káldeus”:
→ nem arámi, → nem a köznyelv, → hanem a zsidó bölcsek nyelve, → vagyis a héber filozófiai neve."
Akkor nézzük igaza van-e ezeknek a felsorolt szaktekintélyeknek.
"A káldeus (vagy kháld) kifejezés eredetileg egy Dél-Mezopotámiában (a mai Irak déli részén) élő ókori, sémi nyelvű népcsoportra utal, amely az i. e. 9-6. században vált jelentőssé. Az újbabilóniai birodalom alapítóiként, valamint fejlett csillagászatukról, asztrológiájukról és mágiájukról váltak híressé. [1, 2, 3, 4, 5]A kifejezés jelentésárnyalatai:
Történelmi/Néprajzi: Káldea lakója, az ókori babilóniaiak egy csoportja.Kulturális/Tudományos: Bölcs, mágus, csillagjós (a görög/római korban a kifejezés szinonimája lett a nagy tudású asztrológusnak).Bibliai: Az ószövetségi szövegekben gyakran a babilóniaiak szinonimája (pl. Dániel könyvében). [1, 2, 3, 4, 5]
Miért nem foglalkozol ennél az ember számára sokkal fontosabb kérdéssel.
Miért nem azt kutatod a Szentírás alapján, ami közvetlenül érinti életed jövőbeli alakulását.
Lelked és szellemed sorsát?
Ilyen igazságok, hogy ki Jézus Khrisztosz Istene?
Hogyan szerzett a Messiás Jézust engesztelést az édeni vétek következményei elhárítására?
Miért nem fogadod az áltudomány Írás ellenes képzelgései helyett az Isten Szavát hittel és hamisítatlanul, úgy ,ahogyan az az Isten a prófétái által közölte?
Az ember élete a jelen korban korlátozott. Az idő a legdrágább kincs az ember számára, amely alatt
megismerheti ember az igazságot Istenről, és önmagáról, és Istenenk az emberekkel kapcsolatos valódi szándékáról. Ezek mind olyan kérdések, amelyekre egyházak teológusaitól, csak hazug választ kaphatsz.Főleg azoktól, akik az Istenek Istenét megvetik, helyette egy a római császárok által Ediktumban definiált három az egyben istenmodellt erőszakoltak rá az emberekre.
DICSŐSÉG AZ ÚRNAK,AZ ISTENEK ISTENÉNEK, AZ ISTENE ÁLTAL TÁRSAI AZ ISTENEK FÖLÉ FELKENT ISTENNEK, ÉS TISZTESSÉG AZ Ő FELKENTJÉNEK A VALAHA ÉLT LEGIGAZABB EMBENNEK!
a „káldeus” szó Philónnál NEM az arámi köznyelvet jelenti. Ez egy hellenisztikus kori filozófiai terminus, amelyet gyakran:
a héber nyelv, a zsidó bölcsek nyelve, vagy a Tóra eredeti nyelve megnevezéseként használtak."
--------------------------------------------
A tóra eredeti nyelve az ó-kánaáni volt, és nem a héber.
Hébernek a hébermániákusok kezdtek nevezni minden olyan írást,ami zsidóktól illetve izraelitáktól származik:
Ezt használták a zsidók Mózestől kezdve egészen a 7. századig.
Úgyhogy amit előhoztál az nem tudomány, hanem hébermániás tudatlan emberek próbálkozása a tények megváltoztatására.
Az egyik legrégebbi,írás,amit Júdea területén megtaláltak egy amulett a Hinnom-völgyből.
A valóságos tudomány, hogy ez állítólag papi áldás szövege a bibliából. Ami azt jelenti, hogy liturgikus
nyelven íródott, tehát nem köznyelv. Nem én találtam ki, hanem a tudósok:
Komoróczy: Géza Maszóra, maszoréták című munkájában a Régi bibliai kéziratok elıkerülése az ó- és középkorban (a maszóra elızménye): felsorolásában írja:
A Biblia mássalhangzó-szövegének legkorábbi dokumentumai: A kohanita / “ároni” áldás (Num. 6,24 skk.) szövegének lejegyzése a két kicsiny Ketef Hinnom-i (Jeruzsálem) ezüst-tekercsen9 (ó-kanaáni mássalhangzó-írás) (ca. i. e. VII. század). I r o d a l o m : Gabriel Barkay, “The Priestly Benediction on the Ketef Hinnom Plaques”, Cathedra, 52 (1989), pp. 37–76 Biblia-kéziratok a Holt-tenger menti barlangokból (ca. i. e. 250–i. sz. 68) Tefillin- és mezuza-kéziratok a Holt-tenger környéki barlangokból. K i a d á s a : Karl G. Kunh, Phylakterien aus Höhle 4 von Qumran (Heidelberger Akademie der Wissenschaften, Philosophisch-historische Klasse, 1957, I) (Heidelberg: Carl Winter, 1957) 9 Israel Museum, Jerusalem.
Amikor Komoróczy Géza megírta ezt a tanulmányát ,akkor még nem tudhatta, hogy ennél régebbi lelet is előkerül majd. A Hinnom-völgyben (Ge-Ben-Hinnom) 1979-ben találták meg az amulettet.
A lelet közvetlenül a Babiloni fogság előtti időből származik. Ez azt jelenti, hogy a zsidók nyelve fogság előtt az ó-kánaáni nyel volt.
A nyolcvanas években az Ebál hegynél megtalált lelet csak nemrégen lett megfejtve.
Így ez lett a legkorábbi írásod lelet, amit a kivonulás utáni időből az akkori Izrael területén találtak.
"A datálással kapcsolatban kérdéseket vet fel az a tény, hogy a tábla nem a helyszínen került elő, hanem az 1980-as feltárásokból származó földkupac 2019-es átszitálásakor bukkantak rá.
Az 1980-as években Ádám Zertál professzor vezetett ásatásokat az Évál-hegyen és az ekkor kitermelt és szárazon átszitált földet Stripling és csapata szitálta újra 2019-ben a Templom-hegyi Átszitáló Projekt nedves szitálásos technikáját alkalmazva. A régész jelenleg Silóban vezeti a feltárásokat; egykor itt állt a sátorszentély és itt őrizték a frigyládát is.
Sokan vannak azonban, akik érdeklődésük mellett kételkedésüknek is hangot adnak. Amíg nem látják a részletes leírásokat, pontos képeket, addig nem foglalnak állást a datálás és az eredetiség kérdésében.
„Az a tény, hogy azt megelőzően kürtölik világgá, hogy tudományos körökben bejelentették volna, kissé szokatlan....
A képeken kirajzolódó szöveget Gálil és a mainzi Gutenberg Egyetem szakértője, Pieter Gert van der Veen fejtették meg. Stripling szerint a feliraton szerepel az „árur” – „átkozott” szó és a J-H-V-H istennév is. „Negyven betűt azonosítottunk, a táblácska külső és belső oldalán. Mindegyik ugyanazzal a korai alfabetikus betűtípussal íródott, mely a késői bronzkorra volt jellemző”. A szöveg nagyobbrészt archaikus proto-kánaánita írással készült és néhány betűje a hieroglifákból származik.
Prehľad od AI: A proto-kánaáni kifejezés elsősorban a régészetben és a nyelvészetben használatos, és az ókori Kánaán területén (a mai Izrael, Palesztina, Libanon, Jordánia és Dél-Szíria térsége) a bronzkorban (kb. i. e. 2000–1200) használt legkorábbi betűírásra utal.
AI - A zsidó Biblia (Tanakh) „héber Bibliaként” való emlegetése elsősorban a tudományos, keresztény és nem zsidó szóhasználatban terjedt el, hogy megkülönböztessék azt az Ószövetségtől (amely szerkezetileg és néha tartalmilag is eltér), valamint hangsúlyozzák az eredeti nyelvet."
Akadémiai és teológiai megkülönböztetés:A „héber Biblia” kifejezés modernebb keletű, elsősorban a 19–20. századi biblikus tudományosságban vált elterjedtté, hogy elválasszák a zsidó kánont a keresztény Ószövetségtől, amely a Septuaginta (görög fordítás) sorrendjét követi.
A Szentírás a zsidókkal két nyelvet hoz kapcsolatba.
Az egyik a kánaáni nyelv, amelyről az Ésaiás 19:18 tudósít, a másik pedig az arámi, amit a zsidók a kánaáni nyelv mellett asszír hatásra beszéltek a babiloni fogság előtt. A Babiloni fogság után a Babilonból hazatért zsidók, a káldeus arámit beszélték. Ellenben az Asszír birodalom által elhurcolt tíz törzs a szétszóratásuk után megőrizte az asszíroktól átvett arámi nyelvet.
A zsidók talmudnak is kétféle változata van,. Az egyik a babiloni, a másik a Jeruzsálemi talmud.
Egy azonban biztos, hogy az i.e 5. században Isten közreműködésével Ezsdrás és társai által megiratott 94 könyv mindegyike Káldeus arámi nyelven íródott és nem az ősibb kánaáni nyelven,amit a zsidók a kivonulás után használtak.
Ezt az első században élt Philon Júdeus igazolja a Mózes Élete című írásában:
Philon Judeus ezt írta:
"Hisz ki ne tudná, hogy minden nyelvnek, különösen pedig a görögnek gazdag eszköztára van, ugyanazt a gondolatot, amikor mintegy lefordítja vagy körülírja, sokféleképpen fejezi ki, hol ezt, hol azt a kifejezést alkalmazva. E törvénykönyv esetében – mondják – nem így történt: a tulajdonképpeni értelemben használt szavak (kyria onomata) pontosan megfelelnek (synenechténai eis tauton) a másik nyelv tulajdonképpeni értelemben használt szavainak, a görög a káldeusnak,5 s tökéletesen ráillenek arra, amit jelölnek (tois délumenois pragmasin). Nézetem szerint ugyanis, mint ahogy a geometria és a dialektika fogalmai sem tűrik meg a fordításbeli következetlenséget, hanem az eredetileg megválasztott elnevezésük változtatás nélkül végig ugyanaz marad, nyilván ők is ugyanilyen módon ötlötték ki a tárgyukhoz illő szavakat, melyek egyetlen lehetőségként és a legérzékletesebben fejezték ki a jelölendő dolgokat. Erre a legnyilvánvalóbb bizonyosság a következő. Akár görögül tudó káldeusok, akár káldeusul tudó görögök veszik kézbe egyidejűleg a két írást: a káldeus nyelvűt és a fordítását, úgy csodálják és tisztelik őket, mint két testvérművet, vagy inkább mint olyanokat, amelyek a tárgy és a szóhasználat szempontjából azonosak egymással, és tolmácsolóikat nem fordítóknak nevezik, hanem szent tanítóknak és prófétáknak, akiknek gondolkodásbeli világosságban sikerült fölvenniök a versenyt Mózes legtisztább szellemével. Mózes élete II. 38–41 (Bollók János fordítása)
Úgyhogy az általad előhozott Runia, Dillon, Sterling, Borgen; Bollók János, Gábor Sámuel, nem tudományt közvetített, hanem a 19. századtól elterjett hébermánia megszálottjaiként kritizálják
Philon Júdeust, aki elsősorban a Szentírás nyelvének az ismerője volt, és aki saját kezében tartotta
és látta, olvasta a a görög fordítók által fordított káldeus arámi szöveget, amit ezek az általad felsorolt állítólagos tudósok életükben nem láttak.
Mellesleg maguk a maszoréták sem állítottak mást, mint amit Philon Júdeus álított, tudniillik,
hogy az általuk készített írás Káldeus arámi nyelvű. Sőt a magyar bibliafordítók is azt írrták a Fordításukról, hogy Káldeus (Értsd babiloni) nyelvből fordítottak.
Úgyhogy az egész munka, amit nagy szorgalommal összeállítottál ellentmond a valós tényeknek, amit a Szentírás, a régészek által feltárt írások megfejtésével foglalkozó szakértők, a zsidók által a történelem során használt nyelvekről megállapít.
Hogy egy héber tanszék vezetője , vagy tanára ráfogja a tudósok által ó-kánaáninak minősített nyelvre, hogy az héber, vagy egy újságcikk szerzője bezengi ,hogy régi héber írásra bukkantak,
majd leközli az írás megfejtőinek szakvéleményét,amelyben az írásszakértő egyértelműen leírja, hogy ó-kánaáni írásról van szó, az már sajnos a skizofrénia területe, amit én mániának szoktam nevezni.
Megnyitottam "okoskát" és látom, hogy a korábbi támából, még hozott anyagot, amit már lezártam mint párbeszéd. De, nem akartam az anyagot kidobni, már csak azért sem, mert ez a téma bekerül jegyzetek közé a TheWord nevű bibliai program egyik moduljába. Szóval rajzoltattam hozzá illusztrációt is, és bettem.
Most a spenótnak van szenzonja, borsót nem ültettem. Éves viszonylatban max 2dl tömény, és talán 4dl bor fogy nálam. Viszont ma babletykó lesz.
Viszont, amit hoztam az kutatási anyag. Egy tagadónak is ugyanazt jelenti, mert tények.
a „káldeus” szó Philónnál NEM az arámi köznyelvet jelenti. Ez egy hellenisztikus kori filozófiai terminus, amelyet gyakran:
a héber nyelv, a zsidó bölcsek nyelve, vagy a Tóra eredeti nyelve megnevezéseként használtak. A modern kutatás is így értelmezi.
„Philón művének az alábbiakban olvasható magyar fordítása Habon Nikoletta, Gábor Sámuel, Guba Ágoston, Kelenhegyi Andor és Tóth Kinga munkája. A fordítást az eredetivel egybevetette Horváth Judit és Gábor Sámuel. A bevezetést Guba Ágoston, a jegyzeteket Gábor Sámuel írta (a jegyzetek az OTKA K-112 238 számú kutatási programja támogatásával készültek).”
