Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Tested egy este, mint köntöst levetve otthagytad a földön, a csupasz göröngyön, nincsen, ha csak én nem, ki magára öltsön.
*
Csak a kontúrok. Mint utca kövén a krétával bejelölt hely baleset után. Minden rekonstruálható. Csak egy hiányzik: az áldozat
*
Emlékeink a kamra polcán dunsztos üvegben sorakoznak. Ránk havaz a tél, keressük ízét a friss zamatnak, melyek ínyünkben megmaradnak, mikor a résen már befú a szél.
*
Élőként gyere hazavárlak! én nem a halállal asszociállak.
Mikorra megjössz, terítve vár az asztal, hiába hívnak odaátról, szerelmem úgyis itt marasztal.
Egyszer talán majd leülök melléd, füstös félhomályban lógatjuk a lábunk, nem lesz fontos a lét vagy a nemlét, múltból szétágazó igazságra látunk, szavak se kellenek, a szemedben ott lesz a nyűgronggyal fényesre csiszolt hit s mosolyogsz, mint lassított menetben szálló tollpihe, sugárnyi fényben, amit önmagába zárt egy titkos világ, melyben csak mi vagyunk, játszik és énekel körülöttünk a szél, idő-csigák, ki mivel szúrt szíven, már rég nem érdekel, s szétloccsantott vágyakat feledve vadul belém csípsz, hogy tudjam, ez nem álom, hogy adjam a kezemet kezedbe, felhőpamacsok akadnak fenn a fákon, mint tengerzúgás kagylót, telíted szívem semmivel, mindennel, jeleneddel, s nézlek, mint ki mindent elveszített, míg lelkem letisztult csendként emeled fel.
Még mosolyog a délután, holnapom fogja a kezed. Rózsa szirma lehullna már, de szorítod, nem engeded. Mégis érzem, szinte lebeg s fellobbanna a gyertyafény Ha meggyullad, oly lassan ég, a szíved ne égesse meg. Ha meggyullad, oly lassan ég, a szíved ne égesse meg.
Annyira szerettem volna, kerestem, de most már jó így is. Beérem a véges élettel. Bízzon öröklétben, aki hisz mítoszokban és mesékben, már nem irigylem. A kegyes csalás is csak csalás, nekem nem vigasz. Elfogadom a valóságot, az legalább igaz.
Magyar vagyok. Ezt vállalom. Ezer-év gőgje nem lóg vállamon, mert jól tudom, hogy sem különb, sem rosszabb nem vagyok, mint bárki, hát nem hagyom magam kizárni onnan, hol mindig önként voltam jóban-rosszban.
Gondjaimat most, mint golyó a tekebábut könnyedén félrelököm. Pedig, ha tudnátok, milyen végletesen Teli van már a tököm...
Nemcsak a gondokkal, saját életemmel, Barátaimmal és ellenségeimmel, Szomszédjaimmal és üzletfeleimmel... De a hazugsággal, tengernyi reklámmal, pornográfiába csúszó gaz népámítással államtitkárokkal és Übü-királlyal EU-konformmá lett ősz moszkovitával, sunyi kereszténnyel és dörzsölt zsidóval, népe vérét szívó “nemzeti” zsivánnyal, Árpád-sávos nyilassal, bősz cionistával, vallással és mosóporral házalókkal, pénzért tüntetőkkel, eszmét árulókkal, a sok kopasz, kigyúrt, baltaarcú kannal, alkotmányozással és Szent-Korona tannal, Fradissal-Dózsással és akárki mással... Akik miatt számomra már nincsen más öröm: Elfeledni mindegyiket és meginni a söröm...
