Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Én így tudom, több forrást is felhasználva. Egyébként teljesen emlékezetből írtam, a B. Bibliát régen olvastam.
Természetesen szívesen veszem, ha kijavítasz, ha elmondod a te verziódat.
1967-ben hunyt el. Halálának oka öngyilkosság volt, bevett rengeteg gyógyszert, nyugtatót, és ráivott. A miértekre én speciel sajnos nem tudom a választ, emlékezeteim szerint az egyik ok, hogy 1967-re a tagok nyíltan kimondták neki, hogy elegük van a turnékból, belefáradtak; ők inkább a stúdióban szeretnének dolgozni. Ez azzal járt, hogy Brian a háttérbe szorult, miert már a stúdiómunkákhoz nem volt rá különösebben szükség. Minden már ment abban a megolajozott menetben, amit ő indított el. Talán az az érzés is okozta az elkeseredettségét, hogy ő már nem is játszik szerepet a Banda életében, "már nincsen rá szükség".
A másik ok, hogy hogy Brian homoszexuális volt, és John szimpatikus volt neki, de John - a maga modorában - ezt elutasította.
Krisztofer! A lista, amit közöltél, szomorú. Egy dátumot elírtál: Epstein 1967-ben halt meg. Mindegy, a közös gyász fontosabb, mint az én szőrözésem. Ne haragudj.
Tegnap este a Bridge FM-en a Lemeztár Fantomjában volt egy szám George-tól, a 'Life It Self' (legalábbis így írták ki a honlapon). A mv.-szerkesztő, László-Bencsik Judit ezzel búcsúzott tőle. Ez egy nagyon szép gesztus volt, mint ahogy a dal is.
Nagyon sajnálom én is hogy meghalt!:(
Olyan érdekes hogy a txt azt írta egy barátjánál halt meg az újság másnap azt írja hogy a csládjánál halt meg.Hogy van ez??
Érdemes megnézni a Times honalpját, egy sereg cikk foglalkozik George-al. www.thetimes.co.uk
Egyet bemásolok, kicsit hosszú, de érdekes. Sajnos linkelni nem tudok.
beatlefan: a háttérképek nagyon jók, a másodikat már be is állítottam magamnak.
üdv mindenkinek: thesaint
a cikk:
SATURDAY DECEMBER 01 2001
Unlike their eternally youthful music, we find the Beatles also become old
BY DAVID SINCLAIR, ROCK CRITIC, AGED 45
WHEN I met George Harrison in 1990 he was friendly but guarded. There was a bitter residue to his memories of life in the Beatles where he felt that his songwriting talent had been deliberately stifled by Lennon and McCartney.
“The usual thing was that we’d do 14 of their tunes and then they’d condescend to listen to one of mine,” he said ruefully.
I was struck by how careful he was about his personal security. He hung around for ages in the doorway of his record company offices — peering intently out of the shadows — before he judged it was the moment to walk across the pavement to the safety of his chauffeur-driven car.
It was an especially cruel blow that the attack to which he eventually fell victim in 1999 came not while he was on tour or in a busy public place, but in the assumed safety of his own home.
He was a man torn between the attractions of vastly different worlds. He owed his enormous wealth and pre-eminence as a musician to the Beatles. But he disliked the razzmatazz and cocktail-party values of the celebrity circuit, preferring to spend his time pottering about in the gardens of his estate in Henley-on-Thames or hanging out in private with a few close friends.
Despite his astonishing legacy, both with the Beatles and as a solo artist, Harrison believed that in certain respects he did not fulfil his potential as a musician. The sheer scale of the Beatles’ success meant that they became isolated from the wider community of musicians, and he felt that he missed out on opportunities to play music for its own sake.
Although he found solace and inspiration with his superstar companions Bob Dylan, Tom Petty, Jeff Lynne and the late Roy Orbison in the Traveling Wilburys, Harrison became an increasingly reluctant participant in the rock ’n’ roll circus.
