"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
A kertből soha nem ment el a nyár csak éppen elfödte finom metszésű arcát a köd csipkéivel a piros alkonyok moáré-selymét összegöngyölte s fölfüggesztette egy égi toronyba a költöző madarak is ittmaradtak nekünk lehunyt szemhéjunk mögött és dermedt ezüstbe rejtették illatukat a rétek
s a robbanásra időzített rózsák látod ez mind az örökkévalóság
Kalandozásainak ösvényeit orsóra tekerte a záruló égbolt hogy majd lebomoljanak április zöldszagú szeleiben és épségben maradt benned az élet szertelensége hogy fölkiálts ha rejtegetve is mikor szobádba lép karcsún újra a fény kontyba szorítva laza haját és arcod fölé hajol
A kertben lassan elhal a madárdal, Csak néhány vad éji hegedűs zenél Itt-ott fortissimó szerelmi dalt nekünk, Miközben álomölelésem tart karomban Téged.
Álmodd álmomat és képzeld tengerízű Öledbe csókom, és érezd szerelmem Teljességét, tárulj ki és felejtsd szemérmed! Szédült egekbe repítsen vágyunk Varázsa!
Hagyd, hogy édes fáradtságod Elöntsön, ne öltsd magadra újra Szemérmed köntösét, engedj lelkedbe Engem mindörökre. Álmodd velem Kedves, Álmodat
"Néhány napja belenéztem egy gyönyörű barna szempárba, s elámultam. Elámultam, mert valamit megértettem. Megértettem, hogy minden egyes szempárban, legyen az barna, vagy akár zöld egy felfedezésre szoruló ismeretlen világ van. Minden egyes szempár valahogyan olyan, mint a terra incognita, a felfedezésre szoruló tartomány. Gyönyörű és veszélyes."
ezer kiáltás a szélben meztelen lelkek zöreje hiába kapaszkodnak -zsibbadt kezekkel- önzésük súlya könyörtelen -sok csodába csalódott élet a panaszok üszkös vermébe esett
hó-színű fellegek takarják a napot a múltból hozott fényes pillanatok törékeny reményén a múlás tapos értéket roncsol az avaron
de a kopasz fák alatt az ázott izzadságba mártott színét vesztett lét még ott topog a kételyek nem tudták róla lekaparni az újjászületés titkát -a csillag-illatot
Tudod arra gondoltam, az ember életében sok a megálló, vannak közülük olyanok, mik mellett sietve kéne elhaladnia, a hívó szót nem meghallani, de mert nagyon egyedül van, s mert épp attól fél a legjobban, jobban a magánytól, mint az ördögtől magától, oly szívesen csatlakozik oda, ahol emberekkel találkozik, olyankor nem válogat, mindegy kik, csak legyen mellette valaki, mint ki nagyon hosszú ideje sötét erdő legmélyén bolyong, s ha először embert lát, még, ha rablót is akár, megörül neki, boldogan hozzá csatlakozik, sokszor csapódik vesztére, csak hogy annyira egyedül ne legyen, észre se veszi közben, pedig sokszor nagyot koppan, hogy ami először megdöbbentette, az lassan a természetévé lesz, ő is ott üvölt a farkasok között, az ember fél egyedül, tömegbe pedig azzá válik, van úgy, hogy nem rablókkal, nem farkasokkal, hanem találkozik az álszentekkel, ők veszélyesebbek, mint a rablók, nem tudható, valójában kik is ők, talán velük a legnehezebb, az ember fél az egyedülléttől, azért hamar lehorgonyoz ott, ahol emberfélére talál, nem folytatja magányos útját, pedig pár lépést kellene haladni talán, de mert fél az egyedülléttől, a hajóját megalkudva lehorgonyozza, és talán soha sem jut oda, ahol a szeretet tárt karokkal várja, mert az ember inkább elkározik, csak egyedül ne maradjon, mert a magánytól jobban fél a kárhozatos ördögnél. 2009. okt. 13.
