"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Óra kondul, nem számolom, hányszor. Fordul az árnyék, nő a fű, hiányzol. Loccsan a víz, híd hajlik, hattyú moccan. Mi történt, most miért nem visszakoztam. Haj hull, térd fárad, szem világa tompul. Már nem veszettül, nem is átkozottul, csak egyszerűen látni szeretnélek. Ráérek.
Halkan szusszan a szívem, kicsi, puha állat a vackán. Úgy alszom ágyadon, mint kihalt, téli tájakon a hó. Együtt lélegzem a csenddel, míg arcomra omlik szelíden vigyázó jelenléted.
Nincs nagydob és trombitaszó, sem harsona, sem vörös szőnyeg, sem tapsvihar, sem gratuláció, nincs buli, sem színes konfetti, mert nem másoknak szól az ünnep, így a lényegről nem is tudhat senki, mert csak számunkra világít gyertyaként e nap, s az igazság - melyet nem akadályoz s gátol bármilyen távolság -, az, hogy az életem veled egy tenyerünkbe rejtőzött, predesztinált örökkévalóság.
Ezt a libegést, karcsuságot, könnyüséget és bánatot! Ha kezedbe veszed, vigyázva fogd. Két ujjal téptem, lepke alól. Ha ereszteném, ő is szállna. Halványkék, szárnyas libegéssel, ő is a lepkék után járna. De más a sorsa. Nem hal meg szépen. - Eltikkad gyürüs ujjaim, s tenyerem forró börtönében.
Szeretném itt is közzétenni, hogy megjelent két könyvem e-könyv formátumban.
Az egyik az Igaz cicaságok, melyben a Mirci-sorozat és a Haramia & Honesty-sorozat van összegyűjtve, a velük kapcsolatos, hozzájuk írt összes verssel.
A másik A csend hintája, melyben versek (azon a 400-on felül, melyeket a Szívhang a kövek mögül tartalmaz, tehát azóta "költődtek" vagy abból kimaradtak - nincs átfedés), valamint novellák-kisprózák vannak.
Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt szerettük egymást? Hortyogtunk-e rég, mint a hétalvók, vagy mint csecsemők szoptuk vidéki örömök tejét? Így volt, s mindez az öröm árnya csak, ha szépet láttam, téged láttalak, minden szépségbe már belé-álmodtalak.
S most jó reggelt, felébredt lelkeink, kik egymást még félénken nézitek; és mindenben szerelmetek kering s egy kis zugból a bárhol-t érzitek. Felfedező új földet látogat, más térképen néz új világokat - világod én vagyok, s világom már te vagy.
Ha összenézünk, hű szívet mutat egymás szemében két ábrázatunk; nincs éles Észak s elhajló Nyugat - jobb féltekéket hol találhatunk? Csak az halhat meg, ami már megunt; ha két szerelem egy, ha a magunk szerelme nem lazul, úgy meg se halhatunk.
Mit adhatnék? Nézz körül, amit itt Látsz, mind a tiéd. Nyúlj érte, Ami tetszik, vedd el. Nem tőlem kapod. Semmit nem találsz, ami ne lenne rég Saját tulajdonod. Amit elveszel, Nem tőlem: a magadéra ismersz. Hogy ez kettőnket összeköt? Hagyjuk.
Amit adhatnék, úgysem adhatom. Ha valami megkülönbözteti A tiédtől, ami az enyém, Az a másféle tapasztalat. Ami rátapadt. Az pedig át nem adható. Használd hát, amit jónak látsz, Ne félj, hogy kifosztasz, nem lehet.
Ami az enyém, ha adnám is, Mondom, el nem veheted. Pedig akkor lenne az enyém, Csak akkor, ha hozzáérsz, ha elveszed. Hogy az kettőnkben közös lesz? Az. Látod, még te adsz, ha elveszel, És tőled kapok, ha elfogadsz.
Megérted, ha ezek után Nem teszek úgy, mintha bármit is Adhatnék. Tégy belátásod szerint. Ha így is nyújtod a kezed, Boldoggá teszel. A tiédre Ismersz abban, ami az enyém? Megbocsátod, ha be se csomagolom.
Nagyapám minden vasárnap délelőtt Udvart, csűrföldet kisöpört, A konyhában főtt a vasárnapi ebéd, Ágyunkhoz hozta nagyanyám a süteményt.
Mikor kondult mély zúgással a harang Templomba indult nagyapám. Fején a vasárnapi kalap, Fehér inge tiszta,lelke patyolat.
A vasárnapi ebéd után Kiült a padra nagyapám. Szomszédok körüle, mellette nagyanyám, Sárga lombok fölöttük a fán.
Üres a pad, üres a délután, A csűr a régi gazdájára vár. Árnyékok libbennek a kék emlékfalon, Mintha ott ülnének mindketten most is ...A ház előtti padon...
Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem veled a hasító, kérgesítő időben. Árnyékát lombhajad szelíden rámveti, s ágas-eres kezem visszafelel neki. Idegzetem fölött s nyíló agyam alatt te vagy a szép sudár, mely földből égbe hat, gyökerem nem remeg, s virágom friss, mióta te tartasz, barna törzs, te, nagyszemű diófa.
"Ha valaki csak akkor tart értékesnek, ha az ő elvárásai szerint gondolkodsz, élsz, akkor valójában nem téged tart értékesnek. Hanem önmagát. Önmaga értékrendjét akarja benned viszontlátni. Mint egy tükörben. Amit ő értéknek gondol, azt szeretné benned látni, azt akarja tőled megkapni. És ha próbálsz megfelelni neki, akkor már nem TE vagy, hanem Ő."
Szép este van. Szép csöndesen aludj. Szomszédjaim is lefeküsznek már. Az uccakövezők is elballagtak. Messze-tisztán csengett a kő. Meg a kalapács Meg az ucca S most csönd van. Régen volt amikor láttalak.
Dolgos két karod is oly hűs Mint ez a nagy csöndű folyó. Nem is csobog csak lassan elmegy. Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák Aztán a halak A csillagok is. És én egészen egyedül maradok. Fáradt vagyok sokat is dolgoztam Én is elalszom majd.
Szép csöndesen aludj. Bizonyosan te is szomorú vagy Azért vagyok én is szomorú.
Zsefy Zsanett: „A színek horgásza” (Búsi Sándornak „A színek horgásza” fotójához)
koncentrikus körökbe állt a magány és a selyem víztükör csendjébe simult néhány rozsdabarna nádbugán a nyugvó nap emléke folt sem volt hajló bot végére ködöt festett a hűvös ég s a parti száraz fövenyen a magára maradt kósza szél nyughelyet keresett szüntelen puhán pihent egy csöpp sziget a víz felett s a ligetek fázósan bújtak össze ott a késő őszi színekben
Nem vár senki: a kapuból hiányzol, a kertből hiányzol, a házból hiányzol, gyászol minden almafa, gyászol, reszket a ribiszkebokor érted: nem érintheti kötényed, térded, sírva fakadnak a szőlőtőkék, zokog a lugas, bár nincs eső rég, pereg a könnye a körtefának, szakad a könnye a szilvafának, csak én állok itt, akár az állat, nyüszítek érted, kikaparnálak, de csak vakogok: és várlak, várlak.
Több volt mindenkinél az a sokat megélt virág, aki küzdött-küzdött és nem adta meg magát, pedig annyiszor sújtott rá vihar s nap melege, hogy lassacskán elfogyott törékeny ereje,
de valami miatt mégis mindig tartotta magát, talán mert várta azt az igazi nagy csodát, mikor felfedezik egyszerű, rejtett szépségeit, amik a többi virágtárstól megkülönböztetik.
Mindig érezte és tudta, ha lelkét megismerik, elfogadják különcségét, és akként szeretik, azzal a különösen gyengéd, érző virágszívvel, amivel sem vihar, sem orkánszél nem bírt el.
A virág vakon hitt, és bizalommal vágyta, hogy két tenyér érintését szirmaiba zárja, s majdan az a két tenyér lehessen menedékhelye, mikor a kíméletlen sorscsapás elbánik vele.
Szép májusi nap volt és rátalált egy ember, lehajolt hozzá könnybe lábadt szemmel, majd úgy fordította maga felé a szép virág fejét, hogy az, végre érezhette a puha érintést.
Boldog volt a virág, nagyon-nagyon boldog, de elgyengült szirma a két tenyérre hullott, mert oly, de oly sok idő telt el a várakozás alatt, hogy hervadó lelke rostjaira szakadt.
Vissza-visszavár a múltból néhány emlék, a szelíd-csókú május, s az a júliusi nyár, amelyben először léptük át azon utunkat, hol tűzpipacsot virult a zöldülő határ.
Vissza-visszavár forró ölelésed, ott a hűs árnyékot adó fűzfalomb alatt, ahol csak nekünk szólt a csalogányos ének, s nekünk szórta szikráit az alkonyati nap.
Vissza-visszahív az erdők avarcsendje, a rozsdaszínű falevelek őszi hervadása, s mindaz az a harsogó, érted dobbant szívjel, mely szaggatott vonal lesz karod vonzásában.
Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál, álarcodat magadra szoritod, s nem tudja senki, hogy voltál titok, hogy voltál nékem ismeretlen oltár. Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva, élő titok egy még nagyobb titokba. Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz, napos, ártatlan, fáradt, graciőz, kis fákkal és kis bárányfellegekkel és végtelen és bús, akár a tenger, és megkuszálja hullámos hajad, szemed alá rak szarkalábakat. S egy délután, ha ülsz az ablakodnál, ijedve kérded: micsoda zenél? És este búgni, bőgni fog a kályha és künn az utcán fújni fog a szél. Te sírva szólitod a Véghetetlent, s felelni fog a föld és a göröngy. Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng, és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derűs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testű nagy szitakötő.