„ Jegyzetek; 5 Philón „káldeusoknak” általában a zsidókat nevezi.’
A hellenisztikus zsidó irodalomban a „káldeus” szó:
nem nyelvészeti kategória,
nem a babiloni arámi dialektus neve,
hanem egy kulturális címke, amely a „keleti bölcsek nyelvét” jelenti.
Ezért Philónnál a „káldeus” = a Tóra eredeti nyelve, vagyis héber.
Ki az a Gábor Sámuel?
Gábor Sámuel klasszika-filológus, ókortörténész, a magyarországi ókori zsidó irodalom egyik szakértője. Többek között:
az ELTE BTK Ókortudományi Intézetének kutatója volt,
a Ókor folyóirat rendszeres szerzője,
a hellenisztikus zsidó irodalom (különösen Philón és Josephus) egyik hazai szakértője,
több OTKA‑projekt résztvevője és vezetője.
Miért megbízható ez a jegyzet?
Mert:
szakember írta,
szakmai ellenőrzés alatt készült,
OTKA‑támogatott kutatás része,
a Ókorportál és a Ókor folyóirat lektorált anyagokat közöl,
a megállapítás összhangban van a nemzetközi Philón‑kutatással.
A nemzetközi szakirodalom is így értelmezi:
David Runia, John Dillon,Gregory Sterling, Peder Borgen, és a Cambridge Philón‑kommentárok
mind azt írják, hogy Philónnál a „káldeus”:
→ nem arámi, → nem a köznyelv, → hanem a zsidó bölcsek nyelve, → vagyis a héber filozófiai neve.
A Philón‑idézet félreértelmezése abból ered, hogy egyes olvasók a „káldeus” szót modern értelemben aráminak veszik. A tudományos kutatás azonban egyértelmű: Philónnál a „káldeus” nem az arámi köznyelv, hanem a Tóra eredeti nyelvének – vagyis a hébernek – filozófiai megnevezése. Ezt nemzetközi és hazai kutatók (Runia, Dillon, Sterling, Borgen; Bollók János, Gábor Sámuel, ELTE BTK) egyaránt megerősítik. A Septuaginta tehát nem arámiból készült, és a „héber Biblia” kifejezés nem 19. századi konstrukció.
Kezdjük ott, ahol az egész építményed billeg: te abból, hogy az Ószövetségben Júda nyelvét „júdai nyelvnek” nevezik, azt a következtetést vonod le, hogy amit ma bibliai hébernek nevezünk, az nem is létezett, vagy legalábbis csak valami 19. századi „hébermániás” kitaláció. Ez nem filológia, hanem szóvadászat. Olyan, mintha valaki azt mondaná: mivel a középkori magyarok nem a „finnugor nyelvcsalád” kifejezést használták magukra, ezért a magyar nyelv nem is finnugor. A megnevezés története és a nyelv létezése két külön kérdés. Te pedig ezeket úgy kevered össze, mint a kezdő szakács a sót a cukorral.
Az igaz, hogy a Héber Biblia saját szövegében a nyelvre nem az „ivrit” vagy „héber nyelv” megnevezés a szokásos. A Királyok könyvében és Ézsaiásnál „júdaiul”, Nehemiásnál szintén „júdaiul”, Ézsaiás 19,18-ban pedig „Kánaán nyelvén” szerepel. Ezt nem vitatja senki, aki alapfokon ismeri a kérdést. De ebből nem következik, hogy a nyelv nem az a nyelv volna, amit a nyelvészet bibliai hébernek nevez. A mai tudományos nyelvmegnevezések nem mindig azonosak az adott kor önelnevezésével. A „latin” szó sem minden római szerző minden mondatában ugyanúgy működik, mégsem mondjuk, hogy Cicero valami 19. századi „latinmániás” összeesküvés áldozata lett volna.
A modern nyelvészet azért nevezi a bibliai szöveg nagy részének nyelvét hébernek, mert ez az izraelita–júdai kánaáni nyelvváltozat történeti neve lett, és mert ténylegesen elkülöníthető az arámitól, a föníciaitól, a moábitól és más rokon nyelvektől. A Britannica is világosan úgy foglalja össze, hogy a héber északnyugati sémi nyelv, szorosan rokon a föníciaival és a moábival, és a kánaáni alcsoportba sorolják; a bibliai vagy klasszikus héber pedig az a nyelvi réteg, amelyben a Héber Biblia nagy része íródott.
A „nincs benne a Szentírásban, tehát nem létezett” érved gyerekes
Te azt ismételgeted, hogy „hozz olyan íráshelyet, ahol az áll: héber nyelv”. Ez egy felszínes, lexikonszintű követelés. A nyelvtörténeti valóságot nem úgy állapítjuk meg, hogy egyetlen modern magyar kifejezés szó szerinti ókori megfelelőjét vadásszuk. Ha a Biblia egy nyelvet „júdainak” nevez, a nyelvészet pedig ugyanazt a nyelvtörténeti réteget „bibliai hébernek”, abban nincs ellentmondás. A „júdai” a korabeli politikai–etnikai megnevezés, a „bibliai héber” pedig a történeti nyelvészeti kategória.
A te módszereddel azt is mondhatnánk, hogy az „Ószövetség” sem létezik, mert a héber szöveg nem így nevezi magát; vagy hogy a „Szentháromság” sem lehet igaz, mert a szó nem szerepel a Bibliában; vagy hogy a „megtestesülés” sem bibliai tan, mert a latin eredetű teológiai terminus nincs benne János evangéliumának görög szövegében. Csakhogy normális ember nem így gondolkodik. A fogalom igazsága nem attól függ, hogy egy későbbi technikai megnevezés szó szerint előfordul-e az ókori szövegben.
A Biblia nem modern nyelvészeti kézikönyv. Nem azért íródott, hogy neked minden nyelvnevet a 21. századi vitáidhoz előre címkézzen. A szövegek alapján rekonstruáljuk a nyelvet, a hangtanát, az alaktanát, a szókincsét, a rokonságát. Ezért beszélünk bibliai héberről. Nem azért, mert „hébermániás” teológusok egy sötét szobában kitalálták, hanem mert a nyelvi anyag ezt indokolja.
A Sirák fia könyvének előszava: ókori tanú, amelyet nem tudsz eltüntetni
Azt állítod, hogy a „héber nyelv” kifejezés mint nyelvnév csak a 19. században jelent meg. Ez egyszerűen hamis. Sirák fia könyvének görög fordítója már a Kr. e. 2. században arról beszél, hogy amit „héberül” mondtak, az más erővel bír, amikor más nyelvre fordítják; ugyanott a Törvényről, a Prófétákról és a többi könyvről is azt mondja, hogy nem kevéssé különböznek, ha az eredetiben olvassák őket.
Ez nem 19. századi protestáns fantázia. Nem római császári összeesküvés. Nem „hébermániás” modern teológusok találmánya. Ez hellenisztikus kori zsidó tanúság. Lehet vitatkozni azon, hogy az adott görög „héberül” szó egyes korokban pontosan milyen sémi nyelvváltozatot fedett: szigorúan hébert, esetleg tágabb zsidó sémi nyelvi közeget, helyenként arámit is. De az állításod, hogy ilyen nyelvi használat csak a 19. században jelent meg, a Sirák-előszó mellett rommá omlik. A Katolikus Enciklopédia is rögzíti, hogy a görög fordító előszava szerint a mű eredetileg „héberül” íródott, miközben megjegyzi, hogy a pontos jelentés körül volt tudományos vita: héber tulajdonképpeni értelemben vagy arámi.
Vagyis még az általad kedvelt „de lehet arámi is!” menekülőút sem segít. Mert a lényeg az: nem a 19. században pattant ki a „héber” nyelvi megnevezés. Ókori tanúja van. Ezzel a kedvenc gumicsontod kettétört.
Az Újszövetségben is van nyelvi használat — csak te rossz szót kerestél
Azt mondod: az apostoli írásokban a Ἑβραῖος csak származásra vonatkozik. Ebben részben igazad van — csakhogy megint rossz fiókban keresgélsz. Nem csak a Ἑβραῖος létezik. Ott van a Ἑβραϊστί, vagyis „héberül / héber módon / zsidó sémi nyelven”, és ott van az Ἑβραΐδι διαλέκτῳ, vagyis „héber nyelven / héber nyelvjárásban”. Te úgy teszel, mintha ha az egyik szóalak nem azt jelenti, amit keresel, akkor az egész kérdés megszűnne. Ez a nyelvtani bújócska nem működik.
Az Újszövetség görög szövegében a Ἑβραϊστί több helyen nyelvi megjelölésként szerepel; a lexikai összefoglalók is így adják: „héberül”, illetve bizonyos összefüggésekben „arámiul” is értelmezhető zsidó sémi nyelvi jelölésként. Pál beszédéről az Apostolok Cselekedeteiben kifejezetten azt olvassuk: τῇ Ἑβραΐδι διαλέκτῳ, vagyis a „héber nyelvjárásban/nyelven”; a modern kutatásban vita van arról, hogy ez konkrétan hébert vagy arámit jelent-e, de maga az ókori görög kifejezés nyelvi megjelölésként működik.
Ez a vitád egyik legcsúnyább öngólja. Te azt követeled, hogy mutassanak neked nyelvre vonatkozó „héber” kifejezést az apostoli iratokból, miközben az ott van. Csak éppen te a Ἑβραῖος szóalakra szűkítetted a keresést, majd diadalmasan kijelentetted, hogy nem találtál semmit. Ez olyan, mintha valaki a „kutya” szót keresné egy állattani könyvben, nem venné észre az „eb”, „canis” és „házikutya” alakokat, majd bejelentené, hogy a könyv szerint kutyák nem léteznek.
Jézus arámiul beszélt — és ez nem cáfolja a héber jelenlétét
Azt kérdezed: „vagy azt akarod állítani, hogy Jézus idegenek nyelvét beszélte?” Ez megint hamis dilemma. Jézus korában az arámi nem „idegenek nyelve” volt abban az értelemben, ahogy te gúnyolódva sugallod, hanem széles körben beszélt zsidó köznyelv. A fogság utáni korban az arámi nagyon erősen jelen volt a zsidóság életében. Emellett a héber tovább élt szentírási, liturgikus, tanult és identitásképző nyelvként; görög is jelen volt a térségben. Jézus világa nem egynyelvű falusi mesekönyv volt, hanem többnyelvű környezet.
Az, hogy az evangéliumok arámi szavakat őriznek meg — például Jézus egyes megszólalásait —, nem bizonyítja, hogy a héber nem létezett, vagy hogy az Írások ne héber nyelvi alapokon álltak volna. Ugyanígy az sem bizonyítja a latin nemlétét, hogy egy középkori magyar prédikátor magyarul beszélt a néphez, miközben latinul olvasták és írták a liturgikus és tanult szövegek jelentős részét.
Te egy egyszerű történeti helyzetből ideológiai kalapácsot csinálsz: „Jézus arámiul beszélt, tehát héber nem volt.” Nem. Jézus arámiul is beszélt, a zsidó közeg arámiul is beszélt, a héber pedig a szentírási és vallási hagyomány nyelveként tovább élt. Ez nem ellentmondás, hanem ókori zsidó nyelvi valóság.
Philón „káldeus” kifejezése nem azt jelenti, amit rá akarsz húzni
Philónra hivatkozol, mintha ő végleg elintézné a kérdést: szerinte a Septuaginta „káldeus” nyelvből fordított, tehát az eredeti Szentírás arámi volt. Ezzel is ugyanazt csinálod, mint mindig: egy ókori szóhasználatot modern nyelvészeti címkének veszel, majd ráépítesz egy egész légvárat.
Az ókori görög és hellenisztikus zsidó szerzők etnikai–nyelvi megjelölései nem mindig fedik pontosan a modern nyelvészeti kategóriákat. A „káldeus” szót használhatták tágabban keleti, babiloni, ábrahámi, sémi vagy régi keleti nyelvi összefüggésben is. Ebből nem következik, hogy Ézsaiás könyve, a Tóra vagy a teljes ószövetségi korpusz arámi nyelven íródott volna. A bibliai könyvekben vannak arámi szakaszok, főleg Dánielben és Ezsdrásban, de a korpusz túlnyomó része nem arámi, hanem bibliai héber.
A Britannica külön is rögzíti, hogy a bibliai vagy klasszikus héber időszakában íródott a Héber Biblia nagy része; az arámi fokozatosan szorította ki a hébert a beszélt használatból, de a héber liturgikus és irodalmi nyelvként tovább élt. Ez pontosan az ellenkezője annak, amit te előadsz. Nem az van, hogy „minden káldeus arámi volt, csak később átkeresztelték héberre”, hanem az, hogy a héber és az arámi egymás mellett, különböző funkciókban éltek, miközben a Szentírás nagy része héber nyelvű.
Az „ó-kánaáni” nem varázsszó, amely eltünteti a hébert
Most jön az „ó-kánaáni” kártyád. Azt mondod: a Ketef Hinnom-i ezüsttekercsek ó-kánaáni mássalhangzó-írással készültek, tehát nem héber. Ez megint a scriptum és a lingua összekeverése. Az írásrendszer és a nyelv nem ugyanaz. Latin betűkkel írunk magyarul, németül, latinul, angolul, horvátul. Ettől a magyar nem latin nyelv. Ugyanígy egy kánaáni eredetű mássalhangzó-írás használata nem bizonyítja, hogy a leírt nyelv ne volna izraelita–júdai héber nyelvváltozat.
