Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
"Nincs állati energia bennük, de van erő és hihetetlen lendület, amitől nem unalmas
őket hallgatni, ami miatt én ezerszer is meg tudok hallgatni egy I Saw Her Standing There-t."
S talán ezért szeretik mások is, magamat is beleértve .-))
Az viszont vitathatatlan, hogy a dögösség inkább a Stones-ra volt jellemző. Szabolcs a hamburgi időkben rögzített koncertfelvételt említi a B. keménysége kapcsán, de ezt alapul véve a Stones korai koncertfelvételeit lehetne csak összehasonlításul felhozni, ahol Jaggerék jóval keményebben szólnak, mint a stúdióban. De ez különben is jellemző a beat együttesekre : élőben erőteljesebbek, átütőbbek.
Ami a the Doorst illeti, bár első lemezük valóban 67 januári keltezésű, azért a dalok java már jóval korábban megvolt (jutott is későbbi lemezekre), s ha példa kell arra, hogyan lehet (és kell) a költészetet a rock zenével társítani, Morrisonnál alig akad jobb személy. S mellesleg a banda már az első lemezén is úgy építette be az orgona hangzást a számaikba, ahogy talán senki más (azóta sem), s ettől (is) szólnak úgy a dalok, mintha egy ódon, de mégis modern világban lettek volna megkomponálva.
A Stones-tól pedig érdemes meghallgatni a 64 januári I'm a King Bee című dalt, hogy érdekes hangszerelési megoldásokat véljünk felfedezni....
"Nem a (hangszeres) felállásról van szó, hanem a hangvételről meg a számokból eredő (állati!)energiákról. Ezt speciel valóban nem nagyon találod meg a Beatlesnél, de más, korabeli zkrnál sem."
Ez igaz, mert alapvetően a Beatles nem erről szól.
De ha megnézed az egykori koncertfelvételeket, azért láthatod (a közönség reakciójáról is), hogy volt bennük erő.
Azért a számokat hallgatva olyat sugároznak az énekesek, amit más zenekarnál nem lehet megtalálni. Nincs állati energia bennük, de van erő és hihetetlen lendület, amitől nem unalmas őket hallgatni, ami miatt én ezerszer is meg tudok hallgatni egy I Saw Her Standing There-t.
"Szerintem a fiúk már a Baby It's You-ban megcsillantottak valamit nem hétköznapi képességeikből. Nem ők írták a nótát, de remekül feldolgozták, jobb mint az eredeti. A középrészben az eredeti felvételen elektromos orgona-szóló hallható, amit ők gitár+metallofonnal(Molnár Gábor szerint)helyettesítettek - pazarul."
Azt ők találták, ki, nem a Martin?
Aztán a Till There Was You milyen jól megcsinálták! Az eredeti az valami Németh Lehel-style volt, gicses bossanova-féleség.
Szerintem a With the Beatles-ben lejátszott saját számok már elütnek az átlagtól, pl. a Don't Bother Me, Not a Second Time - itt már bonyolultabb akkordmenetek vannak; persze a következő áttorés a Things We Said Today, And I Love Her, If I Fell...
Nem a (hangszeres) felállásról van szó, hanem a hangvételről meg a számokból eredő (állati!)energiákról. Ezt speciel valóban nem nagyon találod meg a Beatlesnél, de más, korabeli zkrnál sem.
Ld. pl It's all over now, I want to be loved, Stoned, 2120 Michigan Avenue, I just wanna make love to you, Everybody Needs Somebody to Love és sokan mások.
Szegény Beatles ha akart volna sem tudott a korai időszakban versenyezni a Doors-szal két ok miatt: 1.) A Doors Amerikában alakult meg 1965-ben. 2.) 1967-ben jelent meg az első lemeze.
Ami a Stonest illeti: nem emlékszem '63-'65 között olyan sok Stones számra amely eltér a szokásos öttagú bandák alapfelállásától (szólóénekes+szájharmónika, szólógitár, gitár, basszusgitár, dob). Tudsz néhányat említeni?
A Beatles-szel kapcsolatban egy hete tettem fel itt a topicban egy körkérdést. Itt az ideje, hogy én is válaszoljak a saját magam által feltett kérdésre. Szerintem a fiúk már a Baby It's You-ban megcsillantottak valamit nem hétköznapi képességeikből. Nem ők írták a nótát, de remekül feldolgozták, jobb mint az eredeti. A középrészben az eredeti felvételen elektromos orgona-szóló hallható, amit ők gitár+metallofonnal(Molnár Gábor szerint)helyettesítettek - pazarul. Főleg sztereoban szuper, ahogy a két hangszer a két hangszóróból tökéletes összhangban hallható. S ez csak a kezdet volt!
