Keresés

Részletes keresés

Pannika127 Creative Commons License 2021.01.02 0 0 96223

Reichard Piroska

 

Feszült csendben

 

Szédit a hallgatásod,

mintha sziklafalról néznék szakadékba.

Földrengés lehetett,

ami ilyen mélységeket ásott.

Aki innen leindult,

visszalopódzott féluton:

elébe vágott a meredély éle,

elébe állt a tiltó sziklafok.

De én tudom:most vagy leérek,

vagy lezuhanok.

Érzed-e milyen nagyon félek?

A pillanat peremén állok

s élet-halál döbbenetével a szivemben

belekapaszkodom a mosolyodba,

ha most szemed el nem ereszt

e feszült csendben:

talán zokogva, talán mosolyogva

letalálok... végre letalálok...

 

Nyugat, 1929/21. szám

Lutra Creative Commons License 2021.01.02 0 0 96222

Certheis Veronika

Mintha

Játsszuk azt, hogy tényleg. Legalább egész szavakból,
mintha ugyanúgy írtuk volna át a szabályokat kiskorunkban,
és mindketten tudnánk, ki kopog, mert a másik hangja mélyebb.
Játsszunk activity-t, én rajzolok, te mutogatsz,
írjuk körül magunkat, találgassunk,
míg a homokórában lepergett szemek dombjába
két oldalról alagutat ásunk. A kezünk találkozik.

Játsszuk azt, hogy ugyanaz a zene szól fejünkben,
és egy ütemre lépünk, nem maradsz le, nem rohanok,
te követsz, ha én balra, én téged jobbra.
Játsszunk csendet, sátorsötétet,
mintha lakatlan szigeten lennénk egy tó közepén,
ahol nem kell minden este ellenőrizni,
kulcsra zártuk-e az ajtót feszülő félelmeink előtt,
duplán.

Játsszuk azt, hogy nem állítunk be jelszót,
sem feliratot, mintha menne anyanyelvi szinten,
mintha sem bajszos belgára, se kíváncsi öregasszonyra
nem lenne szükségünk, hogy felderítsük
eltékozolt örökségünk indítékait.

Lutra Creative Commons License 2021.01.02 0 0 96221

Búth Emília

Rímekbe kapaszkodom

Rímekbe kapaszkodom
jelző-rendszerekbe
szövőszéken szálakat
vetek át keresztbe
mondatokat hurkolok
fésülök csomózok
homlokomat hold süti
ujjaimban pózok
mint tölgy sápadt levelét
kezem ölbe ejtem
amit éjjel megszövök
nappal elfelejtem

Pannika127 Creative Commons License 2021.01.01 0 0 96220

Nemes Nagy Ágnes

Fák


Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.


Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.


És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.

 

 

DIA Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei

 

 

Pannika127 Creative Commons License 2021.01.01 0 0 96218

Petőfi Sándor

EST 

 

A nap lement.
Eljött a csend.
Szellőüzött
Felhők között
Merengve jár
A holdsugár.
Mint rom felett
A képzelet.
A városi
Nem élvezi;
Falun keresd:
Mi szép az est.
Utcára mén
Leány, legény,
S dalolni kezd;
Hallván a neszt,
Dalol vele
A fülmile
Lágy éneket
A lomb megett.
A kert alól
Furulya szól;
A pásztor ott
Tüzet rakott:
S mig elterűl
A tűz körűl,
S megszólal a
Bús furulya:
Ökre, lova
Jár tétova,
És harmatos
Füvet tapos.
Akközben a
Kert ajtaja
Halkan kinyíl;
Miként a nyíl
Odasuhan
Vig-boldogan
A pásztor, és
Van ölelés,
Van csókolás -
Ki volna más,
Ki eljöve?
Mint szép hive.
Mulassatok,
Ti boldogok!...
Mért köztetek
Nem lehetek?

