Mező Ferenc, Kun László, Keresztényi József, Kutassi László, Rejtő László, Füzesy Zoltán és társaik nyomdokain, magyar és nemzetközi vonalon, a kezdetektől a legutóbbi évtizedekig
Karrierje egyik legnagyobb győzelmének nevezte Fucsovics Márton a francia nyílt teniszbajnokság első fordulójában aratott sikerét a negyedik helyen kiemelt Danyiil Medvegyev ellen.
"Most először vertem top 10-es játékost pályafutásom során, ráadásul Grand Slamen idézte a Roland Garros honlapja a magyar teniszezőt a világranglistán ötödik orosz teniszező négyjátszmás búcsúztatása után. Meg akartam mutatni, hogy nagyon jó játékos vagyok, a célom pedig, hogy én is bekerüljek a legjobb tíz közé a világranglistán."
A tudósítás felidézi, hogy a nyíregyházi sportoló eddig 14 alkalommal lépett pályára a legjobb tízben álló riválissal szemben és mindig alulmaradt. A hazai szövetség oldala, a huntennis.hu pedig azt emelte ki, hogy magyar férfi teniszező ezt megelőzően több mint 37 éve tudott ilyen bravúrt bemutatni: 1983 májusában Taróczy Balázs Hamburgban verte az akkori világelső Ivan Lendlt.
Ha ekkor a mexikói világbajnokságon az a bizonyos magyar-szovjet meccs másképp alakul, akkor mennyiben vesz más irányt a pályafutása? Mennyire tekinthető mérföldkőnek a pályáján ez a meccs?
Ha nincs ez az összeomlás, egészen másképp alakult volna a magyar labdarúgás, a magyar válogatott, és az akkor ott a címeres mezben játszók, köztük az én sorsom is. Már csak azért is, mert úgy 1985 körül egyre jobban jegyezték külföldön is a magyar futballistákat. Egyre több megfigyelő jött Magyarországra, és mind több csapat érdeklődött a magyar játékosok iránt. Ezért aztán volt egy olyan elképzelés, ha a világbajnokságon jól szerepelünk, akkor utána több játékost is kiengednek külföldre játszani. Ez a magyar foci és a mi szempontunkból is óriási dolog lett volna.
Azt hiszem, teljesen más lenne ma a magyar labdarúgás, ha akkor tömegesen igazolhatnak a játékosok külföldre.
Ezzel szemben Irapuatóban megtört nemcsak ennek az előtte sikeres, a hollandokat, a brazilokat verő csapatnak, hanem a magyar labdarúgásnak is a lendülete. Azon a tavaszon a válogatott még a világranglistát is vezette, és sokan már világbajnoki éremről álmodoztak. Nem gondolja, hogy azért túlzottak voltak ezek a várakozások?
Mi érmet azért nem vártunk. Továbbjutást azonban mindenképpen. Abból a csoportból tovább is lehetett volna jutni, aztán a továbbiak már a sorsoláson múltak volna. Ha például összekerülünk a későbbi világbajnok argentinokkal, akkor bizony nem lett volna sok esélyünk. De akkor a szurkolók sem lettek volna elégedetlenek.
( ) Azon a bizonyos napon, 1986. június 2-án Irapuatóban tényleg nem duzzadtak sem az erőtől, sem pedig az önbizalomtól. Milyen érzésekkel ment ki akkor a pályára? Mit várt ettől a mérkőzéstől?
Már az előző napon éreztük, hogy baj van. Az edzésen ugyanis a bemelegítés kezdetekor sem tudtunk futni. Megvolt a normális, mérkőzés előtti átmozgató edzés, egyáltalán nem volt erős. Aztán jött másnap a meccs, és már a bemelegítéskor néztünk egymásra, hiszen csak kóvályogtunk a pályán.
Hát, nem duzzadtunk az erőtől, de próbáltuk összeszedni magunkat. De négy perc alatt azonban vége lett mindennek, hiszen 2-0-ra vezettek a szovjetek. Sokkoló volt.
S látva mindezt, nem kellett volna visszaállni védekezni, és a gólarányra figyelni?
Ez a csapat soha nem állt vissza. Soha nem védekezett, hanem támadott. Nem tudhatjuk, mire lettünk volna képesek, ha beállunk védekezni. Nem biztos, hogy jobb lett volna. De olyan nehéz ezt megmondani, hogy mi lett volna akkor a jobb. S ki láthatta mindezt akkor át? Mindenkit sokkolt az a négy perc.
Így is világklasszis volt, Maradona mellett egy időben a világ legdrágább játékosa.
Egyébként érdemes meghallgatni például Garaba nyilatkozatát, amit Hegyi Ivánnak tesz (fönt van a YouTube-on, most visszanéztem, kb. a 27. perctől), és találgatja, mit tehettek az ételükbe-italukba a szovjet meccs előtt. Nem zárja ki, hogy magyar oldalról történt valami "behatás", ami az egész 22-es keretet egységesen érintette, és amitől alig álltak a lábukon pályára lépés után.