“My ideal situation would be to play in a proper, driving big band, like the old Cab Calloway Band,” he told me. “I’d love to play somewhere that people can go along, maybe dance a bit or whatever, but where the emphasis is on enjoying the music rather than being in awe of some superstar mob on stage. I’d like to play the Holiday Inn in some out-of-the-way place. Somewhere where your myth and your past is not attached to what you’re doing now. Like we did before we were famous. I’d tour again if it wasn’t such a big deal.”
It was typical of Harrison’s quixotic nature that when he was eventually persuaded to make a rare concert appearance at the Albert Hall, London, in 1992 he did so on behalf of the Natural Law party, an organisation that contested that year’s general election with a manifesto promising, among other things, a tax rate of 10 per cent and “complete knowledge of the experience of Yogic Flying”.
Perhaps Harrison is flying somewhere now. I certainly hope so. For me and doubtless many others who belong to the ageing generation of baby boomers for whom the Beatles were little short of deities, his death is like a slap in the face.
We already knew from the awful fate that befell John Lennon that the Beatles were mortal. But now we discover that, unlike the eternally youthful sound of their music and the boyish images that remain in our hearts, they can also become old and frail and terminally ill. Now two out of the four have gone, and you can take all your Limp Bizkits and Oasises and Eminems and all the others and pile the records they have sold up in mountains that reach the sky, and still the pop world remains a sadly diminished place today.
Although it was always Lennon and McCartney who walked off with the bouquets, Harrison was the special Beatle. He was known as the Quiet One, to which one might add that he was also the sensitive one, the thoughtful one, the shy one, the spiritual one, the dignified one and ultimately the most interesting one.
To begin with, he was simply the cool one. Usually standing slightly apart, with his large-bodied Gretsch or Rickenbacker guitar held exactly parallel with the ground, he carved out his distinct mystique away from Lennon and McCartney.
Clearly the most gifted guitarist in the group, he played economically, elegantly and always distinctively. But he was too self-effacing ever to become a player in the guitar-hero mould. Indeed, having written the sublimely taut riff of Taxman, he turned over the solo in that song to McCartney. Similarly, having agonised for hours over the solo to another of his compositions, While My Guitar Gently Weeps, he eventually invited Eric Clapton to play it on the recording.
Although he instinctively performed best as a team player, that did not prevent Harrison from blossoming into a songwriter who was virtually on a par with Lennon and McCartney by the time the Beatles split.
Harrison’s open attitude to new ideas was a mixed blessing. His fascination with the culture of India led to the Beatles adopting the Maharishi Mahesh Yogi as their “spiritual adviser”, one of their more ridiculous escapades in retrospect.
By the same token his patronage of Indian music had an incalculable influence on later generations of Western music fans. The live album that he masterminded, The Concert For Bangladesh, which topped the British chart and reached No 2 in America in 1972, began with 17 minutes of sitar music, an exercise in bridge-building that undoubtedly led the way to the huge interest in “world music” that has developed since the 1980s.
His dry, Liverpudlian humour never deserted him. As he was being carried into the Royal Berkshire Hospital two years ago suffering from multiple stab wounds, somebody asked him whether he had recognised his assailant. “The man certainly wasn’t auditioning for the Traveling Wilburys,” Harrison replied, without missing a beat.
Nem ünneprontásképp - amúgy a hamarosan kijövő CD-nek nagyon örülök! - de azért tegyük hozzá, hogy ezen infók forrásai kivétel nélkül pletyka- és bulvárlapok. Olyanok, mint pl itthon a Mai Blikk és társai. Az angol szöveg tele van ilyesmikkel: "egy XY-hoz közeli forrás szerint", "egy forrás nyilatkozta az újságnak" és társai.
Az egyik ilyen újság írta egyébként szeptember körül, hogy George Indiában szeretne meghalni, hogy a lelke Krishnán keresztül azonnal a mennybe jusson. (!!!)
