Most, hogy megszűnt a két világrendszer csatája, ledőltek a falak, kinyíltak a kapuk, s tapsolhatunk, hurrá, nem sikerült egy jobb világot építenünk, nekünk legalábbis nem, nem igaz, hogy lehet másképp is, velünk legalább is aligha, most, hogy felszabadultunk ez alól az egész alól, a kresztünk alól, a diktatúránk alól, a fél életünk alól, két kutya rohan egymás felé a mezőn, farkuk győzelmi zászló, orrlikaikban extázis és rémület vegyüléke, vajon mit találnak majd egymás hátuljában? Akármit,
most már nem halogathatom tovább, most már igazán meg kell tanulnom élni, hát nem? Végül is tudok evezni, úszni, fára mászni, megtanultam autót vezetni, elboldogulok a mosógéppel, egyszer szorult helyzetben egy kódrendszerű csomagmegőrzőben hagytam a csomagomat, és ebből se származott semmi bonyodalom, ha felvisznek egy akármilyen magas hegyre, lesíelek onnan egész jól, nem mint a Zurbriggen, de egész jól, szívós vagyok, ha szorgalmas nem is, egyetlen hatalmas elszánással meg tudom tisztítani mindkét szobában az ablakokat, valamikor le tudtam vezetni a gömb térfogatát is, épp élni ne tudnék megtanulni? A kis dolgokkal fogom kezdeni, fokozatosan haladok a kis dolgoktól a nagy dolgok felé, annyit iszom, amennyi jólesik, nem többet, nem izgulok, nem idegeskedem, nem vigyorgok fölöslegesen, nem esem depresszióba, nem, mert nem javít a közérzetemen, és megtalálom a helyes arányt aktivitás és passzivitás között, de előbb a kis dolgokkal fogom kezdeni. Ha rám mosolyog egy nő, nem kötöm vele össze rögtön az életemet, ha szeretem, összekötöm, mi történhet? de ha szoros, meglazítom, ha laza, megszorítom, de ha nem érzem jól magam, nem esem kétségbe, tudatosan törekedni fogok néhány dologra, hogy jól érezzem magam, ne túl jól, de elég jól, reggel kelek, este fekszem, de nem túl korán, olyasformán, mint most, csak tudatosabban, amin nem kell, nem fogok változtatni, kerülni fogom a felesleges szabályokat, nem szabom meg, hogy egy nap hány cigaretta, mindazonáltal nem fogom szándékosan gyilkolni magam, szokásaim lesznek! - vannak, de ügyelni fogok rá, hogy ne legyek a rabjuk, lehet, hogy veszek egy kutyát, de lehet, hogy nem, láncot rá biztos nem, az embereket szeretni fogom, de csak módjával, de hogy fogom szeretni őket? hogy kell szeretni őket? Előbb a kis dolgokkal fogom kezdeni, és ha észreveszem, hogy fütyörészek, hát istenem! ha nem, hát nem, készséges leszek, de ha kell undok, az nem lehet, hogy ne tudjak elég undok lenni! persze mindent a kellő helyen, erre nagyon oda kell figyelnem, oda fogok figyelni, hogy ne legyek se túl szórakozott, se túl pedáns, se túl őrült, se túl normális, se arany középutas ne, az se! A kis dolgokkal fogom kezdeni, nem leszek maximalista, megőrzöm a hidegvéremet, a humorérzékemet, de csak egy bizonyos határig, az embernek legyenek határai! lesznek - vannak, Kelet-Európában nyugat-európai, Nyugat-Európában kelet-európai, ettől nem esem kétségbe, nem bújok ki a bőrömből, nem robbantom fel a világot, én nem, sajnálom, tudom, hogy ez opportunizmus, de csak fokozatosan haladok, előbb megtanulok élni, és ha már megtanultam, akkor is kerülni fogom a nagy szavakat, lehet, hogy fellőnek a világűrbe, ha nem muszáj, inkább ne, de ha muszáj, ha fellőnek, és nem öntözhetem tovább a yukka pálmámat, akkor is azt fogom mondani a kedvesemnek, hogy öntözze tovább a yukka pálmámat, ha már mindenképpen fellőnek, ha már megtanultam élni.
1990
**
Kántor Péter: MEGTANULNI ÉLNI - II.
Most, hogy eltelt jó tíz év azóta, hogy nekiveselkedtem megtanulni élni, a ledőlt falak helyén felépültek az újak, a frissen mázolt jelekkel, a szép rácsos kapukkal, s tapsolhatunk, hurrá, sikerült feltámasztani a múltat, kezdhetjük folytatni elölről, mert nem igaz, hogy lehet másképp is, velünk legalábbis aligha, most, hogy új évezredbe hajtottunk az új márkájú kocsinkkal, most már tényleg nem halogathatom tovább, most már igazán meg kell tanulnom élni, hát nem? Végül is tudok ezt-azt, jóllehet sok minden abból a kutyának se kell, és mit tagadjam, már nem nagyon vágyom fára mászni, és az ablakokat se tisztítom meg mindkét szobában egyetlen hatalmas elszánással, mert fölösleges erőfitogtatás lenne, és mert látom így is, amit látok,
de ami a lényeget illeti, a lényeg, hogy fokozatosan haladok, annyit iszom, amennyi jólesik, aztán még egy kicsit, hogy ne izguljak, ne vigyorogjak fölöslegesen, és ne essem depresszióba, ha nem találom meg a helyes arányt aktivitás és passzivitás között, amikor rám mosolyog egy nő, és összekötöm vele az életemet, és szoros, és nehezen és akadozve veszem a levegőt, vagy laza, és lazán és figyelmetlenül veszem a levegőt, és egymást követik a panaszaim, pedig hát tudatosan törekszem, hogy jól érezzem magam, ne túl jól, de elég jól, reggel kelek, este fekszem, persze nem túl korán, ahogy szoktam, és továbbra is kerülöm a felesleges szabályokat, nem szabom meg, hogy egy nap hány cigaretta, még nem, mindazonáltal túl sokat szívok, hiába ügyelek rá, hogy csak módjával, meg hogy készséges legyek, de ha kell, undok is, és ne csak automatikusan,
hogy mindent a kellő helyen, és hát az embereket szeretni kell, de hogy kell szeretni őket? hogy kell? Előbb a kis dolgokkal fogom kezdeni, valami egészen jelentéktelen aprósággal, számolok százig vagy ezerig, hogy megőrizzem a hidegvéremet, a humorérzékemet, hogy valahogy ne bújjak ki a bőrömből, ne robbantsam fel a világot, tudom, hogy ez opportunizmus, de hogy csak fokozatosan haladjak, előbb megtanuljak élni, és ha már megtanultam, és nem számít, mert úgyis fellőnek a világűrbe, bár ha nem muszáj, inkább ne, akkor is kerülni fogom a nagy szavakat, és azt fogom mondani a kedvesemnek, nézd, már úgysem öntözhetem tovább a régi yukka pálmámat, mert elrohadt a régi yukka pálmám, de a mentafüvem, az nem rohadt el, az szívós, mint én, de azért rá kéne nézni néha, és még azt fogom mondani a kedvesemnek, hogy tavasszal ültessen valami szebbet, ha már mindenképpen fellőnek, ha már megtanultam élni.
