Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Érdemes megnézni a Times honalpját, egy sereg cikk foglalkozik George-al. www.thetimes.co.uk
Egyet bemásolok, kicsit hosszú, de érdekes. Sajnos linkelni nem tudok.
beatlefan: a háttérképek nagyon jók, a másodikat már be is állítottam magamnak.
üdv mindenkinek: thesaint
a cikk:
SATURDAY DECEMBER 01 2001
Unlike their eternally youthful music, we find the Beatles also become old
BY DAVID SINCLAIR, ROCK CRITIC, AGED 45
WHEN I met George Harrison in 1990 he was friendly but guarded. There was a bitter residue to his memories of life in the Beatles where he felt that his songwriting talent had been deliberately stifled by Lennon and McCartney.
“The usual thing was that we’d do 14 of their tunes and then they’d condescend to listen to one of mine,” he said ruefully.
I was struck by how careful he was about his personal security. He hung around for ages in the doorway of his record company offices — peering intently out of the shadows — before he judged it was the moment to walk across the pavement to the safety of his chauffeur-driven car.
It was an especially cruel blow that the attack to which he eventually fell victim in 1999 came not while he was on tour or in a busy public place, but in the assumed safety of his own home.
He was a man torn between the attractions of vastly different worlds. He owed his enormous wealth and pre-eminence as a musician to the Beatles. But he disliked the razzmatazz and cocktail-party values of the celebrity circuit, preferring to spend his time pottering about in the gardens of his estate in Henley-on-Thames or hanging out in private with a few close friends.
Despite his astonishing legacy, both with the Beatles and as a solo artist, Harrison believed that in certain respects he did not fulfil his potential as a musician. The sheer scale of the Beatles’ success meant that they became isolated from the wider community of musicians, and he felt that he missed out on opportunities to play music for its own sake.
Although he found solace and inspiration with his superstar companions Bob Dylan, Tom Petty, Jeff Lynne and the late Roy Orbison in the Traveling Wilburys, Harrison became an increasingly reluctant participant in the rock ’n’ roll circus.
“My ideal situation would be to play in a proper, driving big band, like the old Cab Calloway Band,” he told me. “I’d love to play somewhere that people can go along, maybe dance a bit or whatever, but where the emphasis is on enjoying the music rather than being in awe of some superstar mob on stage. I’d like to play the Holiday Inn in some out-of-the-way place. Somewhere where your myth and your past is not attached to what you’re doing now. Like we did before we were famous. I’d tour again if it wasn’t such a big deal.”
It was typical of Harrison’s quixotic nature that when he was eventually persuaded to make a rare concert appearance at the Albert Hall, London, in 1992 he did so on behalf of the Natural Law party, an organisation that contested that year’s general election with a manifesto promising, among other things, a tax rate of 10 per cent and “complete knowledge of the experience of Yogic Flying”.
Perhaps Harrison is flying somewhere now. I certainly hope so. For me and doubtless many others who belong to the ageing generation of baby boomers for whom the Beatles were little short of deities, his death is like a slap in the face.
We already knew from the awful fate that befell John Lennon that the Beatles were mortal. But now we discover that, unlike the eternally youthful sound of their music and the boyish images that remain in our hearts, they can also become old and frail and terminally ill. Now two out of the four have gone, and you can take all your Limp Bizkits and Oasises and Eminems and all the others and pile the records they have sold up in mountains that reach the sky, and still the pop world remains a sadly diminished place today.
Although it was always Lennon and McCartney who walked off with the bouquets, Harrison was the special Beatle. He was known as the Quiet One, to which one might add that he was also the sensitive one, the thoughtful one, the shy one, the spiritual one, the dignified one and ultimately the most interesting one.
To begin with, he was simply the cool one. Usually standing slightly apart, with his large-bodied Gretsch or Rickenbacker guitar held exactly parallel with the ground, he carved out his distinct mystique away from Lennon and McCartney.
