Keresztek
Egyszer volt hajnalon embert termett egy nagy földhalom Beoltott virágként repült a fény felé Meglátta Nap korongjában élete értelmét Nagy vágya vonszolta fáradt testét tova Szemébe hullt jövőtlen múltként a soha Öklével mélyen földekbe túrt Neve ismeretlenségbe hullt Akarat vitte és hozta Minden évét járatlan
utakon végigtaposta - Napja bukott lefelé Élete foszlott magányos veremmé Vörössé érett nap csábítóan nézte Vércseppjei mutatták -
hol van minden út vége Sötét harapott belé hirtelen Hátra nézett arcán a félelem Kitárta karjait szerelme láttán Árnya keresztként táncolt az árva fejfán Vállára vette kegyelem súlyos ajándékát Ő volt – kire egykor földi mennyország várt Lehullt a világból - bele a sötétségbe Csillagok fújtak lángot a keresztre Szomjazta szerelmét utak ölén Istent kereste világtalan
Fényként...
HajnalcsillagSoha olyan fontosat –soha olyan igazat nem mondhattam mint éjszakáim hajnalán elfáradtam vándorolni -nevettek piciny kísérőim kinevették könnyeim sötét ragyogását túlragyogták gyöngyeims szétszórták az Égben repültek - szálltak - hófelleggé váltak szív-sivatagi forróságbalehulltak esőként a Szaharába... Esik esőm – esik – szemedre esik szempilládra esik – esik sós eső életed fájára - de megijednek - visszafordulnak az égbe sós esők újra szemeim fényébe… visszasírnak bele szívembe elkeverednek véremmel felhulló esőm sójamegöli zöld szigetemleégeti … Most ne! elviszi - sárga sivataggá teszi s nincs többé már senki… mert káprázat néha az élet bolond aki elhiszi s eltéved... Lefekszem a földbe mélyen mégsem alszom el végleg kergetnek szorgalmasan a sápadt fények nyugtalanok a vetített képek nézem Istenem némaságát álmatlan mélységes álmát rám kövül az éjszaka az álom kényszer-zubbonya feloldoz csillagom hajnala… Gyere haza! Igen - megyek... De hova? Van még hajnal van még ragyogás? vagy játszott velem a hinni-nagyon-akarás? de csak a Nap kelt fel álmaiból azt hiszi látni fogok benne nem tudja - nincs már semmi kedvem erre fáradt vagyok ez sok ez sok volt nekem maradok a porban csillagnélküli nyomorban ahol nem vár senki arra fogok én már menni ha ott sem fognak szeretni hajnalcsillagom fog elvinni levetem testemitt hagyom földi ruhámcsillagom szárnyán megyekHozzád…
A napra bíztalak: forró szívében megmártva magad legyél erős, tiszta és nem sebezhető, óvd amit szeretsz, és ne feledd ami jó és emberi, az mindig érthető. A holdat is megkérlelem, ha sötétbe süllyed a világ, legyen álomba mesélő dajka, égre festett, hajnalig fénylő virág. Rábízlak a csillagokra is: vigyázzák álomképed ha alszol, szőjenek szivárványt szíved fölé, s a reggel kék függönye mögé bújva lessék, köszöntsék ébredésed.Nézni - egy dolog. Látni, amit nézünk - egy másik dolog. Megérteni, amit látunk - egy harmadik dolog. Tanulni abból, amit megértettünk - ez már egy negyedik dolog. De cselekedni, arra támaszkodva, amit tanultunk - ez az, ami valóban számít.
(Kahlil Gibran)
***
Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék: Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között. Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből. Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek. Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet. Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.
Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét. Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be. És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel: Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól, És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.
mert meddig lesz e könyv veled? Ha a tied, kölcsönveszik, a közkönyvtárban elveszik, s ha nem: papírja oly vacak, hogy sárgul, törik, elszakad, kiszárad, foszlik, megdagad vagy önmagától lángra kap, kétszáznegyven fok már elég - és mit gondolsz, milyen meleg egy nagyváros, mikor leég? Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemt, mert nemsokára könyv se lesz, költő se lesz és rím se lesz, és autódhoz benzin se lesz, és rum se, hogy leidd magad, mivel a a boltos ki se nyit, s kivághatod a pénzedet, mert közeleg a pillanat, mikor a képernyőd kép helyett halálsugarat közvetít, s mert nem lesz, aki megsegít, ráébredsz, hogy csak az maradt tiéd, mit homlokod megett viselsz. Ott adj nekem helyet. Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, és mondd el, mikor kiöntenek a lúgtól poshadt tengerek, s az ipar hányadéka már beborít minden talpalat földet, akár a csiganyál, ha megölték a tavakat, s mankóval jön a pusztulás, ha fáján rohad a levél, a forrás dögvészt gurguláz, s ciánt hoz rád az esti szél: ha a gázmaszkot felteszed, elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül, mert a bacilusok dühödt revánsa mégse sikerül, s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó - memóriádból szedd elő s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet, hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház, hol laksz, mert nincs se víz, s gáz, s elindulsz, hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz, s ha nincs szabad föld, elvegyed, az embert leöld, s megegyed - hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam neked: tetszhalott, hová mégy? Lelked elfagyott, mihelyst a várost elhagyod. Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet, hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn a bunker mélyén kérdezed: hány nap még, míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol? s mire való volt és mit ért az ember, ha ily véget ért?
Hogyan nyújtsak néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz? Valljam meg, hogy mindig reád gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át, s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem? Mi mást izenhetek neked? Felejtsd el ezt a versemet.
Volt egyszer két jégtömb. A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdő közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk meglehetősen hűvös volt. Néhány "jónapot", egy-két "jóestét". Semmi több. "Jégtörésről" szó sem volt. Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám! De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükről. Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak. Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki: - Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek! Gyönyörűen süt a nap odakint! A két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták , hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra. Meglepő módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte: - Milyen a nap? - Csodálatos... Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz. - Csinálhatnál egy kis rést az odú tetején... Szeretném látni a napot! - mondta a másik. A borz nem várta meg, amíg megismétli. Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe. Néhány hónappal később egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegőt, az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd és kis patakká változik. Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig. A másik jégtömb is ugyanezt érezte. Pár nap múlva a jégtömbökből két kis folyócska kezdett csordogálni. Ki is folytak az üregből és nem messze onnan, csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükröződött. A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt. A közös aggodalmat és bizonytalanságot is. Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra. Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne. És ebben a boldogságban ott tükröződött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak. Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek. Akkor miért nem tesszük ezt?
Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit - Mikor a kezem A rózsafáról Egy szirmot halkan Leszakít, Mikor átrezeg Egy síró dallam Finom húrjain A zongorának; Mikor szívemben Harcokat vívnak Hatalmas fénnyel Hatalmas árnyak: Mikor a szó Mire se jó, Mikor szemem egy Ártatlan fényű Szempárba mélyed; Mikor álmodom S messzire elhagy A fájó élet; Mikor ujjongva Nevet a kék ég, S a szellő mégis Ezer zizegő Halott levélkét Takarít - Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit.
S akkor előttem Áll a nagy titok, Amelynek soha Nyomára jönni Nem birok:
Miért nem szabad Azt a sejtelmes Suttogó halált, Letépett szirmot Szavakba szednem? Miért nem lehet Azt az örökös Borongó, ködös Szomorú álmot Papírra vetnem? Miért nem tudom Azt a pillantást Azt a sóhajtó, Méla akkordot, Mit a futó perc Szárnyára kapván Régen elhordott, - Megrögzíteni, S aztán őrizni Örökre, csendben? Az a sok síró Ábrándos érzés Miért nem ülhet Miért nem gyülhet Lelkem mélyére S nem tömörülhet Dalokká bennem?