2001 - /Kántor Péter Megtanulni élni - Magvető, 2009/
Amikor fráter Bartalomé Arrazola érezte, hogy eltévedt, megbékélt sorsával, hogy számára innen már nincs menekvés. Guetamala hatalmas őserdője könyörtelenül, végérvényesen foglyul ejtette. Topográfiai tájékozatlansága láttán szép nyugodtan leült, várta a halált. Ott akart meghalni, reményvesztetten, egymagában, a messzi Spanyolhonra, különösképpen a Fájdalmak Kolostorára gondolva, ahová egy ízben V. Károly is méltóztatott lefáradni fenséges magasságából, hogy elmondja neki, mennyire bízik az ő buzgó egyházfiúi tevékenységének megváltó erejében. Ahogy fölébredt, egy csapat szenvtelen ábrázatú bennszülött gyűrűjében találta magát, akik készen állottak, hogy oltárukon őt föláldozzák, mely oltár úgy tetszett Bartolomé előtt, akár valami nyoszolya, melyben távol a félelmeitől, sorsától, önmagától, végre megpihenhet. Háromesztendei ott-tartozkodása alatt közepes szinten elsajátította a helyi nyelveket. Tett egy kísérletet. Mondott néhány szót, és meg is értették. Akkor támadt egy ötlete, melyet tehetségéhez, egyetemes műveltségéhez, kínkeserves Arisztotelész-tanulmányaihoz igazán méltónak talált. Eszébe jutott, hogy azon a napon teljes napfogyatkozás várható. S a lelke legmélyén azt remélte, hogy emez ismeret birtokában rászedi majd a fenyegetőit, és megmenti az életét. - Ha megölnétek - fordult hozzájuk -, én akkor is elérem, hogy elsötétüljön a nap odafent. A bennszülöttek merőn bámultak rá, Bartolomé pedig hitetlenkedést látott a szemükben. Azután sebtében összeültek tanácskozni, ő meg bizakodón, ám nem csekély közönnyel várakozott.
Két óra múltán fráter Bartolomé Arrazola szívéből csordogált a vér az áldozati oltárra ( mely a megfogyatkozott nap elhomályosult fényében csillogott), s közben az egyik bennszülött egyforma hangon, sietség nélkül, egymás után, végeérhetetlenül sorolta az évet, hónapot és napot, amikorra teljes nap- és holdfogyatkozás várható, s amit a maja közösség csillagászai Arisztotelész nagybecsű segítsége nélkül is rég tudtak már, föl is jegyezték valamennyit a kódexeikben.
Amerikában van a városok városa New York. Amikor 1500 körül a Spanyolok betörtek az Újvilágba, már volt ott két, az akkori fogalmak szerint óriásváros;Tenochtitlán és Cuzco .Ezzel szemben 1800 táján csak egyetlen nagyváros létzett az egész kettős kontinensen. Potosínak hívták, és ma már alig tud róla valaki. Thomas Jefferson azt mondta: " Ha nagyvárosokba tömörülünk, mint Európa lakosai, mi is romlottakká válunk, akárcsak ők, és kiirtjuk egymást, éppúgy, mint az európaiak. "
Wolf Schneider: Városok Urtól Utópiáig Gondolat 1973
- Elővette hát belső zsebéből a ceruzával (szintén kockás papírra) írt vázlatot, s egy pillantással átfutotta. A vázlat ott hever közvetlenül a lámpa mellett. A láng tarajosan lobog, lilás magjából bomlik ki piros, majd sárgásfehér szirommá. A lámpaüveg kormos, a korom körül pedig ezüstös hártya tűnik elő, mint a megvakult tükrön. A láng csipkés taraja finoman sustorog a csendben. Az idő sustorgása. Egy pillanatra letette a tollat. Újságpapír itatós gyanánt. A postagalambokról szóló nyomtatott tudósításon* megjelentek a levél első sorai, úgy, mintha tükörben látszanának, mintha héberül írták volna.
*Ha a galambot repülőgépből dobják ki, nem találja fel magát mindjárt. Azok a példányok, amelyeknek már vannak ilyen irányú tapasztalataik, úgy hullnak alá, mint a kő, mindaddig, amíg túl nem kerülnek a légörvényeken. A tapasztalatlanok azonban mindjárt repülni próbálnak. Ennek következtében a szél úgy dobálja őket, mint a viharos tenger a hajót, ezért a galamb egy ideig keringeni kénytelen, addig, amíg nem tér magához, s amíg nem találja meg a helyes repülési irányt, amely céljához vezeti.