A „paleo-héber” vagy „óhéber” kifejezés nem „hébermániás” szeszély, hanem bevett megnevezés arra az írásformára, amellyel az ókori Izrael és Júda nyelvi anyagát is lejegyezték. Az, hogy ugyanennek a tágabb íráscsaládnak kánaáni eredete van, nem cáfolja, hanem éppen történetileg magyarázza a hébert: a héber kánaáni nyelv, pontosabban a kánaáni nyelvek izraeli–júdai ága. A zsidó enciklopédikus hagyomány is úgy fogalmaz, hogy a héber megfelelően nevezhető a kánaáni izraelita nyelvjárásának, szoros rokonságban a föníciaival és a moábival.
Tehát amikor azt mondod: „ó-kánaáni, nem héber”, az körülbelül olyan, mintha azt mondanád: „indoeurópai, tehát nem latin”; vagy „újlatin, tehát nem olasz”. A kategóriák egymásba ágyazódnak. A héber kánaáni nyelv. A kánaáni jelleg nem tagadja a héber azonosítást, hanem annak tágabb családi besorolása.
Ketef Hinnom: nem borjúistenes mágikus bizonyíték, hanem korai bibliai szövegtanú
A Ketef Hinnom-i leleteket megint úgy próbálod kezelni, mintha a Hinnom-völgy említése önmagában mindent beszennyezne. Igen, a Hinnom-völgyhöz a bibliai emlékezetben súlyos bűnök, gyermekáldozati képzetek és ítéleti hagyományok kapcsolódnak. De abból, hogy egy tárgyat Jeruzsálem környékén, egy ilyen földrajzi térségben találtak, nem következik, hogy annak szövege automatikusan „bikaistenes” vagy gyermekáldozati kultuszhoz tartozik. Ez gyalázatosan gyenge érvelés.
A Ketef Hinnom-i ezüsttekercsek a papi áldás szövegével párhuzamos formulákat tartalmaznak, és a szakirodalom általában a legkorábbi bibliai szövegtanúk közé sorolja őket; több feldolgozás kifejezetten a Számok könyve papi áldásával való kapcsolatukat tárgyalja. A Tyndale Bulletin egyik tanulmánya is úgy foglalja össze a kérdést, hogy ezek az ezüst amulettek a Szám 6,24–26 anyagával és a bibliai szövegek korai tanúsításával kapcsolatosak.
Te ezt úgy fordítod le: „Hinnom-völgy, tehát bikaisten.” Ez nem forráskritika, hanem földrajzi babona. Ha egy rózsafüzért börtönben találnak, abból nem következik, hogy a rózsafüzér bűnözői szimbólum. Ha egy keresztet csatatéren találnak, abból nem következik, hogy a kereszt a vérontás istene. A tárgy lelőhelye önmagában nem írja felül a szöveg tartalmát.
Az Ebál-hegyi lelettel óvatosabban bánj, mert nem az a biztos pont, aminek képzeled
Az Ebál-hegyi „jehovás” leletet is úgy dobod be, mintha eldöntött tény volna. Csakhogy a lelet körül komoly vita van. A publikációk és válaszok alapján a felirat olvasata, korai datálása és értelmezése erősen vitatott; több szakember szerint a felirat létezése vagy olvasata messze nem olyan egyértelmű, mint ahogy népszerű beszámolók állítják.
De még ha elfogadnánk is valamilyen korai, JHVH-ra utaló olvasatot, abból sem következne, amit te szeretnél. Az csak azt mutatná, hogy a JHVH név korai izraelita vagy déli levantei környezetben jelen volt. Ez neked kényelmetlen, ezért mindent „bikaistenes fertőzésnek” nevezel. Ahelyett, hogy a bizonyítékot értelmeznéd, előre ráütöd a bélyegzőt: ha JHVH szerepel, hamis vagy pogány. Ez nem kutatás, hanem előre gyártott ítélet.
A „Héber Biblia” kifejezés modernsége nem bizonyítja, hogy a héber nyelv modern kitaláció
Az általad idézett mesterséges válasz — hogy a „Héber Biblia” elnevezés akadémiai használata főként modern — nem azt jelenti, amit bele akarsz préselni. Igen, a „Héber Biblia” mint modern tudományos könyvcím vagy kánonmegjelölés valóban részben azért terjedt el, hogy megkülönböztesse a zsidó Tanakhot a keresztény Ószövetségtől. De ez nem azonos azzal az állítással, hogy a héber nyelvnév, a héber nyelvi valóság vagy a bibliai héber fogalma a 19. században „keletkezett”.
Ez újabb fogalmi csúsztatásod. Más a „Héber Biblia” mint modern akadémiai címke, és más a héber mint történeti nyelv. A „Bizánci Birodalom” kifejezés is modern történetírói név; ettől még Konstantinápoly, a görög nyelvű kelet-római állam és annak története nem 19. századi kitaláció. A „középkor” mint korszaknév is későbbi; ettől még nem mondjuk, hogy 1200-ban nem éltek emberek, mert nem tudták magukról, hogy „középkoriak”.
Ézsaiás 9: az IMIT-fordítást nem használhatod bunkósbotként a keresztény olvasat ellen
Most térjünk vissza Ézsaiás 9-re. Azt mondod, hogy az általad idézett zsidó fordítás szerint: „Csodálatosat határoz a hatalmas Isten, Örök atya, Béke fejedelme”, tehát a gyermek nem „Erős Isten”. Rendben: ez egy zsidó fordítási–értelmezési megoldás. De nem az egyetlen lehetséges, és nem semleges nyelvtani ítéletként kell kezelni, hanem egy teológiai hagyományba ágyazott tagolásként.
A héber szövegben ott vannak a vitatott elemek: El Gibbor, Avi-ad, Sar Shalom. Ezeket lehet úgy tagolni, hogy Isten cselekvésére vonatkozzanak, és lehet úgy is, hogy a gyermek királyi–messiási címeinek sorozatát alkossák. A keresztény értelmezés az utóbbit követi, és erre nem Jeromos gonosz trükkje miatt van oka, hanem a szöveg messiási összefüggése, a Dávid-házi uralom, az Immanuel-motívum és az Újszövetség Krisztus-képe miatt.
A klasszikus kommentárirodalom is megjegyzi, hogy a névsor négy fő elemként érthető: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örökkévalóság Atyja, Béke Fejedelme; ugyanott az is szerepel, hogy az „El” Ézsaiás használatában nem könnyedén leértékelhető emberi cím, az „El Gibbor” pedig Ézsaiás 10,21-ben magára az Úrra vonatkozik.
Te erre azt mondod: „a maszoréta szövegben sincs benne”. De benne van. Nem a te kedvenc magyar zsidó tagolásod szerint, de a héber elemek benne vannak. A vita nem az, hogy ott van-e El Gibbor; ott van. A vita az, hogyan tagoljuk és kire vonatkoztatjuk. Te viszont úgy állítod be, mintha a keresztény fordítás a semmiből gyártott volna „Erős Istent”. Ez egyszerűen nem igaz.
A „Qumránban ha benne van, akkor hamisították” nem érv, hanem lezárt rögeszme
Azt írod: ha a qumráni szövegben benne van az „Erős Isten”, akkor az csak azt bizonyítja, hogy ők hamisították bele. Köszönjük, ezzel saját módszeredet tökéletesen leleplezted. Nálad az adat soha nem számít. Ha nincs benne, igazad van. Ha benne van, hamisítvány. Ha a Septuaginta eltér, igazad van. Ha a héber tanú mást mond, az késői. Ha Qumrán támogatná, az szektás hamisítás. Ha Jeromos támogatja, római csalás. Ha zsidó fordítás neked kedvez, akkor az az igazság. Ha zsidó hagyomány ellened szól, akkor jehovista fertőzés.
Ez nem cáfolható rendszer, tehát nem is racionális rendszer. Egy olyan dobozt építettél, amelybe minden adatot be lehet dobni, és a végén mindig ugyanaz jön ki: „nekem van igazam, mindenki más hamisít”. Ez a gondolkodásmód nem a Szentírás tisztelete. Ez szöveg feletti önkény.
Az „örök” szó elleni hadjáratod teljesen túl van húzva
Azt állítod, hogy sem az Ószövetség, sem az Újszövetség nem használ olyan kifejezést, amelyet magyarul „örök”-nek lehetne fordítani. Ez annyira merész képtelenség, hogy szinte tiszteletet érdemel a bátorsága — csak éppen nem igaz. A héber ‘olam és ‘ad, valamint a görög aióniosz és a „korszakok korszakai” típusú formulák jelentésmezeje természetesen összetett: jelenthet hosszú időt, korszakos tartamot, határ nélküli jövőt, örökkévalóságot, kontextustól függően. De ebből nem következik, hogy a magyar „örök” fordítás soha ne volna jogos.
Ézsaiás 9-ben az Avi-ad fordítható „az örökkévalóság atyja”, „örök atya”, „a jövendő kor atyja” irányban. Jeromos „Pater futuri saeculi” alakja valóban az eljövendő korszak felől fordít. De ebből nem következik, hogy minden „örök” fordítás hamisítás. Ez megint az a módszered: egy lehetséges árnyalatból kizárólagos dogmát csinálsz, majd minden más fordítót gonosznak bélyegzel.
Az Újszövetség Krisztus országáról nem úgy beszél, mint egy rövid lejáratú közigazgatási megbízatásról. Lukács 1,33 szerint országának nem lesz vége. A te Jelenések 20-ra épített „csak ezer év” olvasatod nem katolikus, nem apostoli, és még belsőleg sem illik a teljes újszövetségi tanúsághoz. A Jelenések könyvének ezer éve apokaliptikus, szimbolikus szám a katolikus és amillenarista olvasatban, nem mennyei stoppertárcsa.
A zárómondatod: „felkent Isten az istenek fölé” — itt bukik ki a henoteista métely
A végén megint előjön a lényeg: „az Istene által társai, az istenek fölé felkent Isten”. Ez már nem kereszténység, hanem mennyei ranglétra. Egy főisten, alatta egy felkent isten, körülötte társistenek, lent az ember Jézus — ez nem apostoli hit, hanem vallástörténeti lomtárból összekapart henoteista díszlet.
A keresztény hit nem azt vallja, hogy egy isten felkent egy másik istent a többi isten fölé. A keresztény hit azt vallja, hogy egyetlen Isten van, és ebben az egy isteni lényegben az Atya, a Fiú és a Szentlélek valóságosan különböző személyek. A Fiú nem a társistenek közül előléptetett égi hivatalnok. Ő az Atya örök Igéje, aki által minden lett. Az ember Jézus nem külön személy a Logosztól, hanem ugyanazon örök Fiú emberi természet szerint.
Te azért támadod Ézsaiás 9-et, a héber nyelvet, Jeromost, a maszorétákat, a katolikus fordítókat és a zsinatokat, mert mind ugyanabba az irányba mutatnak: Krisztust nem lehet a te kis kétlépcsős rendszeredbe bezárni. Nem fér bele abba, hogy „egy ember, akiben egy ideig valami isteni lakott”. Az apostoli Krisztus több ennél: az Ige testté lett.
Zárszó: nem a katolikus Egyház „hazug”, hanem a te rendszered nem bírja el a forrásokat
A mostani válaszodban három nagy tévedés gomolyog egymásba.
Azt hiszed, hogy ha az Ószövetség a nyelvet „júdainak” nevezi, akkor a „bibliai héber” történeti nyelvészeti megnevezés hamis. Ez nyelvészeti gyermetegség.
Azt hiszed, hogy ha a Septuaginta Ézsaiás 9-ben másként fordít, akkor a héber névsor és Jeromos fordítása hamisítás. Ez szövegtörténeti felelőtlenség.
Azt hiszed, hogy ha találsz egy zsidó fordítást, amely nem közvetlenül a gyermekre vonatkoztatja az „El Gibbor” elemet, akkor a keresztény krisztológiai olvasat összeomlik. Ez teológiai naivitás.
A valóság sokkal kellemetlenebb számodra. A bibliai héber létező történeti nyelv, még ha az Ószövetség saját korabeli megnevezése gyakran „júdai” vagy „Kánaán nyelve” is. A „héberül” nyelvi megjelölésnek ókori tanúi vannak, nem 19. századi agyszülemény. A Septuaginta Ézsaiás 9-ben eltér, de ez nem törli el a héber szövegben álló El Gibbor és Avi-ad elemeket. Jeromos nem a semmiből csempészte be a „Deus fortis”-t, hanem a héber hagyományt követte. A keresztény olvasat nem „római háromarcú modell”, hanem az apostoli Krisztus-hit következetes kibontása.
Te pedig, kedves vitapartner, megint ugyanazt csinálod: ahol a forrás ellened fordul, átnevezed; ahol a szöveg ellened tanúskodik, hamisítványnak bélyegzed; ahol az Egyház tanítása túl erős, császári összeesküvést kiáltasz. Ez nem igazságkeresés. Ez menekülés az igazság elől.
A katolikus hit nem attól igaz, hogy minden ókori fordítás minden szava azonos. Attól igaz, hogy a teljes apostoli tanúság, a prófétai ígéret, a megtestesülés misztériuma, a kereszthalál és feltámadás valósága egyetlen Krisztusra mutat: arra, aki nem külön „ember Jézus” egy mennyei „Logosz Isten” mellett, hanem maga az örök Ige emberi természetben. Ő nem a te henoteista ranglétrád egyik foka. Ő az Úr. És ebbe a szövegromboló rendszered előbb-utóbb bele fog törni.
