Sziasztok. Keresem a Marillion-Out of season 2009 weekend dvd kiadványt. Ha valaki tudna ebben segíteni,hogy hol/honnan lehetne beszerezni/megrendelni akkor azt megköszönném! Üdv.minden rajongónak!
A Fish-korszak lemezeit ismertem, és értékeltem, nem lelkesedtem, de néhány részletüket kiemelkedőnek éreztem (főleg a Misplaced childhood-ról).
Azután azt hittem . mert azt olvastam-, kivált az együttes lelke, aki az izgalmat vitte bele. Igy nem is nagyon törődtem a második korszakukkal. Azért az bennem maradt, hogy a gitáros meg a billentyűs olyan érzékenyen játszik, hogy mégis ismerni kéne, mit csináltak a későbbiekben.
Azután valahogy , már a neten elkezdtem hallgatni néhány újkori koncertjüket. És kis érés után - lenyűgözött. Akkor lettek igazán jók, Hogarth-al. PL. a Neverland, a Strange Engine és a többi. Rothery pedig teljesen egyedülálló gitáros, és ő is a második korszakban teljesedett ki.
Nálam már vagy egy hete Marillion szól. Aki ismer (kevesen lehetnek már itt - már hosszú évek óta nem írok zenéről), tudja, hogy nem ma kezdtem a progrock műfajt, amiről a műfajban nem tudok, arról nem is nagyon érdemes tudni. De a Marillionnal melléfogtam, bevallom. Úgy voltam vele, hogy a korai - egyébként jó - lemezeik alapján elkönyveltem egy másodvonalbeli együttesnek, amely ugyan jó, de mégsem annyira jó, hogy a legnagyobbak közé tegyem. Ugye, nekem már maga a műfajuk, a "neo-prog" sem eléggé jó, hiszen az is egyfajta utánérzést sugall, még jó ha nem utánzást, és én inkább a komolyabb progrock műfajokat szeretem. Szóval annak idején a harmadik lemezüknél abba is hagytam a Marilllionozást.
De ezt akkor rosszul tettem. Most egy hete valahogy gyanút fogtam, vagy kíváncsi lettem, hogy mit csináltak még... hátha valami jó is kisül belőle. És kisült. Sorra hallgatom a lemezeiket, és bizony némelyik jobban tetszik, mint az első háromból bármelyik. Nem mondom, hogy az újak közül mindegyik jó lemez, vannak gyengék is. De mások meg nagyon ott vannak. Pl. a "Marbles"-en eszméletlen jó számok vannak, a "Neverland" hallgatását egyszerűen nem tudom abbahagyni, órák óta (és ebből napok is lesznek ahogy magamat ismerem). És bár általában a Pink Floydhoz (!), meg nem is tudom, még melyikhez szokták őket hasonlítani, de nekem az volt a benyomásom, hogy a Van der Graaf Generatorhoz hasonlítanak a legjobban - ha van értelme a hasonlítgatásnak. Csak ugye, a VdGG a végére már (nagy örömömre) elment egy igen absztrakt zene irányába, és a Marillion azért ennyire nem, bár az ő zenéjük is modernebb hangzású lett. Én alapvetően az instrumentális zenét szeretem, de most a Marillionban egyáltalán nem zavar az ének. Tesz hozzá, és nem elvesz belőle, mint ahogy a legtöbb együttesnél - ez nagy dolog.
Szóval, nálam mostanában nagyon jól szól a Marillion.
Csak, hogy éledezzünk! Fish papa állítólagos utolsó turnéján (műsoron a teljes Misplaced) az a Lazuli az előzenekar, ami az utóbbi évek egyik legizgalmasabb prog-zenekarává nőtte ki magát. A közelünkben Bielsko Bialában lehet elcsípni a duót november elején.
Sziasztok! Hajdan én is csevegtem itt veletek, igaz más néven(Lothian).
Azt szeretném kérni az érintettektől, hogy hozzájuthatnék-e a 2004-és krakkói koncerten és koncert után készült fotókhoz.
Én is jelen voltam, mint "navigacije", azaz figyeltem a térképet, gps híján.
Előre is köszönöm a segítséget, ha még jár erre valaki...
"Special guests on this album are the singer Steve Hogarth and guitarist Steven Rothery, members of the English band Marillion, who embellished the album with lyrics and songwriting of high artistic value. The disc ranges from pinkfloydian atmospheres to most symphonic progs traits with great escapes of keyboards and guitar solos, where the sweetness and melody are the masters. It surely reaches the pinnacle of the current career of the Roman group. In addition, the collaboration between one of the most important bands of international Prog, Marillion, and the Italian band RanestRane (a unique event in Italian prog) definitely brings the band to a different level than it has ever happened in recent years to current and contemporary artists."
Azért a régi/új gitáros ezerszer jobb, mint Frank Usher volt. Én a mostani koncerten éreztem először azt, hogy a zenészek ha nem is egálban voltak Fish-sel, de legalább egy ligában szerepelnek, nem külön osztályban (igaz, nálam a Fellini Days turnéval debütált Fish élőben, és az akkori társaság sokkal különb nevekből állt, de a zenei anyag nem hagyta, hogy ez érvényesüljön). És nekem az új album is tetszik, bár sokmindenben egyetértek Luluval. A Raingods óta (én azt nagyon szeretem) a legütősebb anyag.
