Jacques Bergier Les extra-terrestres dans l'Histoire c. könyvének ("Földönkívüliek a történelemben", 1970) 3. fejezetét adom magyarul.
Ebben Bergier egy perui rejtélynél áll meg. Könyve több ilyet tartalmaz, melyek mind-mind egy lehetséges bizonyítékai vagy csak arra mutató jelek, hogy a távoli múltunkban idegen űrhajósok látogatták meg földünket. Már az ember megjelenése is utalhat rájuk, s azóta is figyelnek, ellenőriznek ill. manipulálnak minket.
A 3. fejezet nagyrészt a perui Nazca fennsík vonalaival és ábráival foglalkozik. Bergier természetesen tudja, hogy a rendhagyó elmélete csak egy a tucat közül, de mégis el kívánja mondani benyomásait ezekről a vonalakról. Megpróbálja elhelyezni ezeket az időben is.
Ahol az inkák előtti kor fejlett orvostudományról beszél, az a mocsikákra vonatkozik, kiknek civilizációja az i.sz. 100 és 800 közt virágzott a perui tengerpart közelében. De ők is rejtélyes módon felszívódtak, mint a tiahuanacóiak. Nekik volt az Ó-Amerikában a legfejlettebb fémművességük is.
3. A Nazca látogatói
Les visiteurs de Nasca
A perui Nazca-fennsík talaján látható gigantikus alakokat csak 1947-ben fedezte fel Kosok és Reiche, akik átrepültek az ország felett. Valójában csak fentről láthatóak, és akár légi vagy űrjárműről történő munkavégzés közben is készülhettek. Különösen a német régésznő, Maria Reiche tanulmányozta ezeket, és könyvet is írt róluk.
A Nazca-fennsík körülbelül hetven kilométer hosszú és két kilométer széles. Apró kovasav- és vaskavicsok borítják, fekete patinával bevonva. Ezeket a kavicsokat ki tudja, hány évezreddel ezelőtt mozgatták, hogy összetett elrendezést alkossanak, amely felülről tökéletesen látható, a földről pedig teljesen lehetetlen észrevenni.
Ez az elrendezés egyenes vonalakat és nagy trapéz alakú tereket tartalmaz, ami a levegőből nézve hasonlít az egyik repülőterünkre. De vannak óriás spirálok is, hasonlóan ahhoz, amit a távcsövek a spirálködökben mutatnak nekünk. Találunk nem emberi lényeket, istenségeket vagy idegeneket ábrázoló nagyméretű figurákat is: választhatsz.
Egyáltalán nem világos, hogyan készülhettek ilyen tökéletesen arányos figurák, miközben a földön dolgoztak. Másrészt, ha a munkát felülről, egy rögzített ponton lebegő repülő szerkezetből irányítanák, nem lenne probléma. De nem valószínű, hogy a régészek egyhamar elfogadják ezt a hipotézist.
A Nazca-komplexum tanulmányozása folytatódik. Például huszonhárom, száznyolcvankét méter hosszúságú egyenest azonosítottak egy központi négyzetből, amelynek minden oldala három méter széles. Bebizonyosodott, hogy e vonalak közül kettő a napfordulónak megfelelő égtáj felé, egy másik pedig a napéjegyenlőségnek megfelelő másik égtáj felé irányul. A többi húsz sor megmagyarázhatatlan. Talán egy olyan típusú számológép, mint amilyen a Stonehenge-ben található. Ez még mindig bizonyításra szorul.
Az egész egy olyan kozmodromot sugall, legalábbis egy nyitott elmének, amely egyben az űrből érkező látogatók tiszteletének szakrális helye is lenne, és amelynek ábrázolása része az űrrepülőtér építésének. A nagy technikai eszközökkel rendelkező lények minden bizonnyal a talajhatású gépek segítségével mozgathatták ezeket a köveket. A köveket aztán egy halomba gyűjtötték, és nyilvánvalóan szentnek tekintették őket, mivel évezredekig nem mozdították el azokat.
A nem emberi alakok, amelyeket a térség lakói nem láthattak, mivel nem rendelkeztek légi járművekkel, mégis hatással voltak művészetükre, és ezek megtalálhatók a kerámiákon. Nincs okunk feltételezni, hogy a Nazca-kultúrának nevezett kultúra, amely i. e. 300 és i. sz. 400 között élt, felelős a Nazca-nyomokért. Akár azt is mondhatnánk, hogy Hódító Vilmos építette a Stonehenge-et.