Kezdjük tisztán, mert itt próbálsz egy részigazságból egész eretnekséget főzni. A görög Septuaginta általad idézett Ézsaiás-szövegében valóban nem található külön szókapcsolatként sem az „Erős Isten”, sem az „Örökkévalóság Atyja”. A megfelelő görög formula ez: Μεγάλης βουλῆς ἄγγελος, vagyis „a nagy tanács követe/hírnöke/angyala”. Tehát ha azt kéred, hogy „emeljem ki” a görög szövegben az „Erős Isten” és „Örökkévalóság Atyja” közvetlen megfelelőit, akkor a válasz: nincs mit kiemelni, mert a Septuaginta itt nem szó szerint fordítja a héber névsort. Ezt a modern szövegösszehasonlítás is rögzíti: a Septuaginta ezen a helyen élesen eltér a maszoréta szövegtől és a nagy qumráni Ézsaiás-tekercstől, és csak a „nagy tanács követe” címet tulajdonítja a gyermeknek."
Csakhogy az általad hébernek csúfolt, de a szerzők által káldeus arámineak nevezett írásban sem
található az a kifejezés, hogy a gyermek Erős Isten.
Ez itt a probléma Józsikácska.
Ésaiás 9: 5. Mert gyermek született nekünk, fiú adatott nekünk és vállán van az uralom és e néven hívják: Csodálatosat határoz a hatalmas Isten, Örök atya, Béke fejedelme; /HÉBER-MAGYAR(IMIT/EMIH)
Amint látod a maszoréta szövegben sem nevezi a Mesiás Gyermeket Erős Istennek, hanem a nevének
a jelentésére utal, ami azt jelenti: Csodálatosat határoz az Isten.
Nem maga a gyermek az Isten, ahogyan azt a római császárok háromarcú istenével megfertőzött
bibliafordítók belehamisítják a maszoréták káldeus arámi szövegébe,amit a 19. századtól ráadásul
elkezdtek egyházad teológusai héber nyelvűnek nevezni.
Ami pedig a korszakokra a magyar örök kifejezés használatát illeti, az is megtévesztő.
A Szentírás ,sem az Ó-szövetség, sem az Új-szövetségnek nevezett írásaiban egyetlen helyen sem használ olyan kifejezést, amit a magyar örök szavunkra lehetne lefordítani.
Hogy a kumráni napimádó varázsló szekta szövegében benne lenne az Erős Isten kifejezés,azt neked kell bizonyítani. Ennek egyetlen módja van, ha a kumrániak szövegéből bemásolod.
Ha valóban benne van, az csak azt bizonyítja, hogy ők hamisították bele. Mert amint látod a masszoréta szövegben ,de a Septuagintában sincs benne az Erős Isten kifejezés, a születendő messiás gyermekre vonatkozóan.
A maszoréták szövegében az olvasható: "és e néven hívják: Csodálatosat határoz a hatalmas Isten,"
Várom, hogy bemásold a kumráni szekta szövegét,amelyből kiderül, hogy benen van az Erős Isten.
DICSŐSÉG AZ ÚRNAK, AZ ISTENE ÁLTAL TÁRSAI AZ ISTENEK FÖLÉ FELKENT ISTENNEK, AKI HAMAR ELJÖN, HOGY MEGSZÉGYENÍTSE RÓM FŐPAPJÁNAK HÁROMTAGÚ ISTENMODELLJÉT!
A „zsidóul”, „júdaiul”, „héberül”, „arámiul” kérdés nem a te karikatúrád szerint működik
A valóság egyszerűbb és gazdagabb annál, mint amit te megengedsz magadnak. A bibliai korban Júda nyelvét nevezhették „júdainak”. A zsidók a fogság és a perzsa korszak után egyre erősebben használták az arámit is. Jézus korában az arámi széles körben beszélt köznyelv volt. A héber ugyanakkor szentírási, liturgikus, tanult és identitásképző nyelvként jelen volt."
Ez hazug állítás.
Az Ószövetség egyetlen helyen sem említi, nyelvként a hébert.
Olyan kifejezések fordulnak elő benne, mint „judeai nyelven” "arámiul" (2. Királyok 18:26,28) (Nehémiás 13:24) és „Kánaán nyelvén” (Ésaiás 19:18),
Itt szeretném megjegyezni, hogy i.e. a 7-9 .századból, izraelita közösségektől származó jehovás szövegeket tartalmazó írásokat a tudósok is ó-kánaini nyelvűnek minősítik.
Hogy milyen nyelvet használtak Izrael fiai a Mózes korát megelőző időben, arról nincs semmi írásos bizonyíték. De az Ebál hegyen talált az i.e. 13 századbólszármazó jehovás szövegről a tudósok azt állítják, hogy Ó-kánaáni írás. Ezt a nyelvet használták Izrael fiai a régészeti leletek tanusága szerint
egészen i.e. a 7. századig, azaz egy fél évezreden keresztül. A 2. Királyok 18:26, 28 tanusága szerint
ezt az ó-kánaáni nyelvet nevezték a júdeaiak nyelvének, de ekkor már beszélték az arámi nyelvet is.
Az, hogy i.e.a 7. században júdeában kánaáni nyelvet használtak bizonyítja az abból a korból származó Hinomm-völgyben talált amulet szövegének a megfejtése is, amelyről a kutatók megállapították:
A Biblia mássalhangzó-szövegének legkorábbi dokumentumai: A kohanita / “ároni” áldás (Num. 6,24 skk.) szövegének lejegyzése a két kicsiny Ketef Hinnom-i (Jeruzsálem) ezüst-tekercsen9 (ó-kanaáni mássalhangzó-írás) (ca. i. e. VII. század). I r o d a l o m : Gabriel Barkay, “The Priestly Benediction on the Ketef Hinnom Plaques”, Cathedra, 52 (1989), pp. 37–76 Biblia-kéziratok a Holt-tenger menti barlangokból (ca. i. e. 250–i. sz. 68) Tefillin- és mezuza-kéziratok a Holt-tenger környéki barlangokból. K i a d á s a : Karl G. Kunh, Phylakterien aus Höhle 4 von Qumran (Heidelberger Akademie der Wissenschaften, Philosophisch-historische Klasse, 1957, I) (Heidelberg: Carl Winter, 1957) 9 Israel Museum, Jerusalem.
Ezt az Ó-kánaáni nyelvet felejtették el a Júda királyságból Babilonba elhurcolt zsidók,miután visszatértek földjükre és kezdték használni a káldeusok arámi nyelvét, amit a Júdeában élő zsidók az Úr Jézus Földön eltöltött életében is használtak.
A Szent könyvek, amelyek újra megirattak Ezsdrás kérésére Izrael Istene akaratából, ezen a káldeus arámi nyelven irattak meg. De tartalmaznak sok Ó-kánaáni nyelvű kifejezést is.
Hogy a Szentírá könyvei káldeus arámi nyelven irattak meg Ezsdrás idejében, azt Philon Júdeus is igazolta,aki a Mózes Élete c.mű írásában azt írja, hogy a Septuaginta fordítók a káldeus arámi szöveget fordították görögre.
Az Úr Jézus, aki Philon Judeus kortársa volt, ezt a káldeus arámit beszélte és olvasta fel a zsinagógában.
Az apostolok írásaiban mindösszesen 4 alkalommal fordul elő a görög Ἑβραῖος(Herbraiosz) kifejezés,
de egyszer sem vonatkozik valakik által beszélt nyelvre. Minden esetben származásra utal.
Ezek azok az íráshelyek:
SearchApostolok Cselekedetei 6:1Azokban a napokban pedig, mikor a tanítványok szaporodának, támada a görög zsidók közt panaszolkodás a héberek ellen, hogy az őközülük való özvegyasszonyok mellőztetnek a mindennapi szolgálatban.II. Korintus levél 11:22Héberek ők? Én is. Izraeliták-e? Én is. Ábrahám magva-e? Én is.Filippi levél 3:5Körülmetéltettem nyolcadnapon, Izrael nemzetségéből, Benjámin törzséből való [vagyok], zsidókból való zsidó, törvény tekintetében farizeus,Zsidó levél 13:25Kegyelem mindnyájatokkal! Ámen.
Magának a héber kifejezésnek egy beszélt vagy írott nyelvre való alkalazása csak a 19. században jelent meg.
Ezt rajtam kívül az AI is megállapította:
Idézem az AI-t:
AI - A zsidó Biblia (Tanakh) „héber Bibliaként” való emlegetése elsősorban a tudományos, keresztény és nem zsidó szóhasználatban terjedt el, hogy megkülönböztessék azt az Ószövetségtől (amely szerkezetileg és néha tartalmilag is eltér), valamint hangsúlyozzák az eredeti nyelvet."
Akadémiai és teológiai megkülönböztetés:A „héber Biblia” kifejezés modernebb keletű, elsősorban a 19–20. századi biblikus tudományosságban vált elterjedtté, hogy elválasszák a zsidó kánont a keresztény Ószövetségtől, amely a Septuaginta (görög fordítás) sorrendjét követi.
I. A Septuagintában tényleg nincs külön „Erős Isten” és „Örökkévalóság Atyja” — de ebből nem következik, amit belemagyarázol
Kezdjük tisztán, mert itt próbálsz egy részigazságból egész eretnekséget főzni. A görög Septuaginta általad idézett Ézsaiás-szövegében valóban nem található külön szókapcsolatként sem az „Erős Isten”, sem az „Örökkévalóság Atyja”. A megfelelő görög formula ez: Μεγάλης βουλῆς ἄγγελος, vagyis „a nagy tanács követe/hírnöke/angyala”. Tehát ha azt kéred, hogy „emeljem ki” a görög szövegben az „Erős Isten” és „Örökkévalóság Atyja” közvetlen megfelelőit, akkor a válasz: nincs mit kiemelni, mert a Septuaginta itt nem szó szerint fordítja a héber névsort. Ezt a modern szövegösszehasonlítás is rögzíti: a Septuaginta ezen a helyen élesen eltér a maszoréta szövegtől és a nagy qumráni Ézsaiás-tekercstől, és csak a „nagy tanács követe” címet tulajdonítja a gyermeknek.
Csakhogy itt jön a te szokásos szellemi bűvésztrükköd: abból, hogy a Septuaginta másként fordít, te azt akarod kihozni, hogy Jeromos hamisított. Ez olyan logikai bukfenc, amelynél még egy rosszul betanított cirkuszi kecske is óvatosabban ugrana. A helyes következtetés nem az, hogy „a görögben nincs, tehát Jeromos belerakta”, hanem az, hogy „a görög fordítás itt értelmezően rövidít vagy átalakít, miközben a héber szöveghagyományban ott áll a teljes névsor”. A kettő között akkora különbség van, mint a szövegkritika és a kocsmai összeesküvés-elmélet között.
A Septuaginta nem mechanikus, szóról szóra működő másológép. A görög Ézsaiás sok helyen értelmező, parafrazeáló, teológiailag formált fordítás. Ezt mindenki tudja, aki a Septuagintát nem bunkósbotként, hanem szövegtörténeti tanúként olvassa. Te viszont úgy bánsz vele, mint a gyerek a kalapáccsal: ha valami kilóg a rendszeredből, ütöd.
II. A héber szöveget nem Jeromos találta ki — ez a vádad egyszerűen összeomlik
Azt írod: „az a szöveg, amit te hébernek nevezve bemásoltál, csak 600 évvel Jeromos halála után keletkezett”. Ez a mondat tipikus példája annak, amikor valaki hallott már a maszoréta kódexek késői dátumáról, de aztán úgy használja, mintha a szövegtörténet egészét egy ajtócsapkodással meg lehetne semmisíteni.
Igen, a nagy teljes maszoréta kódexek középkoriak. De ebből nem következik, hogy a bennük őrzött héber mássalhangzós szöveg akkor „keletkezett”. A maszoréták nem a semmiből írták meg Ézsaiást, mint egy középkori regényfolytatást, hanem egy régi mássalhangzós hagyományt őriztek, pontosítottak, pontoztak, kantillációval láttak el. A qumráni Ézsaiás-tekercs pedig évszázadokkal Jeromos előtt tanúskodik Ézsaiás könyvének héber szöveghagyományáról. A modern összehasonlítás kifejezetten a maszoréta szöveg és az 1QIzajás ellenében említi, hogy a Septuaginta itt csak egyetlen címet ad a fiúnak, vagyis nem arról van szó, hogy a héber névsor középkori maszoréta kitaláció volna.
Ez a lényeg, amit te ügyesen próbálsz elfedni: a Septuaginta eltérése nem bizonyítja, hogy a héber névsor késői hamisítás. Legfeljebb azt bizonyítja, hogy a görög fordító másként értelmezte, rövidítette vagy adta vissza a nehéz héber szöveget. Tehát amikor Jeromos a Vulgatában azt írja: Deus fortis, Pater futuri saeculi, akkor nem egy pogány római háromfejű szörnyet csempész Ézsaiásba, hanem a héber szövegben meglévő elemeket adja vissza latinul. A Vulgata szövegében ténylegesen ez áll: „Admirabilis, Consiliarius, Deus, Fortis, Pater futuri saeculi, Princeps pacis”.
Tehát a „Jeromos hamisított” vádad nem tudományos állítás, hanem dühroham. Aki ilyen könnyedén nevez hamisításnak egy olyan fordítási döntést, amelynek héber alapja van, az nem a forrásokat vizsgálja, hanem a saját előítéletét próbálja ráerőszakolni a forrásokra.