Vagy ha már róluk Dalt nem is zengek, Miért nem tudom Tudtokra adni Csupán azoknak, Kiket szeretek, S akik szeretnek? Nem mondom: szóval, Csak egy mélységes Szempillantással, Egy fénylő könnyel, Egy sóhajtással, - S csupán ők tudnák, Hogy mit jelent Ez a rejtélyes Titkos beszéd...
Oscar Wilde
SILENTIUM AMORIS
Mint a tüzes nap is elkergeti a sárga holdat, mely sötét odún búj meg, habár a csalogány neki nem is dalolt még s csőre hangtalan, úgy Szépségedtől béna ajkam s lágy énekem is elhal szomorún.
Mint szél, amely hajnalban nyargal át a sik mezőn, gyors szárnnyal, szertelen s garázda csókjától lehull a nád, pedig dalának ez a hangszere. Úgy szivem is vad vággyal van tele és elnémit titáni Szerelem.
De nézz szemembe, majd az megfelel, mért nem bir szájam, ajkam zengeni: ha ezt sem érted, váljunk csendben el. Te egy dalosabb ajkhoz s én a holt, el nem csókolt csókok, el nem dalolt dalok kopár kincsén merengeni.
Horváth Gabriella: Ha nem is…
Engedd, hogy nézzelek, ha nem is látsz engem. Engedd, hogy halljalak, ha nem is szólsz hozzám. Engedd, hogy érezzem kabátod melegét, bár tudom, tán soha nem teríted azt rám.
"
Sírok, ha sírsz, ha
ragyogsz, ragyogok Néma barátod, rabszolgád vagyok, alázatos és bizalmas barát, Aki nem kér semmit, csak néz és imád, És nem akar lenni, csak általad, Csak árnyéka annak, ami vagy."
( Szabó Lőrinc)
S még egy szép vers szerintem.
Fákat altat a szél álmos lombú fákat. S én most ébredek rá: nagyon szerethetlek, ha már a sálam is integet utánad.
Mintha...
Mintha a tested lennék úgy érezz mintha egy válasz lennék úgy kérdezz mintha at utad lennék úgy kövess mintha már tiéd lennék úgy szeress
mintha a szavam lennél úgy beszélj mintha csak igaz lennél úgy is élj mintha csak napom lennél úgy égess mintha az élet lennél úgy éltess
színes széles a csend a itt vagy csend velem
mintha a vágyad lennék úgy higgy bennem mintha egy dallam lennék hallgass engem mintha csak véred lennék éltesselek mintha
csak benned élnék érezzelek
színes a csend nézd én már majdne, elfeledtem hinni s újra érzem hinni lehet hinnék neked
mindenki azzá lesz amivé tette a szeretet és a gyűlölet megváltottál
itt vagy velem újra nekem
nézd, én már majdnem elfeledtem sírni s újra érzem könnyem meleg könnyed meleg
Te hoztad el
mindenki vére piros mégis mindenki más és másképp szeret Te így tudtál
Johann Wolfgang Goethe
A kedves közelléte
Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár; rád gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár.
Téged látlak, ha szél porozza távol az utakat; s éjjel, ha ing a kis palló a vándor lába alatt.
Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra döng; a ligetben ha néma csönd borul rám, téged köszönt.
Lelkünk egymástól bármi messze válva összetalál. A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára. Óh, jössz-e már!
(Szabó Lőrinc fordítása)
Merengő szemem, ki látóvá teszed, ki elindítasz utamon, hogy járjak, ki kiszínezed számomra a nyárnak sápadt virágát s két karom kitárod, hogy minden embert magamhoz öleljek: tudod-e mit teszel velem?
Honnan tudod: a könnyet és a kínt, ha látó szemmel nézem odakint, nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?
Az úton, melyet lépésem követ, ismersz-e minden tüskét és követ, mely megsebez és gátat vet nekem?
Fáradt bimbóját halovány tavasznak hidegen néztem; ki tudja, a gazdag, pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom?
Két lankadt karom ujjongón kitárom, de ha ölelek, ki tudja, mi áron? Nem Júdás lesz-e, akit szivemre zárok?
Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod, ismerősnél, rokonnál több: Barátom, tudod-e mit teszel velem?