Peru rejtélyei túlságosan sokfélék ahhoz, hogy pontosan tudnánk, melyikük felelős a Nazca-útvonalért.
A perui legendák szerint Manca Capac félisten, a birodalom alapítója a föld belsejéből érkezett a történet szerint „csodálatos nyíláson” keresztül. Állítólag még kettő vezet más világokba a Földön belül. Ezek az ajtók állítólag egy Tampou-Tocco nevű dombon találhatók, Cuzcótól huszonöt kilométerre délkeletre. Magától értetődik, hogy ezek az ajtók követhetetlenek maradtak, és a babonás rettegés megakadályozza, hogy felkutassák azokat. Manco Capac állítólag kővé vált és örökre megmaradt. Megkövült testét nem találták meg, de a spanyolok a konkvisztádorok idején látták az őt követő tíz császár múmiáit.
Manco Capacot nem könnyű datálni, de úgy tűnik, hogy viszonylag új keletű ahhoz az ismeretlen néphez képest, amely a Marcahuasi-fennsíkon építette azt a civilizációt, amelyet Daniel Ruzo barátom fedezett fel és tanulmányozott. Ez a civilizáció legalább i.e. 10.000-re nyúlik vissza, ha nem régebbre. Ez a civilizáció, amely a világ legrégebbi civilizációja, különös emlékműveket hagyott hátra a sziklába vésve, olyan technikával, amelynek köszönhetően a képek az évszakokkal együtt változnak. Így a télen öregemberként megjelenő karakter nyáron ragyogó fiatalemberré válik. Valószínűleg innen ered a halál és a feltámadás napmítosza, amely oly sok vallásban megtalálható.
Az i.e. 12.000, azaz valószínűleg a Marcahuasi civilizáció ideje és a i. e. 3500 közé, amikor Manco Capac valószínűleg elhelyezhető, bármit lehet tenni és bármiről lehet álmodni, különösen a Nazca-utak építéséről.
Nagyon heves vita folyik a Tiahuanaco fantasztikus romjainak időbeli elhelyezkedéséről és Nascával való lehetséges kapcsolatáról. Posnanski fantasztikus kort tulajdonít nekik: a dél-amerikai kontinens megjelenése előtt. A helyi legendák szerint Tiahuanaco már akkor épült, amikor még nem voltak csillagok az égen. Egyes fanatikusok Tiahuanacót egy elveszett megalitikus birodalom központjának tartják, és talán igazuk is van.
Tiahuanaco gigantikus megalitjai négyezer méteres magasságban, egy holdbéli, jeges, gyakorlatilag növényzet nélküli vidéken találhatók. Nagyon megdöbbentő egy ilyen embertelen helyen egy hatalmas civilizáció nyomait találni. A Tiahuanaco építményei, amelyekből négy van, egyenként négyszázötven méter szer ezer méteresek. Vannak itt piramisok, oszlopok és a híres „Nap kapuja”, amely három méter magas és három méter hetvenöt centiméter széles, és amelyet egyetlen, körülbelül tíz tonna súlyú andezittömbből faragtak ki. A napkapu olyan jeleket tartalmaz, amelyekről úgy gondolják, hogy egy vénuszi naptárat, űrhajókat és földönkívülieket mutatnak. Természetesen ezek az értelmezések még mindig vitatottak.
Tiahuanacóban egy szobrot is találtak, amely egy meglehetősen nyugtalanító kinézetű, vörös kőből készült, hét és fél méter magas és másfél-másfél méter vastag emberi lényt ábrázol. Azt mondták (lásd Denis Saurat műveit ugyanebben a sorozatban), hogy ez az életnagyságú szobor egy óriást ábrázol. Ki tudja?
Mindenesetre Peruban is valami rendkívül különleges dolog történt, akárcsak a Közel-Keleten. A komoly régészek a Tiahuanaco építését i.u. 1000 és 1300 közé teszik. Érveik nem jobbak vagy rosszabbak, mint a romantikus régészeké; sőt, a régészek hevesen reagálnak a romantikusok túlzásaival szemben, akik valószínűleg valóban kissé túlzásokba esnek.