(...)
Freud főorvos úr agyveleje. Fagyos, kocsonyás húsdarab, úgyszólván teljesen ép állapotban, mint az az egészben feltálalt bárányvelő (Bécs, 1930, Danubius étterem). A hernyótalpas bakancsoktól és szöges cipőktől letaposott hó mintha éppen csak az agyvelő körül olvadt volna meg egy kissé, amelyen tisztán látszottak a dióbélre emlékeztető agytekervények meg a hajszálerek pirosló cérnaszálai. Így hevert ott, a Miletić és a Görög iskola utca sarkán, s hallottam, amikor mondta is valaki, kié volt az a koponya, amelyhez tartozott. Freud kórházi főorvos úr agya hevert tehát ott, azon a kis hószigeten, a hóban kitaposott két csapás közt, egy ember intelligenciája világosan kiemelve a koponya csonthéjából, mint a kagylót szokták a smaragd csillogású, kemény héjazatból: lüktető, kocsonyás massza a hóban, mint valami hűtőszekrényben, de (mivel tudtam, kié volt) nem úgy, üvegtálban, mint az idiótáké, hanem mint a zseniké, féltő gonddal megőrizve, tartósítva a természet inkubátorában, hogy ott (ebben az inkubátorban) - miután megszabadult a test nyűgétől - megszülessen a gondolatnak egy sötét gyöngyszeme, amely végre anyagi formát öltött, kristállyá nemesedett.
„Kelj fel, Kukszu kelj, Kukszu, Kukszu, kelj fel, vessződdel verd meg a fákat!"
„Nem kelek fel, Szibbabi, nem kelek fel, forró sárban hever a fejem, csukott a szemem, arcom az égnek fordul, nem fogok vesszőt kezembe, Szibbabi, nem kelek fel, küldök rád véresőt, én itt maradok."
Szibbabi indult, mikor a tóhoz ért, felemelte kötényét.
„Tó békája, fogj vesszőt, verd meg a fákat!"
„Nem verem meg, Szibbabi, nem verem meg, van nekem hozzám való párom, elbújunk az éhes madár elől, nagy szunyogot eszünk naponta."
Szibbabi leeresztette kötényét, utolérte a véreső.
Szólt a béka szelid mosollyal: „Tavon túl, hegyen túl tizenkét nagyköldökü isten a gyümölcsöt szereti, a zsírral készült pépet szereti, ölükben csecsemőt tartanak, medencecsontjukban tartják a világot, medencecsontjukban felül az eget, alul a földet, köztük a víz fel-le jár."
Indult Szibbabi a tó mellett, hogy a hegyhez érne, a hegyen át, hogy a tizenkét istenhez érne. Mikor a tavat maga mögött hagyta, feje levált nyakáról, hátra-gurult a tóba. Mikor a hegyet elérte, derékban levált a törzse, két karjával együtt ott maradt. Mikor a tizenkét istenhez jutott, levált a két lába.
Szólt a tizenkét isten szelid mosollyal: „Te derékon aluli te lábon fölüli, te bőrzacskó, aki Szibbabi voltál, hagyjon el téged a véreső, zárulj szorosra, mint a héj, ha magot érlel, és mikor a fény újra megtelt, lapulj össze, vesd ki vemhedet, legyél száraz repedezett bőr, a te vemhed Kukszu legyen."
Kukszu fekszik a forró sárban, feje iszapban, lába sás közt, arca az égnek fordul, nem küld többé Szibbabi testére véresőt, erős hangon sír, mint a csecsemő, várja a telt fényt, a telt fényt várja, telt fény nincs soha többé.
- "A beszéd miatt tápláljuk azt az illúziót, hogy szabadok vagyuk..." (Cioran)
/Forrás: Darvasi László A világ legboldogabb zenekara - Magvető, 2005/
* ... (Figyeljük meg, hogy kilencvenkilenc százalékban valamennyien pacifisták vagyunk. Vállaljuk a hegyi beszédet, feltéve, hogy megengedik nekünk, hogy a mi külön egy százalék kivételünkben Timur Lenk vagy Napóleon szerepét játsszuk, színtiszta béke legyen mindaddig, amíg meg nem kapjuk a hozzánk illő háborút. Az eredmény: minden ember egy másik ember kivételesen megengedett háborúságának a kiszemelt áldozata. A pacifizmus kilencvenkilenc százalékban csak másképp nevezett militarizmus. Ha békét akarunk, akkor százszázalékos pacifizmusra van szükségünk.) ...