Egy angyal születése.
Tudod azt sem tudom hol kezdjem. Már számomra is olyan akár egy mese. néha ok néha okozat vagyok. A szivem azt súgja ott kezdõdõtt azon a hegyen. A múltban. Mikor még sötétség volt. Mikor még ember sem volt aki higgyen, és asszony sem hogy bûnbe essen. Csak Isten volt meg az angyalai, és mi. A kitaszítottak. Követtem õt. mert szerettem. Áldást kértünk, de tagadást kaptunk, meg átkot. és a szót számûzlek. Néztem büszke tartását, néztem a szemét. Azt hittem lehunyja, de nem. Állta a haragot állta a megvetést, én meg csodáltam. Hallottam a szavakat... a halk, egyenletes szózatot... A vétekért. Az önálló akaratért. Láttam a szárnyakat... hogyan váltak ébenfekete valósággá a szavak. ... és én tiszteltem. mert kitartott. Láttam a társakat, láttam az elforduló arcokat, a fehér tollak csendjét. ... és láttam, hogy lehunyja a szemét, mikor utoljára hagyta el a helyet, Utoljára csókolta meg az Úr kezét. Elõl haladt, szárnyai némán szaggadták a levegõt, egyenletes mozgásában
nyugalom lüktetett De tudtam, háborog a szíve, éreztem ahogy magához szorított. A Föld akkor még puszta volt, nem más, csak homok, víz meg persze a csillagok
és a hegyek. Közöttük is egy, mi otthonunk lett. Boldog voltam akkor. velem volt, mellettem. Emlékszem... egyszer megajándékozott. Kérdeztem miért? De csak azt mondta, hát fontos ez? A sivatagba vitt, ahol született. a homokbuckák mögött elrejtõzve néztem hogyan
születnek az angyalok. A sivatagi láng hatalmas, és izzóbb ezer meg ezer vulkán tüzénél, mert ezeket a
lángokat Isten szívének dobbanása táplálta. Csak kuporogtam és néztem a lángokból születõ angyalokat. Néztem õket és tudtam, Isten egyetlen alkotása sem lehet náluk tökéletesebb már. A szárnyaik erõtlenül lógtak gerincük ívén. a Teremtõ lehelletével szárította meg a
tollakat, hogy teljes pompájában ragyogjon minden teremtménye. Tudod ilyen volt Õ is. Láttam Bûbájt bocsátva szememre visszavitt az idõk kezdetére, hogy ott legyek, vele legyek
abban a szent pillanatban. Láttam õt megfoganni a lángok nászából, láttam alakot ölteni és kilépni. Láttam kiváncsi akarását mi merészségre sarkalta, hogy ne lépjen ki azonnal a láng
nyelvekbõl. Hagyta, hogy a legkülsõbb láng átölelje, hagyta hogy szárnyaiba égjen a fény. Így teremtetett Õ a sivatagi tûz legkülsõ lángjából, és lett a fény hordozója. Isten
legszebb angyala.
A Pillangó és a szeretet
Egy verőfényes nap egy kicsike pillangó ébredezett a félig nyitott selyemgubójában. A férfi ült és nézte néhány óráig a pillangót, ahogy küzdött, hogy fiatal, törékeny testét kiszabadítsa a kicsi lyukon keresztül. Aztán úgy tűnt, a folyamat teljesen leállt. Úgy látszott a pillangó mindent megtett, amit tudott, és saját erejéből többre már nem képes. A férfi eldöntötte, segít a pillangónak: fogott egy ollót és óvatosan kinyitotta a selyemgubót. A pillangó megérezve a lehetőséget, könnyen kijutott. De a teste érett lenül összeaszott volt, gyenge és a szárnyai összezsugorodtak. A férfi tovább nézte, mert várta, hogy bármelyik pillanatban kinyílhatnak a gyönyörű szárnyak, megnőnek, kitárulnak és képesek lesznek felemelni a pillangó könnyű testét, szilárdak és erősek lesznek. De semmi nem történt! A pillangó az életét ebben a gyenge testben, erőtlen szárnyakkal töltötte. Soha nem volt képes repülni. Amit a férfi, az ő kedvességével és jóindulatával nem értett. Hogy a szűk selyemgubó és a küzdelem a szűk nyíláson keresztül szükséges a pillangónak, ez a természetes útja, hogy a pillangó kiszabadítsa testét a selyemgubóból, szárnyaival képes legyen repülni. Néha pontosan a nehézségekre van szükségünk az életben. Ha hagyjuk az életünket akadálytalanul folyni, ez megbénít minket. Nem leszünk elég erősek, amikor annak kell lennünk. Nem fogunk tudni repülni.