 

 

Pest, 1844. július-augusztus

halkabb_on Creative Commons License 2021.01.01 0 0 96217

Ady Endre: Boldog új évet


Ezúttal sírva, szépen
Forgok meg lelkemnek régi
Gyermekes életében:
Boldog új évet kivánok.


Boldog új évet kivánok,
Mindenki tovább bírja
E rettenetet,
E szamárságot,
Mint szegény, mint bírom én, én,
Gyönyörködve,
Óh, én szegény
Lelki kémény.
Boldog új évet kivánok.


Ontom a füstjét
A szavaimnak,
Pólyálva és idegesen,
Be messze ringnak
Az én régi terveim,
Az én régi társaim is
De messze vannak,
Boldog új évet kivánok.


Új év Istene, tarts meg
Magamnak
S tarts meg mindenkit
A réginek,
Ha lehet:
Boldog új évet kivánok.

Lutra Creative Commons License 2021.01.01 0 0 96216

Gergely Ágnes

Fohász lámpaoltás előtt

Uram, óvj meg a tökéletességtől.
Mint vasalópokróc szélén az ékalakú
égésnyom: hagyd meg rajtam
hibáimat, kezed nyomát. E városban,
hol a két part egymást vicsorogva nézi,
rajzolj rám holland tulipánmezőt. S ha
tárgyaidra írod: „vigyázat, nagyfeszültség”,
helyezz el cinkosként áramkörödben. Olyan
ritkán látható az esthajnali csillag, régi
juhnyájak őre. Kumuluszok közt, a
szétragadt világban nem látjuk egymást.
Perzselt, pusztuló, zárlatos csontjaimban
őslények emlékezetével
add világítanom, míg besötétlik.

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.31 0 0 96215

Ady Endre:
Adjon Isten mindenkinek


Adjon Isten békét, kedvet
Asszonyoknak, embereknek,
Sok örömet mindenkinek,
Pénzt, szerelmet, vágyat, hitet.
Gyönyörű-kék itt az Ég.


Úgy szeretném megtalálni,
Úgy szeretnék azzá válni,
Kinek az élet teher:
Az ember könnyen megy el.
Gyönyörű-kék Itt az Ég.


Által-adni úgy szeretném
Sok hirtelen vágyam, eszmém,
Sok drága kincset, nagyot,
Amihez már vén vagyok.
Gyönyörű-kék itt az Ég.


Néha-néha szerelemmel
Telik meg az ilyen ember.
Néha-néha úgy megsajog,
Más bánat, bú és más bajok.
Gyönyörű-kék itt az Ég.


Adjon Isten ifjuságot,
Szabadságot, boldogságot,
Egészséget, pénzt és hitet,
Szerelmet, hírt mindenkinek.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Lutra Creative Commons License 2020.12.30 0 0 96214

Füst Milán

Barátaimhoz

Mint a kedves után, ki szép volt és kegyetlen,
Könnyű és fájdalmas pillantást vetek majd a dombok felé s feléd is ó gyönyörű élet,
Ki meggyötörtél s most a rideg sírba küldesz, elviselhetetlen
Éjszakáim bús engeszteléseűl.

Nem szemrehányás ez! Mert nincs az én szívemben semmi már,
Mi igazam keresné. Lelkendezés voltam, mondhatatlan
Vágyakozás s olyas után, amit nem ismerhetek… Hajoltam-hajladoztam, mint szélben a fák,
És nyújtogattam nyakam, mint a struccmadár, – sovány nyakam…
S nem tudtam, mitévő legyek a sóvárgástól, olyakkora volt bennem a néma fájdalom…

De most az esengés sírjába tér. Sokáig ingott, remegett, titokba’ sírt,
Majd elfordult mindattól, ami vonzza s elcsitult.
Még nem tudom, hogy mire mén? vaj’ nem ordít-e fel a sírban is, akár az éhes farkasok,
Melyek vad tél-időn a havas falvakat környékezik – és mindhiába!
Elhalóban van a lelkendezés, – nemsokára lehunyt jóbarátaim!
Oly ívet futott meg… egy vonzás irányában elhajolt, de célt nem ért soha.