Ha a beállós posztot a balfedezet poszt utódjának vesszük, akkor talán Garaba Imi volt az, aki a legtöbb mérkőzést játszotta címeres mezben ezen a poszton:
A Váci Izzó, a Honvéd, a Stade Rennes majd a Charleroi egykori kiváló belső védője 1980 és 1991 között 82 alkalommal húzhatta magára a címeres mezt, a válogatottban 3 gólt szerezve.
Két világbajnokságon, az 1982-esen és az 1986-oson alkotta a magyar védelem tengelyének legstabilabb pontját.
A Zakariás és a Solymosi közötti időszakban többen is játszotak a válogatottban balfedezetet, valamennyien kiváló képességű, nemzetközi szintű játékosok voltak:
Igen, Détári a képességei alapján akár világklasszis is lehetett volna.
Az irapuatoi katasztrófa több magyar játékos karrierjét is visszavetette.
Pl. a kapus Disztl Petiét, akinek az egész további pályafutására rányomta a bélyegét, hogy hatot kapott egy VB-mérkőzésen, holott, ha jól emlékszem, max. 1 vagy 2 volt, amiben ő is ludas lehetett....
Egy kis közbevetés a tegnapi meccs apropóján: Szoboszlai pontrúgásai Détárit idézik. Néhány hete néztem összefoglalókat Döme és Gullit játékáról, találatairól. Véleményem szerint Détári toronymagasan jobb volt, irányító középpályásként térlátásban, játékintelligenciában, helyzetteremtésben és -felismerésben, no és pontrúgásokban (nem egy szögletből lőtt góljára emlékszem élő közvetítésből, szabadrúgásai közül is csak egy a sokból az Eintracht Frankfurt színeiben lőtt, kupagyőzelmet érő találata)... no és a cselezőkészsége, technikája fenomenális volt. Különb utat járhatott volna be, mint Van Basten és Gullit. Az irapuatói kudarc az ő karrierjét is megtörte.
Aki viszont a legtöbb mérkőzést játszotta balhátvédként a magyar válogatott történetében, az nem más, mint Tóth József, aki 1974 és 1983 között 56-szor volt válogatott.
1976-tól 1983-ig ő volt a címeres gárda első számú balhátvédje, két világbajnokságon is szerepelt: 1978, 1982.
Az 1932-es születésű Sárosi Laci 1957 őszén stabilizálta a helyét balhátvédként a válogatottban.
Az 1958-as és 1962-es VB-n, valamint az 1964-es EB-n is ő volt a válogatott stabil balhátvédje, az 1966-os angliai tornán már 34 éves lett volna, Baróti oda már nem vitte ki.
"Mondjuk, amikor a Szőke Szikla került be a válogatottnál a védelem tengelyébe, a Tüdőt a Lajos bácsi előre tette a fedezetsorba, főként, hogy Bozsik 1962-ben visszavonult a válogatottságtól."
Ezzel alakult ki lényegében a stabil összeállítású hátsó alakzat:
Hátvédsor: Mátrai Sándor, Mészöly Kálmán, Sárosi László
Fedezetsor: Sipos Ferenc, Solymosi Ernő.
Időnként persze mások is játszottak ezeken a posztokon, hihetetlen bőség volt még az 1960-as években is kiváló labdarúgókból Magyarországon, akkoriban a válogatottnál gyakorlatilag ismeretlen volt a "hiányposzt" fogalma, mert minden posztra akadt legalább 3-4 jó játékosunk.
Csak azért írtam le ezeket, hogy azért lássuk, hogy az 58-as VB-re az Aranycsapat itthon maradt játékosai - Grosics, Bozsik, Budai II. és Hidegkuti kivételével - már vagy kiöregedtek vagy egyszerűen kikoptak a válogatottból.
Szerintem Hidegkuti is teljesen ki volt már öregedve, csatárként 36 évesen aligha lehetett a topon.
Az hogy kivitték a svédországi VB-re, valószínűleg inkábba nevének és az addigi sportpályafutásának szólt.
Igen, de Puskás, Kocsis és Czibor már külföldön voltak, őket nem lehetett számításba venni a válogatottnál.
Grosics kapusként tovább húzta, ő az 1962-es VB-n még védett,
Buzánszky - 1956-ban 31 évesen volt utoljára válogatott
Lóránt - 1955-ben, 32 évesen
Lantos - 1956-ban, 28 évesen - ő még nyilván játszhatott volna vagy 3-4 évet, nem tudom, hogy miért nem válogatták be többet
Bozsik - 1962-ben, 35 évesen, hát már ő sem volt fiatal, az akkori fociban 30-34 éves korban többnyire már visszavonultak az élvonalbeli labdarúgástól...