Ha itt mindenki jól tudta és világosan látta és előre figyelmeztetett és bátran szembeszállt - akkor ki a fene verte vörösre a tenyerét a mámorosra hergelt nagygyűléseken? És ki böfögött megelégedetten, amikor a kiválasztottak asztaláról veknik is potyogtak, nemcsak morzsák? És ki vigyorgott vásott diadallal, amikor a védtelen üzemekből hazamentette túlméretezett hányadát az elprédált jövőnek? És ki kérte számon a lecsapott emberfőket, amíg a saját feje nem fájhatott az országos emésztés ütemre horkoló időszakában, mert alva is a "ne szólj szám" arannyal befuttatott igazságát motyogta? És ki fogadta el az ingyenes gyógykezelést és oktatást, az olcsó színházjegyet a kispénzű hazától, miközben a háromszín lobogót csak rongyot rázni vette a kezébe?
Ki játszik rá a tettestárs tömeg jócskán megkésett szégyenérzetére?
Velem vagy újra itt, nem kérdezem, miért is, könnyű a délután, fölém derül az ég is, friss nyírfaágakon árnyéka, csöndje lebben, tavaszi selymes ár, ahogy még soha szebben. Egy vén rigó fütyül, jó karmesterhez illik, a kórus válaszol, lelkem lelkedre nyílik. Zenél a rím szavakban, fecseg a dallamon, ma rólad szól, s ma nékem, nem űzöm el, hagyom. Eljöttél, víg a ház, fényre nyit ablakom, veretes bibliám, verseid olvasom. Mormolják, s hallgatom, az ismerős sorok a holnapot, a rendet, ahogy te gondolod. Gyárudvaron ha kószálsz, elér az alkonyat, lázong veled az éj, a sínre zárt vonat. Érzem, nem könnyeden lépsz át a könnyeden, szivárványcsöppjein a bánat visszanéz, szerelmeid ölelni mégis lendül a kéz... Lélekbúvárod én, engedd meg hadd legyek, ha kérdenek majd rólad, tudjam az éneked, mert korhadó a sors, varázsa nincs mesénknek, mint összetört cserép, üres és torz az élet, dühödtebb lett a kor, tompább az érzelem, a régi gazdag kertben ma bojtorján terem.
Mily szégyen élni s nem kiáltani, hogy minden, ami történik velünk, csak álom-film, káprázat-valami, mely eltűnik, ha jő a reggelünk! Mily szégyen megnyugodni s nézni csak, vagy nézni sem, csak tudomásul venni: ez ágyú, ez kard, ez rohamsisak, gyerünk tovább, majd más segít rajt; nem mi!
Mi lett belőlünk? és az, ami lett, hogyan lett? mért lett? Gyilkos változás! Ember vagy? Hallasz? Nem? Hát nincs füled? Nincs benned egy csipet csodálkozás? Amit léleknek mondtak, az mi most? S mi tudja érdekelni, mondd, mi tudja? Szemed hogy lásson írott papirost, ha nem döfi át a gyötrelmek rúdja?
Mindaz, mi van, oly kínos esztelen, oly összevissza, oly határtalan; a jég hátán sétál a meztelen, s nem mondja senki: "ez ruhátalan!"
A körmök alá verik a szeget, s hogy fáj ez, arról már nem is beszélnek, ezer halál ül minden perc megett, s az emberek csak élnek, élnek, élnek!
Nincs összefüggés, nincs emlékezet, gondolkodás nincs és nincs gondolat; siető lábak, kapkodó kezek, fejetlen testek, fejfedők alatt; cvikker mögött nincs szem, s a szem mögött nincs agy s az agy mögött nincs égi szikra. Mik hát ez élő s hemzsegő dögök? ember-vonás, hogy' hullott arcaikra?
Miért vagyok rab? és te mért vonod jármod belétörődve? mért tűröd, hogy minden kínok szíjából fonott korbáccsal verjen Ringy Pál, Rongy Fülöp? Ezért? Ezért a züllött tébolyért? ezért a rothadt sátán-hányadékért?
ezért az agykirágó vérbajért? ezért az életfojtó árnyékszékért? Az nem lehet! Itt valami varázs mondott reánk megbénító igét, merevvé tett pók-lé, kígyómarás, én nem tudom mi, s nem tudom miképp. Én csak sikoltok, mert álom-lidérc szorongat nappal és csalán a párnám, s talán kihez most szólok meg sem értsz, s nem érted, hogy miért e kába lármám?
