És mert ez szerelmes vers topic:
Mert amíg remény van,
addig van minden,
hittem.
S hitem,
hogy visszatér a múlt
nem csorbult
még,
a szándék,
hogy legyek neked,
s olyan,
mint fehér lovam
hátán sárkánnyal vívó
hős,
ki szabad idejében
szonetteket költ:
Az vagyok!
Vedd észre hát
koldusgúnyám alatt
a királyi ruhát!
Múló pillanat, mi összeköt, s old,
sorsokat romba, életet kiolt,
többet várt, mint kapott,
- hálátlan ! - kérne még,
még több szerelmet,
még több szerencsét,
mit az Úr adott.
Beérhette volna,
leélhette volna
az életét,
mint paraszt, ki földjét szántja,
s legnagyobb boldogsága
maga a lét.
Túl magasra vágytam,
s a nap megolvasztotta
viasz-ragasztott szárnyam.
RDG
Zongora
Nagy az ívem, tágul a kör, ahogy lépünk, megy veled is
bár a színház nincs messze, a bohóc is most dalol
nagyon nagy sugár, a falakig ér, de a kezünk összeér
kikerüljük a bútorokat, de valahogy a zongora középen
és csoda történt, mindenki tudja, igen az, a ritmus megszólal
a hangokat látjuk, mint madarak a kékben, úszó felhők...
Ahogy jöttem, csak visz hátra, jön előre minden
lemaradok, te jó Isten, mi van köröttem
már a falak is előznek, a zongora éppen
a képek leválnak, az ablakok kinyílnak, hova,
hova menjek, ne hagyjatok ó emlékek magam
olyan magas, olyan semmi alattam, feketeség
ingovány, kapaszkodnék, megfognám a kart
ki nyújtja felém…
Szemed száz hideg csillaga hullt rám, s az örökkévalóság kelyhébe zuhantam a valóságszálak hálóján át. Közelségedre szívemben felcsendült a mindenség kék harangja, s kérdőjelbörtönömből törött szárnyú Madárként verdestem feléd.
Szavaim szikrái fénytelenül pattantak le rólad, kérleléseimből hiába szőttem hálót a tátongó semmi fölé. Mozdulataid fagyos torlaszain fuldokoltam, tétovaságod tengere hűvösen zúdult akarásom égig érő tüzeire, s közben lázas szelek lobogtak szerte
Mondatok hóval takart jegén botladoztam vissza hozzád, esélyem sikoltva tört kétkedéseiden. A náladnélküliség kősivatagján virágot bontottam,
s távol tartó kimértséged naptalan égboltja alatt hervadtam: nem fordítottad felém arcodat, csak a kezed súgott reményt…
Nyugtalanító vörös akár a tűz úgy éget, simogató fekete így látlak téged Szeretnék sikítani kiadni mindazt amit érzek mégis ülök és csendesen nézlek
Behunyom a szemem
Az érzékek vad tánca, illatok, érintések élednek a homályban fejvesztett kusza gondolatokban elveszve remegőn két karodban simulni csókra éhesen nem dacol most az értelem csak Te, és csak Én Vörösen, feketén
Kinyitom a szemem
-Figyelsz egyáltalán rám? Vagy elaludtál???- Pillanatnyi álom csak tűnő képzelet Lopni kicsit tőled csak vakon merek.
Behunyom a szemem
Őrület, hisz ott vagyok ahol vörösek az éjek s feketék a nappalok Napként a két szemed ragyog lángoló éjben kacagnak a csillagok a vágyak angyala rebbenti rőt színű szárnyát csak 2 pillanat volt, elszállt..
Kinyitom a szemem
- Mi bajod van?- -Gondolkodtam..- -Hallottad amit mondtam?- -Ne haragudj, nem itt voltam.- Gondolatban két karodban elveszve önnön magamban, Elveszve a szenvedélyben át sem élt csókok tüzében. Tova tűnt a józanság.. minden szavam hazugság Álarc, titok, rejtelem ne lásd ahogy szenvedek.
Hordozlak magamban, minden pillanatban, benne vagy a vízben a kimondott szavakban, Benne élsz a fényben az éji sötétségben, ott vagy minden dalban, hordozlak magamban
Hordozlak magamban, szólok gondolatban hiszen ott vagy benne minden mozdulatban Ott lapulsz meg elmém rejtett zeg-zugában benne vagy a dalban hordozlak magamban
Hordozlak magamban titkos álmaimban el sosem eresztlek önzően szeretlek amikor csak tudom kutatlak, kereslek ott vagy minden dalban, örökre hordozlak magamban.
Hajt a vérem, éget a vágy mégis mormolok egy imát..
Ne kísérts, ne tedd..
Vagy mégis tépj szét, csókolj halálba, lobbanjak, mint a gyertya lángja Szeress, míg csak kedved tartja egy kis időre repíts magasba ha már nem kellek meguntál , vess le, kérlek, vess meg, gyűlölj, és én akkor is szeretlek.
Imádkozom, hisz nem szabad..
És lázadok, beléd akarok marni, hogy érezz, hogy fájjon, és inni a tested melegét, hagyni sodorjon az ár, ahol az ész már messze száll és az ösztön az úr.. Hol nincs más csak az élvezet, S a kéj vezeti két kezed.
Újra imádkozom csak miattad, érted hogy hajtson hozzám a végzet tied vagyok..
Tudom, kisebb gondod is nagyobb annál, minthogy engem szeress, Tudom, enyém sohasem lehetsz, Tudom, szíved másé, más is szeret, Tudom, hogy Te Őt igenis szereted. De vége, tudom, boldog vagy vele, Gondolj néha egy barna lány két szép szemére, Tudnod kell, én tiszta szívből szeretlek. Én Téged, míg élek, soha-soha el nem feledlek!!!
Az éjszaka
A ma éjszaka hűs levegője
besurrant ablakomon,
elsimította homlokom.
Lelkemben békével
ébredtem, megnyugvást
hozott rám az éj: úgy érzem,
feléledt bennem a remény
Káprázat
Összefonódó testünk szelíd
valósága a délutáni alvásban,
kezeink, szánk testünkön
szánkázó násztánca
elkísér majd engem
magányos éjszakámba
kezed nyoma a mellemen
illatodat őrzi még a testem
mégis, a délutáni alvás
valósága, mint káprázat
illan el az éjszakában.....
tanúm csak a Hold
és a csillagok.
Magam vagyok.
Hálás vagyok
Hálás vagyok a télnek mert a nyári délután csontig ható verőfénye helyett a lassan sötétedő szoba árnyai között szerethettelek de várom, áhítom a tavaszt, amikor majd a nyitott ablak fényözöne és madárdal adja a keretet beteljesülő szerelmünk gyönyörű képéhez.
Ez nem épp szerelmes vers de remélem tetszeni fog!
Voltam már..........
Voltam már madár mi égen repül Voltam már fú mi réten zöldült Voltem már szív mi összetört míg élt Voltam már toll mi ezeket sorokat írta Így köszöni meg a világnak : Mit ad, adott és adhat
Zimonyi Zita
(döntés)
ledobom önként viselt testi-lelki erényövem,
megfontolás nélkül kitárulkozom egészen,
átnyújtom magamat: kedvedre időzz bennem,
vedd, ami kell, nem kérek cserébe semmit,
megfontoltan nem méricskélek, latolgatok,
nem hozok írott és íratlan szabályokat,
felajánlom valómat, kezedbe hajtom arcom,
feltétel nélkül megadom szívem birodalmát,
kivártalak: légy világom üres világomban!
