Chicago a nagy 1871. évi tűzvész után nagyon gyorsan újjáépült és rohamos gazdasági fejlődésen esett át, már az 1870-es évekre a Középnyugat - a Midwest - legnagyobb és legfontosabb gazdasági és közlekedési centruma lett.
Nagyobbrészt ennek is köszönhette, hogy elnyerte az Amerika felfedezésének 400. évfordulójára szervezett világkiállítást, amelyet végül 1892 helyett 1893-ban tartottak meg, bár az ünnepélyes megnyitóra még 1892-ben sort kerítettek.
Ez volt a második világkiállítás, amit nem az európai kontinensen rendeztek, az első az 1876-os philadelphiai volt.
Majd valamikor később írok erről a chicagoi világkiállításról is.
Chicago pályaudvarának egyik külső része az 1870-es években, egyes képfeliratok szerint az üzemi pályaudvar.
Egyes nagyképű feliratok szerint itt történt a "Vadnyugatra" induló szerelvények összeállítása, de ez max. részben igaz, hiszen az 1870-es években a nyugati territóriumokba leginkább benyúló vasútvonalak keleti végállomása nem itt volt, hanem a Nebraska állambeli Omaha City-ben, a szinén nebraskai Topekában, a Missouri állambeli Kansas Cityben és hasonló, Chicagonál jóval nyugatabbi fekvésű városokban.
Szóval egy részlet a chicagoi pályaudvarról az 1870-es évekből:
Az USA történelmének legpusztítóbb tűzvésze azonban nem ez volt, hanem a szintén 1871. októberében lezajlott ún. Peshtigo-tűzvész, amely egy szokatlanul heves és vad erdőtűz volt október 9-én a felső-középnyugati Wisconsin tagállam északkeleti részén.
Peshtigo városa volt a tűzvész központja.
A tűzvész rövid mérlege:
490 ezer hektár leégett terület, kb. 1.500 - 2.000 halálos áldozat.
A tűzvész súlyosságához az aszályos időjárás és a rendkívül erős szél is hozzájárultak.
A csatatér helyén létesített nemzeti emlékhelyet már 1991-ben átnevezték Custer Battlefield National Monument-ről Little Bighorn Battlefield National Monument-re, az őslakosokra való tekintettel, aztán később az indiánoknak is emeltek emlékművet a csatatéren.
Képzeld el, hogy van, ha nem is temető, de valamiféle emlékhely.:-)
Dél-Dakota tagállam délnyugati részén, Custer megyében (!), a Black Hillsben.
Egy hatalmas hegytömböt akarnak megfaragni a híres lakota harci főnök emlékére.
Jelenleg építés alatt áll, immáron 1948. június 3-a óta, akkor kezdték el.
Azt nem tudni, hogy mikor lesz kész.
Egy Henry Standing Bear nevő oglala-lakota főnök - lakota nyelven Mato Nazsin, élt 1874 - 1953 - kezdeményezte egy Korczak Ziolkowski nevű lengyel-amerikai szobrásznál az építését, a lengyel meg szívesen elvállalta.
Állítólag az volt a kiinduló pont, hogy nehogy már csak a fehér gyarmatosítóknak és katonatiszteknek legyenek hősi emlékműveik...:-)
Ráadásul voltak akik szerint gyáva is volt, mert nem sietett Custer kötelékének segítségére, de hát ez erősen szubjektív megítélés kérdése.
Talán inkább realista volt, aki nem akarta a teljes pusztulásba vinni az ezred maradékát.
Mondjuk az tény és való, hogy a később róla elnevezett Reno Hillen finoman szólva nem volt a topon, ezért is volt, hogy a tényleges parancsnokságot Benteen vette át.
Több hadbírósági ügye is volt, s bár Little Bighorn kapcsán nem találták vétkesnek, végül 1880-ban elbocsájtották a hadsereg kötelékéből.