Kértem Erőt.....; és kaptam nehézségeket, amelyek erőssé tesznek. Kértem Bölcsességet.....; és kaptam problémákat, hogy megoldjam őket. Kértem Jómódot.....; és kaptam agyat és izmot, hogy dolgozzak. Kértem bátorságot.....; és kaptam akadályokat, hogy legyőzzem azokat. Kértem Szerelmet.....; és kaptam bajban lévő embereket, hogy segítsek Kértem Jóindulatot.....; és kaptam lehetőségeket. Semmit nem kaptam meg, amit akartam.....; De mindent megkaptam, amire szükségem volt.
Éld az életet félelem nélkül, nézz szembe az akadályokkal, tudd, hogy képes vagy legyőzni őket!
Augustinus: A boldogságról
Nem a boldog életre kívánkozik-e min- den ember? Hol ismerték meg, hogy ennyire áhítják, vagyakoznak rá? Hol látták, hogy ennyire szeretik? Mindenki birtokoija a boldogságot, ám senki sem tudja, hogyan és meny- nyire. Mondjuk, valaki egyszerűen úgy érzi, boldog — és ő valóban boldog. Másvalaki a boldogság reményében, vá- gyakozásában érzi ugyanezt — ő más- képpen boldog, meg várakozik, és e várakozás több boldogságot hoz szá- mára, mint amaz embernek, ki nem is reményli ezt a távoli, talán soha be nem köszöntő eszményi pillanatot... Ki a boldog valójában? Talán nem ragaszkodnánk e megfoghatatlan ámu- lathoz, ha nem őriznénk róla titkokat a lelkünkben. Ime a neve: boldogság. De mit jelent e szó neked s nekem? Nem a szó csengesében találjuk-e meg örömün- ket? Hisz jelentése ott van az emléke- inkben. Ha pedig ott van, talán már vala- mennyien lehettünk boldogok. Ha létez- ne közös nyelv, amelyen megkérdez- hetnénk a világ összes emberétől, hogy akarnak-e boldogok lenni, ők minden habozás nélkül - hála emlékeiknek -
igennel válaszolnának...
Ó, hála neked, könnyek Istene:hogy adtál nekem két síró szemet,és fájdalmat, és bánatot is hozzá,s egy lelket, aki sohasem nevet.Te tettél az ősz rokonává engem,adtál magától omló könnyket,hogy megsirassak minden hantra hulló,reszketve hulló őszi levelet.Ó, hála neked könnyek Istene,hogy annyi bús mosolyt adtál nekem,s megengedéd, hogy mindent eldaloljakegyetlen húrra hangolt lelkemen.Tudom, ha egyszer kedvem kerekedne,hogy húromat másra hangoljam át,hálátlan voltomon haragra kelve,Isten-kezeddel leszakítanád.(Wass Albert)
Britt G. HallqvistMiért?Miért hívják a széketéppen széknek?Miért mondjuk a késre, hogy kés,és honnan tudjuk, hogy a boglyaboglya?Ki adott nevet a dolgoknak legelőször?Ki volt a Névadó?Ki mutogatott rá mindenre:,,Ez kő, ez fű, az fenyő"?Talán a dolgokat nem is így hívjákigazában.Talán szomorúak is, hogy nemmondhatják:,,Ne higyjetek a Névadónak!Sokkal szebb nevünk vanigazában!"
