Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Amikor megtaláltam azokat a régi fényképeket, még a születésem előtti időkből, nem a nagymamákról, nagypapákról, nem a sok ismeretlen rokonról, barátról, hanem huszonéves anyámról és apámról, közös életük kezdetéről, úgy néztem azt a fiatal párt, mintha az etruszkokat, mintha az antik Rómát. Pedig hát mégiscsak a szüleim! igen, ők azok! És hirtelen szomorúság fogott el miattuk, sirattam őket, akárha a saját ifjúságomat siratnám, ahonnan örökre kiűzettem, ahogy a gyerekkoromból is fokról fokra, s ahová vissza már csak emlék-ösvények vezetnek, folyosók labirintusai egy-egy kitüntetett múzeumi terembe. Láttam: ledöngölt földön állnak biztatón mosolyogva, s rég múlt nap fényében ragyog rég hunyt szemük.
Veled játszottam az erkélyen, apa, nyár volt, sütött a nap ebéd után, anya kijött, és azt mondta: költözünk – kastélyt ígért, és hogy majd lesz kutyám.
Mi nem megyünk, mondtuk, miért is mennénk, s hogy ezzel csak a szívünkön facsar. Azt felelte, neki joga van hozzá, hogy elvigyen engem is, ha akar.
Az utolsó napon még lovagoltam apával a vár előtt, strand után, aztán anya elvitt, igaz, nem kastélyba, de egy hónapig tényleg volt kutyám.
Addig azt nekem nem mondta meg senki, hogy apát már nem mindig láthatom, csak kéthetente pénteken, s hogy vissza kell hoznia minden vasárnapon.
Az új óvodában sírva ébredek, mert a másik apukám jön értem – hiába szóltam a vizsgálaton is, hogy a régi apukámat kérem.
Én nem futok. Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág. Útszélen; árokparton, A versenyen kívül Szedem a novemberi ibolyát. Én nem futok, Távol a sértő zajtól, bántó fénytől A Janus-arcú dicsőségtől, Rendezgetem csokorba ibolyámat, Ha valakit tarlómra fúj a szél, A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat: Más virág híján, mutatom neki Novemberben kinyílott ibolyámat. Ha kell: jó, ha nem: békesség neki. Én nem futok. Én nem akarok senkit utolérni. Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért Vágyom a virágomat kicserélni.
Megölte bennem a gyereket fölhordta avult játékaimat hogy lássam — minden emlékem hazug sarkig kitárta a kaput amelyen egykor ki-be jártam szülők testvérek édes arcát kilökte rajta és becsapta sárral
Eredj kutass valódi okokat ez ezért történt az meg amazért mind igyekezett hű lenni magához méh illegett a szirmatárt virághoz vagy fordítva — enni és fönnmaradni Anyám tízezer éjen át aggódott mindig értünk alig is figyelt másra
A hazám — szorgos kis haza hogy ne maradjak neveletlenül sárral etetett s törte izmomat de ki tudná ma már a hantokat úgy fölszámlálni érdemük szerint hogy kit takarnak végül is melyik rejti a hőst s melyik az árulót
Kezemben kihűlt szorítások aki elhagy s kit az idő leválaszt bíztam csupán a bizalomban de nem osztoztak vágyaimban barátok hívek mesterek hogy futottam volna utánuk puhább arc kell a színleléshez
De megépítem játékaimat anyát teremtek testvért szeretőt s hol majd igaz barátom meglelem hazát alkotok kevés földemen és szívósan dolgozóm rajt halálig Eszményeim, nem kopnak el soha a vágyaim a földdel egyidősek.
Kinek az emlékezete őriz majd meg bennünket, hangunkat és szavunkat, rácsok mögött az elnyújtott kiáltást, amit rémült csend követ. Ki őriz meg annyi mulandóságot, kibelezett alakunkat, kosztümjeinket, amikben egy vélt életet találtunk ki. Mily gyorsan gombolyítódott le mindez a gyermekcipőktől a celluloidon, keskeny nyomtáv, elfeledett negatívok a tegnap és az azelőtt sötétkamráiban. Ki is szeretne erről tudni. Ki tudja.
---------------------
Kivárni
Az utolsó ajtó el van zárva tágítható messzeségben. De közelség is lehetne. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy találhatok-e valamit mögötte. Nem félek az ürességtől. A kalandok ideje leégett. Selejtnyomok. Emlékek és mítoszok nem megbízhatók már. A visszapillantó tükörben a Gorgó szelíd búcsúmosolya.