Ne nevessetek rajtam. Csillag voltam, szerencsétlen siető!
S ha nektek más nem voltam is, – egy gyengéd pillantás talán, mely egyre csak búcsúzik tőletek,
És azért simogat, hogy emlékekép elvihesse, milyen volt az arcotok?
S ha nem voltam egyéb itt, mint a bús mosoly, amelyet elviseltetek,
Vagy tán a vad, fájdalmas szó, amelyre megdobbant a szív és felhorkant:
Hogy vaj’ miféle fájdalom beszél magában így? Mely Isten-adta, Isten-küldte átok az, mely így zokog?
Akkor is, ó akkor is, megérdemeltem egykor barátságotok. – Szív voltam, tört szív, emberek!
S hogy feledni fogtok, az a vigaszom.

Lutra Creative Commons License 2020.12.30 0 0 96213

Makó Ágnes
 
Az ajtónk mögött

Először azt mondták,
rendetlen a kertünk,
de maradhatunk,
csak gereblyézzük össze a port,
metsszük meg a sövényt
és fogjuk be a pofánkat.
Rendbe tettünk mindent,
és azt mondták, nem lesz baj,
csak javítsuk meg a tetőt,
a homlokzaton a beázást és mind az öt repedést.
Elkészültünk gyorsan,
de nem mentek el.
Egyre többen jöttek, sétáltak a füvön,
meggyet szedtek, dohányozva nézték az eget,
egyre több lett kezükben a fegyver.
Ránk fogták félkomoly mosollyal,
onnantól a házban maradtunk.
Amikor bejöttek az előszobába,
először levették a cipőt,
kávét kértek cukor nélkül.
Másnap bevágták az ajtót,
sáros bakanccsal léptek a szőnyegre.
Összeráncolt homlokkal nézték a kávéfőzőt,
kiöntötték a levest, azt mondták, sótlan.
Szerda délelőtt kiküldtek a dolgozószobából,
azt mondták, nem jól dolgozunk,
csupa hazugságot írunk,
haszontalan, semmirekellő szövegeket.
Éjfélkor négyen megjelentek a hálószobában,
kiugrottunk az ágyból,
mielőtt kidobták az ablakon.
Azt mondták, nem szerethetjük egymást,
mert ez bűn.
Aztán szétlőtték a vécét,
porzott a papír és a porcelán.
Ültem rajta, körülöttem szétesett a ház,
fénycsíkok szabdalták a téglatörmeléket,
füst lepte a ruhásszekrényt és a mosogatót.
Mostanra csak az ajtónk maradt.
Mögötte biztonságban vagyunk.
Többé nem nyitjuk ki senkinek,
aki meg akarja mondani,
hogyan kell élni.

Lutra Creative Commons License 2020.12.30 0 0 96212

Varga Rudolf

Az elásott kutya éve


A sajnálatos
események után
vállunkon ötven károgó
novemberrel
bolyongunk, tébolyunk
gyóntatófülkéjében csendben
elkopott az ítélőszék?
fanyüvőférgek,
szúvak rágták
szét? szétrágták? elkopott?
vagy nem is volt tán soha?
sosemvoltnapok ígértek
csendes esőt, száraz
ösvényt létünk ingoványán, ígértek
napos évszakot, próbára tett
remény sápad azóta is a bujdosók
borostás arcán, s a szavak, a megpörkölődött
szavak azóta szalonok nyegle
nyelve lett, operabálokon
villog, ünnepelteti
magát a megdicsőült
ocsmányság, holnapra kiderül, nincs,
nincs jövő, mennyországkulcs
sincs a lábtörlő alatt.
A gyávaság fogságában a szűzhó
alatt azóta is véres az avar, halottkémek
törött szárnyakat, elveszett
végtagokat, veszett ügyeket
trancsíroznak, öltögetnek
történetünk bonctermében,
hóhérok, vétlen
áldozatok, mészárosok, izgága
srácok lélekrészei rángnak a hideg
márványasztalon, megbékélésünk jeges
iszonyatában fülünkbe folyton
egy kérdést süvít a szél,
mi lett jobb?
a kufárok, pénzváltók, uzsorások
feldöntött asztalaik helyett állítottak
holdigérő holdingokat,
napkeletig, napnyugatig
nyúló, golyóbiztos bankokat, de a csend
összeesküvésében megnyesett tollaikat
növesztik, megint-megint
csatárláncba állnak a nyughatatlan
angyalok, s maguknak ültetnek
újabb akasztó fákat.

