Ha a világot végképpen átrendezik, s a talapzatról nem tudjuk, ki szól, ha a világot háromszögbe rendezik, át kell majd törni az orgonaszón,
egy jellel, át a hártyás üvegen, inteni, hogy mindent hallottam itt, az orgonát magasba hordó üvegen, a lépteket magasba felkongó boltíveken, hogy enyém a hang: nincs, csak halottam itt.
Szemem falán kívül is, belül is ez a kietlen őszi tájkép: sétatér. Azok az emberek, akik most hangosan beszélve haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt, az a nő, aki mellettem ül a padon, mindjárt meghal, feje félrebillen, szeme kiszárad, húsa lehull. Milyen egyedül leszek!
A lombok is leszállingóznak, a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló. Csak én fogok itt ülni magányosan, céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig. Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak, s mire nyomdagépek méhéből életre edzve ez a vajúdó vers világra jön, csak üveges szemek bámulják mindenünnen: Nem lesz, aki értse.
Jaj, be keserves ez az őszi sétány! A levegő mintha végtelen víz volna, türkiszes árnyú, zöld tenger-medence, hová sosem szürönközik sugár. A fák: sűlyedt hajók árbocai. A bokrok: nagy vízi pókok, óriás meduzák. Az út: kanyargó, nyúlós tengeri kígyó. S a tó: sötét álom a szívem fenekén.
A hitet másoktól szereztem mint égig érő ablakot akik látták magukat bennem azoknak én csillag vagyok én viszont nekik köszönhettem az egész égboltozatot
VÉN ERDŐBEN Erdő, vén erdő, vastagtörzsű fák, Bölcs aggastyánfák, megértők, szelídek, És irigy, mogorva fák, és görcsösek, zsörtölődők, És riadtan-reszketők, És kérges-kegyetlenek, Mint akik érzik már bitófa-sorsukat, És simán-közönyösek, Mint akik érzik már kályhák nagy tüzét -
Vajjon nekem mit juttat egykor az öregség?
Fák istene add, ha a fejsze rámcsap, Volt ifjúságom érezzék vissza utolszor Évgyűrűim. S úgy várjam a fűrészt, Mint aki hisz egy más világban:
Hiszi, hogy kerítés lesz, Mely nagyszerű kertet övez, Vagy hídpalló, Mely mélységek fölött vezet át. Vagy kocsikerék, mely végtelenszer fordul, Titkos fiók, őrzője drága leveleknek, Templomkapu, mely kitárul mindeneknek!
Titok: ami szégyennel fáj. Titok: amit szeretet sava sem old, - ezt a titkot add nekem! - igy kértek igényes szemeid. Azt hitted titkom kacér kendő testemen, s ha ledobom, zenével hull, mint Salome öve. Azt hitted: titkomat bontva szebb leszek inyenc vágyaid előtt. Testvérem, barátom! Titkom az ember titka, nem fátyolos asszonyé... Ha szóra bírsz: a szennyes szenvedőt találod, de néma csókomban ellenség vagyok: kendőző, rejtőző, szerelmet őrző. Férfi, ki erős kezeddel bátran vezetsz és ijedt szemeiddel szememhez kapkodsz tanácsért - istenedtől kérdezd, melyik részt adja ingadozó szívednek? Barátom, mit értesz titok alatt? Költő, mire gondolsz, mikor azt mondod: őszinteség!
Sajnálsz, hogy magam vagyok, s rémült lelkem nem akar többé társakat s úgy bezárultam önmagamba, mint vackába a száműzött - kinek a világból már semmi sem kell, se fény se hír se szerelem.
A világ, melytől elfordultam, eleresztett, oly gondtalan, ahogy őszi fa elereszti a halni vágyó levelet. A magány köde ül már rajtam, sűrűn belep és eltakar. Puhán szédül tárgy s táj körülem, fakó a fény, a lárma tompa - mint kéreg véd meg a magány, s lelkemet, mint puha magot oltalmazó páncélba vonja.