A klasszikus történelem szerint az inka császárok a következőképpen követik egymást: Manco Capac 1105-ig; Sinchi Roca 1105-1140; Lloque Yupanqui 1140-1195; Mayta Capac 1195-1230; Capac Yupanqui 1230-1250; Inca Roca 1250-1315; Yahuar Huaccac 1315-1347; Viracocha inka 1347-1400; Pachacuti 1400-1448; Toupac Yupanqui 1448-1482; Huayana Capac 1482-1529; Atahualpa és Huascar 1529-1533.
Ezzel a kronológiával kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy Manco Capac nem egy közönséges történelmi alak: úgy tűnik, hogy kívülről jött, és nem lehet behelyettesíteni az időben.
A klasszikus történészek szerint e császárok közül egy vagy több volt az, aki Tiahuanacót építette. Erre azonban nem szolgáltatnak bizonyítékot. Az inkák nem írást, hanem quipu-kat, színes, csomózott madzagokat használtak az információk továbbítására. A spanyolok soha nem találtak senkit, aki hajlandó lett volna felolvasni nekik a quipu-kat, és azok, amelyek ránk maradtak, teljesen megfejthetetlenek maradtak.
De azt kell mondanunk, hogy azok a bizonyítékok, amelyek a Tiahuanacót 250.000 évvel ezelőttre datálják, nem meggyőzőek. A kettő között vannak történészek és ismeretterjesztők, akik megőrizték a hidegvérüket. Mint például Catherine és Lyon Sprague de Camp, akik az Ancient Ruins and Archaeologyban írják:
«Mit tudunk valójában Tiahuanaco elveszett birodalmáról? A kultúrának két szakasza volt ott. A korábbi és egyszerűbb, a Tiahuanaco I. a keresztény korszak előtt jelent meg. A későbbi, birodalmi Tiahuanaco II. i.sz. 500 és 1000 között emelkedett ki, több évszázadon át messze földön elterjedt, és az inkák megjelenése előtt elbukott. Amikor az inkák meghódították a Titicaca-tó környékét, Tiahuanacót már elhagyatottan találták; legalábbis ezt mondták a spanyol krónikásoknak. A régió népe az aymara indiánok, egy komor, csendes nép, amely még mindig burgonyát termeszt és lámákat terel a kietlen fennsíkon, ahol a nap vakítóan süt és az éjszakák fagyosak. Az inkák azonban lemásolták legalább a Tiahuanaco népének megalitikus kőépítményeit. A krónikások által gyűjtött legendák tartalmaznak utalásokat a tiahuanacói birodalomra. Van egy hivatkozás "Vilcas, Huaitara és Tiahuanaco királyaira". Lehet, hogy Manco Capac és az Amauták inka előtti birodalmáról szóló legendák egy része Tiahuanaco történelmének valós eseményeihez kapcsolódik. De hogyan? Nem tudjuk megmondani…» (1964).
Mindenesetre, miközben osztjuk ezt a nézőpontot, szabad egy kicsit álmodozni, és elképzelni, hogy a közel-keleti térségben, akárcsak Peruban, az Intelligenciák irányítottak. Ez az irányítás elkerülhetetlenül az Intelligenciáktól az emberiség felé történő bizonyos információátadásból állt. Ezért figyelhetőek meg a különböző abnormális jelenségek Palesztinában és Peruban is. Közülük a Nazca-nyomokat választottam, mert ezek nyilvánvalóan az űrbe irányuló jelek, és talán még egy égből működtetett konstrukció is. Ez kevésbé nyilvánvaló más csodák esetében, mint például az általunk említettek, vagy a hatalmas megalitikus erődítmény, Sacsahuaman esetében.
Ez azonban rendkívüli. A nyolc méterszer négy méter alapterületű és négy és hat méter magas, kétszáz tonna súlyú blokkokat olyan pontosan – és habarcs nélkül – illesztették egymáshoz, hogy lehetetlen egy késpengét közéjük illeszteni. Minden racionalizálás ellenére valóban hajlamosak vagyunk hinni a külvilágból vagy egy felsőbbrendű civilizációból származó technológiában. Ez a technológia mindenesetre sokkal magasabb szintű, mint az inkáké, akik nem ismerték sem az ívet, sem a kereket.
Akárcsak a Nazca-ábrák esetében, bár kisebb mértékben, itt is olyan technikával van dolgunk, amely messze felülmúlja a helyi technikát, sőt messze felülmúlja azt, amit a helyi technika egy évszázaddal vagy egy évezreddel később mutatna.