Nem érted... Azt hiszed, hogy túlozok, Hogy vészharangot húzok egy gyufának, s kiáltok, mert torkomban hang mozog, s hangom kiadni jól esik pofámnak Úgy érzed, hogy beszédem csak potya, nem érted, hogy mért ordítok, nem érted! S én nyíva, mint egy elrúgott kutya, viszem sarokba fájdalmamat érted.
Mi vagyunk az üresek A kitömött emberek Jaj! összehajlunk Összehajlik szalmabélű kobakunk. Száraz hangunk Mikor összesugdosunk Halk és nincs értelme semmi sem Mint a szél száraz gyepen Vagy patkányláb tört üvegen Száraz pincékben odalenn
Azoknak, akik átkeltek nyitott Szemmel a halál másik országába Ha emlékeznek még ránk — nem is kárhozott Vad lelkek vagyunk mi, csupáncsak Az üresek A kitömött emberek.
II
Szemek, melyekkel álmodni sem merek A halál álomországában Nincsenek: Ott a szemek Tört oszlopon napsugarak Ott a fák, ha hajladoznak S a hangok Ha a szélben dalolnak Ünnepibbek és távolibbak Mint egy halványuló csillag.
Ne legyek közelebb A halál álomországában Inkább én is viselek Olyan eltökélt álruhát Patkánybundát, varjúbőrt, keresztléceket Egy mezőn Ahogy a szél tesz úgy teszek Ne közelebb —
Ne azt a végső találkozást A homályországban.
III
Ez a halott világ Ez a kaktuszvilág Itt állnak a kőszobrok Itt fogadják Egy halott kezéből az imát Mikor egy csillag sápadva kezd hunyorogni.
Hát így van ez erre A halál másik országában Magunkban virrasztva itt Azon az órán amikor mi Gyöngédségtől remegünk Ajkak csókért epedve Imáikat kövekké tördelik.
IV
Nincsenek itt azok a szemek Szemek itt nincsenek E völgyben hol csillagok haldokolnak Ebben az üres völgyben Elveszett országaink törött állkapcsa ez
Ez a végső találkozóhely Egymás felé tapogatózunk És kerüljük a szót Összegyűlve a megdagadt folyó e partján
Látástalan, amíg A szemek újra felragyognak Mint örök csillag Százlevelű rózsa A halál homályországában Nincs más reménye Az üreseknek.
V
Körbe körbe fügekaktusz Fügekaktusz fügekaktusz Körbejárjuk a fügekaktuszt Minden reggel ötkor.
Odahull az eszme És a valóság Odahull a mozgás És a tett Közé az Árnyék
Mert Tied az Ország
Odahull a fogantatás És a teremtés Odahull az indulat És a válasz Közé az Árnyék
Hosszú az élet
Odahull a vágy És a görcs Odahull az erő És a létezés Odahull a lényeg És a leszállás Közé az Árnyék
Mert Tied az Ország
Mert Tied Az élet Mert Tied a
A világ így ér véget A világ így ér véget A világ így ér véget Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel.
Milyen vakító a hold! Álmok bozótjából, mesék zsombékos rejtekéből, a bizonyosság megközelíthetetlen búvóhelyeiről ilyen könyörtelen ragyogással lép majd ki egy napon a törvényen kívül helyezett, holtnak hírlelt igazság: hőkölő szemekbe fény csap, koccanó fogak közt fogadalmak futkosnak, s az aljanép vacogva földhöz szorítja homlokát.