Magam vagyok, bezárt a köd már, mint emlék bolygok félálomban ásva különös múltamat, zsibbadt szívem a jelen nyomását meg sem érzi, akár álombeli ütés - nem fáj már nekem semmisem. Mindegy - mi jön? emlékeim közt elmerülve minden jelen csak kínzó akadály, mint kéretlen látogató ki érdektelen ügyeivel fontos gondomban megzavar. Én nem élek, már csak emlékezem. Mint felgyűlt aktát fontos feladatként, érthetetlen múlt időmet rendezem.
Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 3. szám
*
"Ő eltűnt a homályban, és magával vitte az életét. De a furcsa az,
hogy az én életemet is magával vitte."
*
"Az öregkor hasonlít a hegymászáshoz. Minél magasabbra hágsz,
Drága AnnKa, köszönöm, hogy feltetted ezt a verset és az "eszmefuttatást".
*********
Tornay András
BÁRMIKOR BEJÖHETSZ
Ha darabjaira esik szét a világ Ha csended álnok zajok járják át Ha minden megkopott, üres és hideg Ha éppen csak pislákol elhagyatott tüzed Akkor is tudd: bármikor hazajöhetsz
Ha jól ismert ösvényen zsákutcát találsz Ha ismerős tereken is idegenként jársz Ha sokáig nem hallod senkitől nevedet Ha senki sem szorítja gyöngéden kezedet Akkor is tudd: bármikor hazajöhetsz
Bármilyen koszos vagy, nyitva áll a házam Bármilyen fáradt vagy, megpihenhetsz nálam
Mégis létezik, mégis van telepátia egyidőben ébredés egyidőben létezés merész gondolatokkal tapogatása, óvatos körülírása az ugyanannak léteznek napok, órák, évek; közös percekből épülő emlékművek egyidőben fogant álmok, egy létezhetetlen másik világról, a másik világba vezető alagútról, melyben szabadon áramlik az érzés, van – igen van telepátia, melyben erős látomások szinkronvágyak, szinkronsírások – rázzák fel a magánnyal bélelt estét vannak egyidőben nyíló ajtók s van a küszöbről visszaparancsoló ostoba büszkeség.
*
Rákerestem a versre, fent van-e a topicon, mit talált?
Macskanevek-miért ne? ...... topikban
A vers címével, a témával kapcsolatos értékes eszmefuttatást:
Tényleg nem akarok vitát generálni ebből a dologból és pláne "majdnem" kívülálló létemre, de engedtessék meg egy megjegyzés: Annyi titok létezik még ebben a mi világunkban és annyi mindent kellene még megfejtenünk, amiről semmit, vagy csak keveset tudunk. Eljutunk lassan a csillagokig, LÁTJUK, mi történik a Jupiteren, szemünk és fülünk van a csillagok végtelenje mögé rejtve és mégis: szinte semmit sem tudunk önmagunkról, arról, mi zajlik alacsony és magasabb szinten elménkben, zsigereinkben. Nem tudjuk, miből és hogyan születik a gondolat, mitől lesz valaki géniusszá és mitől bomlik meg egy másik szerencsétlen ember elméje. Semmit, SEMMIT nem tudunk ember és ember között LÉTEZŐ olyan színtű kommunikációról, amelynek nem az írott, vagy beszélt nyelv a közvetítője, talán még csak nem is az alcsonyabb szintű jel - vagy testbeszéd. De bizonyítottan létezik a dolog. Emberek megérzik 5000 km távolságból, ha szeretteiket éri valami. Sokszor megsejtjük egy dolog bekövetkeztét, mielőtt még bármilyen erre utaló -ismert- jel elérne bennünket. Bizonyítottan létezik a telepátia jelensége. Az állatok megérzik valamely