Lutra Creative Commons License 2020.12.30 0 0 96211

Veress Miklós

Az igék születése


           „És amaz Ige testté lett, és lakozott mi közöttünk…”
                           /Szent János írása szerint való Evangélium/

Az Ige testté lett: bizonyság
gyanánt hogy végre kimondhassák
kik nem értették égi mását
Évmilliárdokig várt és készült
amíg Mária csecsemőt szült
s tán akkor már méhében hordta
mikor az ember ősi horda
vagy még előbb hogy az anyagnak
rejtett bimbai kifakadnak

Hiszen a test volt öntudatlan
mely ott rejtőzött az anyagban
majd őssejtekben majd halakban
a szauruszi ősszörnyekben
mikor az ige holt terekben
már ocsúdott a pillanatra
amiért Isten megalkotta.
Mosolyra könnyre és a vérre
évmilliárdtól – harminc évre.

Akkor a testet körbeállták:
pásztorok királyok imádták
meztelen feküdt – így hát látták
fiúnak szülte meg őt Mária
ki szalmát terített alája
Ám csupán a csodában hittek
kik hozzá kincset mirhát vittek
s nem tudták értelmét a tettnek
hogy az igék miért születnek

Ismertek ők is sok igéket
csak azt nem mindég hogy mivégett:
hiszen ha város porig égett
sikoly volt a kórusos ének
szakállukba dörmögtek vének –
más volt igéje hódítónak
mint akit keresztfára lógat
s hogy egymást épp ezért nem értik:
Nem milliárd – kétezer évig

Mennyiszer válhat ige testté
mintha nem önmagát keresné:
véressé, gonosszá, üressé
ha mélyéből a jászoloknak
a törpe eszmék vicsorognak
s míg gyilkolják a csecsemőket
már Bethlehemek fölé nőnek
vagy Barrabásnak vagy Latornak –
s holnap igéinkkel gyilkolnak

Fakul a kép – de most már értem:
ki tolong ott az előtérben
ki az ki állva és ki térden
hogy egyre messzebb az a jászol
attól ki bárány vagy csak pásztor
pedig az övék is ez ünnep
ha csillagai majd letűnnek
a sohasem-volt születésnek
s magára marad Mária s József

Nékik is csupán csecsemő az
kiben mindenre ott a válasz
amitől önmagaddá válhatsz:
van ki is áccsá más királlyá
népek hordává avagy nyájjá
akiket lehet majd terelni –
a lehetőség meg ezernyi
hogy megírja egy költő: Biztos
itt született ma Jézus Krisztus

Testvéreim – akik most csendben
e kicsiny magyar Bethlehemben
állunk s mosolygunk önfeledten:
ne feledjük hogy testté lettünk
amíg csillag ragyog fölöttünk
hogy létünknek értelme annyi -
igének kell majd megmaradni
nem szobornak vagy utcanévnek
nem jelszónak – bizony igének

mert igétlen halnak ki népek

Lutra Creative Commons License 2020.12.30 0 0 96210

Baka István

Én itt vagyok

Én itt vagyok de hol vagy te Uram
S hol voltál amikor kerestelek még
A borban asszony-ölben álmok eszmék
Tömjénködében is csak önmagam
Találtam nem voltál a bűnre mentség
S a büntetés sem egyetlen szavam
Se szólított meg Te se szólítottál
S azt sem hiszem már Te vagy aki voltál