III. Az IMIT/EMIH-fordítás nem ment meg: zsidó értelmezési lehetőség, nem a héber címek eltüntetése
Előhúzod az IMIT/EMIH-fordítást: „Csodálatosat határoz a hatalmas Isten, Örök atya, Béke fejedelme”, és úgy teszel, mintha ezzel lezárnád a vitát. Nem zárod le. Legfeljebb megmutatod, hogy létezik olyan zsidó fordítási-értelmezési hagyomány, amely a névsort másként tagolja, és az isteni címeket inkább Isten cselekvésére vonatkoztatja, nem közvetlenül a gyermekre.
Rendben. Ez létező értelmezési lehetőség. De ebből nem következik, hogy a keresztény fordítás „hamisítás”. A héber szövegben ott állnak azok az elemek, amelyekből a keresztény hagyomány joggal olvassa ki a gyermekre vonatkozó fenséges címeket: El Gibbor, Avi-ad, Sar Shalom. Az, hogy egy zsidó fordítás apologetikai vagy rabbinikus hagyomány alapján másként tagolja a mondatot, nem semmisíti meg a keresztény olvasatot. Legfeljebb megmutatja, hogy a szöveg teológiailag vitatott — ami pontosan nem ugyanaz, mint hogy Jeromos hamisító volt.
Itt megint a régi módszered működik: ha találsz egy zsidó fordítást, amely neked kedvez, az „igaz szöveg”; ha találsz egy keresztény fordítást, amely nem kedvez, az „római hamisítás”. Ez nem filológia, hanem vallási válogatósdi. A te rendszeredben a forrásoknak nincs saját súlyuk, csak annyi értékük van, amennyiben pillanatnyilag ütni lehet velük a katolikus hitet.
IV. A „Nagy Tanács Angyala” nem antitrinitárius bizonyíték
Azt mondod: a Μεγάλης βουλῆς ἄγγελος kifejezésből „sehogyan sem lehet kiolvasni”, hogy a Messiás gyermek Erős Isten vagy Örökkévalóság Atyja volna. Ha ezt úgy érted, hogy a görög kifejezés nem szó szerinti megfelelője az „El Gibbor” és „Avi-ad” héber címeknek, akkor igazad van. De ha azt akarod mondani, hogy ez a cím kizárja Krisztus isteni méltóságát, akkor megint rossz ajtón mész be, és még a kilincset is lenyeled.
Az ἄγγελος szó jelentése követ, hírnök, küldött. Nem minden esetben teremtményi angyalt jelent ontológiai értelemben. Az Ószövetségben az Úr angyala sokszor olyan alak, amelyben maga Isten jelenik meg, beszél és cselekszik. A keresztény értelmezésben Krisztus mint az Atya örök tanácsának kinyilatkoztatója teljesen érthetően nevezhető „a nagy tanács követének”. A Fiú küldöttsége nem teremtményiséget jelent. János evangéliuma újra és újra beszél arról, hogy a Fiút az Atya küldi; ettől a Fiú nem válik teremtménnyé, hanem az üdvtörténeti küldetés rendjében jelenik meg.
A te hibád az, hogy minden küldetést ontológiai lefokozásként olvasol. Ha a Fiú küldött, szerinted nem lehet Isten. Ha a Fiú imádkozik, szerinted nem lehet Isten. Ha a Fiú engedelmes, szerinted nem lehet Isten. Ha a Fiú emberként születik, szerinted nem lehet Isten. Ezzel nem a katolikus tanítást cáfolod, hanem azt árulod el, hogy nem érted a megtestesülést. A katolikus hit nem azt mondja, hogy Jézus embersége istenséggé változott, hanem azt, hogy az örök Ige valóságos emberi természetet vett fel. Ez a különbség a keresztény hit és a te barkácsolt krisztológiai kettévágásod között.
V. Nesztoriosz nem a te hősöd, hanem pontosan annak a tévedésnek a jelképe, amelybe belecsúszol
A linkelt cikkedkel különösen óvatosan kellene bánnod, mert még az általad idézett oldal is ellened dolgozik. A hivatkozott magyar oldal maga is úgy foglalja össze a nesztoriánus álláspontot, hogy Krisztusban az isteni Logosz és az emberi Jézus között nem valósult meg teljes személyes egység, hanem inkább erkölcsi kapcsolat; ugyanott azt is írja, hogy ez szemben állt a katolikus és ortodox tanítással, amely Krisztus egyetlen személyében vallja az isteni és emberi természet egységét.
Vagyis mit csinálsz? Belinkelsz egy oldalt, amely gyakorlatilag kimondja, hogy a nesztoriánus krisztológia kettéválasztja azt, amit az apostoli hit egynek vall. Aztán diadalmasan kijelented: „lám, Nesztoriosz összhangban volt a Szentírással.” Ez olyan, mintha valaki egy orvosi zárójelentést lobogtatna, amelyben az áll, hogy tüdőgyulladása van, majd örömmel közölné: „látjátok, teljesen egészséges vagyok”.
A 431-es efezusi zsinat lényege nem az volt, hogy valami római politikai gépezet megsértődött, mert valaki nem tapsolt elég hangosan a „háromarcú istennek”. A zsinat Krisztus személyi egységét védte. A zsinati iratok szerint elítélendő az, aki nem vallja, hogy Emmanuel valóságosan Isten, és hogy a szent Szűz ezért Istenszülő, mert test szerint a testté lett Isteni Igét szülte; ugyanígy elítélendő az, aki nem vallja, hogy az Atyától való Ige saját testével hüposztatikusan egyesült, és így egy Krisztus van, aki egyszerre Isten és ember.
Ez a vita nem arról szólt, hogy „lehet-e egy gyermeket Istennek nevezni” olyan ostoba, felszínes módon, ahogy te beállítod. Arról szólt, hogy ki az a személy, aki Máriától születik. A katolikus válasz: nem egy külön emberi személy, akibe később beköltözik az Ige, hanem maga az örök Fiú, aki emberi természetet vesz fel. Ezért mondjuk, hogy Mária Istenszülő: nem azért, mert ő az isteni természet eredete, hanem azért, mert akit emberi természete szerint szült, annak személye az örök Ige.
Te viszont pontosan azt a személyhasítást ismétled, amely miatt a nesztoriánus irány veszélyessé vált: van nálad „Logosz Isten Khrisztosz”, aztán külön „ember Jézus”, akit az előbbi valahogy használ, felken, hordoz, működtet. Ez nem az Újszövetség Krisztusa. Ez egy kétlépcsős vallási szerkezet, amelyben a megtestesülésből templomi bérlakás lesz: Isten lakik az emberben, de nem az Ige lett testté. János evangéliuma viszont nem azt mondja, hogy az Ige „beköltözött egy emberbe”, hanem azt, hogy az Ige testté lett.
VI. János 14 nem Nesztorioszt igazolja, hanem téged cáfol
János 14-et idézed: „az Atya, aki énbennem lakik, ő cselekszi e dolgokat.” Azt hiszed, ezzel igazolod azt, hogy Jézus csak egy ember, akiben az Atya lakik. Csakhogy a szöveg nem ezt mondja. Jézus ugyanott azt mondja: „Én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem.” Ez nem egyszerű prófétai megszállottság, nem olyan, mint amikor Isten Lelke eltölt egy szent embert. Ez kölcsönös egymásban-lét: Jézus az Atyában, az Atya Jézusban. Ez a szöveg nem a nesztoriánus szétválasztás alapja, hanem a Fiú isteni egységének egyik legsúlyosabb tanúja.
Te ezt úgy lapítod el, mintha csak ennyit mondana: „Isten segített Jézusnak beszélni.” Nem. Jézus azt is mondja: „Aki engem látott, látta az Atyát.” Ezt egy próféta nem mondhatja. Mózes nem mondta: aki engem lát, látja az Atyát. Ézsaiás nem mondta. Jeremiás nem mondta. Egy teremtményi követ, egy egyszerű felkent ember, egy erkölcsileg egyesült Messiás nem mondhat ilyet. Ha mondja, vagy istenkáromló, vagy az, akinek az Egyház vallja: az örök Fiú, aki az Atyával egylényegű.
A te olvasatod tehát nem „jobban ragaszkodik Jézus szavaihoz”, hanem csonkolja Jézus szavait. Kiemelsz egy mondatrészt, majd elnyomod a teljes johanneus krisztológiát.
VII. Celesztin pápa körüli történeti tévedéseid
Azt írod, hogy I. Celesztin 394-ben lett Róma főpapja. Ez egyszerűen téves. Celesztin I. 422-ben lett pápa, és 432-ben halt meg. A Nestorius-ügyben való szerepe a 430-as római zsinathoz és az efezusi zsinathoz kapcsolódik, nem 394-hez.
De még ha a dátumot helyesen írnád is, a következtetésed akkor is nevetséges volna. Az, hogy Celesztin egy évvel Efezus után meghalt, semmit nem bizonyít. Mindenki meghal. Nesztoriosz is meghalt. Arius is meghalt. Athanasziosz is meghalt. Péter és Pál is meghalt. Ha a halál a tanítás hamisságának bizonyítéka volna, akkor az egész kereszténység összeomlana, beleértve a te saját kedvenc „Khrisztoszodat” is, aki kereszthalált halt.
A „Thanatosszal a Hádeszben találkozott” típusú színpadias megjegyzéseid nem érvek. Ez ókori mitológiai füst, amelyet azért fújsz a szövegre, hogy eltakarja a történeti pontatlanságot. Celesztin tévedhetett volna politikai vagy taktikai kérdésekben — de az Efezusban védett krisztológiai igazság nem abból áll, hogy Celesztin személyesen meddig élt. Az igazság nem temetési dátumokon múlik.
VIII. Az „Avi-ad” és az „örök” kérdése: megint szavakba kapaszkodsz, hogy kikerüld a mondanivalót
Azt állítod, hogy az Avi-ad nem fordítható „örökkévalóság atyja” vagy „örök atya” irányban. Ez túlzó és tarthatatlan. Igaz, Jeromos Pater futuri saeculi alakja inkább „az eljövendő kor atyja” vagy „a jövendő korszak atyja”. De ez nem cáfolja az „örökkévalóság” jelentésmezőt. A héber ‘ad tartós, végső, hosszú időre, időhatár nélküli jövőre, örök érvényre is utalhat a kontextustól függően. A bibliai nyelvekben az időre vonatkozó kifejezések nem mindig működnek úgy, mint egy modern matematikai végtelenjel; ettől még a magyar „örök” fordítás számos helyen jogos.
A te állításod, hogy a Szentírásban „egyetlen helyen sem” volna olyan kifejezés, amely magyarul „örök”-nek fordítható, egészen elképesztő. Akkor mit kezdesz azokkal a helyekkel, ahol Isten uralmának, irgalmának, szövetségének, dicsőségének, vagy a Messiás országának vég nélküli voltáról van szó? Lukács 1,33 például azt mondja Krisztusról, hogy országának nem lesz vége, Ézsaiás 9 folytatása pedig a Dávid trónján való uralom növekedéséről és békéjéről mondja, hogy nem lesz határa.
Te azonban fogsz egy jogos megfigyelést — hogy az „örök” szó több bibliai helyen korszakos vagy időtartami árnyalatú lehet —, és ebből azt a képtelenséget gyártod, hogy semmi sem fordítható „örökként”. Ez olyan, mintha valaki rájönne, hogy a „nap” szó jelenthet égitestet és huszonnégy órát is, majd diadalmasan kijelentené, hogy a Nap nem is létezik.
IX. Az ezer év nem a Krisztus uralmának lejárati dátuma
A Jelenések 20 ezer esztendejét úgy használod, mintha Krisztus uralmára rá volna ütve egy mennyei szavatossági idő: „csak ezer évig érvényes”. Ez megint a szöveg félreolvasása. A katolikus, hagyományos, nem durván millenarista értelmezésben a Jelenések könyvének ezer éve szimbolikus teljességi szám, amely Krisztus jelenlegi mennyei uralmának és a szentek vele való uralkodásának képi-apokaliptikus megfogalmazása. Nem kronométer, amelyet a mennyben elindítottak, hogy amikor lejár, Krisztus szépen leadja a kulcsot és visszavonul.
Az 1Kor 15,25–28 sem azt jelenti, hogy Krisztus uralma megszűnik, mintha a Fiú csak ideiglenes megbízott ügyvezető volna. Pál arról beszél, hogy Krisztus addig uralkodik, amíg minden ellensége lába alá nem vettetik, majd a végső rendben a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben. Ez az üdvtörténeti, közvetítői királyság beteljesedése, nem Krisztus isteni méltóságának megszűnése.
Az „addig” szó a Bibliában sem mindig azt jelenti, hogy utána az ellenkezője kezdődik. Ha azt mondom: „harcolt, amíg győzött”, ebből nem következik, hogy győzelme után veszített. Ha Pál azt mondja: Krisztus uralkodik, amíg minden ellenség alá nem vettetik, ebből nem következik, hogy amikor minden alávettetett, akkor Krisztus megszűnik uralkodni. A közvetítői királyság célba ér; az isteni Fiú uralma nem párolog el. Ezért mondja Lukács: országának nem lesz vége.
Te tehát megint egymás ellen játszol ki szövegeket: Pált Jelenések ellen, Jelenéseket Lukács ellen, Ézsaiást a Septuaginta ellen, Jeromost a héber ellen, Nesztorioszt az Egyház ellen. Csak az a baj, hogy a Szentírás nem a te hadszíntered, hanem Isten kinyilatkoztatásának egysége. Nem azért kaptuk, hogy darabokra szedd, majd a törmelékből saját kis henoteista oltárt építs.