/Aldous Huxley A vak Sámson - Európa Könyvkiadó, 1972/ -
Herta Müller:Német kisebbségi családban születtem Romániában. Tizenöt éves koromig egy kis eldugott bánáti faluban éltem, körülbelül 30 kilométerre Temesvártól, ahonnan még aszfaltozott út sem vezetett a városba. Az én falumban csak németek éltek. A környéken sok kisebbség élt egymás mellett. A nagypapám átjárt sakkozni egy másik faluba, Végvárra, ott csak magyarok laktak. A közelünkben volt egy szlovák falu, Vukova, meg egy román falu, Duboz, de a különböző falvak lakói nem keveredtek, nem érintkeztek egymással. Legfeljebb akkor jártunk a szomszédos falvakban, ha tudtuk, valamilyen ünnep van, akkor megnéztük, "mit csinálnak amazok". Tizenöt éves voltam, amikor - elvégezve a falusi iskolában a nyolc osztályt - bekerültem a városba, a gimnáziumba. Mindig az volt a benyomásom, hogy ha radikális helyváltoztatásra kényszerültem, egyfajta törést éltem át - az volt mindig a kérdés, hogyan állom meg a helyemet az új helyzetben. A gimnázium akkor számomra két szempontból is törést jelentett: a helyi nyelvjárást fel kellett cserélnem a városi németre, a hochdeutschra, és aztán a román nyelv is új volt, én ugyanis addig nem beszéltem románul. Ezért akkoriban gyakran álltam értetlenül a helyzetek elott, amelyekbe kerültem. Romániában egyébként az etnocentrizmus mindennapos jelenség volt, szinte mindenkiben élt, természetesen a német kisebbségben is. A mi esetükben ezt még tetézte a náci múlt, amitol nem határolódtunk el, nem is foglalkozott vele senki. Ehhez persze az adott alapot, hogy az állam sem nézett szembe saját történelmével. Románia Antonescuval szintén Hitler szövetségese volt, de Románia meghamisította a történelmét. A hivatalos történetírás szerint a románok mindig is a győzedelmes szovjet-hadsereg oldalán álltak, pedig ez csak a háború utolsó három napjában volt így. És akkor a német kisebbség azt mondta: "Ha a románok meghamisíthatják a történelmüket, akkor mi miért kell hogy azt mondjuk magunkról, nácik voltunk?". Így aztán ezek a kérdések mindvégig ott lappangtak a felszín alatt. Ráadásul ott volt még a sokféle eloítélet: például a románok lusták és koszosak, a magyarok hirtelen haragúak, vagyis mindenkisebbségnek megvoltak a maga kliséi... Mi természetesen jók voltunk: szorgalmasak, tiszták, rendesek... Amikor aztán bekerültem a városba, román barátokat szereztem és elmentem hozzájuk, azt gondoltam: "Uramisten, hisz ezeknél nagyobb tisztaság van, mint minálunk! Hogyhogy? Hogyhogy ilyen tiszták ezek?" És attól kezdve már semmi sem volt érvényes, az egész neveltetésem hirtelen nem ért már semmit. Csak 30 kilométerre voltam az otthonomtól, és az egész nem ért már semmit! És akkor neki kellett látnom, hogy újra összerakjam magamnak a világot, mindabból, amit látok, azokból a véleményekbol, amelyeket magam alakítottam ki magamnak a világról. Ezt életem során késobb még egyszer át kellett élnem, nagyjából ugyanez ismétlodött meg, amikor elhagytam Romániát, és Németországba kerültem. Már elmúltam harmincéves, és bármindennémet szót értettem, Németországban gyakran mégsem értettem a helyzeteket. És aztán arra is rájöttem, hogy a nyelv, ez az úgynevezett közös nyelv csak az egyik síkját jelenti a megértésnek, mert a helyzetek sokkal több dologból állnak össze, és ha az ember a többit nem érti, akkor a nyelv önmagában - a szó szerinti megértés - nem sokat segít, és az ember kívül marad, ha nem érti a helyzetet. Németországban például eleinte nem értettem, hogy valami humoros-e - a német humor elég fura -, nem tudtam megkülönböztetni a humort a gonoszkodástól. Nem tudtam megkülönböztetni, hogy valami szándékosan gonosz, vagy csak akaratlanul az, nem éreztem, mihez hogyan kell viszonyulnom. Ez teljesen elbizonytalanított. Aztán a szavakat is mind új tartalmakkal kellett megtölteni... Akkor azt gondoltam, milyen hülye dolog ez, hiszen újra kellene tanulnom a szavakat, meg kellene tanulnom a nyelvet, amit addig is beszéltem, de nem tudom újratanulni, mert már tudom. Ez gyakran összezavart és nagyon elbizonytalanított. (...)
Utólag gyakran azt kívántam, bárcsak sose jöttem volna el. Akkor tudtam, hogy mennem kell, és az okok is nyilvánvalóak voltak, de például ha most itt Budapesten a körúton sétálok és látom az embereket, akkor öszszeszorul a szívem, mert azért az mégiscsak valami, ha otthon maradt az ember. Tavaly Szlovéniában voltam, és ott is ezt éreztem: talán a legszebb dolog a világon, ha egy diktatúra véget ér, és az ember otthon van a saját országában, és végre azt mondhatja, amit korábban nem volt szabad. De ha egyszer már elment az ember, akkor nem térhet vissza úgy, mintha el sem ment volna. Én elmentem.
Nos, azt hiszem, az emberek azt gondolják, hogy az írás a beszéd egyik formája, ami a papíron történik.
Én írás közben nem érzem, hogy a papíron beszélek. Inkább az az érzésem, mintha csendben, magammal beszélnék.
Az idős emberek beszélgetnek gyakran saját magukkal, ha azt hiszik, hogy egyedül vannak, és nem figyel rájuk senki.
Ez a magánytól is van, akik egyedül élnek, azok is így beszélgetnek önmagukkal, valószínűleg nem is lehet másképp, ebben a helyzetben az ember magával kezd beszélgetni, mintha megkettőződött volna... És így is van, hisz magaddal vagy együtt, ha egyedül vagy.
Szóval számomra az írás valami ilyesmi, aminek több köze van a hallgatáshoz, mint a beszédhez. Valaminek az elhallgatásához...
Köszönöm annak az embernek, aki jó pár éve megismertett az íróval.