Clearly the most gifted guitarist in the group, he played economically, elegantly and always distinctively. But he was too self-effacing ever to become a player in the guitar-hero mould. Indeed, having written the sublimely taut riff of Taxman, he turned over the solo in that song to McCartney. Similarly, having agonised for hours over the solo to another of his compositions, While My Guitar Gently Weeps, he eventually invited Eric Clapton to play it on the recording.
Although he instinctively performed best as a team player, that did not prevent Harrison from blossoming into a songwriter who was virtually on a par with Lennon and McCartney by the time the Beatles split.
Harrison’s open attitude to new ideas was a mixed blessing. His fascination with the culture of India led to the Beatles adopting the Maharishi Mahesh Yogi as their “spiritual adviser”, one of their more ridiculous escapades in retrospect.
By the same token his patronage of Indian music had an incalculable influence on later generations of Western music fans. The live album that he masterminded, The Concert For Bangladesh, which topped the British chart and reached No 2 in America in 1972, began with 17 minutes of sitar music, an exercise in bridge-building that undoubtedly led the way to the huge interest in “world music” that has developed since the 1980s.
His dry, Liverpudlian humour never deserted him. As he was being carried into the Royal Berkshire Hospital two years ago suffering from multiple stab wounds, somebody asked him whether he had recognised his assailant. “The man certainly wasn’t auditioning for the Traveling Wilburys,” Harrison replied, without missing a beat.
Nem ünneprontásképp - amúgy a hamarosan kijövő CD-nek nagyon örülök! - de azért tegyük hozzá, hogy ezen infók forrásai kivétel nélkül pletyka- és bulvárlapok. Olyanok, mint pl itthon a Mai Blikk és társai. Az angol szöveg tele van ilyesmikkel: "egy XY-hoz közeli forrás szerint", "egy forrás nyilatkozta az újságnak" és társai.
Az egyik ilyen újság írta egyébként szeptember körül, hogy George Indiában szeretne meghalni, hogy a lelke Krishnán keresztül azonnal a mennybe jusson. (!!!)
Friss - és ellenőrzött! - Beatles-hírekre továbbra is a Beatles News Briefs a legjobb (angolul van mondjuk).
A News of the world-ön egyébként már a "SO IN LOVE: George with wife Olivia" kép is hamisítvány, egyszerűen rámontírozták a de Becker háza bejáratáról készült fotóra George és felesége májusi fotóját, mintha az de Becker háza előtt készült volna (egyébként Olaszországban készült az eredeti fotó).
No comment.
George Harrison hónapokkal most bekövetkezett
halála előtt egy titkos utolsó album dolgozott. Halála
előtt négy nappal néhány barátjának és családtagjának meg is mutatta az
elkészült felvételeket. Felesége Olivia és fia Dhani hamarosan megjelenteti
a CD-t, ezzel is szeretnék bemutatni a világnak: Harrison milyen bátran
tudott szembenézni a rákkal, ami végül végzett vele. George az albumnak a
‘Portrait of a Leg End’ címet adta, ezzel is kinevetve szupersztár státuszát.
A hírek szerint a zenész 25 dalon dolgozott, melyek közül néhány még a
nyolcvanas évekbben íródott, míg mások egészen újak és élete utolsó néhány
évének traumáival is foglalkoznak. George utolsó hónapjaiban igyekezett
rendett tenni dalkatalógusa háza táján: befejezte klasszikus lemeze az
‘All Things Must Pass’ felújítását és ki is adta azt, sőt a hírek
szerint további albumjainak megjelentetésén is dolgozott. Az utolsó Harrison
lemez felvételeinél a pletykák szerint olyan nagyágyúk is közreműködtek,
mint Jim Keltner és Eric Clapton.
Kedden George kondíciója
teljesen megrendült, Gavin de Becker Beverly Hills-I házába vitték egy zárt,
jelöletlen mentőautóban. A következő 36 órában sokszor nem volt eszméleténél.