X. A „Logosz Isten” és az „ember Jézus” szétválasztása: ez a te rendszered legsúlyosabb sebesülése
A szöveged végén lényegében kimondod a lényeget: „az Ember Fia, Jézus nem azonos a Logosz Istennel”. Ez már nem csupán katolikusellenes megjegyzés. Ez a megtestesülés tagadása. Ez nem a Szentírás védelme, hanem János evangéliumának szétfűrészelése.
A keresztény hit szerint az Ige nem „egy ideig” lakott Jézus testében úgy, mint vendég a bérelt szobában. Az Ige testté lett. Az, aki Betlehemben született, ugyanaz a személy, aki öröktől fogva az Atyánál van. Nem az emberi természet örök; nem Mária szülte az isteni természetet; nem az istenség kezdődött a jászolban. De aki a jászolban fekszik, az az örök Fiú emberi természete szerint. Ezért lehet őt Istennek nevezni. Ezért lehet Tamás vallomása igaz: „Én Uram és én Istenem.” Ezért lehet őt imádni. Ezért lehet Mária Istenszülő — nem természet szerint, hanem a született személy miatt.
Te azért utálod ezt a tanítást, mert szétszedhetetlen egységet állít oda, ahol te kettőzni akarsz. Neked kell egy mennyei „Khrisztosz Isten” és egy földi „ember Jézus”, mert így meg tudod kerülni Krisztus teljes istenségét és az Egyház krisztológiáját. De ezzel nem a római császároktól szabadulsz meg, hanem az apostoli hittől. Az Egyház nem azért mondja Krisztust valóságos Istennek és valóságos embernek, mert császárok ezt parancsolták, hanem mert az apostoli tanúság erre kényszeríti: az Ige Isten volt, az Ige testté lett, Jézus az Úr, Krisztusban lakik az istenség teljessége.
XI. A „római császárok háromarcú istene” csak sértés, nem érv
Folyton ismételgeted a „római császárok háromarcú istene” szólamot, mintha a gúny megoldaná azt, amit az érveid nem tudnak. Nem oldja meg. A Szentháromság nem „háromarcú istenmodell”. Ez modalista karikatúra volna, nem katolikus tanítás. A katolikus hit egy Istent vall három valóságos személyben: Atyát, Fiút és Szentlelket. Nem három arc, nem három szerep, nem három maszk, nem három isten.
Azzal, hogy újra és újra „háromarcú” istenről beszélsz, csak azt bizonyítod, hogy vagy nem érted, vagy nem akarod tisztességesen megfogalmazni, amit támadsz. Mindkettő rossz. Ha nem érted, tanulj. Ha érted, de szándékosan torzítod, akkor ne beszélj igazságkeresésről.
Az Egyház nem „Róma Főpapjának háromarcú modelljét” imádja, hanem azt az egy Istent, akit Krisztus kinyilatkoztatott: az Atyát, aki küldi a Fiút; a Fiút, aki testté lesz és megvált; a Szentlelket, aki megszentel. A keresztségi parancsban nem három isten neve szerepel, hanem az egyetlen isteni név szentháromságos kinyilatkoztatása. Ez neked kényelmetlen, ezért karikatúrát gyártasz belőle.
XII. Zárás: nem a Septuaginta véd téged, hanem te bújsz mögé, rosszul
Összefoglalom, mert a sok füst között könnyű elveszteni a lényeget. Igen, a Septuaginta Ézsaiás 9-ben nem adja vissza külön az „Erős Isten” és „Örökkévalóság Atyja” címeket. Nem, ebből nem következik, hogy Jeromos hamisított. Nem, a héber névsor nem 600 évvel Jeromos után „keletkezett”. Nem, az IMIT/EMIH-fordítás nem semmisíti meg a keresztény olvasatot. Nem, Nesztoriosz nem szentírási hős, hanem annak a krisztológiai szétszakításnak a jelképe, amelybe te is belecsúszol. Nem, az „eljövendő kor atyja” nem cáfolja az örökkévalóság jelentésmezőt. Nem, az ezer év nem Krisztus királyságának lejárati ideje. És végképp nem igaz, hogy az ember Jézus ne volna azonos személy szerint az örök Igével.
A te rendszeredben minden kényelmetlen adat hamisítás. Ha a héber szöveg ellened szól, késői maszoréta trükk. Ha a Vulgata ellened szól, Jeromos betoldása. Ha a zsinat ellened szól, császári erőszak. Ha a katolikus krisztológia ellened szól, háromarcú istenmodell. Ha János evangéliuma ellened szól, akkor kettéválasztod az Igét és Jézust. Ez nem teológia. Ez menekülőút-rendszer.
Ézsaiás próféciája a keresztény olvasatban nem azért krisztológiai súlyú, mert Jeromosnak jó napja volt, hanem mert a héber szöveg fenséges, messiási királyi címeket hordoz; mert az Újszövetség Krisztusban látja beteljesedni Dávid házának ígéretét; mert az Egyház kezdettől fogva nem két Krisztust, nem két Fiút, nem egy emberbe beköltöző istent, hanem egyetlen Úr Jézus Krisztust vallott: valóságos Istent és valóságos embert.
Te ezzel szemben megpróbálod a Messiást kettévágni: fent egy „Logosz Isten”, lent egy „ember Jézus”. Csakhogy a keresztény hit éppen ezt nem engedi. Nem két Krisztus van. Nem két Fiú van. Nem egy mennyei felkent isten és egy földi eszköz. Hanem egy Úr Jézus Krisztus, az Atya egyszülött Fia, aki értünk és üdvösségünkért testet öltött.
Ezért szégyenül meg nem az, aki a Szentháromság egy Istenét imádja, hanem az, aki az Ige testté lételét darabokra vágja, majd ezt nevezi „igaz khrisztoszi hitnek”. A te „Khrisztoszod” nem az apostolok Krisztusa, hanem egy saját gyártmányú, szövegtörmelékből összeragasztott teológiai báb. Az Egyház Krisztusa viszont él, uralkodik, és országának nem lesz vége.
Az אֲבִיעַד igenis olyan kifejezés, amelyet lehet „örökkévalóság atyja”, „örök atya”, „az örökkévalóság atyja”, „az eljövendő korszak atyja” irányban fordítani."
Nem lehet.
Ezzel még Jeromos sem próbálkozott, ezért nagyon helyesen az eljövendő korszak atyja kifejezést használta Jeromos a Vulgata fordításánál.
Ez pedig megfelel az Isten a Logosz Isten szándékának, aki úgy határozott, hogy miután legyőzi
Khrisztosza , az ember Jézus földi ellenségeitt, ezer évre átadja az uralkodás jogát a Messiás Királynak.
Az örök kifejezéssel való fordítás Írás ellenes. Ugyanis örökkétartó uramat az Istenek Istene - a Logosz Isten,akit az ember Jézus egy ideig a testében hordozott - nem ígért Felkentjének,
csak ezer évre szólót.
Ez derül ki az apostolok hitvallásából is.
1. Kor. 15:25 Mert addig kell néki uralkodnia, mígnem ellenségeit mind lábai alá veti. 26 Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. 27 Mert mindent az Ő lábai alá vetett. Mikor pedig azt mondja, hogy minden alá van vetve, nyilvánvaló, hogy rajta kívül, aki neki mindent alávetett. 28 Mikor pedig minden alája vettetett, akkor maga a Fiú is alávettetik Istennek, aki neki mindent alávetett, hogy az Isten legyen minden mindenben.
A megbízás a Logosz Isten Khrisztoszának és szentjeinek nem örök időkre - ami a maygar nyelvben
végtelen időt jelent - adatott hanem csak ezer évre. Ezért egy meghatározott elejétől a végéig tartó korszaknak a magyar örök időkre való fordítása spekulatív, az Isten igaz próféciájának a megcsúfolása,
ami gonoszság, akármely egyház fordítója követte el a hamisítást.
Jelenések 20:4 És láték királyiszékeket, és leülének azokra, és adaték nékik ítélettétel; és látám azoknak lelkeit, akiknek fejüket vették a Jézus bizonyságtételéért és az Isten Igéjéért, és akik nem imádták a fenevadat, sem annak képét, és nem vették annak bélyegét homlokukra és kezeikre; és éltek és uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig.
DICSŐSÉG AZ ÚRNAK,AZ ISTENEK ISTENÉNEK,ÉS TISZTESSÉG AZ ISTENEK ISTENE FELKENTJÉNEK,
AZ EMBER JÉZUSNAK!
U.i. Szégyenüljenek meg azok, akik Róma Főpapjának háromarcú istenmodelljét imádják az Élő Isten helyett!
Kezdjük ott, ahol már az első mondatodnál elcsúszol: azt állítod, hogy Ézsaiás próféciája szerint a születendő Messiás-gyermeket nem nevezi az Írás sem „Erős Istennek”, sem „Örökkévalóság Atyjának”. Ez nem érv, hanem szövegtörténeti kézifékes forduló a szakadék szélén. A Septuaginta egyik görög fordítási alakját lobogtatod, mintha azzal eltüntethetnéd a héber szöveget, a Vulgatát, a keresztény értelmezési hagyományt és magát Ézsaiást."
Józsikácska 3, én nem lobogtatom a Septuaginta egyik görög fordítási alakját,hanem azt állítottam, hogy a Septuagintában nincs benne az Ésaiás 9:6-ban a Messiás gyermekre tett olyan utalás, hogy Erős Isten, vagy Örökkévalóság Atyja.
Bemásolom a szöveget, te pedig emeld ki benne azokat szavakat, ami szerinted az Erős Isten ,illetve Örökkévalóság Atyja kifejezéseknek felel meg.
Ezért felteszem a kérdést, hogy milyen jogon vezették félre egyházad tévtanítói az emberiséget másfél
évezreden keresztül, azt hazudva nekik, hogy az Ésaiás próféta általközvetített prófécia, ami Isten Szájából származik, a Messiás gyermeket Erős Istenként illetve az Örökkévalóság Atyjaként próbálja
bemutatni, hogy megfeleltessék a római császárok háromarcú istene egyik ,a Fiú nevet viselő arcával.
Jeromois milyen jogon hamisította meg a próféciát, és hamisította bele a Deus fortis, Pater futuri
kifejezéseket a szövegbe?
A Septuagintában álló „Μεγάλης βουλῆς ἄγγελος” nem azt jelenti, hogy a Messiás csupán valamiféle teremtményi futár volna, akiből semmi isteni méltóság nem olvasható ki.
DE pontosan azt jelenti, hogy a „Μεγάλης βουλῆς ἄγγελος” azaz a nagy tanács angyala kifejezésből
sehogyan se lehet kiolvasni azt, hogy a messiás gyermek Erős Isten, illetve Örökkévalóság Atyja lenne.
Jeromos nem „belerakta” az Erős Istent; lefordította, ami a héberben ott van
A legszebb bohócmutatványod az, amikor megkérdezed: „hogy került bele Jeromos latin fordításába a Deus fortis?” Egyszerűen: úgy, hogy a héber אֵל גִּבּוֹר ezt jelenti."
Légy szíves ne nézd hülyéknek az olvasókat, az a szöveg, amit te hébernek nevezve bemásoltál, csak 600 évvel Jeromos halála után keletkezett. Hogyan használhatta volna azt Jeromos a latin Vulgata fordítás kapcsán, mint forrást?
DE nézzük csak meg, hogy mit is jelent a valóságban a zsidó fordítók szerint:
Ésaiás 9: 5. Mert gyermek született nekünk, fiú adatott nekünk és vállán van az uralom és e néven hívják: Csodálatosat határoz a hatalmas Isten, Örök atya, Béke fejedelme; /HÉBER-MAGYAR(IMIT/EMIH)
Amint látod a maszoréta szövegben sem nevezi a Mesiás Gyermeket Erős Istennek, hanem a nevének
a jelentésére utal, ami azt jelenti: Csodálatosat határoz az Isten.
Nem maga a gyermek az Isten, ahogyan azt a római császárok háromarcú istenével megfertőzött
bibliafordítók belehamisítják a maszoréták káldeus arámi szövegébe,amit a 19. századtól ráadásul
elkezdtek egyházad teológusai héber nyelvűnek nevezni.
Ami pedig a korszakokra a magyar örök kifejezés használatát illeti, az is megtévesztő.
A Szentírás ,sem az Ó-szövetség, sem az Új-szövetségnek nevezett írásaiban egyetlen helyen sem használ olyan kifejezést, amit a magyar örök szavunkra lehetne lefordítani.
Nesztorioszt ne rángasd elő úgy, mintha ő lenne a Jehova Tanúi védőszentje
Aztán előhúzod Nesztorioszt, mintha ő volna az a mártír, aki tiltakozott az „ember Jézus Istennek nevezése” ellen. Ez már tényleg az egyháztörténeti panoptikum kabaré-részlege. Nesztoriosz vitája nem arról szólt, hogy Jézus csupán teremtmény-e, vagy hogy a Fiú nem isteni személy-e a nikaiai értelemben."
DE pontosan erről szólt a vita, ha lehet e egy gyermekről azt állítani, hogy Isten.
Nesztorioszt elsősorban azzal vádolták, hogy két Fiút vall és két Krisztoszt. Az embert és az Istent.
Nesztoriosz ezen állítása teljes mértékben összhangban volt a Szentírással.
A Szentírás Izrael Istenét és Atyját Felket, azaz Khrisztosz Istenként mutatja be.
Az Úr Jézust pedig az emberfiaként a Khrisztosz Isten tette Úrrá és Khrisztosszá.
Nesztoriosz jól ismerte a Szentírást és nem engedte magát megtéveszteni a róma Főpapja által képviselt antikrisztusi tanokkal és nem volt hajlandó imádni Róma háromarcú istenét.