Jó az új Fish (A Feast of Consequences), de ezért nem annyira, mint amit a PA-s 4,17 pont sugall, pláne hogy ez a mutató sokkal jobb, mint bármely másik albumáé. A Feast szerencsére a 13th Starra egyáltalán nem hasonlít, ám sajnos a Vigilre sem. Szerencsére nem olyan monoton és unalmas, mint a Fellini, ám sajnos nem is olyan karakteres, mint a Sunsets. Nekem nagyjából ugyanúgy tetszik, mint a Field, és jobban, mint a Raingods, a Suits vagy az Internal. Tetszik a koncept-jellege, az egységessége.
Kifejezetten jól indul (Perfume River, All Loved Up), de aztán picit leül, ellaposodik, majd a közepe (a The High Wood első három dala) ismét elég erős, onnantól pedig – a szerintem remek Other Side of Me kivételével, és leszámítva az elektromos hegedűt is – ismét túl egyhangú és izgalommentes. Szóval a hangzásban, témában ugyan egységes, ám színvonalban hullámzóbb a kelleténél.
A 13th Staron már éreztem azt a dolgot, ami ott nem is különösebben érdekelt, lévén az az album a többihez képest úgy borzalmas, ahogy van; szóval azt, ami sajnos itt is határozottan jelen van, itt viszont már zavar, és ami szerintem valamennyire mindig is jellemző volt a szóló Fishre: az ének túlságosan rátelepszik a zenére. Nem hagy teret a zenének, nem hagy neki levegőt. A Feasten szinte nincsenek zenei betétek, szólók, és valószínű ezzel is függ össze a zenei izgalom szinte teljes hiánya. Erről az albumról szerintem ordít, hogy a szövegbeli mondanivaló sokkal kidolgozottabb, ihletettebb, és ezáltal sokkal fontosabbnak is tűnik, mint a zenei. Utóbbi csupán hű csatlósa, untermanja az előbbinek. Kár, mert ehhez az igen erős szöveghez erősebb, izgalmasabb zene is dukálna.
Szerintem egyébként az van, hogy emberünk sokkal jobb zenészeket érdemelne, mint akik 1990 óta voltak és vannak neki – lásd a Fish-érás Marilliont, vagy az egy-egy dal erejéig összehozott társulásait.
Nagyon jó lett az új album, a Marbles óta a legjobb.
Jó, mondjuk azóta sorlemezként csak a - saját magukhoz képest - gyalázatos Somewhere, és a Marbles-vonalat követő, szerintem abszolút korrekt, de azt a szintet el nem érő Happiness jött ki.
A Sounds That Can't Be Made is merítkezik a Marblesből, ám alapjában mégis az Anorak előtti, kilencvenes évekbeli, "hagyományos" hangzáshoz tértek vele vissza. Talán ettől a kettős hatástól sikerülhetett ennyire jól: a rájuk korábban jellemző dalszerkezetek, dallamosság, hangszerhasználat, drámaiság, és nem utolsósorban karakteresség ötvöződik a Marbles lehelletfinomra csiszolt soundjával.
A Gaza ideális nyitódal, helyenként szokatlanul kemény és erőteljes, helyenként drámai, helyenként pedig meditatív, nagy mélységekben járó. Egyes részleteiben igen jól hozza a közel-keleti fílinget. Bő negyedórás, igazi progrock.
A Sounds egy tipikus kilencvenes évekbeli M.-dal. Nem túl bonyolult, középtempójú, melodikus; a végén a folyamatosan játszó szólógitár olyan nagyon marillionos, és igen tetszetős.
A Pour My Love egy - Marillion-mércével - kifejezetten könnyű darab, olyan, mintha egyenesen a Holidays-albumról szökött volna. Szerintem töltelékdal, de mint ilyen, egyetlen a lemezen.
A Power, noha a refrénjeiben igen erőteljes, igazából csak a végefelé, a katarzisában hoz igazi drámát.
Az egyik kedvencem a Montreal. Egészében leginkább a This Strange Engine-dalra emlékeztet, a középső, meditatív része pedig a Brave-re. Igazi progrock ez is, igen melodikus és összetett dal: csöndes, nyugodt részek váltakoznak a dinamikusabbakkal, a lelassulások az újabb és újabb felpörgésekkel.
Lassan, elmerengve indul be az Invisible Ink, ám egy ütős, erőteljes dal lesz belőle, a végén Rothery élvezetes szólójával.
Másik kedvencem a Lucky Man. Hasonlóan bombasztikusra írt progrock, mint (jóval) korábban a King, vagy a Splintering Heart, engem legalábbis azokra emlékeztet. Kitűnő, igen melodikus dal, és nagyon illik bele az Asylum Satellite-os gitársound.
Finom, érzékeny, felemelő dráma a The Sky above the Rain. Rothery lebegő gitártémái és Hogarth hipnotikus éneke nagyban hozzájárulnak az album lúdbőröztető befejezéséhez. Talán ebben a dalban érhető leginkább tetten a Marbles hatása.