Elgondolkodtató, hogy ugyanez a felsőbbrendűség nem jelenik-e meg a sebészetben. Az inkák előtti peruiak elképesztően fejlett sebészetet ismertek, fejlettebbet, mint bármelyik ősi nép. Fogót és érszorítót használtak, és kokainalapú érzéstelenítőket alkalmaztak. A sebészeti bemetszéseket gézzel és vattával kötözték. R. L. Moodie orvostörténész az általuk végzett műtétek között említi az amputációt, a kimetszést, a trepanálást, a csontátültetést, a kauterizációt és „más, kevésbé nyilvánvaló eljárásokat”. Az ilyen jellegű műveleteket pontosan ábrázolják az inka és más Kolumbusz előtti kerámiák.
Vannak jelek a hipnózis műtét előtti érzéstelenítésre való alkalmazására. Mindez annyira különbözik attól, amit más primitívekről tudunk, hogy el kell csodálkoznunk. Bolíviában még mindig létezik a papok és orvosok kasztja, akik a Collahu Aya nevű ősi titkok birtokában vannak. Sajnos nem beszélnek. Egész Dél-Amerikát beutazzák, hogy betegeket kezeljenek, és dobozokban olyan gyógyszereket visznek magukkal, amelyeket nem sikerült azonosítani. Ebben az esetben is a túlélésről lehet szó.
A Nazcába látogatók, amennyiben ők érkeztek elsőként, olyan információkat hagytak hátra, amelyek számos, egymástól eltérő és különböző korú perui kultúrában láthatók.
A magam részéről úgy vélem, hogy a Nazca minden más perui civilizációnál korábbi, és hogy a látogatók érkezése legkésőbb i.e. 15.000 körülre tehető, de ettől nem későbbre, inkább korábbra.
A legfantasztikusabb hipotézisek nyilvánvalóan még fantasztikusabb kérdéseket vetnek fel. Miért választották az Intelligenciák Palesztinát és Perut az ellenőrzés vagy beavatkozás helyéül? Bevallom, hogy jelenleg lehetetlen megválaszolni ezt a kérdést. Talán egy napon a geofizika tanulmányozásának kifinomultabb módszerei lehetővé teszik majd a Földet körülvevő sugárzási övek történetének megállapítását, és azt, hogy ezek az övek bizonyos közelmúltbeli időszakokban lyukakat mutattak. Jelenleg lyukak vannak a sarkokon, és egy lyuk Afrika felett, amely nyilvánvalóan semmilyen célt nem szolgál. Mindez azt feltételezi, hogy a sugárzási övek megzavarhatnak egy nagyszabású műveletet a Földön, ami a mi technikánk határain belül igaz, de egyáltalán nem igaz, ha a természeti erők nálunk sokkal magasabb szintű irányítását képzeljük el.
Sajnos, csak a tudásunk és lehetőségeink határain belül tudjuk elképzelni. Máskülönben nevetséges jóslatokhoz jutunk, mint például a Holdra utazás egy vadludak által húzott űrhajóval, vagy a televízió, amelyet Wells az Mikor az alvó ébred című művében (1899) írt le, és amelyet a huszonharmadik században lehetségesnek tartott: tükröket használt, amelyeken a fény csöveken keresztül érkezett, és 1925-ben egyetlen postai barkácsművész sem akart volna ilyet.
Ezért a lehetőségeinkhez mérten megpróbálom elképzelni és leírni, hogy mi történt Nascában. Ha valaha kiderül az igazság, lehet, hogy nevetségesnek fog tűnni a leírásom, de nem tehetek róla.
Ennek a leírásnak két változata van.
1 - Egy, a mi légpárnás járműveinkhez hasonló jármű, például az aerotrain használata a Nazca-nyomok megállapításához. Ez a két-három méter magasan a föld felett repülő gép, amelyet a lakosság bizonyára félelemmel vegyes csodálattal nézett, felszippantotta a köveket, majd a pálya szélére vetette őket, és a lakosságra hagyta, hogy halomba rakja őket. Ilyen technológiával a Nazca-útvonalakat valószínűleg egy hónap alatt ki lehetne építeni.
Ezt követően a valószínűleg távirányítású eszköz felszállt az égbe, és egy pályára állt űrhajó vagy űrkapszula visszaszerezte. Peruban sok ilyen jellegű legenda létezik, de a szakemberek, mint tudjuk, nem hajlandók komolyan venni a legendákat.
