Amint felfelé mentünk, céltalanúl csatangolva a barna erdei ösvényen, zengett a nap és gyémántokat szikrázott a sercegő homok; okosszemű feketerigók ugráltak a tavalyi avarban, míg körülöttünk a fény szapora csákányai csattogtak a négyszögletes gránitkockákon.
Egyszer rikító fatáblák ugrottak elénk, szemünkbe tolva modern plakátjaikat, majd újra egészen vad és magános utakra csalt egy gyöngyszemű szitakötő; a kilátóról kék, zöld, piros és arany foltokat ittak fel szomjas szemeink: megszépült a világ és jólesett a szinek friss lüktetése.
Apró virágcsengetyűket, zsályát, méhfüvet és kankalint szedtünk, – zengett a nap, gyémántokat szikrázott a homokos ösvény – szótlanul néztük a köveken lihegő aranyzöld gyíkokat és megcsodáltuk az útilaput, melyen csavaros csiga csúszkált…
S mikor végre fölértünk a csúcsra, ahol kis korcsma előtt vadgesztenyelugasban vidám turisták ürítgették a habzó söröspoharakat: mennydörgő katonazenét dobott felénk a szél, s mi elmerengve néztük, hogy kapaszkodik lassan-lassan utánunk a hegyoldalon a fáradt vén fogaskerekű.
Mint a csillagokat a távcsövek, úgy húztam körém, s egyre közelebb, könyveken át a Világ Tényeit: éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig, kis lámpa mellett, s függönyözve a konyhánk ajtaját. Boldogság, soha- nem-álmodott, töltött be: Nemcsak én vagyok (ha vagyok) bolond! Mint a fény mihelyt szabad, oly határtalanúl tágúlt a lelkem, nőtt, már messze túl kíváncsiságban s reményeiben iskolán s minden hasznon: Végtelen nyílt elém, hisz most eszközt, szárnyakat kaptam, repülni, s törni zárakat: az Irodalmat: születő, arany lángok zsúfoltak, gyerekmód ugyan, de úgy, ahogy az első távcsövek tömték új csillagokkal az eget.
Úgy látszik, fekete volt, amire azt mondtam: fehér; úgy látszik, rossz pap voltam én, ki Krisztust hisz és ördögöt beszél; úgy látszik, odavitt rossz szemem, ahová lábam nem akart; úgy látszik, az én nyilam ez a nyíl s az én kardom szivemben ez a kard.
Úgy látszik, sorsom játszik, játszik, s az én igazam sose látszik.
Soká botorkáltam, vakon, és senki se nyújtott kezet; sirattam a szegényt, és elhagyott, s a gazdag kinevetett; iszonyú látni, hallani, mit akartam és mi lett; nem merek szólni, árvaság lettem és rémület.
Semmi sincs úgy, ahogy ma látszik, életemmel valaki játszik.
Úgy látszik, barátom, a legjobb, még az se szeretett, úgy látszik, ő se látta meg igazi szívemet; úgy látszik, vezekelni kell egy varázsló gonoszért; úgy látszik, rossz csoda büntet, de miért? de miért? miért?
Úgy látszik, minden játszik, játszik, s aki angyal, ördögnek látszik.
Igen, igen!!! Amellett, hogy nekem az az emlékem is eszembe jut róla, amiről írtam, ha éppen más hangulatban olvasom, akkor az is beugrik, hogy már nem is haragszik, és az emlékről van szó, nem az újrakezdésről...Szóval, tudja a fene, mi is az eredeti jelentése:)))
Yvy, értem ám, én sem szoktam mindig cseverészni, ennek ellenére nem csak egy sima ctrl c+ctrl v van a "verses" hozzászólásaim mögött. A válogatás, az adott hangulat, téma...Attól, hogy nem írom le, mivel mindegyik - más topikokba - bemásolt verset elolvasom, természetesen van véleményem róluk. Csak az ide betett épp olyan élmény volt, amit ki szerettem volna magamból írni:) De most már tényleg rátérek a lényegre. Tudom, már szerepelt a topikban, de annyira közel áll hozzám. Fel kell elevenítenem:))
A kimondhatatlan
A szíved majdnem megszakad, szólnál, de szavad elakad, szólnál, de görcs és fájdalom fuldoklik föl a torkodon,
oly mélyről, mintha lelkedet, a recsegő idegeket húzná magával, úgy sajog szád felé néma sóhajod.
S egyszerre oly gyönge leszel, hogy szárnyas szédülés ölel, fogaid közül valami sírás, valami állati
nyöszörgés kínlódik elő s azt hiszed: a következő pillanat mindent, ami él, elfúj, mint pókhálót a szél.
Becsuktam a könyvedet, nincs tovább. Az álom múlik, ébredek: mint elhagyott tájak a hazatért utas körül, úgy ködlenek, úgy úsznak még köröttem a verseid: új verseidet olvastam, barátom, este tíztől hajnali háromig.
Most ébredek, S már hallom újra, látom, amit nem láttam az előbb: ágyam fejénél vigyázni a villanyt, kis órámban a ketyegő időt; a valóság magánya visszahódít, és ami egy volt a fél éjen át, most kettéválik és mint két kísértet, nézi egymásban két élet magát.
És fáj, nagyon fáj, hogy egykor mi történt, hogy elvesztettél s elvesztettelek. Csak magamat tudtam méltónak hozzád és hozzám méltónak csak tégedet. Ha lelkünk vissza sohse forrni tört szét, mondd, mért őrizzük frissnek a sebét? ami akkor, rég történt, tévedés volt, ami azóta, kín és büszkeség.