Ezért a római császárok által a 380 ban kiadott Ediktumban definiált háromságisten megtagadásáért száműzték.
Nesztoriusz több alkalommal is hangsúlyozta vádolói előtt, hogy Ő nem nevezne egy gyermeket Istennek.
"A nesztoriánus kereszténység a 5. században, Nesztoriosz, Konstantinápoly pátriárkájának tanításai alapján jött létre. Nesztoriosz szerint Jézus Krisztusban az isteni Logosz és az emberi Jézus között soha nem valósult meg teljes személyes egység; köztük csupán erkölcsi kapcsolat áll fenn. Úgy vélte, hogy a Logosz úgy lakott Jézusban, ahogyan Isten egy templomban lakozik. Ennek következtében szerinte Jézus akár bűnt is elkövethetett volna, ugyanakkor részesülhetett isteni tulajdonságokban is. Ez a gondolat lett a nesztoriánus krisztológia alapja.
Ez az értelmezés élesen szemben állt a katolikus és ortodox állásponttal, amelyek szerint Krisztus egyetlen személyben egyesíti az isteni és emberi természetet. Nesztoriosz követői Máriát nem tekintették Istenszülőnek (Theotokosz); helyette csak Krisztusszülőként (Christotokosz) tisztelték, így elutasították azt a dogmát, miszerint Mária Isten anyja lenne."
Nesztoriosz tanítása tökéletesen összhangban volt a Logosz Isten Khrisztoszának a tanításával, aki maga mondotta:
János 14: te: Mutasd meg nékünk az Atyát? 10 Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? A beszédeket, amelyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, aki énbennem lakik, Ő cselekszi e dolgokat. 11 Higgyetek nékem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig nem, magukért a cselekedetekért higgyetek nékem.
Nesztoriosz inkább hitt az Úr Jézus szavainak,mit a római császároknak,akik a Fiút egy háromarcú istenmodell Fiú nevű tagjaként próbáltak ráerőlteni a khrisztoszt kereső emberiségre.
Nesztoriosz inkább válalta a száműzetést, mint a római császárok háromarcú istenét.
I.Celesztin,akinek születési dátuma is ismeretlen, és aki 394-ben lett Róma Főpapja - egy évvel azután, hogy Nesztorioszt számüzetésbe küldte,mert kiállt igaz hite mellett, 432-ben befejezte pályafutását a Földön.
Nesztoriusz ,aki számüzetésbe kényszerült I.Celesztin halála után még 19 éven keresztül védelmezte az igaz khrisztoszi hitvallást, miszerint az Ember Fia,Jézus nem azonos a Logosz Istenel Khrisztosszal.
Jézus embertől és emberként született. Ezért Mária nem az Istent szülte, hanem az Isten Khrisztoszát.
Kezdjük ott, ahol már az első mondatodnál elcsúszol: azt állítod, hogy Ézsaiás próféciája szerint a születendő Messiás-gyermeket nem nevezi az Írás sem „Erős Istennek”, sem „Örökkévalóság Atyjának”. Ez nem érv, hanem szövegtörténeti kézifékes forduló a szakadék szélén. A Septuaginta egyik görög fordítási alakját lobogtatod, mintha azzal eltüntethetnéd a héber szöveget, a Vulgatát, a keresztény értelmezési hagyományt és magát Ézsaiást. Nem tudod. Legfeljebb annyit bizonyítasz vele, hogy nagyon szeretnél egyetlen görög fordítási változatból dogmatikai bunkósbotot faragni, de a bunkósbot a saját fejedre esik.
A héber szövegben Ézsaiás 9,5/6 névsora világosan tartalmazza ezeket a kifejezéseket: פֶּלֶא יוֹעֵץ, אֵל גִּבּוֹר, אֲבִיעַד, שַׂר־שָׁלוֹם — vagyis a fordítási hagyományban: „Csodálatos Tanácsadó”, „Erős Isten”, „Örökkévalóság Atyja” vagy „az örök kor Atyja”, „Béke Fejedelme”. Ez nem Jeromos lázálma, nem római császári toldalék, nem Celesztin pápa titkos pecsétje, hanem a héber szöveg. A görög Septuaginta valóban másként adja vissza: „a nagy tanács angyala/követe”, de ez egy fordítási-értelmező megoldás, nem pedig varázsradír, amellyel a héber szöveget ki lehet törölni. A görög és a héber szöveg különbségét lehet vizsgálni, de nem lehet úgy kezelni, hogy ami neked teológiailag kényelmetlen a héberben, azt egyszerűen „Jeromos belerakta” felkiáltással kidobod.
A Septuaginta nem a te menekülőalagútad
A Septuagintában álló „Μεγάλης βουλῆς ἄγγελος” nem azt jelenti, hogy a Messiás csupán valamiféle teremtményi futár volna, akiből semmi isteni méltóság nem olvasható ki. Az ἄγγελος alapjelentése követ, küldött, hírnök; a szó önmagában nem dönti el, hogy teremtményi angyalról vagy küldöttként megjelenő isteni személyről van-e szó. Már az Ószövetségben is ott van az Úr angyalának különös alakja, aki olykor úgy beszél és cselekszik, mint maga Isten. Tehát amikor a Septuaginta „a nagy tanács követéről” beszél, az nem a nikaiai hit cáfolata, hanem egy másik, nagyon is krisztológiailag olvasható cím.
De te nem ezt csinálod. Te nem értelmezed a Septuagintát, hanem bunkósbotként használod a héber ellen. Mintha azt mondanád: ha a görög fordító itt összefoglalóan, értelmezően fordított, akkor a héber szöveg máris gyanús. Nem, kedves barátom. A fordítás nem bírósági ítélet az eredeti ellen. A Septuaginta fordítói sok helyen értelmeznek, rövidítenek, kibővítenek, teológiai vagy stilisztikai szempontból átformálnak. Ez ismert jelenség. Ettől még a héber szöveg nem szűnik meg létezni.
Ha a Septuagintát következetesen úgy használnád, ahogy most akarod, akkor rengeteg más helyen is szembe kellene fordulnod saját érveléseddel. De persze te csak ott vagy „septuagintás”, ahol a katolikus és nikaiai krisztológiát akarod csípőből letaglózni. Ez nem szövegkritika, hanem válogatós konyhai turkálás: ami ízlik, megtartod; ami nem, azt „római hamisításnak” nevezed.
Jeromos nem „belerakta” az Erős Istent; lefordította, ami a héberben ott van
A legszebb bohócmutatványod az, amikor megkérdezed: „hogy került bele Jeromos latin fordításába a Deus fortis?” Egyszerűen: úgy, hogy a héber אֵל גִּבּוֹר ezt jelenti. Nem kellett hozzá római császári toll, nem kellett hozzá pápai összeesküvés, nem kellett hozzá „háromarcú istenmodell”. Csak héberül kellett tudni. Tudom, ez nálad már gyanús tevékenységnek számít.
A Vulgata szövege: Admirabilis, Consiliarius, Deus, Fortis, Pater futuri saeculi, Princeps pacis. Ez nem úgy keletkezett, hogy Jeromos egy sötét cellában üldögélve azon gondolkodott: „vajon hogyan bizonyítsam be a Szentháromságot Ézsaiásból?” Hanem úgy, hogy a héber szövegben ott áll az El Gibbor és az Avi-ad. A latin Deus fortis a héber „Erős Isten” természetes fordítása; a Pater futuri saeculi pedig az „örök kor atyja / eljövendő korszak atyja” latin értelmezése.
Azt mondod: „az, hogy örökkévalóság atyja, már nem Jeromos sara, hanem a magyar fordítók sara.” Ez megint olyan félművelt csipkelődés, amely hangosabb, mint amilyen igaz. Az אֲבִיעַד igenis olyan kifejezés, amelyet lehet „örökkévalóság atyja”, „örök atya”, „az örökkévalóság atyja”, „az eljövendő korszak atyja” irányban fordítani. A „pater futuri saeculi” nem cáfolja az „örökkévalóság atyja” jelentésteret, hanem egy értelmező latin forma. A magyar fordító nem „sarat” hordott a szövegbe, hanem a héber és latin hagyomány egyik jogos értelmét adta vissza.
És mielőtt újra nekifutsz: a katolikus teológia nem azt tanítja, hogy a Fiú azonos az Atya személyével. Az „Örökkévalóság Atyja” cím nem szentháromságtani személyazonosítás, hanem királyi-messiási cím: a Messiás az eljövendő békekorszak, az új isteni uralom, az örök élet rendjének atyja, alapítója, birtokosa, gondviselő fejedelme. A sémi nyelvben az „atya” nemcsak biológiai apát jelent, hanem forrást, birtokost, alapítót, oltalmazót is. Te viszont úgy olvasod, mintha Ézsaiás dogmatikai kézikönyvet írt volna a személyek megkülönböztetéséről, majd amikor a szöveg nem illik a karikatúrádhoz, kiáltasz egy „római hamisítást”. Ez nem szövegmagyarázat, hanem vészcsengő.
A „Deus fortis” nem valami gyenge, másodrangú isteni díszjelvény
Az El Gibbor nem jelentéktelen cím. Ézsaiás könyvében ugyanennek a kifejezésnek a közeli párhuzama Istenre vonatkozik: Ézs 10,21-ben a maradék „az Erős Istenhez” tér vissza. Ezért teljesen jogos, hogy a keresztény hagyomány Ézs 9,5/6 messiási gyermekének címét súlyos isteni méltóságként értelmezi. Természetesen lehet vitatni, hogy az eredeti történeti horizonton a cím hogyan kapcsolódott a dávidi királysághoz; de az újszövetségi beteljesedés fényében a keresztény olvasat nem légből kapott, hanem a szöveg belső feszültségéből és a Messiás személyének beteljesedéséből fakad.
Te viszont úgy teszel, mintha a választás ez volna: vagy a Septuaginta „nagy tanács követe”, vagy a héber „Erős Isten”. Nem. A keresztény értelmezés mindkettőt tudja kezelni. A Messiás a nagy isteni terv hírnöke és végrehajtója, ugyanakkor az a dávidi Fiú, akiben Isten uralma véglegesen megjelenik. A katolikus hitnek nem kell pánikba esnie a szövegváltozatoktól. Neked kell pánikba esned, mert a rendszered csak úgy működik, ha minden kényelmetlen adatot hamisításnak nevezel.
Nesztorioszt ne rángasd elő úgy, mintha ő lenne a Jehova Tanúi védőszentje
Aztán előhúzod Nesztorioszt, mintha ő volna az a mártír, aki tiltakozott az „ember Jézus Istennek nevezése” ellen. Ez már tényleg az egyháztörténeti panoptikum kabaré-részlege. Nesztoriosz vitája nem arról szólt, hogy Jézus csupán teremtmény-e, vagy hogy a Fiú nem isteni személy-e a nikaiai értelemben. A vita középpontjában az állt, hogyan kell beszélni Krisztus egy személyéről és két természetéről, illetve helyes-e Máriát Istenszülőnek nevezni. Az Efezusi Zsinat 431-ben nem azért ítélte el Nesztorioszt, mert „Róma háromarcú istene” megsértődött, hanem mert tanítása veszélyeztette Krisztus személyének egységét: azt a hitet, hogy aki Máriától született, az nem egy külön emberi személy, akiben később Isten lakik, hanem maga az örök Ige, aki emberi természetet vett fel.
Ez pontosan az a pont, ahol a te érvelésed ismét nesztoriánus és Jehova Tanúi-féle maradványokból kotyvasztott zagyvalékká válik. A katolikus hit nem azt mondja, hogy „az emberi természet isteni természet”. Nem. Azt mondja: Jézus Krisztus egyetlen személye az örök Fiú; ez az isteni személy valóságos emberi természetet vett fel. Ezért lehet azt mondani, hogy Isten Fia született, szenvedett és meghalt — nem istensége szerint, hanem emberi természete szerint. Ha ezt nem érted, akkor nem a katolikus tanítás a zavaros, hanem a te szótárad túl kicsi a témához.
Nesztorioszt tehát ne öltöztesd át antitrinitárius hőssé. Nem az. Az ő vitája nem a Jehova Tanúi tanrendszerének ókori előzetese. A Jehova Tanúi Krisztusa teremtményi, Mihály-arkangyalos, alárendelt lény; Nesztoriosz vitája egészen más krisztológiai síkon állt. Te összekeversz mindent mindennel, mert a cél nem a történelem megértése, hanem a katolikus hit rugdosása. Csak hát így nem cáfolsz, hanem látványosan botladozol.
Celesztin pápa halála nem érv, csak pogány színpadias fröcsögés
Az a megjegyzésed, hogy I. Celesztin „találkozott Thanatosszal a Hádeszben”, mert testileg meghalt, nem érv, hanem színházi füstgép. Mindenki meghal. Apostolok, vértanúk, pápák, eretnekek, császárok, vitázók, te is, én is. Ha valakinek a halála cáfolná a tanítását, akkor Péter és Pál apostol tanítása is megbukott volna, hiszen ők is meghaltak. Ez a „meghalt, tehát vesztett” érvelés olyan gyenge, hogy még egy fórumvitában is szégyenkezve húzná össze magát a sarokban.
Ami Justinianus későbbi törvényeit illeti: lehet és kell is különbséget tenni dogmatikai igazság és állami kényszer között. A katolikus hit igazsága nem abból következik, hogy egy császár mit rendelt el, hanem abból, amit az apostoli hitvallás, a Szentírás, a liturgikus hagyomány és az egyetemes zsinatok tanúsítanak. De ez fordítva is igaz: attól, hogy egy császár túl keményen vagy helytelenül büntetett vallási eltérést, a nikaiai hit nem válik hamissá. A történelmi visszaélések nem dogmatikai cáfolatok. Ezt felnőtt embernek nem kellene magyarázni.