Off: A Stonest hadd védjem meg. Azon a lemezen (Sticky Fingers) amelyen a kezdő dal a Brown Sugar, mind a 11 szám különböző stílusú és mind remek a maga nemében, olyan húzásokkal, mint például a japán zenei hatás a Moonlight Mileban. Szvsz az egyik legjobb Stones LP.
Az a bizonyos elementáris erő a Beatlesben is megvolt, lásd a hamburgi koncertfelvételeket (Star Club), ahol olyan Long Tall Sallyt meg Talkin' bout Yout nyomnak, ami a Stones korai lemezein sincs meg (talán az első Stones-album Caroljához hasonlítható). A Beatles mögött azonban olyan menedzsment működött, amely ezt a kemény hangzást- Martin vezényletével - megszelídítette. A Beatles ezt hagyta, mert inkább lemezt akartak és sikert, minthogy fejest ugorjanak az ismeretlenbe - ki tudja, ez a kemény hangzás milyen fogadtatásra lel? Aztán amikor a Beatles már futott és működött, jöhettek Jaggerék a kemény tónussal.
Mr. Cyber-nek igaza van.
Ha meghallgatod a korai Stonest, akkor az elementáris erő, amiről te beszélsz, az nagy mértékben felefedezhető a dalaikban. Sokkal inkább, mint a Beatlesnél. A gombafejűek közül leginkább Lennon volt, az akire, az elementáris jelző egyáltalán ráillett, de még ő se volt egy Jagger ebből a szempontból.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a B. dalok nem harmonikusan letisztultak, tökéletesen megkomponáltak -- csak épp az az állati düh nincsen bennük, ami a Stones daloknak annyira a sajátja.
Hallgasd meg e tekintetben az Under my Thumb című Stones dalt. Ez egy illuszris példa arra, milyen -- nincs rá jobb szó -- dögös tud lenni egy szám anélkül, hogy fülsértő lenne a dallama, vagy élvezhetetlenül kemény lenne.
Eszementen jó szöveg, eszméletlen jó ének, hihetetlenül jó dallamvezetés és hangszerelés. A mai napig beleborzongok, ha meghallom.
Talán e dal a korai Stones eszenciája is egyben...
Amit mondasz, szerintem a korai Rolling Stonesra sokkal inkább jellemző. Nekem a fiatal Mick Jagger arrogáns, lázadó énekstílusa sokkal meggyőzőbbnek és hitelesebbnek tűnik. És a dalok hangszerelése is sokkal erőteljesebb volt, mint a Beatlesnél.
"De csupán a vita kedvéért: a The Beatles mennyire játszott igényes zenét, mondjuk az első periódusában, úgy a Help!-ig?"
Attól függ, mit hívunk igényes zenének.
Ha úgy vesszük, nem az apró részletekig kidolgozott számok és hangszerelés volt az, amit megvalósítottak.
Nekem a korai Beatles-felvételekben az a tiszta, elementáris erő, ami az énekükből jön, az fog meg, és amiatt tudom sokszázszor meghallgatni.
Valamitől nagyon tiszta, őszinte előadásmód volt minden Beatles-felvételen. Sosincs az a rossz érzés, hogy már megint egy igénytelen előadó.
Akkor bocs. Az újság a Népszabadság volt és azért gondoltam, hogy Te lehettél, mert a cikknek jelentős Beatles vonatkozása is volt egy ELO lemez kapcsán. Még egyszer bocs. Annyit még hozzáteszek a "populáris" témához, hogy szerintem semmi lenéznivaló sincs egy jó popzenében. Ihletetlen progresszív zenét írni sokkal könnyebb, mint egy jó popdalt.
szunce:
"a The Beatles mennyire játszott igényes zenét, mondjuk az első periódusában, úgy a Help!-ig? (az alap akkordokkal, és a többnyire dob-gitár felállással, akkor, amikor sok más együttes ennél jóval több hangszert használt már, jóval bonyolultabb hangzást előállítva--akár a már említett Stones vagy éppen a the Doors.)"