Friss - és ellenőrzött! - Beatles-hírekre továbbra is a Beatles News Briefs a legjobb (angolul van mondjuk).
A News of the world-ön egyébként már a "SO IN LOVE: George with wife Olivia" kép is hamisítvány, egyszerűen rámontírozták a de Becker háza bejáratáról készült fotóra George és felesége májusi fotóját, mintha az de Becker háza előtt készült volna (egyébként Olaszországban készült az eredeti fotó).
No comment.
George Harrison hónapokkal most bekövetkezett
halála előtt egy titkos utolsó album dolgozott. Halála
előtt négy nappal néhány barátjának és családtagjának meg is mutatta az
elkészült felvételeket. Felesége Olivia és fia Dhani hamarosan megjelenteti
a CD-t, ezzel is szeretnék bemutatni a világnak: Harrison milyen bátran
tudott szembenézni a rákkal, ami végül végzett vele. George az albumnak a
‘Portrait of a Leg End’ címet adta, ezzel is kinevetve szupersztár státuszát.
A hírek szerint a zenész 25 dalon dolgozott, melyek közül néhány még a
nyolcvanas évekbben íródott, míg mások egészen újak és élete utolsó néhány
évének traumáival is foglalkoznak. George utolsó hónapjaiban igyekezett
rendett tenni dalkatalógusa háza táján: befejezte klasszikus lemeze az
‘All Things Must Pass’ felújítását és ki is adta azt, sőt a hírek
szerint további albumjainak megjelentetésén is dolgozott. Az utolsó Harrison
lemez felvételeinél a pletykák szerint olyan nagyágyúk is közreműködtek,
mint Jim Keltner és Eric Clapton.
Kedden George kondíciója
teljesen megrendült, Gavin de Becker Beverly Hills-I házába vitték egy zárt,
jelöletlen mentőautóban. A következő 36 órában sokszor nem volt eszméleténél.
Olivia és Dhani végig az ágya mellett voltak. Az egyetlen külsős Ravi
Shankar a régi jó barát volt, aki csendes dallamokat játszott szitáron.
George intravénás infúziót kapott és alkalmanként fájdalomcsillapítót
itattak vele.
A vég csütörtökön helyi idő
szerint 13:30-kor jött el (22:30 itthon). Két legjobb Krisha tudatú hívő
barátja Shayam Sudara és Mukunda csendben kántált a beteg ágya mellett, miközben
George távozott az élők sorából. 22:30-kor testét Los Angelesben
elhamvasztották. Hare Krishna szertartás szerint George egyszerű fa koporsóját
rózsavízzel hintették be, a levegőt pedig szantálfa illata járta be. Nem
volt éneklés - egy Hare Krisha főpap a Bhagavad-Gitáből olvasott részeket.
A hálál hírét hivatalosan
éjfélkor jelentették be Los Angelesben, eddigre Olivia és Dhani más repülőgépen
voltak George hamvaival. Valószínűsíthető, hogy az énekes maradványait a
Gangesz vagy az Észak-Indiában folyó Yamuna folyóba szórták szét. Ez utóbbi
szent folyó átfolyik azon a vidéken, ami George kedvenc Indiai tartózkodási
helye volt.
George Harrison mielőtt a harcát
a rákkal szemben végleg elvesztette volna, egy érzelmekben gazdag utolsó együttlétre
hívta meg egykori zenésztársait, Paul McCartneyt és Ringo Starrt. Bár
George már halálos beteg volt, a három barát találkozóját a nevetés és
a jókedvű emlékezés töltötte ki és Harrison lelkileg nagyon megerősödött
tőle. Voltak könnyek is, de mégis inkább a nevetés töltötte be az
alkalmat. Dr. Gil Lederman, aki jelen volt a találkozón így emlékszik:
„Nagyon sokat nevettek és
az egész isdőt az emlékek felidézésével töltötték. Amikor Paul és
Ringo elment, George nagyon nyugodt volt és jól érezete magát. Boldog ember
volt. A találkozó nagyon sokat jelentett neki. Az hogy ott lehettem velük,
hatalmas élmény volt. Ők voltak életem ikonjai - a huszadik század néhány
legfontosabb embere.”