Ezt élete végéig sem tudta feldolgozni, talán a korai halálához (1889. március 30., élt 54 évet) is hozzájárult.
Számomra az a legérdekesebb, hogy 1967-ben egyik unokaöccse kérésére az aktát újranyitották és katonailag teljesen rehabilitálták.
Sőt 1967. szeptember 9-én templomi szertartás mellett újratemették a montanai Billingsben, a Custer National Cemetery temetőben...
A Rio Grande mellett 1865-ben ezen a napon kezdődött a polgárháború utolsó csatája- amit a déliek nyertek meg, de már nem osztott, szorzott. Itt hunyt el a polgárháború utolsó hősi halottja is.
Ebbe nagy 1876. évi ünnepségsorozatba csak a lakoták és az északi csejennek ún. "ügynökségen kívüli" frakciója rondított egy kissé bele, amikor 1876. június 25-én a Montana Territóriumban, a Little Bighorn folyó völgyében súlyos vereséget mértek az US Seventh Cavalry (Hetedik Lovasság) nevű lovasezredre, amelynek a személyi állományának kb. fele odaveszett a csatatéren, köztük a parancsnok is.
Azt már írtam korábban is, hogy 1876-ban volt 100 éves az USA, ebben az évben nagy ünnepségek voltak szerte az országban.
Az USA növekvő nemzetközi súlyát jelzi, hogy ebben az évben Philadelphia városa kapta meg a nemzetközi kiállítás (világkiállítás) megrendezésének jogát.
A centenáriumi nemzetközi kiállítás, azaz a Centennial International Exposition 1876. május 10. és december 10. között került megtartásra Philadelphiában 115 hektáros területen, ill. a Memorial Hall épületében.
A kiállításon 35 ország 14 420 vállalkozása vett részt, a látogatók összlétszáma kb. 10 millió fő volt.
A kiállításon került bemutatásra néhány fontos technikai újdonság, pl. az írógép, a telefon és a varrógép.
Csupán arra próbáltam utalni, hogy míg a britek maximálisan kihasználták indián szövetségeseiket (nélkülük Ontario környékén jelentős területek kerülhettek volna amerikai kézre), addig a megkötött békében említésre sem kerültek, meg sem próbáltak számukra valami biztosítékot kicsikarni földjeiket illetően az amerikaiaktól.
Meg kellene tanulni, hogy a szövetség egy-egy háborúra köttetik, s nem örök életre csupán amíg a felek érdekei egybe esnek. A történelmi témájú csoportokat látva, sajnos ezt sok magyar is nehezen érti meg.
Ez a térkép szemlélteti az aszályok által leginkább érintett területeket, Arizonában és Dél-Kaliforniában a legrosszabb a helyzet, de Nevada, Utah, Colorado és Új-Mexikó egyes régiói is erősen érintettek, és kevésbé ugyan, de még olyan viszonylag északi fekvésű államok is, mint Oregon, Wyoming és Montana.
Kevés kivételtől eltekintve lényegében az egykori "vadnyugati" területek.:-)
Én azt is olvastam, hogy a csatára azért került sor, mert a korabeli hírközlési viszonyok mellett a békekötés híre még nem jutott el a távolabbi térségekben állomásozó hadtestekhez...
Értelmetlen pénz- és értelmetlen emberélet-pocsékolás.:-(
1815. január 8-án vívták meg a New Orleans-i csatát, az 1812-ben kirobbant amerikai-brit háború utolsó csatáját. Érdekes módon a békekötés már a csata előtt megtörtént (ghenti békeszerződés, 1814. december 24.), melyet a brit régensherceg már december 30-án ratifikált. Viszont az USA szenátusa csak 1815. február 16-án ratifikálta a békeszerződést.
A britek Jackson jobbszárnya és centruma ellen koncentrálták támadásukat, ahol amerikai reguláris csapatok, a New Orleans-i milicisták és a tüzérség védekezett. Ez cáfolja a régi legendákat a Kentucky-i és Tennessee-i puskás legények döntő szerepéről a csatában. Ők ugyanis Jackson balszárnyán helyezkedtek el, ahol alig történt némi csetepaté.