Abszolút egyetértek. Nekem a korai Stones sokkal jobban bejön, mint a Beatles. Aztán később a Beatles egyre jobb és érdekesebb zenét játszott, a Stones viszont egyre inkább elfáradt (lásd az olyan unalmas standard-rock'n'rollok tömkelegét, mint a "Brown Sugar"). Utána a Stones csak jóval később talált ismét magára, amikor elkezdtek modernebb zenéket nyomni, mint pl az "Undercover Of The Night" vagy az "Emotional Rescue".
Szerintem a U2 valóban igényes zenét játszik. A Joshua Tree pedig tényleg fantasztikus album.
De csupán a vita kedvéért: a The Beatles mennyire játszott igényes zenét, mondjuk az első periódusában, úgy a Help!-ig? (az alap akkordokkal, és a többnyire dob-gitár felállással, akkor, amikor sok más együttes ennél jóval több hangszert használt már, jóval bonyolultabb hangzást előállítva--akár a már említett Stones vagy éppen a the Doors.)
Még mielőtt kapnám a fejmosát, ettől még nagyszerű dalokat írtak a fiúk!!! Ez kétségtelen!
Most csupán az igényességről essék szó tehát-- a szó valódi értelmében, s félretéve a kettős mércét.
"Kérdés, mit nevezünk befogadhatóbbnak. A Doors szerintem semmivel sem kevésbé
befogadhatóbb, mint a Beatles."
Számodra lehet. de itt nem egy személyről van szó, hanem az emeberekről általában. Ha a befogadhatóság ennyire egyértelmű, akkor legalább annyian rajongtak volna anno aThe Dopors-ért, mint a the Beatlesért. Mint ahogy nem így történt. A befogadhatóság fokmérője abban határozható meg, hogy egy adott zenét mennyien képesek elviselni, kedvelni, élvezettel hallgatni -- anélkül, hogy zavarná őket. Elég szimpla tehát. Pl. van egy jó Jazz együttes, amit én komálok s még rajtam kívül még néhányan, de mondjuk száz emberből 95 kirohan a szobából, ha meghallja, akkor evidens, hogy ez a zene kevésbé befogadható. S ezt alapul véve, ha felteszek egy Lennon dalt, s 95 azt mondja rá, hogy igen, ez kellemes, jó, tetszik (és egyéb pozitív jelzők), akkor látható, mi is a befogadhatóság a gyakorlatban.
A két zene számomra egyaránt kellemes, de a töbség számára nem az.
"A dallamvilág, a kerek melódiák miatt (a la McCartney) én nem
neveznék egy dalt se befogadhatóvá avagy populárissá. "
Lennon pont ezen ismérvek alapján kritizálta McCartneyt, azért mert a tömegnek játszik, kommersz zenét. S erre jött a McCartney válasz egy dalban...Szóval ezen karakterjegyek igenis befogadhatóvá tesznek egy-egy dalt. Ha nem így lenne, a slágergyártók nem törekednének folyton folyvást jól dúdolható dallamok produkálására....
"A hatvanas években ugyanúgy volt píár és marketing, csak Magyarországon nem beszéltek
róla, mert nem tudták, mi az. Éppen ezért mihozzánk csupán a körítés, az általad forradalmi
gondolatoknak és nemes eszméknek nevezett frázisok jöttek át. A marketing nem."
Lehet. De a dalok másról szóltak. Más volt a szöveg s más volt a mjuzik.
Ha meghallgatod a hatvanas években íródott dalok zömét, az eszmeiség a forradalmiság jelen volt bennük-- mégha csak frázis szintjén is. Aztán nézz meg egy mostani slágerlistán tanyázó együttest, s vesd össze a dalok tartalmát a két érából.
S ha igaz is, hogy Lennonék pénzt akartak csinálni a zenélésből, a végterméket nézve nem kommersz árut hoztak létre. A lényeg ugyanis a mit s nem a miért, mi célból.
Másképpen szólva: nem az a lényeg mi célból írtad a dalt, hanem, hogy jó legyen.
"Észre kell venni, hogy a zene megváltozott, s megfosztva a forradalmi gondolatoktól, a nemes eszméktől, ma már igen gyakran a meggazdagodás eszköze csupán." - Nem hiszem, hogy ez a Beatles korában másképp lett volna. Hogy is mondta Lennon? "Komálom a pénzt, a hírnevet, Amerika meghódítása volt a legjobb".