Van egy arc, amit csak önmagunkat elképzelve látunk — lehet, hogy ez az igazi. És van annyi arcunk, ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet, hogy ezekben akad is néhány közös vonás — lehet. Akkor ez a valóság. Van egy, amit tükörbe nézve látunk; villám- gyorsan alakuló látvány — múzsája a Szomszéd ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék — efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el. És van, van arc, amit csak az lát, aki szeret, akit szeretünk. Ez a legszebb, legmulandóbb. A legérvényesebb.
A nyár szerelme forró és merész, de édesebb az őszi napsütés, a csókja már nem éget,mint a láng csak simogat,mint egykor jó anyánk, szívünkre könnyű,enyhe fénye hull... és mindennap korábban alkonyul, korábban alkonyul.
Az ősz szerelme,mint a kósza szél, hol lágy zene,hol vészes szenvedély, a fény, az árny oly gyorsan változó, mint életünk,e hullámzó folyó, még kék az ég,de már is el borul... és mindennap korábban alkonyul, korábban alkonyul.
Bús könnyet ont a szürke őszi ég, zordan borong a felhős messzeség, egy csonka ágra csapzott varju száll, mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj... csak nézem és szívem elszorul: jaj,minden nap korábban alkonyul... korábban alkonyul..
bizony mondom néked harmadkakasszóra megtagadunk nem e világból való ember: aki születtél a betlehemi istállóban, — valamint a kőrösi székálló mester portáján — hétszilvafa babonás árnyékában — a csillagváró külvárosi éjben meg akárhol (vagy Békésgyulán) fiúisten — aki emberré lettél: te — a jó öreg kocsmáros istenült fia te — az ezerszer messiás borissza kurtanemes te — a szappanfőző eszelős magzata
— te az emberiség megtöretett jobbik fele!.—
bizony mondom néked ha nem kiáltod vélünk Barabást s nem adod ki a császárnak az Isten részit is: megtagad harmadkakasszóra barát tanítvány szerető: Péter Júdás s utána Júlia, Léda, Flóra, Zsuzsánna s úgy végzed majd a Koponyák-hegyén, — a segesvári kukoricásban — a geszti bolond Magyarországán — Balatonszárszón (vagy egy lakbérhátralékos hónapos szobában)
bizony mondom néked úgy végzed: keresztre feszítve — átlőtt homlokkal — ifjú szívekből kitiltottan — egy iszonyú kor acéltalpai alatt cafatokra tépve (vagy csak egyszerűen megfagysz mivel nincs tüzelőd — holott decembert didereg már a kalendárium — vagy még egyszerűbben éhen veszel híján egy karéj özvegy kenyérnek is)
igen úgy végzed újra miként ama pénteken mikor Barabást kiáltott a megváltatlan emberiség — s az önkény az önkény mosta kezét — bizony mondom néked a farizeusok erényét s az írástudatlanok pennáját ha nem dicséred hát úgy végzed újra hogy megtagad barátod: elhágy szeretőd: Júdás Zsuzsánna ama nehéz órán a Koponyák-hegyén Szárszón — akárhol — (vagy Békésgyulán) s a kereszt lábán s a kékítős egekben (vagy ágyad szélin ülve) sorsod felett csak anyád sírdogál...
Süssük le szemünket egy pillanatra mindahányan akik a katedrálisokat építettük valamint a gázkamrákat is akik utakat nyitottunk a dzsungel felé de megnyitottuk az önkény útjait is akik már sejtettünk valamit az igazságból ám azért a csillagos eget is lehazudtuk olykor akik szemérmesen elhallgattuk, hogy ÉN és már kotta nélkül fuvoláztuk hogy MI de ettől még Szabó János ügyére mégiscsak úgy néztünk na ez a Szabó János ügye
Hát piruljunk el egy pillanatra — feleim akik vagytok a veszedelemben - aztán amíg remény, erő, alkalom adódik vessük végre egymáshoz vállainkat s óvó tekintetünket arra mi érdemes mert ha nem találunk vissza idején a dzsungelból a járható utakra (melyeket mégiscsak mi építettünk) s ha napi Z4 óránál is többet fecsegünk az igazságról: bizony mondom néktek egy napon csak hamurakást markol majd üszkös tenyerünk a Notre Dame helyén s egy tréfás fuvalom az Ermitage kormával tölti fel kifolyt szemüregünket:
halljátok — feleim akik vagytok a veszedelemben - szabójánosok szegények mindahányan
Válnak, cibálják vackuk, mint a koncot, miután egymást kétszer fölzabálták: a mézeshetek porondján először, aztán a csömör ingoványain. S mi szép volt bennük, tiszta, mint a tűz, az most vadállat csattogó fogakkal, s Justitiának nincs itt dolga más, mint megkeresni bennük még az embert.
