"Amit mi megtehetünk (a fanatizmuson és a fanatikusokon való
szórakozáson túl), az pedig az informálás, a felvilágosítás.
Leleplezni a fő feminista hazugságokat a patriarchális elnyomásról,
női kvótáról, családon belüli erőszakról, bérkülönbségről, stb.,
egyáltalán kétségeket és gondolatokat ébreszteni a femináci agymosás
ellenében."
Hú, hát leírom akkor én balekságom hiteles történetét, de csak halkan kuncogj rajtam! :)
Többször előfordult, hogy az én drága zenész exem, holmi kezére rajzolt szívecskékkel és női nevekkel tért haza innen-onnan, de ezeket ki se kellett dumálja, csak kiröhögtem, hogy gyenge próbálkozás, hogy féltékennyé tegyen, mert ha volna min aggódnom, nyilván lemosta volna ezeket, mielőtt hazaér. A lakás, amiben a megcsaláskor éltünk, máskülönben albérlet volt, a teljes fizetésem elment a bérleti díjra és a rezsire, és az övéből vettük a kaját meg amire gondolta, hogy érdemes pénzt kiadni. Kajára pl. nem kellett sokat, mert anyám és nagymamám is főzött nekünk, és hol ide, hol odajártunk vacsorázni, nem beszélve minden második hétvégéről, amit az ő szüleinél töltöttünk vidéken. Visszatérve arra, hogy akkor mire ment el a pénz, hát nekem télikabátra pl. nem volt pénzünk, szóval a nagymamám vett nekem, de pl. rockzenei válogatás magnókazettákra azért volt pénzünk, és az én fizetésemre áruhitelt vettünk fel, hogy vegyünk neki egy erősítőt a gitárjához (a gitárt szintén az én betétkönyvemből vettük -- nagymamám gyűjtögette 18. szülinapi ajándéknak). Ő egyébként feketén dolgozott, szóval igazából nem tudtam mennyit keres, de elvoltunk, szépen játszottuk a papás-mamást, ami a részéről az én idomításomban és nonstop lehülyézésemben zajlott, olyanért be tudott szólni, hogy miért fahéjjal eszem a tejbegrízt (amit én főztem), és miért nem kakaóval mint minden normális ember, azaz ő. S
zóval éldegéltünk, ha nem is felhőtlenül boldogan, de átlagosan. Egy szép őszi napon együtt indultunk el, én egy mérlegképes könyvelői tanfolyamra, ő meg állítólagosan a zenekara dobosával találkozni. Utólag belegondolva, fura lehetett volna (vagy tudatalatt az is volt), hogy ehhez megborotválkozott, beillatosította magát és az öltözékét illetően is erőfeszítéseket tett. Miközben mentem a tanfolyamra addigra rendesen megfájdult a fejem, és úgy döntöttem, hogy nem leszek képes végigülni az estét, jobb, ha hazamegyek, eleve el se akartam menni, az exem erősködött, hogy majd a friss levegőn jobban leszek.