2 - Egy másik változat azt feltételezi, hogy a nyomjelzéseket a helyi lakosság készítette, amely ha nem is közvetlenül az Intelligenciák, de legalábbis egy magasabb faj utasításait követte, amely képviselte őket. Ez felvet bizonyos problémákat: mivel az útvonalaknak csak felülről nézve van értelme, hogyan lehet megértetni a helyi lakossággal, hogy mit kell tenniük? J. Alden Mason, a Pennsylvaniai Egyetem nagy tekintélyű tudósa és emeritus kurátora szerint a Nazca-nyomok egy kicsinyített modellről, például egy rajzról készülhettek. De ki készítette volna a rajzot? És ez a hipotézis nem veszi figyelembe azt a hatalmas nehézséget, hogy egy terv vagy egy fénykép alapján kezdetleges rajzokat készítsenek. Megpróbálták, különösen a második világháború alatt, repülőterek építésére, és senki sem járt sikerrel, úgy tűnik számomra, hogy Mason professzor hipotézisét el kell vetni.
Elképzelhetünk egy olyan jelenetet, amely nagyon hasonlít a Bibliában és a legendákban leírtakhoz:
Bizonyos számú csoda után egy hang hallatszik, az emberek összegyűlnek, és minden egyes munkás pontos utasításokat kap arra vonatkozóan, hogy mit kell tennie egy adott területen. Az egész műveletet egy helikopterről, egy léggömbről vagy más, egy fix ponton lebegni képes eszközről irányítják, amelyet még nem találtunk fel. A munka évekig, sőt évtizedekig tart, és amikor végre befejeződik, az Intelligenciák vagy képviselőik távoznak. Számos technikát hagytak hátra, különösen a platina megmunkálását, amelyet Peruban gyakorlatilag ősidők óta ismertek, és amelyet az európaiak csak 1730-ban sajátítottak el, a peruiakénál sokkal gyengébb módszerekkel. Ezt Bergsoe kutatásai pozitívan állapítják meg.
Mi értelme volt ennek a sok munkának? Valószínűleg egyfajta űrrepülőtér építésére, ahonnan viszonylag egyszerű, optikailag önvezető gépekkel lehetne kihozni a Földön zajló eseményekről információkat gyűjtő felvevő készülékeket. A cselekménynek ez a része olyan, mint egy absztrakt rajz.
Ami a figuratív részt illeti, amely nem emberi lényeket és furcsa tárgyakat ábrázol, különböző vélemények léteznek.
Lehet egyszerű dekorációs tényként is ott van; a művészet keveredhet a technikával, és a repülőtereken gyakran ültetnek virágokat.
Ez a figurális rész a korabeli feljegyzés szerint azokat az égi csillagképeket is jelölheti, amelyekkel a látogatók kapcsolatba kívántak kerülni.
Végül, lehetséges, hogy az értelmezések teljesen tévesek, hogy amit a régészek „ismeretlen állatnak” neveznek, az a látogatókat jelképezi, hogy amit ők „bálnának” neveznek, az valójában egy űrhajó stb.
Azt kell mondanunk, hogy egy régész, még egy kortárs is, aki látja a Holdra leszállt LEM jármű ábrázolását, habozás nélkül arra a következtetésre jutna, hogy az egy rovar. Az „absztrakt” ábrákat valószínűleg alaposan meg kell majd fejteni ahhoz, hogy megállapítsuk, hogy a spirálok megfelelnek-e ismert ködöknek, ahogyan ez a Szibériában talált hasonló spirálok esetében is történt.
Eddig úgy tűnik, hogy ezek a számok egyedülállóak ebben a régióban. A perui műholdas megfigyelések minden bizonnyal érdekes információkkal szolgálnak majd. Remélhetőleg egy napon egy régészeti műholdat indítanak Peru fölé, amely számos fényképet készít majd.
A Nazca folyónál, Cahuachiban is találtak egy furcsa helyet, amelyet «fa Stonehenge»-nek neveztek. Fából készült, átlagosan két méter magas, több évezredes oszlopok és villás végű oszlopok gyűjteménye, amelyek fája különleges kezelésnek köszönhetően megmaradt. Mellette a Nazca-kultúrának megfelelő sírok találhatók. A legvalószínűbb, bár prózai hipotézis szerint ez az oszlop- és villatartó csoport egy nagy sátrat támogatott, amely egy sportpályát vagy találkozóhelyet fedett.