természeti katasztrófa, mi több, valamely tragédia bekövetkezését, vagy valamely emóció távoli tájakon végbemenő kiváltódását. És létezik a "déja vu" jelenség is, bizonyítottan. Ezer és egy-számunkra magyarázhatatlan dolog- ami túlmutat mindennapi észleléseink határain. És akkor ott van az állatok százszor érzékenyebb és kifinomultabb érzékelése. Szóval nem kellene ennyire óvatosan, ennyire félve és szinte kimondás után azonnal megtagadva beszélnünk ezekről az igenis LÉTEZŐ dolgokról, amely például a "topikdrukk" hatásait is jelenti. Mert létezik a dolog. Az, hogy mi nem tudunk tudományos magyarázatot adni az okokra, még nem nem indukálhatná a tagadást. Tény, hogy nem beszélő állataink kommunikálnak velünk. Mindegy minek nevezzük és mindegy, hogy ez nem egy verbális kapcsolat. De létező KOMMUNIKÁCIÓ egy állat és egy ember között. Nos, szerintem igenis létezik ilyen magasabb -vagy alacsonyabb /nézőpont kérdése/- szintű kommunikáció ember és ember között is. Ennek értelmében ez a bizonyos "topikdrukk" is létezik hatásaiban.Mert mi ez, ha nem egy csomó emberi elme "energiaösszenyalábolása" egy bizonyos cél elérése érdekében? És ne tagadjuk: csak itt, ezen a topikon is tapasztalható hatásaiban is, több alkalommal is. Ne tagadjuk hát fizikai létezését. És főleg ne szégyelljük,hogy létezik. Elnézést kérek egyrészt a hosszúra nyúlt dumáért, másrészt pedig a félig illetéktelen beleszólásomért, hiszen- mint köztudott- se kutyám,sem macskám nincsen. De szerettem volna ezt a dolgot oda elhelyezni, ahova való: a létező és nem misztifikált dolgok polcára.
Szervusztok Drága Teresa, Kedves Bajkálifóka, napsugaras szép napot kívánok!:)
*
Csák Gyöngyi
A kiválasztott
Megmutattam mélységem legféltettebb titkait, barangolhatott szabadon ösvényein, láthatta a befelé sírt könnyeket miképp szárítgatja parányi, belső napom, tanúja lehetett, habár néhány pillanatra csak, szivárványszínét képes visszanyerni még ez a birodalom.
Engem már nem sokáig látnak, átadom magam a fáknak, elég volt élni, épp elég, életem nem volt semmiség, munka csak és fájdalom, panaszkodtam is, rossz nagyon... De emlékszem, voltak más idők, a képzeletnek szárnya nőtt, s repített engem felfelé, az elérhetetlen ég felé. És emlékszem, voltak emberek, jóságosak és kedvesek, szavuk, akár az égi szó, fenséges volt és biztató. Emlékszem szépre, jóra még, könnyezni tudtak egy emberért... De jaj, elmúlt, mint a pillanat, s nem ülnek már a fák alatt a kedves nők és férfiak. Nem ülnek már a padokon a tétova, gyönge nagypapák, nem bóklásznak céltalan, épp, csak úgy, a parkon át. Az árnyas, büszke fák alatt, most szél kergeti az ott maradt papírzacskót meg poharat... Az idő már mindent elsodort, mindent, mi jó volt, megrabolt, s most rám les éppen, gondolom, elém áll majd egy alkonyon, elém áll, és rám kiált, azt kiáltja, hogy nincs tovább! Ölébe kap és száll velem, végigrepít az életen, ennyi volt, mondja, ennyi csak, s nem nézi síró arcomat. Ott állok majd a végtelen, iszonyatos, nagy semmiben, s hiába tudom, hogy létezem, többé nem láthat senki sem.