De mégis hazamentem. Az előszobába belépve, felkapcsoltam a villanyt, és megpillantottam egy pár akkor divatos térd fölé érő velúr csizmát (amire nem volt pénzünk, bár én is szerettem volna olyat), felette egy elegáns télikabáttal (szebbel, mint amit a nagymamám vett nekem). Meglepődtem, és fennhangon kérdeztem: "Van itt valaki?" Mire az én drágám elhaló hangon a sötét hálószobából annyit kiabált ki, hogy "Ne gyere be!" Jó, mondom, nem megyek, lemegyek a ház elé, integess le az ablakból, ha feljöhetek. Lenn ücsörögtem félórát, és néztem az ablakunkat, amikor lekapcsolta a villanyt, azt hittem, lejön elém, de a valóságban az átjáróház túloldali kapuján elmenekült a nővel (akit csak a szakításunk után két-három hónappal nevezett meg, mert amúgy ismertem, és nem akartam tudni, hogy melyik csaj volt a munkahelyéről, és nem is a csaj hibája, hogy akkor ott volt nálunk -- úgy gondolom!) Mire felmentem üres volt a lakás, még az ágyneműt se húzták le maguk után... Arról az ágyról, ami a keresztanyámék első ágya volt, miután összeházasodtak... Aztán csörgött a telefon, hogy ő éjszakás, és megy dolgozni. Ezzel bosszantott csak fel igazából, hogy elém se mer állni, mert a sunnyogást világéletemben utáltam. Meg mert ez azt jelentette, hogy a beszélgetés másnap estére marad, mert az éjszakai műszakból mindig úgy ért haza, hogy én már elmentem dolgozni. Mondtam neki, hogy menjen, de ha most nem jön fel elmagyarázni, hogy itt mi történt, akkor ennek annyi. Szóval visszajött és előadta a nagyhalált, hogy mennyire szégyelli magát, és hogy csak azért csinálta, mert én vagyok neki az első és másokkal is ki akarta próbálni. Én meg az egyszerűség kedvéért megbocsátottam, nem tettem ki a szűrét, de felmondtam a lakásbérletet, mert nem óhajtottam a teljes fizetésem terhére külön albérletet finanszírozni, hogy ő boldogan kufircolhasson ott, és beköltöztünk anyámhoz a gyerekszobámba... :)
Így aztán ezen karácsonykor, a lehazugozásom után, amikor elmentem hozzájuk, még az állomáson közöltem vele, hogy itt vége van, telefonba nem akartam mondani, ezért vonatoztam el, de már szállok is vissza a következőre, mert én ezt nem csinálom vele tovább. Nagy könyörgés, ne csináljam, várnak a szülei. Jó, eljátszottam a jó menyt (az anyukáját nagyon szerettem). De az én anyám tudta, hogy vége van, és kértük, hogy minél hamarabb költözzön el, ha talált lakást. Erre átkérte magát állandó éjszakásra, hogy így váltsuk egymást dumával, és ezerrel udvarolt meg nyalizott, hogy béküljek ki vele. Aztán a születésnapomon (fél évvel a szakítás után) egyszercsak arra értem haza, amit már rég vártam: eltűnt a szobámból a cucca. :) Életemben olyan megkönnyebbülést nem éreztem, mint akkor, pedig ő még utoljára fel akart bosszantani. De én aztán nem hívtam fel. Ő keresett meg pár hónappal később, addig a kolléganővel élt együtt. ;P
Egyébként ez előtt is voltak még dolgai (anyám aranyékszereit ellopta az egyik haverja), nem akarom részletezni tényleg, hogy mekkora balek voltam, de tanultam belőle. A többi exemmel már csak egyetlen picuri lábujjheggyel átlépett vonalnál is vége volt a dolgoknak.
Nem arról írtam aki kikerült az életemből, hanem arról az időszakról amíg összetartoztam az első feleségemmel.
Te megírtad hogy nőként neked egyetlen van amíg hűséget fogadtál - én pedig megírtam hogy nekem nem így működik, hanem hogy a lehetőségeim közül a legjobbal tartozom össze.
Ha csak egy vacsorára vagyok meghívva, akkor azt gondolom végig hogy megkóstolnám-e az ő főztjét is - ha komplett konyhaváltást ajánlanak fel, akkor azt hogy melyik szakácsnő tud jobban..
Te azt mondod hogy csak egyetlen konyhafőnöknél kosztolnál ha már igent mondtál neki - de én úgy tapasztaltam a hozzád hasonlóan nőies első feleségem mellett, hogy ha tőlem nem kap ..hm..szeletelt kenyeret az asztal szélére, akkor egy darabig eljátssza hogy kenyér nélkül mennyivel egészségesebb az élet, aztán mikor elcsábítják kenyérrel-zsemlével-kiflivel-baquette -vel, akkor hirtelen csak annál a szakácsnál képes kajálni, és visszamenőleg próbálja beláttatni velem hogy köztünk már rég nem mentek rendben a dolgok...
Valóban nem vagyunk egymás tulajdonai , de hűséget fogadtunk egymásnak , és ebből kifolyólag igen .... kizárólagosságot is . Amíg együtt élünk , egyetlenek vagyunk egymásnak .