Ami akkor, rég, és azóta történt, dac és gőg nélkül most csak fájni tud; a fájdalom közel hoz, s a melegség, a régi melegség szívemre fut: most úgy érezlek, ahogy magam érzem, s a valóságot nem, nem, nem hiszem, és eljátszom, folytatom életünket, úgy, ahogy kellett volna hogy legyen:
a tizenöt év mi volt, nem tudom már, csak ez a perc él, mely visszahozott: Itt vagy! belépsz! S hallom, hogy felkiáltok, hallom, hogy felelsz: -Te vagy? -Én vagyok! Itt vagy- Kiáltok- de nem is kiáltok- Itt vagy- de hisz ez oly természetes! Itt vagy- Nem történt közben semmi- Itt vagy és csak a tegnap folytatása ez.
Itt vagy?- dehogy vagy! Fáradt vagyok. Álom ez az egész... Csak vers!- De az se bánt- Pillám lehunyva kérdezlek s a választ magam mondom, mintha te mondanád: Itt vagy? lehet... Már alszom... Jön a hajnal... Fel kéne kelni... S amit álmodok, úgy kezdődik, hogy plédbe burkolózva kint az erkélyen várjuk a napot.
Hangverseny utánA hegedűk végeztek, s úgy megyek most haza a hangverseny után,mintha agyamban rakott volna fészket egy egész liget csalogány.Még bennem a hegedűk remegése, idegem zizeg valahány.Visz az autóbusz, de dalába burkol egy egész liget csalogány.Robog a kocsi, és semmit se hallok, oly jó ez a zsongó magány;mint felhő röpdös körül és emelget egy egész liget csalogány.Mintha felhők vinnének, úgy repülök, úgy visz a kocsi, oly puhán;és leszállunk a budai hegyeknél, én és egy liget csalogány.S ahogy fölnézek a tavaszi égre e szép, magányos éjszakán,csillagok ligete csattog köröttem s egy egész égbolt csalogány.
Egy ritkán emlegetett vers 1934-ből:
Tragédia
Mire levágták, már halott volt.
Ismertem, mint kisgyereket.
„Aranyszájú pap” fia volt, és
pokolnál mélyebbre esett.
Az útja… De hagyjuk… A végén
ivott, folyton, és csak rumot,
s már annak a nőnek se kellett,
akivel egy ágyban lakott…
„Csak most még, Rózsi, megígérem…”
szakadtak részeg könnyei –
„ígérem…” – Tudta, hogy hiába:
ember már nem hisz őneki,
Tudta, mi az, mikor a gyönge
bűnözik egy életen át;
s kiment az udvari klozetra,
és felakasztotta magát.
Mikor levágták, már halott volt.
Hogy bámult a nyomortanya!
Így halt meg unokaöcsém,
az aranyszájú pap fia.
Soká még ekkor sem értettem a felnőtteket. Rám vigyáztak! De ha végzett fiú és nagy lány érkezett (pláne, ha -- új fogalom -- jegyesek), azokat a nagy fiatalokat magukra hagyták, a sétáikat nem zavarta féltés, sőt mintha még tolták volna őket egymáshoz és mintha örűlt volna minden öreg, hogy bajba dönti a gyerekeket. Nem értettem: hát bűn a gondolat, nekem lányhoz még érni se szabad, azok meg összebujhatnak? vadúl csókolózhatnak?... Láttam!... -- Mindig új alakot öltött a régi titok, félelmem nőtt, ha vágyam izgatott: féltem nőni, féltem, nem fogok a világon eligazodni soha.
Tiszabecsen sok vendég járta, szép hintók, rázós szekerek, a vidék papi családjai és lányai, atyafiaink atyafiai jöttek-mentek: jó szív, sok szeretet hívta-tartotta őket... Így egy-egy lányka képe -- a nevét nem tudom -- a fejemben maradt, egy-egy rokon gyereke, s vegyest idegeneké... Tizennegyedik esztendőm felé aztán minden megváltozott... Ha lány érkezett -- sokszor egy karcsú, sovány -- mindig lestem titokban a haját, a mozgását, szemét, az ajakát, a testéből valami részletet, s ez többnyire, sokkal érdekesebb volt az egésznél, mert, hol itt, hol ott, a csúnyákban is fény gyúlt, lobogott.
Hallottam persze szörnyű dolgokat, ijesztett s vonzott egy-egy felirat és rajz falakon, kerítéseken. Nem mertem szólni róluk sohasem. És láttam állatokat párzani, és jöttek a szomszédok hírei, megesett lányok története, vad magyarázatok -- egyre mocskosabb lett a titok, noha nem hittem a pocsékságok felét se, katona járt ide-oda, inas tanitott, egy szomszédasszony lúgkövet ivott a férje meg "a condrája" miatt: hallottam viccet, jajgatásokat, s már tudhattam, hogy valami egyéb is történik, ha nő- és férfinép "együtt van"... S féltem: mit kényszerülök csinálni én is, ha majd felnövök?!
Nem a csevegés a lényeg, hanem a válogatás. Adott költőtől melyik versét és hogyan válogatod össze. Van, amikor az előttem betett versek hangulatát folytatom, de van, amikor s a saját hangulatom alapján válogatom, fűzöm tovább a versláncot.
