"Sokat olvastam életemben, mégis kevés író az, akivel naponta együtt élek úgy, mint egy elháríthatatlan gondolattal. E gondolatok jelenléte egyszerre személyes és egyszerre személytelen bennem. Valamiféle olyan megoldhatatlan problémát képviselnek, aminek megoldhatatlansága ezerszer eligazítóbb és informatívabb, segítőbb és megvilágosítóbb mindenfajta belátható és elfogadható bölcsességnél, vagy úgynevezett igazságnál.
Vannak bizonyos alkotók, akik számomra egyszerű szóvá, szótári szavakká váltak... Szótári szóvá válni csak valami egyszeri, kihagyhatatlan és behelyettesíthetetlen képes. Valami vagy valaki. Mindegy. S itt mindjárt be szeretném vallani, hogy Radnóti Miklós számomra éppúgy szó, egyszeri, pótolhatatlan, kihagyhatatlan és persze megismételhetetlen, mint az, hogy szög, idill, kert, vagy mondjuk kenyér, vagy az a szó, hogy tömörség...
... Én befejezésül is csak azt mondhatom, amit előszörre írtam le. Fű, fa, pitypang, Hölderlin, tenger egyszóval szótár. És benne az ezer és tízezer behelyettesíthetetlen szó között: Radnóti Miklós." / P. J. /
"ha már"... :)
Menekülj, te szegény, most amikor
szőllők sárgára érett fürtjeivel
súlyosul kedved. Ilyenkor ősszel
hagyd ott a mezőt és az erdőt,
bársonyos fáid és a bokrok
melyek alatt a kedvest ölelted
meghalnak most; a hajló nagy
fű ahová remegve csókra
terítetted száraz és sárga.
Hagyd ott a mezőt, az erdőt
és gyere a házak közé, a
városi fák hullása nem oly
veszejtő: csak az égre és a
tetőkre ne nézz! mert fáradt
Madonnák ülnek a házak fölött
és arcukról dől a szomorúság.
Most mentél el, öt perce sincs,
öt perce nem vagy már velem.
De látod ez a szerelem,
ez a lidércláng, az ez ármány
a karcsú képzelet
e fürtös vadvirága.
Most mentél el s már újra megcsodálnám
bokád fölött a drága
jólismert kék eret.
Járkálsz és lábad nyoma perzsel.
S ha ujra leindulsz: lábad nyoma áld!
Fölégnek a friss fák és hamu csak maradékuk,
s ha ujra elindulsz: virúlva nőnek a fák!
Járkálsz és győzöl, náladnál nincs erősebb;
mélység és magosság mezején legelésző
nagy fénycsöcsü állat,
pattogószavú tűz te!
Mélység tüze és magosság tüze te,
holdban ragyogó fény és napban ragyogó!
Csillag, te szikra éjszaka; hullócsillag, ki fényt hasít!
Égzengés szelleme, viharnak csillanó szeme,
nap tüze te, akiből surran a fény!
Mélység és magosság mezején legelésző
nagy fénycsöcsü állat,
pattogószavu tűz te,
néked áldozok én!
Fejünket majd szépen lehajtjuk,
most a bokrok közt hálunk, mint a
madarak, neszelve hogy ropog
a fiatal őzbak csontja amint
álmában elnyúlva csak nő a
pázsiton, mert barátunk látod,
és talán még két hét;agancsa
helyén már szép apró dúdorok
nőnek és elbőgi álmában
magát, hogy fölriadunk;előbb,
mint a virágok nyitnák ajkuk
a harmat előtt, előbb,- előbb,
a hangjukat imádó részeg
madarak énekénél mert jaj!
oly messze még a derengés is;
majd heverünk csak alvó bokrok
leveleit tépdesve félve
ujjaink között babonásan
nyitott szemekkel nézzük egymást.
Mint észrevétlenül álomba hull az ember,
úgy hull az ifjukorból a férfikorba át;
már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel
s apányi lett körötte már egyre több barát.