Vannak emberek, akik körülöttünk élnek, de nem részei a történeteinknek. Szeretjük őket, sokat vagyunk velük, de nincs közünk hozzájuk. Ellenben páran, akiket csak keveset látunk és akikkel keveset beszélünk, sőt, akiket talán nem is ismerünk, azoknak igenis van beleszólásuk abba a meghatározhatatlan valamibe, amit jobb szó híján a történetünknek nevezünk. A bökkenő csak az, hogy mindezek után számolnunk kell egy szomorú tanulság kísértésével: hogy a történetünkhöz mi magunknak nincsen közünk. És hogy voltaképpen ez lenne a mi otthonunk: a saját magunk és a történetünk közötti belakhatatlan rés.
Nevess csak, nevess. Se kezem érintését nem hagyom neked, se szoknyám selymes libbenését. Úgy hagylak el. Nevess csak, nevess. Összeborzolom lábnyomom a homokban, mintha sose jártam volna nálad… Nevess csak, nevess, egészen a könnyekig.
*
(így sem lesz gömbölyűbb)
Semmi sem változott. Minden maradt a régiben, szögletes mindenfélék, éles élekkel, szúrós sarkokkal művirágok alatt porosodó izmusok, s közöttük matató kezek. A világ kezd telítődni apró a panelodúkból kirajzó zöld zakós menedzserekkel. Pedig még mindig gömbölyű világról álmodom.
*
(majd)
Majd elengedlek mint Zeusz parancsára szép rabtartója Odüsszeuszt Majd elengedlek parancsra vagy ha enged szívemen a szerelem szorítása
a gondolat átszökell a határon sokan követik vonatokon szánon a láthatáron szuzdal tornyai köröskörül halottak árnyai
2.
és kitalálunk majd egy orosz költőt kijevben fog élni vorkutában lesz életében egy-két naplemente szerelmét öleli a ragyogásban
dehát végül azt a köpést is őrzöm arconköptek azon a bolond őszön mikor oroszhon egén fellegek sötétlettek a középszer felett
kijevben fog élni szamarkandban napnyugták is lesznek életében tatjánát szereti rátör a sötét és hazáját meg is halna érte
3.
a mi költőnk ím az orosz rulett az áldozat lám nem kell senkinek arculköpik rugdossák nem felel még jó ha beérheti ennyivel jó ha nem veszik el életét a muzsik amúgyse mondja hogy elég kavaroghatnak oroszhon felett fekete százak viharfellegek még jó ha életét menekítheti ha a szerelmét megölelheti véres seb a szívében nyírfák kiirtott árnyaitól dúlt ország gyászoló nyirfaanyácskák alatt muzsikok fekszenek az áradat sodorja őket kavarog az ár a költő nem hallgathat kiabál
4.
s a vége mi lesz? ugyan mi lehet? a felelősség nem kell senkinek a bátorság soha nem tömegerény ha sötét zabálja tűnik a fény
5.
és kitalálunk majd egy orosz költőt b.p. sztyepan pehotnijt kitalálta a szigetekre szánon mentek ketten a keresztútnál vártak tatjánára
cetli kavargott helyükön fehér volt mint a hó és veres mint a vér az üzenetük idemásolom közvetítek szakmai ártalom
„jó volna lenni még talán de mit is tegyek ha nem lehet a szótáradba írj be s néha lapozz fel engem és leszek"
Kerestem, s megtaláltam a helyet. Már égre nem törtek nagy vonalak, Csak áldozati illat lebegett. Körül vasrács, és belül puszta gyep, De a gyep közt gyöngyvirág-levelek. A levelek közt egy-egy karcsú szár, Hogy mennyi nőtt: én nem számláltam meg, Csak hittel hiszem: éppen tizenhárom, S tizenhárom gyöngy minden karcsú száron. Hát ez maradt: túl szobron és időn, Ércen, márványon, merev méltóságon, Új viharon, új vértanúhalálon: Tizenhárom gyöngy, tizenhárom száron.