Mert nemcsak lombhullás az ősz, nemcsak szüret, nemcsak merengő séták a csábos aranyerdő ösvényein, hol elidőz az életkedv az elmúlás alig sejlő gondolatával, amit a hervadó madárdal, futó hangulattá aláz - nem. Súlyosabb az ősz. Halált nemcsak sejdít, de oszt is bőven, ha az esztendő elmenőben a vakvágányra visszavált, akkor a pörgő levelek úgy záporoznak ránk, akár a dühödt lángnyelvek Sodomára - és menekülnünk se lehet, mert mindnyájunknak kényszere visszanézni, mint Lót nejének, felmérni, ami odaégett.
Szervusztok, kedves AnnKa, Bajkálifóka, jó reggelt, szép napot kívámok Nektek, Mindenkinek!:-)
******
Hamvas Béla
Egyszer. Mindig csak egyszer.
Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság... A küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.
Ne sírj értünk anyánk, E föld oly porhanyó, E föld most is hazánk És benn’ nyugodni jó. Ölelj, ölelj hát hűszívű hant, Mind jó fiad, kit itt ölelsz alant.
Ne sírj értünk apánk, Így elpihenni béke, A szív mosolyog reánk, Mert megküzdöttünk érte. Ölelj, ölelj hát hűszívű hant, Mind jó fiad, kit ölelsz alant.
Nem kis dolog volt, nem kenyér, Nem haltunk meg az életér’, Több volt ez annál: bús hazánk Könyörgő szemmel néze ránk. Ölelj, ölelj hát hűszívű hant, Mind jó fiad, kit ölelsz alant.
Napfény deríti hát szemünk, E túlvilági fényt nekünk Egy lázas honnak árva népe Borítá koporsónk fölébe. Ölelj, ölelj hát hűszívű hant, Mind jó fiad, kit ölelsz alant.
S ellenfelünk, gondold meg ezt. Mi nem holtak vagyunk, de fény, Mi láng vagyunk e földtekén S öröktűz lesz e sírkereszt. Ölelj, ölelj hát hűszívű hant, Mind jó fiad, kit ölelsz alant.
Úgy vonaglanak szavaim, mint Budapest kövein a haldoklók, s oly formátlanok, mint a magyar ifjak és munkások szétroncsolt holtteste. De lehet-e most másként szólnom? Én nem tudok. Én nem tudok már csak sikoltani. Felsikoltani az egekre és leborulni a világ legnagyobb hősei, a mai magyar ifjak előtt. Ó, magyar ifjúság, s ti város peremének meggyalázott drága népe, hozzátok könyörgök: oldozzatok fel bűneimtől és fogadjatok magatok közé, mert higgyétek el, a lelkem már régen a tiétek. Isten áldjon benneteket, ti élők, s Isten veletek, ti holtak, kiknek véréből leszen a feltámadás.
Üdv néked Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép! ki lángban és vérben születtél meg újra három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben! Melyik nép írta fel mostanában nevét így, hogy aranyat adott kezébe Isten ujja? S mely nép beszélt így az önmaga nevében, mint angyal, mikor a harsonáját fújja? Bús igájának fájára írja hát, s mint annyiszor a megsárgult ezer évben vérrel és vassal tanítja zsarnokát.
Buda, 1956. október 26. A Rendületlenül című röplap Püski Sándor kiadása, 1956. október 29. Igazság, 1956. november 1.
Földön-fektem iszonyú homorúja gyöpös a vér s az esőlé után, kivált alakom hány leveles tócsa tükrözte gyűrötten tovább, mióta menni újra megtanultam tizennyolc évesen, már túl az ötvenen halálom zónájába visszajárok, látszatra villamoshoz, kézfogásra.
Gondolja-e most valaki, milyen történelmet, kaszálást parkosított a csitri-szép cigány, s a mátós utcaseprő mit söpör? platán-avart, de nékem földbe vájó fogsort és tenyeret, s az újra ültetett dísztérre csinosított sírvirágok felejtetnének, sose feledek!