Még itt jársz e földön, még semmi sem Késő; egy nap jó emlékkel vigyen, Hogy nem rosszul használtad itt időd, Több vagy, mint mikor lábad idejött. Ha nem gondoltál rá, tedd ezután, Szörnyű, későn bánkódni volt hibán, S még nem késő: Még fürgén mozgasz itt, Hát tedd redbe, barátom, dolgaid; Mert száll az élet, fogy a fürgeség, Még minden itt, éld, küzdve, türve még; És itt még annyi nagyra alkalom, Jaj, ha fecsérled, nincsen irgalom. Mulasztás kínja jön csak, bűntudat, Hogy megmutasd, ki vagy, ez itt az utad; Talán csak ez: hát álld, mint állhatod, Okulva, míg rejtélyét itt lakod, A nyüzsgő mindent; ami itt van, éld, Mi kint, s benned, a lázt, a szenvedélyt, S mit hoznak bőven kis és nagy csaták- Ám másnak tett, neked tárgy e világ, S amit megérsz, mi sújt vagy lelkesít, Mert miért élsz valóban: verseid. Versbe rótt élet: hát ezt jól csináld, Erőid fogd, vezesd avagy ziláld, Fő, hogy jól írd meg, mi izzít, betölt, Tartalom: az élet, tartalom:a föld, S e szörnyű-szép létben mi megmarad- S mely mindennél több még: mit hordsz magad. De mondj ki mindent, míg időd van itt, Más szánt, épít, te írd meg álmaid, Álmoknak nyelvén egy nagyobb valót, Mit írsz, jól: él- (ki él, holnap halott )- Versbe-mentett élet. Csak jól csináld. Igy hívd porondra az időt, halált.
A Szabadság dala
Ha megtudná a világ mennyire irigylem a madarakat!
Hogy kedvére dalolhat, és mind megveti a hatalmat!
Ha megtudná a világ mit jelent a szó: szabadság
Nem vetné oda a szót gúnyolódva nékem: "badarság
Örülj annak amid van, s soha ne kivánj többet
S ha fáj a rabság, nyugodtan vájd magadba körmödet
Csak titokban, úgyhogy mások meg ne lássák
S fogadd el, szivd magadba, a szabadság halálát"
Megpróbálnám, ha nem hinném azt őrült erősen
Hogy a szabadság itt úszik a friss levegőben
De itt érzem magamban, hiv, hogy legyek társa
Osztozzam vele örömben, s védjem, szó ne bántsa
Most én is dalolok, hangom bejárja e széles földtekét
Átjárja szived, magában hordozza az új világ szelét
Hidd! S legtitkosabb álmaid már holnap valóra válnak
Bejárják az egész világot, téged is megtalálnak
Mikor elveszni érzed a reményt, s fázik a lelked
Csak hivd! S minden fájdalmat szerteszét kerget!
A lélek szabadsága ez, hagyd el az ezredéves láncot!
Szabaditsd fel elméd, s járd az örömittas táncot!
Segits másnak, s nevesd ki a röghöz kötött bolondokat
Kik kiszabadulni félnek, inkább vállalják a gondokat
Győz a szabadság, szépség, szerelem! Ez legyen védjegyed!
S ha valami szokatlant, ismeretlent kivánsz, csak tegyed!
Sose másnak felelj meg, hanem magadnak és az álmaidnak
Taszitsd el a fájdalmat, s ne szabj gátat vágyaidnak!
Légy a Földön bárhol, s fehér, sárga, vagy fekete
Az életet élni, magadénak érezve van csak értelme...
A nap
A Nap nyugodni tér, vetik már az ágyát, Takarója a sötét, őrzi majd az álmát. Altatódalt mesél majd a csillagok serege, S édes súlyként nehezedik álomra a szeme.
Strázsaként a sápadt Hold őrzi őt s vigyázza, Mint magányos ember, útját egyedül járja. Éberen figyeli az alvót, ne zavarja senki, Hisz nemsoká' virrad már; ébredni kell s menni.