Ülök, és nézem, és hallgatom őket tűnődve, végül hogyan hagy nyomot rajtuk a kérdés, mit életük fölvet, s válaszuk miért az untig szokott.
Mikor vált reflex a gondolkodásból? Mitől lesz mosolyuk százegyszer vigyor? Szívük se vágyat rejt, csak görcsöt ápol, kétségük sem kérdez, mint inkább tipor.
Akiktől csupán a lakk karcolódik, nem marad emlékük a felszín alatt, magukat álmodják, nem a valódit, világuk kártyaként esendő falak.
"Az embereket mindig könnyű a vezérek uralma alá hajtani. Csak annyit kell tenned, hogy elhitesd velük: támadás alatt állnak, el kell ítélned a pacifistákat, amiért hiányzik belőlük a hazafiság és mert veszélyeztetik az országot. ” (Hermann Göring)
Hitesd a bolhát elefántnak vagy vércsének a szúnyogot, tornádónak hitesd a bágyadt alig lengő fuvallatot: s nem előled — hozzád robog kit űzöl, várva, hogy te védd meg. S nyugodtan eltaszíthatod: ellökve is csak téged éltet.
Hitesd: az veszti el hazánkat, ki háború ellen dohog, ki békességről prédikálgat, míg harcba hívnak a dobok. Hallgatja sok lelkes tulok s nem érzi híját lágy kenyérnek, szeme kopogva is lobog, s korgó gyomorral téged éltet.
Hitesd, hogy valóság a látszat, élőkép a káprázatod, hitesd: törvényes a gyalázat, az, hogy a közvagyont lopod,
hisz téged szolgál rég a jog, nincs már, ki tyúkszemedre léphet, a nép kábítva tántorog s kifosztva is csak téged éltet.
Herceg, hódolni nem tudok, nézd el nekem, hogy nem dicsérlek, a nyelvem srófra nem forog — kitépheted. Némán se éltet.
Fárad a vénember, szava tétova, néha csikordul, mondani kezd valamit, bár agya lomha, kihagy. Foltos a párna, ha mély álmában a nyála kicsordul. Senki se kérdezi már: Mondd, öregúr, te ki vagy?
körülöttem minden rendben — jól vagyok, út porát legyezi néhány lelkes lófarok, hova tart a had, a sereg, nem tudom, ügetnek, vágtatnak a körpályájukon
erős hittel, a másik hite csak akadály, nem libából készül a pástétomnak kínált libamáj, de magát meghatározni viszont éppen elég, főszereplő lesz néhány kiválasztott börtöntöltelék
de én jól vagyok, tisztelnek, szeretnek, hála a türelmes természetemnek, hogy az igyekvők elől kiállni tudok, mielőtt hinnék, már azelőtt kiábrándulok
úgy képzelem, mint egy nagy vendégség az űrben házigazda viseltes alsóneműben és Te látod, ahogy szétmállik a behemót ülepén, néhány fotelben hagyott teasütemény
és rettegsz, hogy megkínálnak, és nem jönnek az angyalszárnyak, amit annyiszor leírtál már, volt vers, és ének, annyiszor, hogy akár jöhetnének
de mi okom lenne a panaszra, hitbizományt is kapni magas kamatra, csalásban pedig erős a licit az egész ország egy kórház, hol elmaradt a vizit
jól vagyok, ne aggódj értem, fénnyel álmodom a töksötétben, és ha netán nincs igazam megint, még a versem is összetépem.
majd ha a virágok szirmát simogatom majd ha a tavasz begördül napsugár fogaton majd amikor az ősz minden virulást legyőz és felhővé száll a pára akkor őszirózsák viszik portyára a nyarat szép mosolyoddal hallgatni szavad
Te több vagy, mint a mindenség. Kitapintható és mégis végtelen. Biztos pont ingatag világomban. Én csupáncsak rezonálok benned, mint borostyánba zárt, antik sikoly, kazamatákban vergődő visszhang.