Apa és kisfia most együtt látogatják,
s a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti őt,
ki érti még lobos szivének sok kalandját,
s kijátsszák lent a padlón a hintázó időt.
De mégis néhanap felnőttként pénzt keres már,
megrendelésre fordít, eladja verseit,
már szerződést bogoz, számolgat és protestál
s megélni néki is csak a mellékes segít.
Sikerre nem kacsint, mert tudja, egyremegy,
e hölgy kegyeltje az lesz, ki jókor érkezett; -
kedvence már a mák s a bíborhúsu meggy,
a bús kamaszt igéző méz és dió helyett.
És tudja, nyáron is lehullhat egy levél,
hiába táncol és csal a forró emberész,
s minden megméretik, ha egyszer majd nem él;
sportbajnok nem lehet már, sem kóbor tengerész,
de megtanulta, hogy fegyver s szerszám a toll,
s ugyancsak nyaktörő az, ha méltón peng a lant,
s hogy eljut így is ő mindenhová, ahol
mezítlen él a szándék és perzsel a kaland.
És míg tollára dől, a gyermekekre gondol,
és nincs nehéz szivében most semmiféle gőg,
mert értük dolgozik, akár a néma portól
csikorgó gyárban élők s műhelyben görnyedők.
Az alvó házból csöndesen
kijött a feleségem,
egy könnyü felleg úszik épp
fölötte fenn az égen.
Mellém ül és a hajnali
nedves füvek most boldogan
felé sikongnak, hallani
és fordul már a hallgatag
virágok szára, jár a fény
s megvillan rajtuk néhol,
nesz támad itt, toll villan ott
s kakaska kukkorékol.
Rigó pityeg választ s a kert
susogni kezd, minden bokor
alján apró fütty bujdokol,
kibomlik sok hüvös levél,
s felfénylik itt egy szalmaszál
a fűben a két ág között
kis pókok fényes szála száll.
Ülünk a fényben, hallgatunk,
fejünk felett a nap kering
s lehelletével szárogatja
harmattól nedves vállaink.
Egy kövön ül. Merész fenekét hálóval fonja a kőhöz a pók és fest, nagyokat dudolva a vászna elé;
(- A rosszak kerékbetörettek a parton s a jókat elmosta dagálykor az ár. Süketek lábukat dugták az égre, a vakok is elmetek már a föld alá, csak a fehér némák ugatnak néha még. -)
Tegnap Máriát festett, szépszemű lányt és énekelt. Most Krisztust vázolja Júdás csókja alatt és elkezdi ujra előlről:
(-A rosszak kerékbetörettek a parton s a jókat elmosta dagálykor az ár. - )
Színekkel játszik és fekete haja lassan megőszül a naptól. Dudol és istentelenül egyedül van a vászna előtt.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megtestesült csigaház.
A holdtól citromos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezeim felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még ? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a terítőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert veled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, mély, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
Örülök, hogy nem kötekedésnek vetted az észrevételemet.:-)
Mondom, én is csak próbálkoztam az értelmezésével...
"melyiket írta Radnóti?"
Ez tényleg jó kérdés.
/Mellékesen megjegyzem, hogy én jobban bízom a jó öreg Szépirodalmi Könyvkiadóban. Mostanában elég sok nyomdai elírást volt szerencsém olvasni,és ezzel most nem az Osiris-t akarom minősíteni, de sajnos szerintem a manapság létező rengeteg kiadó nem biztos, hogy mindig pontosan is dolgozik./
Az enyém: Osiris Kiadó, 2002. Egyébként, semmi baj, Kedves Dolna, mindkét változatnak van értelme, most már csak az a kérdés (számomra, még mindig), h. melyiket írta Radnóti?
Én is kötetből néztem.
Radnóti M. összes /Szépirodalmi Könyvkiadó 1969/ 'éppen'
S mivel időnként kötetben is szerepelhet rosszul (egyszerű nyomdahiba), ezért próbáltam értelmezni a szövegösszefüggést, s szerintem épp a szíve fölött van a toll, és nem épségben található ott...
Sajnálom, nem kötekedő szándékkal jöttem.