Zakariás - róla már volt szó, hogy a berni döntő után soha többé nem lehetett válogatott
Budai (Bednarik) - kint volt még az 1958-as VB-n is, két mérkőzésen játszott is, 1959-ben, 31 évesen volt utoljára válogatott
Hidegkuti - 36 évesen még kivitték a svédországi VB-re. Az ottani, Mexikó elleni győzelem volt az utolsó válogatottsága.
Mondjuk, amikor a Szőke Szikla került be a válogatottnál a védelem tengelyébe, a Tüdőt a Lajos bácsi előre tette a fedezetsorba, főként, hogy Bozsik 1962-ben visszavonult a válogatottságtól.
Talán Hidegkuti (Kaltenbrunner, Dvoracsek, Hidegkuthy) fölött járt el az idő, 5 évvel volt idősebb Puskásnál, 7 évvel Kocsisnál, Czibornál, Palotásnál. Ezért becézték Öregnek. De az 58-as vébén, ahogy írtam, még ő is játszott, úgy, hogy a válogatottban Puskáshoz hasonlóan még Sárosi dr.-ral és Zsengellérrel, a 30-as évek sztárjaival kezdte.
Azon, hogy mennyire öregedtek ki, lehetne vitatkozni, mert Puskás éppen a másodvirágzását élte akkoriban, és a spanyolok még a 62-es chilei vb-re is kivitték (végignéztem a brazil meccsüket: nem voltak rosszabbak a sseleçãolcaóál).
Tüdő, azaz Sipos (Sipszky) Ferenc (1932 - 1997) volt az Aranycsapat utáni új generáció egyik kulcsfigurája, 1957 és 1966 között szinte kihagyhatatlan volt a magyar válogatottból, a védelem tengelyében és jobbfedezetként is kiváló teljesítményt tudott nyújtani.
3 világbajnokságon (1958, 1962, 1966) és egy EB-n (1964) vett részt.
A legjobb 8 közé jutás azért elvárás volt 1958-ban is, akkor az egy remek walesi csapat meg némi minket sújtó játékvezetői tévedés miatt nem sikerült.
Az 1962-es VB selejtezőire lényegében már egy új, fiatalabb garnitúrával álltunk ki, bár Grosics és Bozsik még ott volt az aranycsapatból.
Puskásék disszidálása ellenére is mindenképpen volt egyfajta kontinuitás 1956 - 1962 között, de közben szép lassan lecserélődött az egész csapat, nem politikai okokból, hanem azért mert az egykori sztárok egyszerűen kiöregedtek.
Tényleg lehet benne valami, hogy központilag hűtötték a túlzott elvárásokat, politikailag sem hiányzott volna még egy elbukott VB-döntő vagy egy mélyen várakozások alatti szereplés.
Tíz nappal "az évszázad mérkőzése" előtt, 1953. november 15-én játszották az új Népstadion nyitómeccsét, amelyen Puskás 11-est hibázott, s így csak 2-2-es döntetlent értünk el a svédek ellen. A svédek második, egyenlítő gólját a huszadik életévét csak pár nap múlva betöltő Hamrin szerezte - az 58-as vébén már mindkettőt ő lövi ellenünk, kiejtve ezzel Hidegkutiékat. Az új nemzeti stadion első találata viszont Palotás nevéhez fűződik, 0-1 után ő egyenlített.
Igen, a szívbetegségéről a régi szakirodalom is rendszeresen megemlékezett. De a Puskásékkal már együtt játszott Machos, Tichy, Sándor (utóbbit Sebes nem szerette), akik aztán továbbvitték a stafétát. Hidegkuti, Bozsik és Grosics is megmaradt még a következő vb-re a klasszikus csapatból. A véleményem az, hogy a túlzott elvárásokat már központi úton igyekeztek lehűteni 56 után. A foci fontos kellék volt a konszolidációhoz, de nem akartak még egy csodacsapatot és csodacsatárt.
Igen, azért írtam, hogy nem tudni, hogy mi lett volna, ha...
Egyébként sajnos nagyon szomorúan alakult Palotás Péter sorsa: szívbetegség miatt a labdarúgást már 30 évesen, 1959-ben kénytelen volt abbahagyni.
Ezután a textiliparban dolgozott, de a betegsége következtében sajnos nagyon fiatalon elhunyt, még a 38 évet sem érte meg.
Ha egészséges és mondjuk úgy 33-34 éves koráig, 1962-1963-ig elfutballozik, akár az egyik vezéregyénisége is lehetett volna az 1956 utáni, immáron Puskás, Kocsis és Czibor nélküli magyar válogatottnak.
Talán még a 62-es chilei VB-n is kint lehetett volna, bár akkoriban épp nélküle ie elég acélos csatársorunk volt.
Azért Puskás két szabályos gólt lőtt a döntőben, még ha nem brillírozott is. Sok tényezőt fel lehet hozni a vereség okaként szakadó elsőtől a fáradtságig, meg a kihagyott helyzetekig. Lehet, hogy felelőtlenség volt Puskást játszatni. Pelé sem jatszott 62-ben a döntőn, nekünk is lehetett volna egy Amarildónk Palotás személyében.