Kányádi Sándor: Legenda Brancusi Végtelen oszlopáról
Ment a Fő utcán az alkonyatban, hegyek ballagtak balján, kísérték, s ha megállt egy-egy ismerőssel, rokonnal, megálltak ők is, tisztelettel és hallgatag. Tűnődve ment, olykor még valamit mondott is, csak úgy a szakállába. Hangos volt az utca és tarka. Egy öregen akadt meg a szeme, aki egy tarisznya furulyával rótta a várost. Nem kínálgatta áruját, csak ment és furulyált. Mindig ugyanazt fújta, valami együgyű dalocskát, amit mindenki ismert, ő is ismerte, még gyermekkorából. Igaza van, gondolta, minek változzon a nóta, ha már az utcák úgyis váltakoznak. Mosolygott az egyszerű bölcsességen, és vett egy furulyát, ki is próbálta; műnek kijáró tisztelettel mustrálta végig, majd zsebre tette a zeneszerszámot. Ment tovább, vitte fülében a dalocskát; az édesanyja jutott eszébe róla: papírt csipkéz a tálasra és dúdolgat önfeledten. Megállt és botjával cikcakkokat rajzolt a porba. Aztán a temetőt, a fejfák erdejét látta, hol épp a minapiban járt s ahol hiába kereste a régi játszótársakat, akiket a faluban nem talált; ki tudja hol s milyen földbe temette őket a háború?... Egy olyan fejfa, mely Párizsig, az óceánig ellátszik, egymásra-rakott koporsók végtelen oszlopa, talán az lehetne méltó emlék... S ahogy ment, botjával hosszú koporsó-sort rajzolt a porba. Majd a templomon túli dombocska előtt fölkapta fejét - a hegyek is hátrább hőköltek -, és a sűrűsödő alkonyatba metszette tekintetével az Oszlopot.
1964
***
Jancsik Pál: Sorok Brâncuşi Végtelen oszlopára
Hát ilyen a művészet, ilyen egyszerű, ilyen hihetetlen. Tagadod az egészet, És el nem hinned mégis lehetetlen. Végtelen ez az oszlop? Hisz látod a végét s az alját. De folytatódni ott fog benned, ahol épp abbahagyták. A gondolat s a ritmus ismétlődik szívós szabályban. Valami ősi rítus örök dolgok között a tájban. Az indulat s a szellem karcsú, kemény formába fogva, a vég hatalma ellen, a végtelen halált tapodva, kezessé kényszerítve, s a puszta teret életessé, így emberiesítve a világot s így téve szebbé. Dőlhet a karcsú oszlop, és meghalhat az egyes ember, végtelen vágya ott fog lüktetni örök szerelemmel.
***
Constantin Brâncuşi román szobrász /1876-1957/
1938-ban fejezte be I. világháborús emlékművét Zsilvásárhelyen. A csend asztala, A csók kapuja és A végtelen oszlop azoknak a román polgári személyeknek állít emléket, akik 1916-ban szembeszálltak a német megszállással.
- Az én nemzedékemet nem fenyegeti a visszatérés szomorúsága - nincs hova visszamennünk. Néha úgy tűnik, csak beülök egy autóba, és elindulok Pavlovszkba, a pályaudvar megnyitásának a napjaiba (akkoriban olyan sivárak és levegőtlenek voltak a parkok), azokra a helyekre, ahol egy vigasztalan árny keres engem, de aztán eszembe jut, hogy ez lehetetlen, hogy nem kell berontani (ráadásul egy benzines bádogdobozban) az emlékezet lakóházába, hogy semmit nem fogok meglátni, hogy csak letörlöm azt, amit most olyan tisztán látok.
*
Ami általában az emlékiratokat illeti, figyelmeztetem az olvasót, hogy azok húsz százaléka így vagy úgy hamisítvány. Az egyenes beszéd önkényes bevezetését büntetendő cselekedetnek kell tekinteni, mert az emlékiratokból könnyűszerrel átvándorol a tekintélyes irodalomtudományi munkákba és az életrajzokba. A folyamatosság szintén csalás. Az emberi emlékezet úgy van felépítve, hogy, mint a fényszóró, egyes pillanatokat megvilágít, körülöttük pedig áthatolhatatlan homályt hagy. Kiváló emlékezőtehetségű ember is felejthet, és feltétlenül el is felejt dolgokat.
*
Köztudott, hogy mindenki, aki elhagyja Oroszországot, az utolsó napját viszi magával. Nemrég újra meggyőződhettem erről, olvasva Di Sarra30 cikkét magamról. Azt írja, hogy a verseim, úgy, ahogy vannak, Kuzmin költészetéből erednek. Már körülbelül negyvenöt éve senki nem gondolja így. De Vjacseszlav Ivanov, aki 1912-ben távozott örökre Pétervárról, olyan elképzelést vitt rólam magával, amely valahogy Kuzminhoz fűződik, és csak azért, mert Kuzmin írta az előszót az Esté-hez (1912). Ez volt az utolsó, amire Vjacseszlav Ivanov vissza tudott emlékezni, és természetes, hogy Kuzmin-tanítványként mutatott be. Ilyenformán összeállt belőlem egy lény, aki félig a hasonmásom, félig pedig egyik végleges átváltozásom, és aki békésen leélte valakinek a képzeletében mindezeket az évtizedeket, és semmiféle kapcsolatba nem került velem, az igazi sorsommal stb. Önkéntelenül felvetődik a kérdés, hány ilyen hasonmásunk vagy átváltozásunk bolyong a világban, és milyen lesz ezeknek a végleges szerepük.