Kint száll a köd és megmozdulnak a
Kőszobrok most egy képzelt őszi kertben
Európa vonaglik a bika
Hátán Apollón nyila még tegezben
És mosolyogva gondol Marszüászra
Lenyúzott bőre kéjes-nyers szagára

Kéjek s kínok között vezet az ember
Isten vagy emberek jelölte útja
Csodálod-e hogy amire befutja
Halálvággyal telik nem félelemmel
S akármit tesz ölelve bár vagy ölve
Visszazuhan a Káosz-anyaölbe

Kutattalak s nem leltem rád Uram
Most megpróbálom mégis kitalálni
Valaki vagy Te vagy csupán akármi
Sorvégre rímnek jól jöhetsz ugyan
De jobban élsz a vírusban s a rákban
Mint a tehozzád esdeklő imákban

S ha megtagadlak azzal adnék létet
Neked hát nem tagadlak s végre véged

Megszabadultam tőled mégis árvád
Vagyok Uram ki várva várva vár rád.

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.30 0 0 96209

Baranyi Ferenc:
Kék madár - zöld fák


                       Kassai Franciskának

 

A mesebeli madarat
elfogjuk olykor, hogy utána
úgy dönthessünk: legyen szabad.
S szorosan az ablakhoz állva
eresztjük el a messzi ég
felé, mely húzza ismerősen -
s akkor a madár színe kék.
Csak akkor. Mindig eltűnőben.
Nincs más, csak ez a pillanat,
mely tollait kékkel befújja,
hiszen pihéin átszalad
a sugárzó mennybolt azúrja
és hiteti, hogy élni szép:
van Kék Madár, mely visszaszállhat!
S engedek én is kicsikét
az illúzió igazának,
hisz ez a szárnyalás visz el
a boldogsághoz, mert iránya
cikcakkos, tört íveivel
ráröpteti szemünk a fákra,
s meglátjuk végre a csodát,
mit addig is kínált az ablak:
zöldellnek, zöldellnek a fák!


S ez hihetőbb örömet adhat.

Lutra Creative Commons License 2020.12.29 0 0 96208

Kállay Kotász Zoltán

Van még mit


Csak a pánik lenne indokolt.
A pánik, gondolom, miközben ráfordulok az Álom utcára,
ott, ahol a szögletesre vágott sövény mögött alaktalan, sárga családi
ház áll.
Óvatosan lépdelek a ködben, mert a köd nyirkot telepít a lehullott
levelekre.
Végveszélyben a pánik egészséges reakció,
a nyugalom beteg érzéketlenség.
De mikor van végveszély?

Nem hallottam még, hogy egy ember,
aki a legegyszerűbb dolgokon csodálkozott,
ártott volna valaki másnak.
Ártani azok szoktak, akik nem csodálkoznak semmin sem.

Ha végignézel az utcán, mindenfelé építkezést látsz.
Átépítik a régi sátortetős házakat, megszélesednek, megemelkednek,
a tetejük se olyan meredek már, lakótér lesz a padlásból.
Állnak fontoskodva, felhúzott vállal.
A kertek egyre keskenyebbek. Annyi, amennyit a ház meghagy.
Ebben a tömbben lakik T. Zs., anyám egykori osztálytársa.
Elborzadok, hogy Zs-vel soha nem találkozhatnak már.
Anyám ebben a vonatkozásban is meghalt.

Emlékszel? Régen nem zártuk a lakásajtót.
Se egyre, se kettőre… se a középső, se az alsó, se a felső,
se a hevederzárat… amelyek mind-mind nem is voltak.
Ha otthon vagyok, minek zárkózzam?
Három-négyévente berepült valamilyen madár, ha jól emlékszem, veréb
a szellőzőablakon a lépcsőházba,
kétségbeesetten verdesett, neki-nekiütődött a zárt ablaktábláknak,
amíg porolóval, újsággal, lapáttal ki nem tereltük.
A nem várt események sora ezzel le is zárult.