A legfontosabbat vette el : a feltétlen bizalmat .
Persze, lehet javítgatni, vérmérséklet kérdése, hogy ki mit bocsát meg. Pl. én még 7 hónapig jártam a már emlegetett exemmel, mert nem az fájt, hogy megcsalt (nem kopik el az attól), hanem az, hogy hazudott, és nem állt elém, még azután se, hogy lebukott. A hazugság pedig ottmaradt, bearanyozva, megtoldozva, de mindig jelen volt. És amikor ő hazugozott le karácsonykor, hogy szerinte nem vagyok beteg, csak hazudozok, hogy nem akarok vele és a szüleivel karácsonyozni, az volt a pillanat, amikor elengedett a javítás, és csak az arany csillogott ki a cserepekből. Mert mindenki magából indult ki: ő volt hazug, én sose. Miért is ez volt az első reakciója, a normális reakcióval ellentétben: "Jaj, gyógyulj meg, ne utazzak hozzád, hogy ápoljalak? A délutáni vonattal el tudok menni!"?
Szóval árnyalnám inkább: lehet javítgatni, de a törés megmarad. Nagyon kevés az olyan naiv ember, aki töretlenül bízik abban, akiben csalódott. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az emberek alapjában nem változnak meg, borítékolni lehet, hogy újra és újra elkövetik ugyanazokat a hibákat vagy pláne még nagyobbakat, ha folyton felmentést kapnak. Ha valaki megcsalja a párját, ott valami alapvető hiányzik a kapcsolatból (amit mástól kapott meg) vagy valami alapvető hiányossága van a megcsalónak magának. Mindkét esetben meg lehet bocsátani neki, lehet hinni a fogadalmainak, hogy mostantól minden másként lesz, de az igazság az, hogy a hiány ott marad a kapcsolatban vagy a személyiségben, és nem lehet tudni, hogy mikor akarja kitölteni újra az űrt egy harmadikkal. Egy nő esetében racionálisan nézve pláne nagyobb butaság, ha megbocsát a ki-kikacsintgatónak, mert a legszebb éveit fogja a megcsalós seggfejre pazarolni, miközben folyamatosan a pakliban lesz, hogy a muki talál egy fiatal cicababát, akivel lepattan pár év/évtized múlva. Akkor már jobb ezen rögtön túlesni, saját akaratból és élni a szabadsággal. ;)
Mondom én hogy ez egy érdekes téma, mert ti otthagyósok honnan is tudhatnátok a másik felfogást..
A hezitálás szerintem az otthagyósoknak jelenti a kapcsolat végét. Pedig az én szememmel nézve csak annyi hogy gondolkozzunk.. Ha ilyenkor jön jó érv, akkor azt is figyelembe veszem.
Az igaz hogy a félrelépés nincsen elfelejtve, és a következő kérdőjeles helyzetben abból indulok ki hogy meg fog ismétlődni ha én is úgy akarom.
De amiről mindent megkérdeztem már amit tudni akartam, és meg is válaszolták - ott nem marad buktató. Vagy ha egy mégis megmarad, akkor azt később is meg lehet beszélni - azon megint nem bukik meg az egész. (tapasztalatot mondok)
Elhiszem , hogy legközelebb tényleg bevásárol , ha egyszer elfelejtette . Mert az nem akaratlagos volt . A félrevirágzás nálam nem ez a kategória . Tessék szépen kimondani , hogy unlak/már nem szeretlek/elmegyek .... ez a tisztességes . Fáj , de emészthető , mert tudjuk , hogy szinte semmi sem örök , az érzelmek kopnak .
De. A hezitálás már az odatartozás, csak a lelkiismeretfurdalás miatt nem mondják ki. És van a japánoknak egy kedves szokása: ha eltörik/elkopik/elszakad valami úgy javítják meg, hogy látszik.