Hacsak nem valami egészen másról van szó. A naszkák fejvadászok voltak, amint azt kerámiáik és textíliáik is mutatják; talán fából készült Stonehenge-ük oszlopait és villáit minden győzelem után ellenséges fejekkel díszítették.
Vagy talán valami, ami meghaladja a képzeletünket?
Nem nyilvánvaló, hogy van kapcsolat a Nazca-nyomokkal. Úgy tűnik azonban, hogy a naszkaiak gondolkodásmódja nagyon különbözik a miénktől: ők például az egyetlen ismert nép, amelynek sírjai palack formájúak. Ezekben a sírokban búvársisakot viselő macskaféléket ábrázoló kerámiákat találtak. Természetesen csábító lenne azt gondolni, hogy ezek a kerámiák a Nazca látogatóit ábrázolják, de az igazság valószínűleg bonyolultabb.
A naszkák nem emeltek piramisokat vagy ciklopikus megalitikus épületeket. Ezért nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy az úgynevezett Nazca-kultúra, amely i. e. 300 és i. sz. 400 közé tehető, volt felelős a Nazca-utakért. Biztosan léteztek már. Ne felejtsük el, hogy az ember legalább tízezer évvel, ha nem többel korábban jelent meg Dél-Amerikában, mint Európában.
A radiokarbonos kormeghatározás nem működik Dél-Amerika esetében, és a már idézett Alden Mason írja: „Ha egy radiokarbonos módszerrel kapott időpont egy régészeti szakértő számára teljesen ésszerűtlennek tűnik, és nem illeszkedik a szomszédos időpontokhoz, akkor jogában áll elutasítani azt, és megvárni a más módszerekből származó választ”.
A kiváló tudós nem mondja meg, hogy igaz-e a fordítottja, hogy van-e jogunk elutasítani a klasszikus módszerekkel kapott dátumokat, ha azok nem illeszkednek a fizikai vagy kémiai adatokhoz. Néha azonban nagy a kísértés, hogy ezt tegyük.
Az Andokban egy eddig ismeretlen, legalább húszezer éves faj koponyáit találták meg a masztodoncsontokkal közös sírokban. Tökéletesen elképzelhető tehát, hogy ezek az emberek mintegy tizenötezer évvel ezelőtt végrehajtották vagy látták végrehajtva a Nazca nyomokat.
Valószínűleg nagyon pontos lenne, ha a Nazca-nyomokat úgy tudnánk datálni, hogy számítógépes elemzéssel elemeznénk absztrakt részüket, ahogyan azt Stonehenge esetében is tették. Igaz, hogy ha olyan időpontot kapunk, amely nagyon korai az ismert civilizációk történetében, a régészek hevesen tiltakozni fognak, mivel az ilyen valóság nem illik bele az elméleteikbe. Kénytelenek voltak azonban elfogadni a paleolitikus holdnaptárt, amelyet Alexander Marchak gyűjtött össze kavicsokról és csontokról, és amely legalább 30 000 éves.
A Nazca-naptár – ha van ilyen – még régebbi lehet.
Az arany- vagy platina tárgyakat nem lehet radiokarbonos kormeghatározással datálni, és Peruban nagyon furcsa tárgyakat találtak. Olyan módszerekkel dolgoztak, amelyeket, ahogy J. Alden Mason írja, vagy Peruban találtak fel, vagy „nem tudjuk, honnan hozták be”.
Szeretnénk tudni. És ne gondoljunk Egyiptomra, az egyiptomiak nem ismerték a platinát… Sajnos a spanyol fosztogatók a legtöbb ilyen tárgyat beolvasztották, és rudakat csináltak belőlük, amelyeket könnyebb volt visszahozni Spanyolországba.
Valószínűleg könnyebb lesz megtalálni a naszkai nyomok főbb magyarázatait, még ha néhány részlet el is kerüli a figyelmünket, mint bebizonyítani, hogy bizonyos technikák Nascából terjedtek el. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a spanyolokhoz hasonlóan az inkák is hódítók voltak, akik elpusztították a korábbi civilizációkat. E kettős pusztulás miatt sokkal kevesebb információval rendelkezünk az inkák előtti civilizációkról, mint azt általában gondolják.
