Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye, vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre, hideg és kőkemény, mint késben a szándék, legforróbb szavad is megdermedt ajándék.
Az én csendem konok, mint ránc a homlokon, s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon, szívós és kitartó, akár földben a mag, gyökeret ereszt, mint a felszított harag.
De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék, mint éjben a neszek, mint ringató mesék, végtelen és áldott, mint templomok csendje, mintha némák lelke együtt énekelne.
Az én csendem szelíd, akár a hajnalok, mikor az égre az első fény fellobog, s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem, hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.
Elpihent a nagyvilág, elpihent a lomb, Messzi bércen valahol kondul egy kolomp. Egy magányos vadgalamb hív egy gerlicét, Hajladozó rózsafán sírja énekét.
Hej! Rózsalevél, felkap a szél, Messzi sodor innét. Rózsalevél, egy sort vigyél, Rózsámnak üzennék. Vidd el szívem vágyát, Hozd vissza az álmát! Rózsalevél, felkap a szél, Talán sosem látlak.
Csendesen leszáll az est, lelkem messze jár, Fenn az égen millió szentjánosbogár. Hegedül most minden ág és a csend zenél, Hajladozó rózsafán halkan sír a szél.
Hej! Rózsalevél, felkap a szél, Messzi sodor innét. Rózsalevél egy sort vigyél, Rózsámnak üzennék. Vidd el szívem vágyát, Hozd vissza az álmát! Rózsalevél felkap a szél, Talán sose látlak.
Láttam a holdat a napot az égen, Láttam a könnyeket az Ő szemében, Láttam az arcát ahogyan elrohant, Lassan megértettem miért boldogtalan,
Láttam az arcod láttam egy képen, Láttalak téged Isten szemében.
Elmondom halkan csendben hogy mit akarok, Elmondom halkan csendben hogy mi a titok, Te vagy a lélektársam ó te vagy igen, Ennyire egyszerű ez a nagy szerelem, Elmondom majd.
Ne dobj el mindent ne mondd hogy kár volt, Nem vagy már közel és nem vagy még távol, Még minden bennünk van csak a jelen vádol, Még nem ölt meg mindent a hétköznapi mámor.
Láttam az arcod láttam egy képen, Láttalak téged Isten szemében.
Elmondom halkan csendben hogy mit akarok, Elmondom halkan csendben hogy mi a titok, Te vagy a lélektársam ó te vagy igen, Ennyire egyszerű ó e nagy szerelem, Elmondom majd.
Hiába kínál mást a féktelen élet, Egyetlen pillanat és máris tovább lépek, Csak az íze kell csak a villanás tüze csábít még, Ami nélkül ami végül lehet így is a boldogság.
Elmondom halkan csendben hogy mit akarok, Elmondom halkan csendben hogy mi a titok, Te vagy a lélektársam ó te vagy igen, Ennyire egyszerű ó e nagy szerelem,
Elmondom halkan csendben hogy mit akarok, Elmondom halkan csendben hogy mi a titok, Te vagy a lélektársam ó te vagy igen, Ennyire egyszerű ó e nagy szerelem, Elmondom majd.
Kiül testemre a "babona-halál", szájtátva felejtek. Vágyamban mintha cseppenként szagolnék vitriolt – ki tudja, kit ölelsz – bár ne látnám macska-tekinteted!
Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy Kedvesem! Nagyon szeretlek!
Simon Zsolt-Hozzám tartozol (részlet)
Hozzám tartozol, mint nappal az éjhez, Mint kemény munka a töredezett kézhez, Mint igaz szó a tiszta gondolathoz, Mint enyhe szellő a nyári alkonyathoz.
Köszönöm a viszontlátás boldog perceit, óráit! Tudom Kicsim, hogy Veled mindent megkaptam, amire az életemben bármikor is szükségem lehet! Nagyon szeretlek!
Kérésedet megértem és teljes mértékben figyelembe veszem! Akkor maradunk ezentul is csak az e-mail-nél és nem kell többé kellemetlenül érezned magad.
Mióta szeretlek, eszméletem minden percében rád emlékezem, álmomban is te őrzöl meg talán, rólad tudósít munka és magány, veled lep meg hajnalom, alkonyom, s hozzád megyek, ha tőled távozom.
Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak.
Addig is, amíg távol leszek Tőled, vígasztaljon Téged ez a vers.
Nagyon szeretlek Kedvesem! - és sietek vissza, amint lehet.
Földünknek legsarkán jeges vihar tombol, fát, hegyet és völgyet biz porig rombol. Földünknek legsarkán él két kicsiny virág, s küzdnek elemekkel, bár ellenük a világ. Mind, mi árthat nekik, hencegi erejét, de a két kicsiny virág fogja egymás kezét. Irdatlan sziklákat sodor a dühödt szél, de a két kicsiny virág túlélést remél. Pokolnak zord tüze a tájat felperzseli, de virág a virágnak kezét nem engedi. A tengerkékfolyók fájón kiszáradnak, de a két apróságnak semmit sem árthatnak. Szomjazó testük, ha mást már nem tehet, átsuhan ajkukba egy csöppnyi lehelet. A zöldellő erdők egyszer csak eltűnnek, de a két kicsiny virág vágyai nem szűnnek. Földünknek legsarkán, mi forrás mind elapad, de a virágok kis szíve egymásért megszakad. Csillagok fényét az éj súlyos láncra veri, De virág a párját, ily vakon is megleli. S ha köröttük végül romba dől a világ, Akkor is megmarad együtt a két virág.
Szőkén, szelíden, mint a szél, feltámadtam a világ ellen, dúdolva szálltam, ténferegtem, nem álltam meg – nem is siettem, port rúgtam, ragyogtam a mennyben, cirógatott minden levél.
Szőkén, szelíden, mint a szél, minden levéllel paroláztam; utamba álltak annyi százan fák, erdők, velük nem vitáztam: – fölényesen, legyintve szálltam ágaik közt, szép suhanásban, merre idő vonzott s a tér.
Szőkén, szelíden, mint a szél, nem erőszak, s akarat által, ó, szinte mozdulatlan szárnnyal áradtam a világon által, ahogy a sas körözve szárnyal: fény, magasság sodort magával, szinte elébem jött a cél.
Szőkén, szelíden, mint a szél, a dolgok nyáját terelgettem, erdőt, mezőt is siettettem, s a tüzet – égjen hevesebben, ostort ráztam a vetésekben: – így fordult minden vélem szemben, a fű, levél, kalász is engem tagad, belémköt, hogyha lebben, a létet magam ellen szítom én.
Szőkén, szelíden, mint a szél; nem lehetett sebezni engem: ki bántott – azt vállon öleltem, értve-szánva úgy megszerettem, hogy állt ott megszégyenítettem és szálltam én sebezhetetlen: – fényt tükrözök csak, sár nem ér.
Szőkén, szelíden, mint a szél, jöttömben csendes diadal van, sebet hűsít fényes nyugalmam, golyó, szurony, kín sűrű rajban süvített át, s nem fogott rajtam, s mibe naponkint belehaltam, attól leszek pusztíthatatlan, s szelíden győzök, mint a szél.
:)
- Ha ilyen csendesen és halványan szeretnéd, hát legyen kedved szerint! - de így is, hiába apó minden sorod, mégis kiabálni fog.
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet újra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a teritőn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér a homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagyok más világ. S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.
Rejtettelek sokáig, mint lassan ért gyümölcsét levél közt rejti ága, s mint téli ablak tükrén a józan jég virága vírulsz ki most eszemben. S tudom már mit jelent ha kezed hajadra lebben, bokád kis billenését is őrzöm már szívemben, s bordáid szép ívét is oly hűvösen csodálom, mint aki megpihent már ily lélekző csodákon. És mégis álmaimban gyakorta száz karom van s mint álombéli isten szorítlak száz karomban.