30Az olasz Ahmatova-kötet (1951, Firenze) előszava *
Sosztakovics balettszvitjéből hallgattam a szitakötő-keringőt. Maga a csoda. Úgy tetszik, maga a megtestesült elegancia. Meg lehet-e vajon a szóval is csinálni azt, amit a hanggal? - fordította: Kónya Lilla
/Anna Ahmatova Prózai írások - Európa Könyvkiadó, 1989/
***
„Életemben egy boldog pillanatom nem volt" – Sosztakovics vallja ezt a Testamentumában (Testamentum. Dmitrij Sosztakovics emlékei Szolomon Volkov szerkesztésében. Európa, 1997). Azért nem lehetett egyetlen boldog pillanata sem, mert állandó félelemben élt, és ebből táplálkozó megfeleléskényszer hajtotta. Egyszerre volt avantgárd újító és a sztálini rendszer kegyeltje. Az idézett könyv megjelenésekor Bán Zoltán András egy rádióbeszélgetésben röviden összefoglalta az okokat és következményeket: „Nézzük a pályáját. Elindult félig-meddig avantgárd zeneszerzőként rendkívül fiatalon, hiszen tizennyolc éves korában mutatták be az első szimfóniáját. Utána megírta Az orr című, állítom, hogy abszolút zseniális operáját Gogol novellájából, és aztán a Kisvárosi Lady Macbeth című operát, ami szintén fantasztikus. Mindkét darab a század legfontosabb operái közé tartozik. Ekkor még nem volt harminc-éves. Tehát elkezdte építeni a maga abszolút zseniális pályáját, és akkor 1937-ben megjelent a Pravdában egy névtelen cikk, amiről Sosztakovics azt állítja, hogy megváltoztatta az életét. Igaza volt. Zene helyett káosz, így szólt a cikk címe, és a Kisvárosi Lady Macbethet tiporta a sárba. És tíz nap múlva megjelent még egy írás, amelyben azt mondták, hogy amit Sosztakovics csinál, az veszélyes játék, amelynek rossz vége lehet. Tudjuk, hogy mit jelentett a harmincas években az ilyen figyelmeztetés. Ettől kezdve Sosztakovics zeneszerzői pályája megtört, és ahelyett hogy a század legnagyobb zeneszerzői közé került volna, mint ahogy erre igen komoly esélye volt, mostantól valamiféle kettősség jellemzi a műveit. És valami görcsös igyekezet a megfelelésre. Konkrétabban szólva: a 15. szimfónia utolsó tételén belül megtalálhatók a fiatalkori korszakára emlékeztető nagyszerű avantgárd ötletek, ütőhangszeres színek, szenvedélyes expresszív kitörések és két ütemmel később a lehető leglaposabb posztromantikus, szovjetmód forradalmi-romantikus, nyúlósan poszt-brahmsi, poszt-mahleri megoldások. Tehát egy tételen belül is észlelhető az iszonyatos tépettség. [...] Ez skizofrénia. Egyrészt nem is tudom, hány Sztálin-díjat kapott, másrészt voltaképpen eltiport avantgardista volt egész életében.
200 km? Remélem, pihentél azóta egy jót! Gondolom, izomlázad nincs, de ekkora távon azért derekasan helyt kell állni. Rákerestem a térképen és a guglin is képileg, merre jártál. Szép élményekkel lettél gazdagabb!
"Oravecz nincs egyedül kétségeivel." Igen, de az igazi gond a Sehon lehet. Van egy ismerősöm, 1991-ben találkoztunk először. Tulajdonképpen három mondatban összefoglalhatnám az eddigi életútját, de abban szerepelne hat ország és öt nép neve.
Suzy the Butcher [minden mellékmotoszkát csírájában elfojtottam:-)] fotói tetszettek. Ennek ellenére nem fogom megtekinteni élőben a kiállítását, mert életkoromnál és külsőmnél fogva valószínűleg kirínék onnan. Ugyanakkor érdekel ez a szubkultúra. A goth életérzés volt, van, és valószínűleg lesz is.
Fekete-fehér felvétel, apám iratai közt találtam halála után abban az íróasztalfiókban, melyet mindig zárva tartott, fiatal lány áll rajta jobbján egy fekete autóval,
fejét enyhén előre dönti, és dús szemöldökű szemével kissé felülről néz, mintha a gép valahol lent lenne, mintha a fényképező személy guggolna,
haja rövid, sima, és csak lent, a füle táján csavarodik vissza hullámokban, bal oldalt van kettéválasztva, és jobb oldalon, a fejtető szélén nagy, fehér csat fogja össze,
orra szabályos, átlósan két árkocska fut le mellőle, és elvész a pofacsontok alatt, szája széles, húsos, érzéki, álla kerek,
világos, testhez álló, vékony, rövidujjú, galléros pulóvert visel, melyet kinyomnak még fejlődésben lévő, kerek, kis mellei, a gallért alul, a szegycsont vonalában alig kivehető brossféle díszíti, valamilyen színes, alul bő, egyszerű szövetszoknya van rajta, mely közvetlenül a térde alatt végződik,
lábán lapos sarkú, pántos cipő, bal lábát a jobb elé helyezte, melyen testsúlya nyugszik, így azt nem látni, eldönthetetlen, hogy húzott-e harisnyát,
feltűnően nagyok a kezei, egymásra téve lógatja őket az öle előtt, a szemérme magasságában, és benyomja velük a szoknyáját, és ezzel akaratlanul még jobban kiemeli a has izgató ívét, mely szinte párhuzamos kiálló tomporával,