Az inkák igazán ismert története nemrég, i.sz. 1438-ban kezdődik, Pachacuti császárral, aki egy félig legendás alak, Viracocha utódja volt, akinek fiát megdöntötte. Pachacuti hatalmas birodalmat kezdett építeni, amely egészen Ecuadorig terjedt, és amelynek központja Chilében volt. Ez az ötezer kilométer hosszú birodalom mintegy egymillió négyzetkilométeres területet foglalt magában. Pachacuti Nagy Sándorhoz, Dzsingisz kánhoz és Napóleonhoz hasonlítható. Hozzájuk hasonlóan ő is nagy romboló volt, iratokat égetett, városokat rombolt le, műemlékeket rombolt le és épített újakat.
Utódai folytatták ezt a hódító politikát, és elfoglalták majdnem egész Dél-Amerikát. Aztán háborút indítottak egy civilizáció ellen, amelyet még nem sikerült megtalálnunk, és amelyet néha a Galápagos-szigetekre, néha a Santiago vagy a Floreana-szigetekre helyeznek. Ez utóbbi Thor Heyerdhal nézőpontja, de mint nála gyakran, a tények nem engedik meg, hogy zseniális fantáziája érvényesüljön.
Nem tudjuk, hogy mi volt ez a szigeti civilizáció. Úgy tűnik, teljesen eltűnt, és ez nagy kár: szeretnénk tudni, hogy vajon az égre mutató jeleket rajzoltak-e vagy sem.
Pachacuti császár a valószínűtlen, de igaz százhuszonöt éves korában lemondott, és fiát ültette a trónra. Uralkodása alatt az inka birodalom magába olvasztotta a teljesen ismeretlen civilizációk maradványait. Aligha lehet elképzelni, hogyan nézhetett ki ez a birodalom a spanyolok érkezése előtt. A spanyol invázió idején az Inka Birodalom akkora területet foglalt el, mint Franciaország, plusz a Benelux államok, plusz Svájc, plusz Olaszország.
1523 körül az indiánok eléggé megszervezték magukat ahhoz, hogy megtámadják a birodalmat. Köztük volt egy Alejo Garcia nevű spanyol kalandor, aki egy hajótörés következtében jutott el oda, és ő volt az első európai, aki találkozott az inkákkal. Pizarro csak tíz évvel utána érkezett, és a korabeli krónikások szerint, ha Garcia képes lett volna megírni emlékiratait, mielőtt a csatában elesik, csodákat mesélt volna, hiszen az inkákon kívül más információforrásai is voltak. Paraguayban bekövetkezett halála minden bizonnyal a történelem egyik legnagyobb elszalasztott lehetősége.
Az inkák, legalábbis az uralkodó osztályuk, nem voltak kíváncsiak a történelemre, és úgy tűnik, nem foglalkoztak a meghódított országokban tapasztalt rejtélyekkel. Tisztában voltak azonban a Nagy Öregek visszatéréséről szóló próféciákkal, akiket sápadt arcú emberek és furcsa állatok fognak kísérni. Szerencsétlenségükre a spanyolokat összetévesztették a Külvilágból visszatérő félistenekkel, ami lehetővé tette, hogy száznyolcvan spanyol meghódítson egy tizenhatmillió lakosú birodalmat.
Ilyen hódításra nincs példa a történelemben. Megismétlődhet, ha a földlakókat valaha is összetévesztik egy másik bolygó ősi isteneivel.
Sajnos, az inka birodalmat meghódító otromba fajankókat nem érdekelték a megalitikus városok vagy az ég felé irányuló jelek. Később egy pap, Barnabe Cobo 1653-ban megírta az új világ négykötetes történetét, amely ma az inkákról és az inkák előtti időkről szóló komoly információk fő forrása. Úgy tűnik, hogy a fantasztikus realizmus és az idegen beavatkozások tekintetében nem került sor e mű komoly vizsgálatára.
Másrészt a huszadik század első felében a teremtés minden őrültje Peru megalitikus városaiba igyekezett. Szerencsére Nazca megmenekült tőlük, és 1949-ben jelent meg az első komoly könyv a témában, Maria Reiche tollából.
Még mindig jelentős mennyiségű munkát kell elvégezni, amíg a Nazca-ról meglesznek azok az elemek, amelyekkel legalább a vitát el lehet kezdeni. Az általam felállított hipotézis komolynak tűnik, de nyilvánvalóan más felismerések is lehetségesek.
