Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Minden éjjel halnak vagy sellőnek álmodta magát, madárkának kopoltyúval s úszófarokkal: víz alatt tud így lélegzeni, cikkanni gyorsan és mozdulni otthonosan a csillanó halraj sűrűjében. Csak fel ne kelljen a vízfelszínre, ahol a tüdeje szétrobbanna. S le a vízfenékre se, ahol éles fogak, tátongó torkok leskelődnek a zöldfekete mélyben.
Álmában felsírt. Kezéért nyúltam, és gyengéden oldottam az ujjak görcsét. Felébredt, s azt mondta: nem értem, hogy miért sírok, hiszen boldog vagyok, ugye hogy az vagyok? (A vers
Ebben a házban nincs senki, ebben a házban a szentek nyugalma van, senki kiáltása, senki suttogása, semmi sem töri meg a csendet, szemedben tárgyak árnyai gomolyognak, események szilánkjai,
a bukott királyság töredékei, kezeddel felírva, gyűrött cetli a tenyeredben, a szék, üres váza, az asztal, kép
a falon - a füledben csak csend harangoz szünetet, a világ vége után. Igazad volt: van bennünk, van bennem távoli pusztaság és nincs tágasabb helye
mint a magány: a test, minthogy körülötte csak üresség van, több helyet foglal mint amennyit el kell, el szabad foglalnia.
Későn keltél, öreg! hova indulsz már ma? Nyakadon a vénség tehetetlen járma; Messze utad célját soha el nem éred: Jobb, ha maradsz s "lement napodat dicséred." "Tudom, sikerűltén sohasem örűlök, Szándékomnak tán már elején kidűlök: De hiú tett is jobb áldatlan panasznál: Űz gondot, unalmat, és a mozgás használ."
Térdre hullottam, s mint akit megvertek, nem remélve semmit se már, csak még egyszer beszívni a közeledő hajnal illatát, úgy vártam a csendben. Jött is lassan lopózva, felkúszott a hátamon, befúrta magát a hajamba. Megadtam magam a sorsnak, de az utolsó pillanatban tekintetem beléd ütközött.
már nem szeretni kéne ami elmúlt már elhagyni a régit ami holt a szemet azért nyitva hagyni mégis a szívet zárni mégse valami bolt mert nem szabad a non stop nyitva tartás mert nem szabad az állandóan fáj az eltelt idő lassan halmozódik és elfogy a szív a vese vagy a máj jaj édesanyám olyan egyedül vagy olyan egyedül vagyok hogy jaj a térdemért az alázatosságért folyik valami háború vagy harc de nem tudok más lenni csak az apu az ő tartása tart az igaza már nem tudom hogy hol laktok de kérlek még utoljára hadd menjek haza
Az ablakból néha elnézem őket, hogy vacogó szélben, gallyal hátukon mint cipekednek hazafelé – vagy tikkadt nyárban, a tornácon hogy üldögélnek a napsugárban – vagy téli estén, kályha mellett hogyan alusznak jóízűen – nyújtott tenyérrel a templom előtt úgy állnak búsan, csüggeteg, mint hervadt őszi levelek a sárga porban.
És ha az utcán bottal bandukolnak, idegenül néz a napsugár is és oly furcsán mondja minden ember: „Jónapot, bácsi.”
A nyári Nap, a téli hó, őszi levél, tavaszi friss virág mind azt dalolja az ő fülükbe: „Élet-katlanban régi étek, élet-szekéren régi szalma, élet-gyertyán lefolyt viasz: téged megettek, téged leszórtak, te már elégtél: mehetsz aludni...”
Olyanok ők, mint ki utazni készül és már csomagol.
És néha, hogyha agg kezük játszik egy szőke gyerekfejen, tán fáj, ha érzik, hogy e két kézre, dolgos kezekre, áldó kezekre senkinek sincsen szüksége többé.
És rabok ők már, egykedvű, álmos, leláncolt rabok: hetven nehéz év a békó karjukon, hetven év bűne, baja, bánata – hetven nehéz évtől leláncolva várják egy jóságos kéz, rettenetes kéz, ellentmondást nem tűrő kéz parancsszavát:
Amikor megtaláltam azokat a régi fényképeket, még a születésem előtti időkből, nem a nagymamákról, nagypapákról, nem a sok ismeretlen rokonról, barátról, hanem huszonéves anyámról és apámról, közös életük kezdetéről, úgy néztem azt a fiatal párt, mintha az etruszkokat, mintha az antik Rómát. Pedig hát mégiscsak a szüleim! igen, ők azok! És hirtelen szomorúság fogott el miattuk, sirattam őket, akárha a saját ifjúságomat siratnám, ahonnan örökre kiűzettem, ahogy a gyerekkoromból is fokról fokra, s ahová vissza már csak emlék-ösvények vezetnek, folyosók labirintusai egy-egy kitüntetett múzeumi terembe. Láttam: ledöngölt földön állnak biztatón mosolyogva, s rég múlt nap fényében ragyog rég hunyt szemük.