Olivia és Dhani végig az ágya mellett voltak. Az egyetlen külsős Ravi
Shankar a régi jó barát volt, aki csendes dallamokat játszott szitáron.
George intravénás infúziót kapott és alkalmanként fájdalomcsillapítót
itattak vele.
A vég csütörtökön helyi idő
szerint 13:30-kor jött el (22:30 itthon). Két legjobb Krisha tudatú hívő
barátja Shayam Sudara és Mukunda csendben kántált a beteg ágya mellett, miközben
George távozott az élők sorából. 22:30-kor testét Los Angelesben
elhamvasztották. Hare Krishna szertartás szerint George egyszerű fa koporsóját
rózsavízzel hintették be, a levegőt pedig szantálfa illata járta be. Nem
volt éneklés - egy Hare Krisha főpap a Bhagavad-Gitáből olvasott részeket.
A hálál hírét hivatalosan
éjfélkor jelentették be Los Angelesben, eddigre Olivia és Dhani más repülőgépen
voltak George hamvaival. Valószínűsíthető, hogy az énekes maradványait a
Gangesz vagy az Észak-Indiában folyó Yamuna folyóba szórták szét. Ez utóbbi
szent folyó átfolyik azon a vidéken, ami George kedvenc Indiai tartózkodási
helye volt.
George Harrison mielőtt a harcát
a rákkal szemben végleg elvesztette volna, egy érzelmekben gazdag utolsó együttlétre
hívta meg egykori zenésztársait, Paul McCartneyt és Ringo Starrt. Bár
George már halálos beteg volt, a három barát találkozóját a nevetés és
a jókedvű emlékezés töltötte ki és Harrison lelkileg nagyon megerősödött
tőle. Voltak könnyek is, de mégis inkább a nevetés töltötte be az
alkalmat. Dr. Gil Lederman, aki jelen volt a találkozón így emlékszik:
„Nagyon sokat nevettek és
az egész isdőt az emlékek felidézésével töltötték. Amikor Paul és
Ringo elment, George nagyon nyugodt volt és jól érezete magát. Boldog ember
volt. A találkozó nagyon sokat jelentett neki. Az hogy ott lehettem velük,
hatalmas élmény volt. Ők voltak életem ikonjai - a huszadik század néhány
legfontosabb embere.”
A fiúk november 12-én, hétfőn
találkoztak, 17 nappal George halála előtt. Paul barátnőjével Heather
Mills-szel érkezett Londonból, Ringo pedig egy közeli hotelból jött át,
ahová napokkal előbb érkezett meg. A vacsora során a legyengült George csak
vegetáriánus ételt fogyasztott és vizet ivott. A 90 percig tartó találkozó
alatt George végig a társalgás középpontjában volt és végig egyedi humorával
mulatatta barátait. Lehet hogy közel volt a halálhoz, de nem engedte, hogy az
humorérzékét is elvegye. Az ebéd után George-ot átvitték a Staten Island
University kórházba, de Paul megvárta társa vizsgálatait és az egész estét
George-al és Oliviával töltötte. Paul elmondta Georgenak és Ringonak, hogy
testvéreiként és családtagként tekint mindkettőjükre. Georgenak nagyon jót
tett a közös találkozó, végig emelkedett hangulatban volt, mosolygott és
boldog volt. Természetesen könnyek is voltak, de főleg a végső búcsú
alkalmával. Nagyrészt azonban mindannyian úgy viselkedtek, mintha 30 évvel
ezelőtt nem is váltak volna el útjaik. Az egyik legjobb sztori, amit George
felidézett az volt, amikor Hamburgban elvesztette a szüzességét és a többiek
mind ott aludtak a mellette lévő matracon. Mikor Georgenak sikerült a
‘dolog’ mindannyian közfelkiáltással üdvözölték és hangos tapsban törtek
ki. Ezen a mai napig mindig jót nevetnek. Ez volt a találkozó tónusa – jó
kedv és boldogság. Csodálatos nap volt George számára.