A brit könnyűgyalogosoknak sikerült elfoglalniuk egy, az amerikaiak fő védvonalai előtt elhelyezkedő redutot, de azután olyan kereszttűzbe kerültek, amit nem tudtak sokáig elviselni, és kénytelenek voltak visszavonulni. A brit beszámolók szerint elsősorban az amerikai ágyúk tüze állította meg őket. New Orleans-t nem tudták elfoglalni, így aztán dolguk végezetlenül elvonultak.
Maga a konfliktus végül is mindkét fél számára meglehetősen értelmetlen pénzpocsékolásnak bizonyult. A háború igazi vesztesei a harcokban részt vevő őslakók voltak, akik nagyrészt megint a britek mellé álltak, vörös kabátos szövetségeseik azonban ismét cserben hagyták őket.
A brit könnyűgyalogság támadása - Don Troiani festménye
Közben itt még szembe jutott valami, aztán utána is néztem az egyik könyvemben:
1870. május végén és június hónapban volt, hogy a híres Vörös Felhő főnök vezetésével egy 15 fős sziú küldöttség járt Grant elnök meghívására Washingtonban, ahol találkoztak az elnökkel, Cox belügyminiszterrel, Parker indiánügyi biztossal és több más magas rangú kormánytisztviselővel.
Még városnézést is szerveztek az indiánoknak Washingtonban, sőt még New Yorkba is átvitték őket.
Ezekben a városokban nagy feltűnést keltett a saját síksági indián ruháikban pompázó indián küldöttség.
Az értelmes Vörös Felhőt egyébként megdöbbentette a fehérek civilizációjának fejlettsége, állítólag itt döbbent rá, hogy a további fegyveres ellenállásnak semmi értelme, mert az amerikai hadsereget úgy sem tudják legyőzni.
Fegyveresen nem is harcolt többet az amerikaiak ellen, de a tárgyalóasztaloknál mindent elkövetett, hogy a népe számára a legkedvezőbb szerződéseket, egyezményeket harcolja ki.
OFF ugyan itt, de nagyon sok európai városban a közösségi közlekedés a reneszánszát éli. Bár azt nem tudjuk, hogy a járvány utáni helyzetben mi lesz, lehet, hogy átmenetileg többen fognak viszatérni az autóikhoz, de ez szerintem csak átmeneti lesz.
Ugyanakkor az, ami az USA-ban van - talán a keleti part egyes városiat leszámítva - az hosszú távon szerintem totálisan fenntarthatatlan.
Olvastam egy felmérést, hogy úgy 4-5 évvel ezelőtt csináltak egy forgalomszámlálást a Los Angeles és Las Vegas közötti autópályán, azt is nézték, hogy melyik autóban hány fő ül.
Az jött ki, hogy az autók nagy részében, úgy 80 %-ukban csak a vezető ült egyedül, a maradék kb. 20%-ban két fő volt és elenyésző volt azon autók aránya, amelyekben 2-nél több fő volt.
Meg a cikk is említi Los Angelest negatív példaként, hogy a hatalmas és bonyolult autópálya-rendszer ellenére már napi szinten vannak a dugók, torlódások, a szmogról nem is beszélve.
Persze az lehet, hogy az elektromos autózás széles körű elterjedése új alapokra fogja helyezni az autózást odaát Jenkiföldön is, de ehhez kell még legalább 2-3 évtized szerintem.
amúgy azért is érdekes, mert technikailag két azonos szinten álló térségben, az USA-ban és Európában két különböző fejlődési modell jött létre, az USA-ban minimális a tömegközlekedés országosan és helyi szinten is, az autók dominálnak, Európában meg szépen megmaradt a tömegközlekedés, még ha csökkent is a forgalma a személyautók miatt