A fiúk november 12-én, hétfőn
találkoztak, 17 nappal George halála előtt. Paul barátnőjével Heather
Mills-szel érkezett Londonból, Ringo pedig egy közeli hotelból jött át,
ahová napokkal előbb érkezett meg. A vacsora során a legyengült George csak
vegetáriánus ételt fogyasztott és vizet ivott. A 90 percig tartó találkozó
alatt George végig a társalgás középpontjában volt és végig egyedi humorával
mulatatta barátait. Lehet hogy közel volt a halálhoz, de nem engedte, hogy az
humorérzékét is elvegye. Az ebéd után George-ot átvitték a Staten Island
University kórházba, de Paul megvárta társa vizsgálatait és az egész estét
George-al és Oliviával töltötte. Paul elmondta Georgenak és Ringonak, hogy
testvéreiként és családtagként tekint mindkettőjükre. Georgenak nagyon jót
tett a közös találkozó, végig emelkedett hangulatban volt, mosolygott és
boldog volt. Természetesen könnyek is voltak, de főleg a végső búcsú
alkalmával. Nagyrészt azonban mindannyian úgy viselkedtek, mintha 30 évvel
ezelőtt nem is váltak volna el útjaik. Az egyik legjobb sztori, amit George
felidézett az volt, amikor Hamburgban elvesztette a szüzességét és a többiek
mind ott aludtak a mellette lévő matracon. Mikor Georgenak sikerült a
‘dolog’ mindannyian közfelkiáltással üdvözölték és hangos tapsban törtek
ki. Ezen a mai napig mindig jót nevetnek. Ez volt a találkozó tónusa – jó
kedv és boldogság. Csodálatos nap volt George számára.
Pénteken kaptam egy SMS-t. Olvasom, és hirtelen gyengének éreztem magamat: Geroge Harrison 58 éves korában rákban elhunyt. Csak ültem, és kavarogtak a feljemben a gondolatok. George, éppen most, amikor még teli volt tervekkel? Azután, ahogy el kellett fogadniom a megváltoztathatatlant, az emlékek törtek fel: első számok, és az egész fiatalkorom zenéje, melyben nagy részt kapott a Beatles zenéje...
Kis koromtól kezdve, a szülők által rengetegszer hallgattam a Beatlest, emlékszem, hogy egyszer leadták a TV1-en a Hard Day's Night-tet. Azóta is az egyik kedvenc zenész-filmem.
És George, a Beatles más szempontból is felejhetetlen marad a számomra. Kb. 10 éves lehettem, amikor hallgattam a Lady Madonna számát. Volt egy kis gyerekgitárom, és azon elkezdtem pengetgetni a számot. Biztos vagyok benne, hogy hamis volt, de ebből a félreértésből kezdődött a gitáros karrierem.
14 éves koromban kaptam egy akusztikus gitárt, és az első "szóló" amit lejátszottam, az az And I Love Her szólója volt.
Szép sorban megvásároltam a nagylemezeiket, még egy-két antikváriushoz is benéztem, esetleg a különlegességeket is megpróbáljam megvenni.
És a könyvek. Emlékszem, amikor egyszer reggelig olvastam a Beatles-Bibliát. Faltam a könyveket.
De lassan vége a gyermekkornak...
Paul-nak és Ringo-nak további kitartást!
A legszomorúbb az egészben, hogy tele volt még ötletekkel, melyet már az általatok is említett '99-es támadás is félbeszakított. Nem szeretnék ide agresszív megnyilvánulásokat írni, de szívből remélem, hogy Mark David Chapman, és az a férfi az élete végéig egy koszos, és büdös cellában fog dögleni.