Veled játszottam az erkélyen, apa, nyár volt, sütött a nap ebéd után, anya kijött, és azt mondta: költözünk – kastélyt ígért, és hogy majd lesz kutyám.
Mi nem megyünk, mondtuk, miért is mennénk, s hogy ezzel csak a szívünkön facsar. Azt felelte, neki joga van hozzá, hogy elvigyen engem is, ha akar.
Az utolsó napon még lovagoltam apával a vár előtt, strand után, aztán anya elvitt, igaz, nem kastélyba, de egy hónapig tényleg volt kutyám.
Addig azt nekem nem mondta meg senki, hogy apát már nem mindig láthatom, csak kéthetente pénteken, s hogy vissza kell hoznia minden vasárnapon.
Az új óvodában sírva ébredek, mert a másik apukám jön értem – hiába szóltam a vizsgálaton is, hogy a régi apukámat kérem.
Én nem futok. Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág. Útszélen; árokparton, A versenyen kívül Szedem a novemberi ibolyát. Én nem futok, Távol a sértő zajtól, bántó fénytől A Janus-arcú dicsőségtől, Rendezgetem csokorba ibolyámat, Ha valakit tarlómra fúj a szél, A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat: Más virág híján, mutatom neki Novemberben kinyílott ibolyámat. Ha kell: jó, ha nem: békesség neki. Én nem futok. Én nem akarok senkit utolérni. Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért Vágyom a virágomat kicserélni.
Megölte bennem a gyereket fölhordta avult játékaimat hogy lássam — minden emlékem hazug sarkig kitárta a kaput amelyen egykor ki-be jártam szülők testvérek édes arcát kilökte rajta és becsapta sárral
Eredj kutass valódi okokat ez ezért történt az meg amazért mind igyekezett hű lenni magához méh illegett a szirmatárt virághoz vagy fordítva — enni és fönnmaradni Anyám tízezer éjen át aggódott mindig értünk alig is figyelt másra
A hazám — szorgos kis haza hogy ne maradjak neveletlenül sárral etetett s törte izmomat de ki tudná ma már a hantokat úgy fölszámlálni érdemük szerint hogy kit takarnak végül is melyik rejti a hőst s melyik az árulót
Kezemben kihűlt szorítások aki elhagy s kit az idő leválaszt bíztam csupán a bizalomban de nem osztoztak vágyaimban barátok hívek mesterek hogy futottam volna utánuk puhább arc kell a színleléshez
De megépítem játékaimat anyát teremtek testvért szeretőt s hol majd igaz barátom meglelem hazát alkotok kevés földemen és szívósan dolgozóm rajt halálig Eszményeim, nem kopnak el soha a vágyaim a földdel egyidősek.
Kinek az emlékezete őriz majd meg bennünket, hangunkat és szavunkat, rácsok mögött az elnyújtott kiáltást, amit rémült csend követ. Ki őriz meg annyi mulandóságot, kibelezett alakunkat, kosztümjeinket, amikben egy vélt életet találtunk ki. Mily gyorsan gombolyítódott le mindez a gyermekcipőktől a celluloidon, keskeny nyomtáv, elfeledett negatívok a tegnap és az azelőtt sötétkamráiban. Ki is szeretne erről tudni. Ki tudja.
---------------------
Kivárni
Az utolsó ajtó el van zárva tágítható messzeségben. De közelség is lehetne. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy találhatok-e valamit mögötte. Nem félek az ürességtől. A kalandok ideje leégett. Selejtnyomok. Emlékek és mítoszok nem megbízhatók már. A visszapillantó tükörben a Gorgó szelíd búcsúmosolya.
Van egy arc, amit csak önmagunkat elképzelve látunk — lehet, hogy ez az igazi. És van annyi arcunk, ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet, hogy ezekben akad is néhány közös vonás — lehet. Akkor ez a valóság. Van egy, amit tükörbe nézve látunk; villám- gyorsan alakuló látvány — múzsája a Szomszéd ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék — efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el. És van, van arc, amit csak az lát, aki szeret, akit szeretünk. Ez a legszebb, legmulandóbb. A legérvényesebb.
A nyár szerelme forró és merész, de édesebb az őszi napsütés, a csókja már nem éget,mint a láng csak simogat,mint egykor jó anyánk, szívünkre könnyű,enyhe fénye hull... és mindennap korábban alkonyul, korábban alkonyul.
Az ősz szerelme,mint a kósza szél, hol lágy zene,hol vészes szenvedély, a fény, az árny oly gyorsan változó, mint életünk,e hullámzó folyó, még kék az ég,de már is el borul... és mindennap korábban alkonyul, korábban alkonyul.
Bús könnyet ont a szürke őszi ég, zordan borong a felhős messzeség, egy csonka ágra csapzott varju száll, mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj... csak nézem és szívem elszorul: jaj,minden nap korábban alkonyul... korábban alkonyul..