tekintete szelíd, de kissé lemondó, kétkedő, mintha érte volna már valami csalódás, mintha nem volna elég önbizalma, és fogalma sem lenne róla, hogy vonzó és kívánatos,
de az is lehet, hogy szégyellős, és nem szívesen mutogatja magát, bizonyára sokáig ellenállt, míg végül úgy adta be a derekát, hogy nem győzték meg a lépés helyességéről, csupán a rábeszélő kedvéért hagyta magát levetetni,
nem valószínű, hogy tudatosult benne, de nem egyedüli témája a képnek, rajta kívül nagy tömegével még ott a kocsi, egy körülbelül 36-os évjáratú Buick is, azt is láttatni akarták, azért állították őt úgy, hogy ne takarja el,
talán az övé, talán a családjáé, talán új, talán most vette az apja vagy egy közeli rokona használtan, mentek vele egy kört, aztán azt mondta neki, hogy szálljanak ki, és megörökítette,
csak ügyetlenül tartotta a kamerát, nem fogta be egészen az új szerzeményt, és lemaradt a lökhárító egyik vége, az egyik sárvédő, az egyik fényszóró negyede, a szélvédő széle és hátrább a jármű teljes jobb oldala,
a belváros, egy néptelen alley lehet a helyszín, erre abból következtetni, hogy a háttérben egy többemeletes üzletféle tűzfala magasodik, előtte villanyoszlop transzformátorral és sok-sok vízszintes és függőleges vezetékkel, a lány előtt egy hajlott csatornafedél a burkolatlan földön, a háta mögött pedig egy alacsonyabb, raktárszerű épület, a háttértűzfalra merőleges, fugázott műkőfala, mely befejezetlenül maradhatott, mert a lapos tetőt tartó kiálló gerendák közt hatalmas hézagok tátonganak,
a Nap az előtér irányából süt és oldalvást, de a felvétel készítője mögött, valamivel hátrább is ház lehet, mert elfogja a fényt az előtér és kocsi egy része elől, és a lány altestét combtő tájéktól lefelé sötétebbre változtatja egy árnyalattal,
csak a felsőtestét érik akadálytalanul a napsugarak, és a mögötte húzódó kopár, csúnya falat, melyhez olyan közel van, hogy jóformán elfedi a tulajdon árnyékát,
a kép hátoldalán semmi támpont, név vagy évszám, de csak Donna June Ewing lehet ez a lány, kinek nevét apám többször beleírta a fizikakönyvébe,
könnyű ruházatából ítélve nyár az évszak, és talán éppen az az év, mikor ő is elvégezte a senior high school-t, és college-ba készült, vagy ez volt az utolsó igazi vakációja, mert úgy döntött, hogy nem tanul tovább, hanem ősztől állást vállal, titkárnő lesz valami cégnél, vagy valami ilyesmi,
azon az estén adhatta apámnak, mikor utoljára találkoztak, hogy elbúcsúzzanak, mielőtt apám visszaindul Európába,
vagy esetleg előbb kapta tőle, mikor egy osztályba kerültek, és megtetszettek egymásnak,
vagy valami más alkalommal jutott hozzá, minden különleges, rendkívüli ok nélkül. - /Oravecz Imre Halászóember - Jelenkor Kiadó, 2006/
A cikket nem találtam. Riport volt valamelyik filmrendezővel - mintha a Cohen-fivérek egyike lett volna, de nem merek rá megesküdni -, s a kérdező megemlítette, hogy gyakran kárhoztatják a filmjeit a sok vér, erőszak, kegyetlenség miatt. A válaszában visszautasította, hogy mindez öncélú volna, és frappánsan megindokolta, mire föl mindez. Mivel nem szeretek senki szájába olyan szavakat adni, melyek nem onnan pottyantak ki, majd pótlom, ha rábukkanok. Viszont van forrása annak, hogy mit mondott Ethan Cohen, mikor átvette az egyik szobrot a Nem vénnek való vidék c. filmért. Megköszönte a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémiának, hogy “hagyják őket játszani a homokozó sarkában”. Jópofa:-)
** Egy, a világ híres múzeumait bemutató könyvben bukkantam rá Jane Alexander munkájára. Ugyanitt szerepel Ronald Harrison The Black Christ c. 1962-es festménye. Mind az alkotó, mind a festmény élete érdekesen alakul.
** Eredetileg Miguel Hernández-verseket szántam ide (García Lorca, bika, erőszakos halál stb. miatt), de most nem fog menni.
20 éve (1989. 09. 13.) halt meg Ratkó József költő.
Ratkó József IGYEKVŐ
Igyekvő koraőszi Nap, győznöd kell még erővel, fénnyel. A szőlőtőkék tőgyei hadd dagadjanak. Feléd fordul a napraforgó, szégyene, sárga csillaga lángol – tégy igazat! A hideglelős kukoricaszárak ne borzongjanak. Szél legel egy fához kikötve; oldd el – hadd húzzon ördögszekeret. A hajnal sápadt szájaszélét pirosítsd! Fegyvertelenek vagyunk; a havat köpködő, fagyot fúvó sárkánnyal majd vitézül verekedj!
… Csóválja ágát a bokor, meglapul, reszket boldogan. Szeretne játszani velem, mert én is gazdátlan vagyok.
Szájába fogja a szelet, elejti, utána kap. Rám néz okos kökényszemével, megszagol, kezemre nyalint.
De most nincs kedvem játszani. Homlokom megkövesedett; szemem, mint régi szobroké, nézi az időt s könnyezik.