Pénteken kaptam egy SMS-t. Olvasom, és hirtelen gyengének éreztem magamat: Geroge Harrison 58 éves korában rákban elhunyt. Csak ültem, és kavarogtak a feljemben a gondolatok. George, éppen most, amikor még teli volt tervekkel? Azután, ahogy el kellett fogadniom a megváltoztathatatlant, az emlékek törtek fel: első számok, és az egész fiatalkorom zenéje, melyben nagy részt kapott a Beatles zenéje...
Kis koromtól kezdve, a szülők által rengetegszer hallgattam a Beatlest, emlékszem, hogy egyszer leadták a TV1-en a Hard Day's Night-tet. Azóta is az egyik kedvenc zenész-filmem.
És George, a Beatles más szempontból is felejhetetlen marad a számomra. Kb. 10 éves lehettem, amikor hallgattam a Lady Madonna számát. Volt egy kis gyerekgitárom, és azon elkezdtem pengetgetni a számot. Biztos vagyok benne, hogy hamis volt, de ebből a félreértésből kezdődött a gitáros karrierem.
14 éves koromban kaptam egy akusztikus gitárt, és az első "szóló" amit lejátszottam, az az And I Love Her szólója volt.
Szép sorban megvásároltam a nagylemezeiket, még egy-két antikváriushoz is benéztem, esetleg a különlegességeket is megpróbáljam megvenni.
És a könyvek. Emlékszem, amikor egyszer reggelig olvastam a Beatles-Bibliát. Faltam a könyveket.
De lassan vége a gyermekkornak...
Paul-nak és Ringo-nak további kitartást!
A legszomorúbb az egészben, hogy tele volt még ötletekkel, melyet már az általatok is említett '99-es támadás is félbeszakított. Nem szeretnék ide agresszív megnyilvánulásokat írni, de szívből remélem, hogy Mark David Chapman, és az a férfi az élete végéig egy koszos, és büdös cellában fog dögleni.
Nem is tudom, mit mondjak. Az az igazság, hogy régebben sokat gondolkodtam azon, hogy milyen érzéseim lesznek, ha egy Beatle meghal. John halálára nem igazán emlékszem, mindössze 3 éves voltam akkor. Valamikor 89-90-ben ismertem meg a Beatles zenéjét, akkor lettem rajongó. A szólókarrierek tekintetében pedig McCartney rajongó lettem, de ez nem jelenti azt, hogy a többieket nem szerettem volna. Mindössze arról szól a dolog, hogy akkoriban a médiákban csak és kizárólag Paul-ról lehetett olvasni és hallani, hiszen a Flowers in the Dirt és a világturné ügyében nagyon szem előtt volt. Engem a média tett McCartney rajongóvá.
Valószínüleg ezért volt az, hogy mindig abban gondolkodtam, hogy milyen lesz, ha Paul meghal. Most, hogy George eltávozott, újból előszedtem a Cloud Nine lemezt, amit ezer éve nem hallgattam, és rájöttem, hogy nekem most nem igazán szomorkodnam kellene miatta, hanem örülni annak, amit életében alkotott. Ha a teste nem is, a zenéje örökké köztünk marad.
Sajnálom azt a 99-es támadást, emiatt maradt akkor el a tervbe vett új lemez megjelenése. Nem adok 1 évet, és meg fogják jelentetni, és akkor annak nagyon pénz-szaga lesz, legalább is ettől félek.
Bár én még fiatal vagyok, mégis a Beatles zenéjén nőttem fel, hiszen Édesapám nagy Beatle-rajongó.Hihetetlen,hogy ez egy olyan zenekar volt melynek még a mai fiatalok is ismerik és dúdolják számaikat.