Híves, borongó őszi nap: Beült hozzám az unalom: Mint a madár, ki bús, ki rab, Hallgat. komor, fázik dalom. Mit van tennem? olvasni tán...? Maradj Homér, fénydús egeddel, Maradj te most!...Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Mert fájna most felhőtlen ég, Mosolygó, sima tengerarc, Élénk verőfényes vidék - Óh, fájna most nékem e rajz! Kék fátyol messze bérc fokán - Arany hajó, mely futva szegdel Bíbor habot...Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Ott kéken a Zeüsz-lakta domb: Itt zölden a nyájas sziget: Fölötte lomb, alatta lomb, Árnyas berek, zengő liget, - Hullám-mosott gazdag virány - Fehér juhnak s tulkok sereggel - Minő kép ez?...Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
S ha zúdulnak véres csaták, Szabadságért nem küzdenek, Mert elnyomás, népszolgaság Előttük ismeretlenek. Törvényök nincs - boldog hiány! A vének élőszája rendel Igazságot...Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Oda van a szép nyár, oda! A természet lassan kihal: Nincs többé nagyszerű csoda, Többé se napfény, se vihar: Pacsirta nem szánt, csalogány Nem zöngi dalját este, reggel: Nincs délibáb...Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Egyhangúság, egyformaság: A nappal egy világos éj: Nem kék az ég, nem zöld az ág, Menny, föld határán semmi kéj: Csak sír az égbolt ezután Örök unalmú lanyha cseppel, Míg szétolvad...Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Óh jer, mulattass engemet, Hunyó dicsőség lantosa: Érdekli mostan lelkemet Borongó ég, kihalt tusa, Emlékhalom a harc fián, Ki az utolsók közt esett el , Remény nélkül...Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Felhőid és zúgó szeled, A zizegő haraszt, mohar, Magános tölgy a domb felett, Bolyongó tűz, hullámmoraj - Ez, amit lelkem most kíván! Enyésző nép, ki méla kedvvel Múltján borong...Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Kinek sötétes éjjelen A hős apákhoz költözött Daliák lelke megjelen, Alánéz bús felhők között És int feléd:"Jer, Osszián, A holtakat miért vered fel? Nincs többé Caledónián Nép, kit te felgyúts énekeddel."
Ez már a másik ősz... a fáradt. Szél kerget tört virágot, ágat. Hová lett az arany lomb, lángoló, szép levelek tarka varázsa? Elmúltak... mint az idő, lásd, együtt süllyedtek a sárba. Dér fedi már a mezőt, mint szívem a bánat... Fázós köd fekszik a tájon... Vágyom utánad...
Megszólal a hegedű, és a teremben körbeér a zene. Karcsú lány a színpadon, szinte eggyé olvadva hangszerével, a zene lüktetésére mozdul minden porcikája. Belőle jön a dallam, a hangszer csak eszköz. Ilyenkor úgy érzem, olyan birodalom kapuit nyitja meg előttem, ahová csak rajta keresztül juthatok be. Kicsikorában én vezettem, próbáltam igazgatni az általam jónak vélt útra. Most Ő vezet, kézen fogva abba a világba, ami az övé. Nyolcéves, szemüveges, csendes kislány. Ott állt élete első zeneóráján és kikerekedett szemmel hallgatta a hegedű hangját, nézte a kamasz fiút. "Én ezt sose fogom megtanulni!", szakadt ki belőle önkéntelenül. Az évek során megtanulta. Sőt, többet is. Hallgatva a hegedű vibráló hangját, teljes lelkemmel érzem, hogy ez az Ő útja. Küzdelmekkel, sikerekkel, időnként kudarcokkal szegélyezve, de jó az irány! A szülő óvja, védi gyermekét. Mindig adni akar. Adni élményt, szeretetet, átadni tapasztalatot, hogy védje a kudarcoktól, a fájdalomtól. Nekem abban a szerencsében van részem, hogy kapok a gyermekemtől. Minden alkalommal a csodát élem át. Ott áll a színpadon, és az érzéseit, a lelkét nyújtja át a hallgatóságnak. Mintha nem is ismerném, akkor, ott, Ő maga a zene. Igen, Ő a lányom. Mondhatod elfogult vagyok, de ez nem változtat semmit azon a tényen, hogy általa élem át a zene misztériumát. A csodát, amitől megmozdul a lélek legeldugottabb zuga. Érzések, amelyeket csak a zene ébreszthet, ott vannak benned, csak szunnyadnak. Ezt a teljes lelket megmozgató élményt, át kell élni, hogy megértsd. Talán nem is tudja mekkora kincset ad, az, aki adja, köszönetet meg végképp nem vár érte. Mégis, ki kell mondani. Köszönöm az élményt, az érzéseket, "embergyerek".
Könny csordul arcomon lelkem sajog nagyon nélküled magányos vagyok mindig Téged kereslek halkan suttogom a neved szívembe csendül a szíved a távolság oly kegyetlen fájsz Kedves, fájsz nekem az emlékek mélyülnek énemben Cseppé válsz a véremben, s csillaggá a végtelenben
Amíg nem éled át, milyen a másiknak, addig nem tudsz szeretni. Amíg nem fáj neked a fájdalom, amit másnak okozol, nem tudsz szeretni. A karma nem büntetés, hanem tanítás: megtanít, milyen a másiknak lenni; mit érez, hol fáj neki. Amíg nem fáj a seb, amit másokon ejtesz, és nem vérzel tőle te is, addig nem tudod, mi az, hogy »vele« és »együtt« és »közösen«. Együtt érezni valakivel csak akkor lehet, ha az én idegeim is összerándulnak attól, amit benne én okozok.