Felfordult az eddigi rend és új csoportosulások bukkannak fel, írod, kedves Theofilusom. Leszámítva, hogy " semmi új dolog nincs a nap alatt", valóban figyelemre méltó dolgok történtek, amire a magam fajta ember nem annyira azért néz, mert újak lennének, hanem azért, mert a hirtelen változások mindig a legfélelmetesebb hazugságokkal járnak együtt, amelyeket elfogadni és követni nem vallana bölcs emberre. A régi diktatúra helyére a társadalom minden egyes rétegét képviselő pártok léptek: tucatnyi párt pedig jobbnak és balnak, konzervatívnak vagy liberálisnak tünteti fel magát, néha-néha még két-két fogalmat maguk előtt tolva: a nemzetit, a keresztényt, a szocialistát és a mérsékelt-radikálisat. Maradjunk az egyszerűség kedvéért az eredeti kettőnél. Mondjuk azt, amit a demokráciából a diktatúrába -csak a vak nem látja- hajló Amerikában régóta mondanak: maradjunk a konzervatívnál és a liberálisnál. Jól tudod, hogy az én szóhasználatomban egyik sem fér el igazán, mert a konzervatív számomra a diktatúrát idézi vissza, a liberalizmus pedig az anarchiát. A két irányzat csak e két végletesség szelidítettebb változata e földi kényszerpályán. Kérded, mi a véleményem a konzervatívizmusról. Szelídített diktatúra az, melyben a katonaság helyét a "szokás", a "hagyomány" váltja föl. . . . A legjobban azért viszolygok a konzervatizmustól, mert féktelen büszkeségre nevel. Büszkének lenni arra, amibe beleszülettünk, kaptuk, amiért a kisujjunkat sem kellett megmozdítanunk. Jó korán ráébredtem Pállal "Mid van amit ne kaptál volna? Ha pedig úgy kaptadm mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?" És ha még Istennel dicsekednének és Isten igéje volna ama bizonyos hagyomány, melyet a konzervatizmus oly féltve őriz és ápol. DE valamiféle emberi babona, torz szokás az, melybe oly görcsösen kapaszkodnak... Bálványok gyára ez az eszme, nem tanácsolom a jobbra érdemes emberiségnek, s benne neked sem, jó Theofilusom, hogy ilyesféle "jobbra" tartsál. Netán liberális lennék ily módon?- vetnéd most közbe, ha szóban vitatnánk meg a kérdést. Távol legyen! Ugyan, hogy diktatúra ne legyen, liberalizmusra van szükség, de az emberek nem csak a rosszban kifogyhatatlanok, hanem a jó eltorzításában is. A liberálisok vaksága abban áll, hogy azt hiszik, ha mindent megengedünk, az a liberalizmus. A mi Urunk így mondta: " Ha megismeritek az igazságot, az igazság szabadokká tesz titeket." Csak az igazság megismerése és követése ad igazi szabdságot. Minden másfajta szabadság csak az anarchia melegágya, melyből a szabadságra oly igen éhes emberek fejveszve menekülnek majd a konzervatizmusnak álcázott diktatúra karjaiba. . . .
Ide nem jutottam el, sajnos, pedig készültem. Már nézegettem a szállásokat, amikor elképesztő sérüléseket szenvedtem. Pl. majdnem kivertem a bal szemem teregetéskor az egyik ruhám pántjával. És ne tessen kinevetni!:-)
Arról jött, onnan érkezett, ahol még józanul énekeltek a jegenyék - Őszintén, tisztán. Nem úgy, mint álnok részegek. Az álmok józanságát hozta. Itt volt, tanított jóságot, szépet, mert becsülte ezt a népet. Az élet természetességét versekben ragozta, akár a homokra hulló eső, akár a térdeplő bodza. Az ember mindenből tanul. Például a lépteiből, ahogy elment. Ezt teszed te is meg én is. Mégis: miért maradtunk félszegek?
***
Törő István: Azokért, akik oda küldték
V. M. emlékére
Aki a szerelmet megszolgálta csupán az időt veszítette, tanítgatta szárnyat bontani a fecskéket, s úgy ment Keletre, léte akár egy kacskaringó, elcsavargott bokortanyákban, száz ifjú futó sem érte utol a megalkuvást az agyában,
mennyi homokdomb, akáctüske szúrta fák sebét tapogatva, érintése ahogy ott maradt korán, egy piktor sem alkotta, mint a diákot, ki elszavalta, "a kajla tehénkék bánatát", tüzes napját ki beosztotta, nem fogta vissza a gyertyaszál,
mely úgy világolt, mint a nádas, s azokért, akik oda küldték, hogy ipart kerítsen, zörgő gépet, s egyenként húzott ki minden tüskét -
miért tudott hát népi nyelven? tirpákul, rácul és cigányul, aki mindig másokért beszél magáról már mindent elárul, a honatyát ma megfenyíti társa, tudálékos kis pártja, ha nem siet fékezni nyelvét, hogy rájöhessen az igazságra,
ki oda küldte, hogy tegyen érte, hogy szavazzon és úgy szavazzon, mint a tanító, ki övéi közt is túllépett honatyai rangon, áldott idő fogd vissza magad, az ércek holtnak, még csengenek pór tanyák fölött, hol visszatért a szegénység, s rémként ott lebeg.
Huh, érzékeny húrok. Elmondom. Cédulka. :-) 1989 őszén kaptam ezt a dupla Pink Floyd koncertlemezt. Hm, épp húsz éve. Ma is rejtély számomra, hogy miként juthatott el hozzám akkor és főleg oda. Tudom, hogy konkrétan hogyan, de mégis megmagyarázhatatlan. Csak jóval később értettem meg, hogy mit is kaptam, akkor alig voltam 15 éves. A szöveget nem értettem, de a zene... Elvarázsolt. :-) Később persze lett (vettem, kaptam) több albumom is tőlük, másoktól (Dire Straits, Deep Purple, Led Zeppelin, Stones, Yes, stb.). Lemezek, agyonmásolt, nyikorgó, recsegő kazetták, majd eredetik, CD-k. De ezt a Floyd-lemezt kincsként őrzöm. Íme, és az első két szám:
-
Az én nemzedékemet nem fenyegeti a visszatérés szomorúsága - nincs hova visszamennünk. Néha úgy tűnik, csak beülök egy autóba, és elindulok Pavlovszkba, a pályaudvar megnyitásának a napjaiba (akkoriban olyan sivárak és levegőtlenek voltak a parkok), azokra a helyekre, ahol egy vigasztalan árny keres engem, de aztán eszembe jut, hogy ez lehetetlen, hogy nem kell berontani (ráadásul egy benzines bádogdobozban) az emlékezet lakóházába, hogy semmit nem fogok meglátni, hogy csak letörlöm azt, amit most olyan tisztán látok.
Egy, a világ híres múzeumait bemutató könyvben bukkantam rá Jane Alexander munkájára. Ugyanitt szerepel Ronald Harrison The Black Christ c. 1962-es festménye. Mind az alkotó, mind a festmény élete érdekesen alakul.