A „háromarcú isten” kifejezésed csak azt bizonyítja, hogy a Szentháromságot karikatúrából ismered
Folyton „háromarcú istenről” beszélsz. Ez nem katolikus tanítás, hanem a te szalmabábod. A katolikus Egyház nem háromarcú istent imád, nem egy színész három maszkját, nem három szerepet, nem három külön istent. Egy Istent vall három valóságos személyben: Atyát, Fiút és Szentlelket. A Fiú nem az Atya; az Atya nem a Lélek; a Lélek nem a Fiú; de mindhárom ugyanazon egy isteni természetben részesül osztatlanul.
A te gúnyneved nem cáfolat. Ha én a te álláspontodat „bibliai félműveltségből készült szektás pörköltnek” nevezem, attól még végig kell mutatnom, miért hibás. Te viszont gyakran megelégszel azzal, hogy „háromarcú”, „római”, „császári”, „pápista”, és azt hiszed, ezzel már cáfoltál. Nem. Csak színesebben tévedtél.
A héber nyelv kérdésében megint ugyanazt a lemezt teszed fel
Most pedig visszakanyarodsz a „héber nyelv” rögeszméhez, mintha ha elégszer ismétled, végül igaz lesz. Azt mondod: „az általad felsorolt íráshelyeken sem találsz olyan kifejezést, hogy héber nyelv.” Már bocsánat, de ez egyszerűen hamis, legalábbis ha az Újszövetségről beszélünk. János evangéliuma és az Apostolok Cselekedetei használja a „héberül”, „héber nyelven/dialektusban” kifejezést. János 19,13 szerint Gabbatha neve „héberül” így hangzik; ApCsel 21,40 szerint Pál „héber nyelven/dialektusban” szól a néphez; Jel 16,16 szerint a hely neve „héberül” Harmagedón. Ezek nem 19. századi „hébermániás” lábjegyzetek, hanem újszövetségi görög szövegek.
Most persze jön a menekülő mutatvány: „de az valójában arámi!” Igen, több újszövetségi helyen a „héberül” szó a korabeli zsidó nyelvi közegre utalhat, amelyben az arámi erősen jelen volt. Ezt a tudomány is tárgyalja. De ez nem segít rajtad, mert te nem azt állítottad, hogy a kifejezés jelentéstartománya összetett. Te azt állítottad, hogy nincs ilyen nyelvi használat. Van. A szöveg ott áll.
A „júdai nyelv” Ézs 36,11-ben és 2Kir 18,26-ban nem cáfolja a hébert. Azt mutatja, hogy Júda királyságának nyelvét a szöveg júdainak nevezi. Ez teljesen természetes. A nyelveket gyakran nevezik politikai, törzsi, területi vagy népi néven. Attól, hogy egy forrás „júdainak” nevezi, a modern nyelvészet jogosan azonosíthatja bibliai héberként. A „júdai” nem az arámi; a szöveg éppen megkülönbözteti az arámitól. Ezért a te saját idézeted azt mutatja, hogy a júdaiaknak volt egy saját nyelvük, amely nem azonos az arámival.
Te úgy teszel, mintha a „júdai” és „héber” között akkora szakadék volna, mint a Duna és a Holt-tenger között. Nincs. A „júdai” az adott történeti-politikai közösség nyelvmegjelölése; a „héber” a nyelv tágabb történeti-filológiai neve. A kettő úgy viszonyulhat egymáshoz, mint a „kasztíliai” és a „spanyol”, vagy a „toszkán” és az „olasz” bizonyos történeti helyzetekben. Ha ezt nem érted, nem a nyelvészet hibája, hanem az, hogy te szavakkal akarsz valóságot kivégezni.
Philón „káldeusa” nem semmisíti meg a héber nyelvet
Újra előhozod Philónt, aki szerinted azt tanúsítja, hogy a Septuaginta „káldeus arámiból” készült. Már megint ugyanaz a túlterhelt idézet: fogsz egy ókori görög-zsidó szerzőnél szereplő megnevezést, és ráépítesz egy egész nyelvtörténeti összeesküvést.
Philón hellenisztikus közegben ír, és a „káldeus” kifejezést nem úgy használja, mint egy mai sémi filológus a tanszéki szemináriumon. Ókori szerzőknél a „káldeus” gyakran tágabb keleti, babiloni, ősi, szemita háttérre utaló címke. Ebből nem következik, hogy a Tóra eredeti nyelve arámi lett volna. A héber bibliai szövegek, a Holt-tengeri tekercsek, a feliratos anyag, a nyelvtani szerkezetek és az egész sémi nyelvtörténeti összehasonlítás azt mutatják, hogy az Ószövetség nagy része héber nyelvű, arámi részekkel. Ezt egyetlen Philón-idézettel nem lehet lerombolni.
A Sirák fia könyvének görög előszava pedig már a Kr. e. 2. században arról beszél, hogy a mű héberből került görögre, és hogy a héberül mondott dolgok ereje fordításban nem ugyanaz. Ez nem 19. századi kitaláció, nem „hébermániás” rögeszme, hanem ókori zsidó fordítói tanúság.
Úgyhogy a „héber nyelv 19. századi találmány” állításod romokban van. A „Héber Biblia” mint modern akadémiai címke valóban újabb használatban terjedt el; de a héber nyelv mint nyelvi valóság és mint megnevezett hagyomány nem a 19. században keletkezett. Ezt összekeverni olyan, mintha azt mondanád: mivel a „klasszikus latin” modern tudományos korszakmegjelölés, ezért Cicero nem latinul írt.
A „zsidóul”, „júdaiul”, „héberül”, „arámiul” kérdés nem a te karikatúrád szerint működik
A valóság egyszerűbb és gazdagabb annál, mint amit te megengedsz magadnak. A bibliai korban Júda nyelvét nevezhették „júdainak”. A zsidók a fogság és a perzsa korszak után egyre erősebben használták az arámit is. Jézus korában az arámi széles körben beszélt köznyelv volt. A héber ugyanakkor szentírási, liturgikus, tanult és identitásképző nyelvként jelen volt. A görög Újszövetség pedig több helyen a „héberül” kifejezést használja olyan zsidó nyelvi jelenségekre, amelyek részben héber, részben arámi közegbe tartoznak.
Ez nem ellentmondás. Ez többnyelvű valóság. Csak a te rendszered nem bírja el, mert neked mindenből két doboz kell: „igaz” és „hamis”, „Adon” és „Jahó”, „arámi” és „hébermánia”, „Szentírás” és „római hamisítás”. A valóság ennél bonyolultabb. Tudom, kellemetlen.
Ézsaiás 9 nem a Jehova Tanúi menekülőútja, hanem a krisztológia egyik súlyos tanúja
Térjünk vissza a lényeghez. A Messiás gyermek nevei nem úgy működnek, ahogy te képzeled. Nem lehet a Septuaginta egyik értelmező fordításával letagadni a héber címeket. Nem lehet Jeromost hamisítással vádolni azért, mert lefordította az El Gibbor és Avi-ad kifejezéseket. Nem lehet Nesztorioszt úgy előrángatni, mintha ő bizonyítaná, hogy a katolikus hit „ember Jézust istenít”. Nem lehet a „háromarcú isten” gúnynevet teológiai cáfolatként eladni. És nem lehet a héber nyelvet 19. századi agyszüleménynek nevezni, miközben az Újszövetség, Ben Sira előszava, Josephus, Jeromos és a teljes szöveghagyomány ellened tanúskodik.
A katolikus álláspont sokkal józanabb: Ézsaiás 9 messiási királyi szöveg, amelynek héber alakja fenséges címeket ad a gyermeknek; a Septuaginta ezt saját fordítási hagyományában másként, de nem krisztológiailag használhatatlanul adja vissza; az Újszövetség Krisztusban látja beteljesedni a dávidi, királyi, isteni uralom ígéreteit; az Egyház pedig nem Jeromos magánakciójára, hanem az egész apostoli hitre építi Krisztus istenségének vallását.
Ha Ézsaiás 9,5/6 nem volna, a katolikus krisztológia akkor sem omlana össze. Ott van János 1,1: az Ige Isten volt. Ott van János 20,28: Tamás Jézust Urának és Istenének vallja. Ott van Kolossze 1: minden általa és érte teremtetett. Ott van Zsidók 1: a Fiút angyalok imádják, és a szerző a Fiúra alkalmazza a teremtő Úrról szóló zsoltárszöveget. Ott van Filippi 2: Krisztus Isten formájában volt, mégis megalázta magát. A katolikus hit nem egyetlen vesszőn lóg. A te ellenérved viszont egyetlen görög fordítási különbségbe kapaszkodik, mint macska a függönybe.
Zárszó: nem Ézsaiást cáfoltad, hanem saját módszeredet leplezted le
A módszered ugyanaz, mint mindig: ha a héber szöveg ellened szól, akkor „hébermánia”. Ha a Vulgata ellened szól, akkor „Jeromos belerakta”. Ha a magyar fordítás ellened szól, akkor „háromságimádó fordítók sara”. Ha az Egyház ellened szól, akkor „római császárok háromarcú istene”. Ha Nestorius kényelmesnek látszik, akkor hirtelen hős lesz; ha az atyák Krisztus istenségét vallják, akkor már romlottak. Ha az Újszövetség „héberül” mondja, akkor az biztosan nem számít; ha Ézsaiás „júdaiul” mondja, akkor abból azonnal világtörténeti bizonyíték lesz.
Ez nem igazságkeresés. Ez célra tartott rombolás.
A Messiás gyermekét a héber Ézsaiás-szöveg igenis olyan címekkel illeti, amelyek a keresztény olvasatban teljes joggal nyílnak meg Krisztus istensége felé: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, az örök kor Atyja, Béke Fejedelme. A Septuaginta „nagy tanács követe” alakja nem cáfolja ezt, hanem egy másik értelmező hagyományt őriz. Jeromos nem kitalálta a „Deus fortis”-t, hanem lefordította a hébert. A magyar fordítók nem „sarat” kentek a szövegre, hanem a hagyományos jelentéstartományt adták vissza. Nesztoriosz pedig nem a te antikatolikus, Jehova Tanúi-szagú krisztológiád védőangyala, hanem egy egészen más történeti vita szereplője, akinek ügyét te most durván félrehasználod.
Úgyhogy ne Ézsaiást vádold. Ne Jeromost vádold. Ne a magyar fordítókat vádold. A gond nem az, hogy a szöveg hamis; a gond az, hogy a te rendszered nem bírja elviselni, amit a szöveg mond.
A gyermek, aki nekünk született, nem a te szűkített, lefokozott, fél-krisztusod. Ő az a Fiú, akiben Isten uralma megjelent, akiben az Atya dicsősége ragyog, akit az Egyház nem császári parancsra, hanem apostoli hittel vall Úrnak és Istennek. És ezen sem a Septuaginta félremagyarázása, sem Nesztoriosz félrerángatása, sem a „hébermánia” szitokszavad nem változtat.
A 2Kir 18,26 és Ézs 36,11 nem téged igazol, hanem téged cáfol
Újra idézed Ézsaiás 36,11-et: „Szólj, kérünk, szolgáidhoz arám nyelven, mert értjük azt, és ne zsidóul szólj hozzánk, e kőfalon levő nép füle hallatára.” Először is: nem „Ezsdrás 36,11”, hanem Ézsaiás 36,11, illetve párhuzamosan 2Kir 18,26. Már ez is jelzi, mennyire „gondosan” bánsz a szöveggel, miközben másokat oktatsz ki."
Józsikácska az általad felsorolt íráshelyeken se találsz olyan kifejezést, hogy héber nyelv.
Úgyhogy ne tereld el a lényegről a témát az Ésaiás 36:11-nek Ezsdrás 36:11-re történt elírására.
Továbbra is az a helyzet, hogy nincs a Szentírásban egyetlen olyan hely, ahol bárki ,bárkinek a nyelvét,
beleértve Izrael fiait hébernek nevezte.
Hogy erről a mániákus héberezőknek nem volt tudomása, beleértve téged is, az nem az én
problémám, hanem a tiétek.
Ne azt ismételkesd Józsikácska, hogy mikor, hoil nevezeték egyik nyelvet aráminak, a másikat Judeainak.
Arról hozzál fel bizonyítékot az írásokból, akár az Ó- szövetség ,akár az Új-szövetség írásaiból,
hogy valaki zsidó, vagy Izraelita létére hébernek nevezte a saját nyelvét.
Azt eddig is ismert volt, hogy az Úr Jézus arámi nyelven beszélt.
Judeus Philon írásából azt is megtudhattuk, hogy a Septuaginta fordítói Káldeus, azaz arámi nyelvű írásból fordították a Szentírást.
Arra hozzál elő bizonyítékot ,hogy a 19. század előtti időben beleértve a magyar bibliafordítókat is,
ne azt állították volna ,hogy Káldeus arámiból fordítottak, hanem héber nyelvűből.
Lehet az embereket hülyíteni, de csak addig, amíg ki nem derül a hazugság, és el nem jön az igazság pillanata.
Az igazság pedig az, hogy héber férfi, héber nő kifejezések vannak a Szentírásban, azaz a Szentírás használta, mint melléknevet a héber kifejezést, több alkalommal, de egyetlen egy helyet nem találsz a Szentírásban, ahol a héber kifejezést bárkinek a nyelvére használták volna.
Az Ésaiás 36:11-ból pedig azt is megtudjuk, hogy a zsidók az arámi és a judeus nyelvet beszélték.