Mert egész hétköznapi életemmel, ahogy cipőfűzőm kötöm a vérengzés terén, cigarettára gyújtok, eldobom az érvénytelen jegyet, ő működik, ki akkor erre voltam véletlenül és mégis sors szerint, fiatal arcom láthatom ma is oda-vissza a 2-es villamosban.
Budapest és más városok ostromának kezdete, míg élünk, nem enyhülő fájdalommal emlékezünk az áldozatokra!
Ramon Cué Romano
Magadra hagytunk Tégedet
Kicsi húgunk, te drága! Magadra hagytunk Tégedet. Míg fényes nappal Rád törtek gyalázva, S Európa szívéről letéptek rőt kezek. Keresztútján a művelt világnak Magadra hagytunk Tégedet.
Hogy körülálltuk földre tiprott tested, A hulló jaj és forró vér felett, Melynek árjával bepermetezted Ruháinkat, – mi csak szónokoltunk és vitatkoztunk, De senki előre egy lépést se tett, Csak kezeinket emeltük az égnek, S magadra hagytunk Tégedet.
Szemünk láttára tapostak a sárba, Nem távoli őserdők megett, De Európa szívében, hol drága Múltunk őre a Fórum és a Parthenon meredt A dómokra, mely visszhangként hordta A vádat, amit Dante emelt érted, Hogy bölcsesség, jog széthullt darabokra S Beethoven dala kilencszer zokogja: Az életünk új barbár korba tévedt. S bár vállainkon húsz évszázad súlya, Elárultuk múltunkat és újra Vak félelembe fúlt a tett, S magadra hagytunk Tégedet.
Bűvölten néztük mozdulatlan Hogy gázol át törvényen az ellen, S a szörnyetegnek végső pillanatban Hogy étvágya beteljen Áldozatként a szörnyű lakomára Kis húgunkat dobtuk oda s holnap Új áldozatra vajon kit sorolnak? Bűnöd csak az volt, hogy a szabadságot Kívántad, mint a kék magas Büszke királya a sas. És annyi volt hős fiadnak vétke, Hogy hitvesüket úgy hívták “enyém”, Hogy anyjukat is úgy hívták “enyém”, Hogy lányukat is úgy akarták hívni, S a földbe, melybe búzát s vért vetettek, “enyém”-nek hívták a hazát, történelmet. Óh Isten mondd hát vétek ez? Ezért tiportak le, s mi szabadok Magadra hagytunk Tégedet!
Kicsiny húgunk, te drága Magyarország! A lelkünk mélye és a városok Jazz-hangos éje, karikás-szemű hajnalok A vádat hordják, Hogy letiportak s friss véred kiált A szabad ember foltatlan ruháján A munkások olajos öltönyén S a vasárnapi vasalt nadrágokon… Nincs, ki lemossa véredet, Mit vád-piros ajakkal égetett A homlokunkra húszezer halott: – “Világ porondján fényes nappalon Megint magunkra hagytatok!” –
És üldözni fog majd e bűnnek árnya: A béke szavát elfojtja a jaj, A szabadság új árulást takar. S ha ajkunk olykor igazságot hirdet Saját vétkünkkel hazudtol meg minket, Mert lelkük mélyén érzik már a népek, Hogy bűneiknek súlyos agyaglába Megindult és sár tapad nyomába És árulásuk, árulásba hal, És nincs nagy nemzet, addig míg e bélyeg Rajtunk ég, – és homlokunk az égnek Nem tárhatjuk, hisz láncban a magyar. Mert Európa szívében előttünk Fényes nappalon megtörténhetett, Hogy meggyaláztak szép kicsi húgunk, S mi magadra hagytunk Tégedet.
Akár csak Ő a kenyeret,oszd szét lélekmelegedet!Jusson cinkének, fagyos ágra,kóbor kutyának éjszakára.Oxigén légy a fuldoklónak,fény, a vakon elbukónak!És ha mégis légy éjek éje,borulj az ember szégyenére!