R.I.P. George Harrison
'Little darling
The smiles returning to the faces
Little darling
It seems like years since it's been here
Here comes the sun
Here comes the sun
And I say
It's alright'
Számomra a zene a Beatles-zel kezdődött. Igaz, ez nem a hatvanas években történt, hanem már valamikor a '90-es évek hajnalán, amikor Magyarországon újra nagy divatja lett a zenéjüknek. Azóta sok mindent szerettem és szeretek, de ha Beatles-dalt hallok a rádióban, ma is ugyanúgy tudom énekelni, a szöveg olyan természetesen jön a számra és a dallam minden rezdülése olyan ismerős, olyan mélyen gyökeret vert bennem, még ha évek teltek is el, mióta utoljára hallottam.
És a Beatlesből George volt a kedvenc. Az összes szólólemeze megvan. 2001-et írva talán ez már nem nagy szó, de abban az időben még külföldön kellett őket időt és pénzt nem sajnálva összevadászni. A mai napig őrzöm mindet, pedig sok nincs meg már a régi lemezek közül. Jöttek az újabbak és újabbak. De ezek a lemezek maradtak. És az a hang. Lehet, hogy nem a legjobb, lehet, hogy nem a legszebb, de nekem mégis szebb mint bármilyen ének amit valaha hallottam. Persze, hosszú (lehet) még az élet, ki tudja, mit hoz?
Hát valahogy így. Már tegnap délelőtt hallottam a hírt, de azóta nem tudom magamban feldolgozni. Engem is meglepett, hogy ennyire megrázott a halála. Félreismertem volna magamat? A régen elfeledett érzések ilyenkor új életre kelnek, a tűz, amit sokszor már kihunytnak hittem, csak parázslott, de nem múlt ki végleg? Munkából hazaérve elővettem a lemezeit és most őket hallgatom, amikor tehetem. Az a hang, az a hang... hogy én azt már soha nem fogom élőben hallani. Most az utolsó reményem is elveszett.
Kár, hogy Magyarországon nincs olyan hely, ahová, közösen, virágokat lehetne vinni. Messze van ide az az Abbey Road, amit évekkel ezelőtt oly sokszor megjártam.
Annak idején, mikor még jónéhány Beatles-rajongóval tartottam kapcsolatot, mindig sajnálkozva néztem Lennon híveit, hogy szegények, hát John már halott. Most majd én is megszokom valahogy. Lassanként mindent meg lehet szokni. Talán még ezt is. Ami a fontos, hogy amit tanultam, azt ne felejtsem el. Mert sokat tanultam. Tőle. Tőlük. Hogy az megmaradjon. Arra nagyon vigyázni kell.
Búcsúzóul idézem az egyik kedvenc dalomat:
Scan not a friend with a microscopic glass
You know his faults, now let the foibles pass
Life is one long enigma, my friend
So read on, read on, the answer's at the end
Don't be so hard on the ones that you love
It's the ones that you love we think so little of
Don't be so hard on the ones that you need
It's the ones that you need we think so little of
The speech of flowers excels the flowers of speech
But what's often in your heart, is the hardest thing to reach
And life is one long mystery, my friend
So live on, live on, the answer's at the end..........
Remélem, hogy azóta ő már tudja a választ, és hogy boldog vele. Biztos vagyok benne, hogy az. Mi pedig olvassunk tovább.
Én is nagyon sajnálom, ami George -al történt. Ugyan ma már nem vagyok nagy Beatles rajongó, egykoron az voltam, és mindmáig szívesen hallgatom a dalaikat. És el kell ismerni, hogy a mai pop illetve rockzene akármilyen ágát is hallgatjuk, bizony sokat köszönhetünk nekik. George dalai nagyon tetszettek, főleg a neki köszönhető indiai hatás. Talán legfőképp neki köszönhető az, hogy eljött a Beatlesnek az a második korszaka, ami már nem csak popzene, hanem művészet volt. R.I.P.
John és George már együtt zenélnek az égi szinpadon. Ha egyszer meghalunk akkor élőben hallhatjuk az All you need is Love-t!
Kedves George! Te és a barátaid olyat adtak, ami halálomig elkisér! Lehet, hogy az utolsó perceimbe egy Beatles nótát fogok dúdolni. Fönt találkozunk!!!
Sohasem foglak elfelejteni!!
