Érdekelnének ezeknek a hangoknak a dolgaik. Például honnét lehet tudni, hogy adott esetben egy betűről van szó, vagy csak véletlen összekerülésről? Ez fontos például az elválasztásnál is. Mert ha egy betű, akkor nem választjuk szét. De ha csak összekerültek, akkor igen.
Helyesírásunk hagyományos rendszerét érintő fontos változás a 11. kiadásban csak az, hogy a dz és a dzs betű ábécénknek teljes jogú tagjává lépett elő: a 11. kiadás kimondja jegyeik sorvégi szétválaszthatatlanságát. Ezzel hosszú helyesírás-történeti folyamatban léptünk előre.
Én azt gondolom, hogy éppen szóösszetételeknél kell csak ülön ejteni. Ellenkező esetben bármilyen szóban is van, ott egybe kell ejteni, főleg ha nem találunk benne semmi jelentést.
Szerintem a példád mutatja, hogy a dzs magyarban már önálló fonéma ("betű"). A Dzsudzsákon kívül ott a dzsungel, a dzsámi, lándzsa, halandzsa, stb. Ezek mind máshogy hangzanak, mint a hódzsír. (Röviden. Egy betű értékűek, míg a hódzsír d+zs hangkapcsolata hosszú, kettős betű értékű.)
Érdekes viszont, hogy magánhangzók között (a fenti tulajdonnevet leszámítva) szerintem amit dzs-nek írunk, az mindig hosszú: /maharaddzsa/, /meneddzser/. Hogy ez akkor ddzs fonéma, vagy d+zs hasonulás, azt szótagolással dönthetjük el. Az akadémiai megoldás szerint egyik sem, hiszen mene-dzser a helyes, de ez teljesen természetellenesnek hangzik. Azt nem tudom, hogy a természetes megoldás a mened-zser, vagy a menedzs-dzser, esetleg mened-dzser. Szóval szerintem dzs létezik, de röviden csak szó elején, ill. másik mássalhangzó után fordul elő. (Szó végén talán ingadozik - A bridzsel ige ejthető hosszan is, mint a briddzsel ragozott főnév, de talán elegánsabb röviden ejteni.).
A dz esete kicsit hasonló, azzal a különbséggel, hogy dz kezdetű szót ugyan tudunk ejteni (Dzurinda), de magyar szót ilyet nem tudok. (Állítólag dzadziki, de ezt én az életben nem hallottam így...)
Szó közben pedig egyértelműen hosszúan hangzik, és d+z kapcsolatként szótagolom. Ed-zés. Esetleg edz-dzés. Szóval azt mondanám, hogy a magyarban dz inkább fonémakapcsolat, de (a dzurindák és dzadzikik miatt) valószinűleg elindult már a fonémává válás útján.
Régen nem volt a magyar ábécében dz és dzs betű, ezért aztán mindig két, egymás mellé került mássalhangzónak tekintették őket, és persze ennek megfelelően kellett a szavakat szótagolni, elválasztani: bod-za, ma-ha-rad-zsa (ma: bo-dza, ma-ha-ra-dzsa).
Ha szóösszetételről van szó, akkor egyértelmű. Engem inkább az érdekel, hogy amikor nem összetett szóról van szó, akkor minden esetben egy betű ez a kettő? És ha nevekről van szó, akkor még a szó etimológiája sem feltétlenül segít, hiszen azok mind egyedi karaktersorozatok. Péld: Dzsudzsák (Balázs, focista), Bundzsák Dezső (edző), satb.
Szerintem ugyanúgy tudható, mint a többi ilyen betűről. Segítene megérteni szerintem ha tudnál hozni példát néhány olyan szóösszetételre, ahol dz és dzs keletkezik.
Például a "nyílászáró" szavunknál teljesen világos, hogy az "SZ"-nek látszó karaktersorozat két külön betű. Ékes példa volt erre a páCSó, amit konzekvensen csé-vel olvastam, és nem értettem. Mire apám felvilágosított, hogy pác-só.
Ezeknél a szavaknál sokat segít, ha kimondjuk őket. Akkor rögtön kiderül, hogy "sz" betűről, vagy "s" és "z" betűkről van szó. De mihez kezdjek a "dz", "dzs" betűkkel? Nincs különbség, akármelyik szót mondom.
Honnét lehet tudni? Egyáltalán, van értelme ezeket külön betűnek tekinteni, ha semmi különbség nincs a kiejtésben?