Nagyon sajnálatos, hogy terjeszkedésük során az inkák legyőzték a chimu népet, amely előkelőbb nép volt, és amely olyan városokban élt, amelyek városrészekbe szerveződtek, amelyek maguk is jól strukturált utcákra voltak osztva, és bonyolult társadalmi életet éltek. A chimuk nagy érdeklődést mutattak a világ iránt, amelyben éltek. Nyelvük, amelyet yungának hívtak, számunkra ismeretlen. Fővárosukat, amelyet az inkák Kr. u. 1500-ban feldúltak, Chanchan-nak hívják; Párizs méretű volt, háromszázötvenszer háromszáznyolcvan méteres lakóépületekből állt. Volt egy szervezett központi kormányzat, de a vallásnak nem találták nyomát.
Nem valószínű, hogy egy ilyen méretű városok építésére képes, erősen központosított kormányzat által irányított civilizációnak ne lett volna eszköze az információk rögzítésére, még ha ez az eszköz nem is az írás volt. De erről, illetve ezekről az eszközökről semmit sem tudunk. A város tele van geometrikus domborművekkel, és nem tudjuk, mit ábrázolnak. Nagyon is lehetséges, hogy nem az inkák, hanem a chimuk ősei készítették a Nazca-rajzokat, de ezzel nem vagyunk előrébb.
I.sz. 1000 és 1500 között városokat építettek, feltalálták a bronzkészítés technikáját és a fémek öntőformában való megolvasztásának módját. Mindezek a találmányok azonban viszonylag modernek, és számunkra inkább független felfedezéseknek tűnnek, mint elveszett titkok újrafelfedezésének.
A különcök mellett még mindig van néhány komoly régész, aki hisz a Tiahuanaco körül alapított megalitikus birodalomban. Ha ez a birodalom létezett, akkor nemcsak az inkák, hanem a chimuk előtt is létezett. E hipotézis számos pontja azonban továbbra is vitatható, különösen a technikák tekintetében. Például a Tiahuanacóban található megalitikus tömbök némelyikét réz kapcsok tartják össze. Ez egy nagyon eredeti technika, amely sehol máshol nem található Peruban. Ez is nyilvánvalóan a Nazca látogatói által hátrahagyott technikai titkok nyoma, de ez is egy zseniális, önálló találmány.
Még csak most kezdjük felfedezni a Tiahuanaco földalatti járatait, ahol eddig még nem tettünk szenzációs felfedezéseket. De még nincs vége. Tudomásom szerint Nascában nem végeztek hasonló ásatásokat. Talán vannak kripták, ahol bizonyos tárgyakat tároltak, mielőtt a mennybe küldték őket. Jelenleg léteznek olyan elektronikus eszközök, amelyek az aknakeresőből származnak, és amelyek lehetővé teszik a barlangok vagy mesterséges üregek felkutatását. Remélhetőleg egy nap majd Perut is felfedezik velük.
Meglepő, hogy a Nazca-nyomok egyike sem hozható kapcsolatba üstökössel. Az inkák különösen féltek az üstökösöktől, és egy üstökös megjelenésekor feladták a spanyolok elleni harcot. Nem felel meg ez az éggel kapcsolatos furcsa jelenségek emlékének?
Másrészt, minden bizonnyal van kapcsolat a Nazca-utak és a Vénusz-naptár, sőt talán még a Naprendszer között is.
Kísérleteket tettek arra, hogy a Peruból származó domborműveket és egyes kerámiákat a világ térképeként értelmezzék, amelynek középpontjában Tiahuanaco áll. Ez kapcsolódik mindazokhoz az elméletekhez, amelyek Tiahuanacóban akarják elhelyezni nemcsak a dél-amerikai civilizációk, hanem a világ összes civilizációjának eredetét. Hasonló munkát lehetne végezni Nascán is, de kétlem, hogy nyereséges lenne: a Nazca-jelenség furcsa, de úgy tűnik, nem vált elterjedtté.
Ha valaki még tovább érdeklődne a Nazca fennsík rajzolatairól, úgy magyarul még lenne pár olvasnivaló (csak a figyelemreméltóbbak):
Szeberényi Lehel: A titokzatos Nazca, Kortárs, 1989/9-10. sz. (2 részben: 31 oldalon)
V. Vjeszenszkij: Rejtélyes geometriai alakzatok a Nazca-sivatagban, Univerzum, 1977/8. sz. (14 oldalon)
Zelkó Zoltán: A kősivatag titka, 1982. (könyv)
Mandics György: A Nazca sivatag rejtélye, Ifjúmunkás, 1978/34-44. sz. (10 részben)