Kintsukuroi (agyagtárgyak arannyal javítása):
Sashiko (hímzéssel megerősített textiliák), Boro (elütő folttal javítás textilián); Ez egy régi kimono, amit nyilván évekig viselt a tulajdonosa:
Mert meg lehet javítgatni mindent, de a törés akkor is ottmarad. Pl. az egyik exem vett bmx-et, amivel kunsztozott. Amikor vette, az eladó jelezte, hogy a kormány el volt törve, és javítva van, ezért az orron ugráláskor óvatos legyen, max. csak pörgesse az első keréken. Ez nagyon normális hozzáállás volt tőle, mert ránézésre meg nem mondtad volna, hogy bárhol forrasztva volt. De a barátom kölcsönadta egy haverjának kipróbálni, aki nekiállt vele lépcsőn lepattogni, és kezében is maradt a kormány, ami a kisebbik baj, de befordult a törött résszel, és beleállt a térdébe egyrészről a vas, másrészről meg átzuhant a kerék felett, és kitörte a két felső metszőjét... Szerintem nincs az a nagylelkű ember, aki megbocsátaná a másik hibáját, és igazából te se vagy kivétel, mert két (vagy több?) alkalmatlan nőszemély miatt az egész női nemre általánosítasz mindenféle negatív jelzőket. :)
Én szeretek bízni a lelkem másik felében. Amikor 2000 elején újrakezdem a most már volt feleségemmel, rászántam az erőt és nem bánom hogy megszülethetett a két kisebbik és még 14 évet együtt voltunk.
A gyanú tényleg öl, de ha bármit megkérdezhetsz és elfogadásra érdemes választ kapsz mindenre - akkor miért gyanakodnál.
Ez egy nagyon fontos része az egyéniségnek.. mondhatni egyik alappontja.
Hogy javítgatom-e azt ami megbillent, vagy otthagyom.
Én a javítgató szintén belehaltam mikor tizensokévvel később rám borult, de volt tizensok év életem - te (az otthagyós) onnantól fogva csak éldegéltél.
Szerintem a hezitálás még nem az összetartozás vége, a lényeg nem a vakhit hanem a hit - minden annak ellentmondó tény ellenére is.
Megbeszélésnek, érvelésnek, meggyőzésnek igen, de vitának szerintem nem.
Mert a családi vita a nő terepe.
Nem a férj ököljogát védem, hanem bemutatom az erről fogalmatlan olvasóimnak hogy egyenértékű a feleség nyelvelésével. Dekázhatjuk a szinteket, de egyensúlyt próbálj látni.
Ha elszabadul a pofa, akkor lépjek le, de ne üssek? Ne szabaduljon el a pofa. Ne kelljen az egyik oldali ösztönt szabadjára engedni, a másik oldalit meg nullára fogni. Legyen egyenlően nulla lehetőség mindkettőre.
Ítéld el velem együtt a szövegládát, és én is elítélem az ököljogot. Annál is inkább, mert én egyik nőmet se ütöttem meg soha.
De aki nem tud dönteni hogy mit is tegyen, annak én nem ajtót nyitottam hanem marasztaltam. Ha te ajtót nyitottál a hezitálónak, azzal pont a távozását akartad.
Akkor az van, hogy te meg mindig ott tartasz, hogy az asszonynak kuss a neve. En meg egyenrangu tarskent kezelem a felesegem (soha nem hivom "asszonynak", holott az) Ezzel.egyutt jar az is, hogy vannak hangos vitak. De nem gyapalom el, az nagyon gaz lenne.
Ha neked konnyebb, kereshetsz magadnak felmentest, ha esetleg eljar a kezed. En azt mondom, a vilag az elonyere valtozott. Nem kell mindent elturnie a nonek. Azt sem, ha a ferje italosan megy haza. Ebbol viszont jon a kovetkezo kerdes: miert megy hozza az italozo ferfihez? Mert ha a fizikai vonzalom hajtja, akkor hasznalja a ferfi arra, amire az jo. De szerintem az ivos emberek ferjnek nem jok.
A vitának minden területen kéne legyen szerepe az emberi kapcsolatokban. Ha az asszony nyelvel, meg kell hallgatni és érvre érvvel válaszolni, nem ököllel. Mert lehet, hogy igaza van.