Egyenes tekintetű Szép Kedvesem Rodin szoborrá dermedten küzdelmes jövőnk felett mereng Ébenszín haját télelő dere festi mindjobban galambőszre De ha koromfekete szemében este felizzik a szerelem Viseltes szókkal verseket szaval nekem
Egyenes tekintetű Szép kedvesem mint vízbefúló az egyetlen menedéket álmában liánként fonja körül testem Gondjai torkában hadat üzennek az éjjeli elnehezülő levegőnek De ha koromfekete szemében reggel felizzik a szerelem tejes kávéval ébresztget engem
Egyenes tekintetű Szép Kedvesem kötelességtudón kelti a hajnalt Munkába magára vasalt ingben indul elegáns léptei alá simul minden rutinos mozdulat Fejében már a majdani feladatok körüljárnak a gondolatok De ha koromfekete ölében ágaskodik a szerelem már délután a csillagfényes égbe repít engem
Boldog álmod Arcod fürkészem, Úgy tűnik, Mintha nevetnél, Pedig álmodsz. Mintha rám mosolyognál S mondanád, Nyúlj felém, Érints meg, Simogasd arcom, S nyugtasd meg álmom.
Kezed összekulcsolod, Mintha engem Szorítanál magadhoz, Mintha féltenél, S várnád, hogy Visszabújjak melléd.
Boldogan alszol, Mert tudod, Hogy itt vigyázol rám, S hogy a hajnal Együtt ér minket.
Boldog vagy, Hogy közös az ágy, Az éj, a szoba, A ház, a szív, S a szerelem."
Egész lelkem kapod a dalban: Megalázott s királyi gőgös, Vérig kinzott és mégis szánó, Magasirató, mást dajkáló, Hivő s pogány egy pillanatban, Vétkes, vágyas és szűzártatlan Egész lelkem kapod a dalban.
Egész lelkedet add cserébe: Soktitkú fátylad lebbentsd félre! Csak a szemed s az ajkad látom. Szemedre és ajkadra szálljon Titok, kívánság, öröm, álom S amit csak rejt a lelked mélye: Soktitkú fátylad lebbentsd félre!
Akarlak, szeretlek, kellesz nekem, dacos, síró szived csupa vad szerelem, csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő, már lankad az ész, a védekező. Félelem? távolság? mit jelent? mindig több, több éhséget teremt, hiszen elpusztulunk így te meg én két árva, fuldokló, néma, szegény! Akarlak, szeretlek, rég elég titok és várás és szenvedés, boruljunk össze, mellre mell- két fáklya szivünk hadd lobbanjon el! Hasitó villám szívemen át, feszül és tágul az egész világ, szük abroncsok a sarkkörök, kicsap a tenger s a szent ködök ragyogva befödnek, vihar és láng: együtt világok várnak ránk! Együtt- vagy halál és pusztulás szerelem-szerelem, fényvarázs.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem. Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól súlyosak. Félek, hogy elveszítelek, ha alszom. Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem. Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. Kérdem magamtól: "Álom ez?" Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen. Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Menekvés? Tőlem? Mit ér?! Mig én vagyok én s te vagy te; míg Ketten vagyunk a világban, én A szerelmes és te a kőkemény. Egyik üldöz, a másik fut s búvik. Már félek, az életem kudarc. Valóban, mint egy végzet, olyan; És bárhogy igyekszem hasztalan; De mi kár, ha vesztes e földi harc? Csak torna ez, ideget edzeni! Szárítsd fel könnyed, ugorj, kacagj, Ha elestél, ujra kezdeni: E hajsza az Élet, ennyi csak! Még egyszer villantson szeme rám Egy sugarat ebbe a ködbe, s én Ha összedől remény-palotám, Újra épitem! bár szökevény Örökké s Hűtlen A cél!
Hogy mondjam el? A szó nem leli számat: kimondhatatlan szomj gyötör utánad. - Ha húsevő növény lehetne testem, belémszívódnál, illatomba esten. Enyém lehetne langyos, barna bőröd, kényes kezed, amivel magad őrzöd, s mely minden omló végső pillanatban elmondja: mégis, önmagam maradtam. Enyém karod, karom fölé hajolva, enyém hajad villó, fekete tolla, mely mint a szárny suhan, suhan velem, hintázó tájon, fénylőn, végtelen. Magamba innám olvadó husod, mely sűrű, s édes, mint a trópusok, és illatod borzongató varázsát, mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák. És mind magamba lenge lelkedet (fejed fölött, mint lampion lebeg) magamba mind, mohón, elégitetlen, ha húsevő virág lehetne testem. - De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem. Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.