A hatvanas években ugyanúgy volt píár és marketing, csak Magyarországon nem beszéltek róla, mert nem tudták, mi az. Éppen ezért mihozzánk csupán a körítés, az általad forradalmi gondolatoknak és nemes eszméknek nevezett frázisok jöttek át. A marketing nem. Pedig a Beatles is meggazdagodni akart, Jaggerék is, Morrison is - dehát ez nem is olyan nagy baj :)
Kérdés, mit nevezünk befogadhatóbbnak. A Doors szerintem semmivel sem kevésbé befogadhatóbb, mint a Beatles. A Beatlesnek ellenben szerintem az összes többi zenekarral szembeni nagy előnye, hogy folyamatosan tudott váltani, megújulni, újabb és újabb ötleteket, hangzásokat kitalálni. A dallamvilág, a kerek melódiák miatt (a la McCartney) én nem neveznék egy dalt se befogadhatóvá avagy populárissá.
Persze ha a Beatles is harminc éven át létezne, lehet, hogy egy idő után elfogyna a szufla.
A Stonesnak szerintem a hetvenes években, a Sticky Fingers után jött el a fénykora. De ez csak OFF.
Vitába szállnék. Ismerem a U2-től a Joshua Tree-t + sok mást és az Aerosmith sok albumát is, mégsem mondanám rájuk, h igényes zenék. (Az Aerosmithtől a Get a Grip-et azért bírtam. :-) )
De nem igazán igényes egyikük sem szerintem, 1-1 általuk bevezetett klisével (hangzás v szám-felépítés, afféle stílushűség) operálnak, mindig ügyelnek arra, h ha belehallgatsz bármelyik lemezükbe, azonnal tudd, h az egy U2-lemez.
Soha nem éreztem sok tartalmat ezekben a zenékben. Csilivili, nagyon U2-s, vérprofi, de aztán úgy átmegy az emberen.
Tudok ellenpéldát: Björk. Szenzációs dolgokat művel a kis hölgy! És állandóan megújulni képes úgy, h közben vmennyire tartja magát a stílusához. Ez a legújabb anyaga is kitűnő. Na de ez itten offtopic, úgyhogy be is fejezem.
A populáris nem, a kommersz viszont degradáló jelző. Az előbbi jelentése (átfordítva) népszerű, ill. más értelemben, könnyen befogadható; míg az utóbbi valami olyasmit jelent, hogy az üzleti szempontokat szem előtt tartó. Na most a B. -re ez utóbbi nem volt jellemző. Viszont kétségtelen, hogy még a kései korszakukban is jóval populárisabb (értsd: befogadható) zenét játszottak, mint a hatvanas évek más nagy együttesei. PL. The Doors, vagy a Stones.
Észre kell venni, hogy a zene megváltozott, s megfosztva a forradalmi gondolatoktól, a nemes eszméktől, ma már igen gyakran a meggazdagodás eszköze csupán. Ennek ellenére még léteznek együttesek -- ha nem is nagy számban -- melyek igényes zenét játszanak, anélkül, hogy túlságosan kommerszek lennének. Ld. U2 pl.
( akiknek a Joshua Tree c. albumok a könnyűzene 50 legjelentősebb albumai között biztos, hogy ott szerepel)
A korai Beatles-t szerintem nyugodtan "lepopulárisozhatjuk", mivel mindegyik szám rádió-barát. Sokkal inkább, mint amennyire a késői Queen "megalkuvó". Ez utóbbiról a népszavában olvastam egy bizonyos B.Sz. irásában.
Mindig tiltakozom, ha valaki a Beatlest "lepopulárisozza". Az I Am The Walrus felvételénél a Beatles átlépte korábbi önmagát, ez volt a szám, amikor a szülőknek kezdtek kétségei támadni affelől, hogy jó-e a gyereknek, ha Beatles-lemezt kap karácsonyra. A folyamat már a Revolver körül elkezdődött, onnantól fogva nem lehet a Beatlest populárisnak nevezni.
Más: épp tegnap hallgattam a Wathcing Rainbows c. számot, és mintha a u2-t hallottam volna... Tökéletetes "ezredfordulós fíling" 1969-ből. Talán ezért is nem dolgozták ki.
Ja! Megvan valakinek a Sárga Tengeralattjáró vagy a Give Me Some Truth dvd-n? Elvileg méltányos áron lehet kapni őket, de még nem vitt rá a lélek, hogy megvegyem bármelyiket... érdemes?