Őszintén szólva nem tudom, hogy miért véded a férfi ököljogát, de nagyon-nagyon nem szimpatikus, mert a verekedés semmire nem válasz, és ha egy kocsmában egy férfit versz meg, akkor is bevisz a rendőr és annak is vannak jogi következményei, ha a sértett feljelent vagy komolyan megsérül. Az ütést ugyanis nem csak a házasságon belül nem tartjuk érvnek, hanem en bloc elítélendő cselekedett. És akkor is az, ha a nő üti meg a pasit. Ahol vernek, ott már nincs szerelem, max. a birtoklásvágy és a kényszer.
Ha "elszabadul a pofa", akkor lépj le, de ne üss! Mert ha sokszor elszabadul a pofa, akkor érdemes végiggondolni, hogy valami alapvető gebasz van azzal, amit vártok egymástól. Ha perel az asszony a valami miatt, de nem tudsz változtatni azon, amivel baja van, akkor keresni kell egy nőt, aki tolerálja. Például ha perel az asszony, mert azonnal akarja a konyhaszekrénye falra rögzítését, akkor az egy nap után indokolatlan, de egy hét után már nagyon is jogos, mert ő addig is naponta bosszankodott, hogy dobozokból kell kiásnia a megfelelő lábast a gázra.
Ezzel szemben egy olyan házasságban, ahol közösek a célok és kölcsönösen tiszteletben tartjátok egymást, a férfi nem könyörögtet magának, hogy elvégezze a ráeső részt, nem jár el kocsmázni, nem hagyja magára az asszonyt a háztartással és a gyerekekkel (kivéve, ha az asszony is ebben a családmodellben hisz és megfelel neki), meghallgatja a problémáit, és meghallgatja a jogos kritikákat is, amire nem veréssel válaszol. És akkor ugyanígy maga is elvárhatja, hogy megfelelő társa legyen az asszony, aki megfőzi a kedvencét, nem pöröl és este hozzábújik az ágyban.
Igaz hogy elváltam (7 év együtt járás, 12 év házasság után) , de nem a pofáznányom miatt , mert azt megtanultam kezelni . Szerelmes lett a drágám ... nyilván engem már unt .
Igaz , hogy megbánta , (jól keresett rajta a virágbótos' minimum fél évig) , de aki nem tudja , hogy menni vagy maradni akar ....annak segítek kaput nyitni .
(El tudod te azt magadról képzelni , hogy inget vasalsz a drágámnak , tudván tudva , hogy vacsora után abban megy a másikhoz ? ... és nem teszed szóvá ... mert van önuralmad . Haaaaj micsoda "lélekemelő" idők voltak azok a hetek!)
A pofázmányomon nem mindig eleget . De nem kell hozzá megöregedni , hogy rájöjjön az ember arra , hogy ami nem csontig hatoló , azért nem kell a hirig . Rossebb idegeli magát olyanon , ami nem életkérdés . Ha nem lehet nyugiban megdumálni , akkor "mondjad bazmeg" .... osztjóvan' .
" Te szegődtél a nejed életébe hogy segítsd őt a céljai elérésében, vagy ő ajánlkozott hogy segíteni tudna téged mert ő is pont arrafelé tart amerre te? "
Számomra furcsa módon közelíted meg a kapcsolatot . Napszámos melóra szoktak elszegődni .
Az emberek többsége előbb szerelmes lesz , aztán házasodik . Ha úgy gondolja , hogy szereti annyira a másikat , hogy ketten együtt elboldogulnak egymás mellett , és képesek egymást támogatni .
Szerintem a házasság az elején érzelmi társulás , és csak később lesz gazdasági is . Amíg kizárólag érzelmi , addig homályosan látnak a felek . Valójában látástisztulás után dől el , hogy lesz-e belőle hosszútávú gazdasági társulás is . Göröngyös út .....
A szellemileg/mentálisan tehetetlen részéről . Aki másképp nem tud felülkerekedni , az "meggyőz" az öklével . Aztán ha a másiknak egy grammnyi esze van , pucol a kapcsolatból akkor is , ha ő a szájával provokálta ki a "ruhát" . Mert ahol egyszer elszabadul az ököl , ott máskor sem tartják zsebben .
... és semmit sem old meg , csak megerőszakolja a problémát .