Napok óta várat építek a kisszoba közepén, fakockákból.
Mindig csak pár darabot teszek hozzá, van,
hogy el is veszek belőle, vagy átrendezem a helyőrséget a tornyokban,
a néhány centis műanyagkatonák hadát, amelyek védelmezik
erődítményemet.
Ez a vár úgy lesz egyre biztonságosabb,
ahogy a valós életem egyre bizonytalanabb.
Várakozással telnek a napok, mintha térden járna, vezekelne az idő.
Áldozatnak is könnyebb lenni, gyilkosság áldozatának.
Ha kicsi darabot vesznek el belőled,
cipőt, kabátot,
a veszteség fájdalma őrületbe hajszol.
De ha mindennek vége… akkor mi fájjon?

Nem szoktam felriadni zajokra, de ma mégis.
Kaparászás a fülem mellett… Kell pár pillanat, amíg felismerem:
a fejem mellett, az ágytámlán valamilyen féreg mászik. Az
éjjeliszekrény felé kapok,
megvan. Agyonnyomtam a mobiltelefonommal.

Megbocsátani hitet, hitetlenséget,
egyenrangúvá tenni eredetit a képződménnyel…
Egyenrangúvá tenni eredetit a képződménnyel?
Kérdések és magyarázatok sorra kiöregednek,
s mint utolsó esélyüket,
végül elvesztik esztétikai jelentőségüket.

Mit mulasztottam el korábban, amiből
tanulnom kellene? Most?
Bólogatnak az öreg jegenyék az éjszakában, nem látni őket,
újhold van, vaksötét,
lombjuk zúgása mesél csak robogó, ködoszlató szélrohamokról.

Minél öregebb és tapasztaltabb valaki,
annál jobban tud és szeret csodálkozni.
Mert csodálkozni nem a csodán, az egyszerin kell,
hanem az ismétlődőn, az állandón. Ebben van a csoda!
A csodálatos csodátlanságban.

Van még mit eltékozolnom?

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.29 0 0 96207

Lányi Sarolta:
Nagyon csendes szerenád


Téged dicsér a némaságom
s daltalan ajkam néked áldoz
lelkem fojtott félénk szavát
te hallod, ha nem is kiáltoz.


Beszél majd énhelyettem hozzád
az őszi táj halkan szelíden
s az esti szél füledbe dúdol,
hogy örökre tiéd a szívem.


Tiéd elmém munkája, gondja
s az álmom is tiéd legyen...
...ó halld e rejtett, hű zenét:
dalol neked az életem.

Pannika127 Creative Commons License 2020.12.28 0 0 96206

SzergejJeszenyin

 


HALLOD - SZÁN CSILINGEL

 

Hallod - szán csilingel, hallod - szán csikordul.
Lánnyal, nevetővel, szán röpít bolondul.

 

Csiklandozó titkot suttog a szél ajka,
fagy-gyalulta síkon csilingel a trojka.

 

Haj, ti paripáim! Rajta, röpíts, szánom!
Pityókos juharfa táncol a tisztáson.

 

Odahajtunk hozzá, szökkenünk a hóra,
s hárman táncolunk már harmonikaszóra.

 

 

RAB ZSUZSA

 

 

*

 

 

FÖLDECSKÉM, TE, SZÜLŐFÖLDEM

 

Földecském, te, szülőföldem,
tengődő, bajos vidék!
Csak a szík, a fák a ködben,
meg a folyón túli rét...

 

Keresztjét felhőkbe vágva
Öreg templom bólogat.
Kakukk sírdogál az árva
tájon. Mégis ittmarad.

 

Szülőföld, érted fog, érted
batyut, botot a szegény,
ont zarándok-verítéket
tavaszi víz idején.

 

Poros, cserzett arcok, távol
utak szikkasztott szemek,
Krisztus szelíd bánatával
teli, szikár emberek.

 

 

RAB ZSUZSA

 

 

 

 

 

 

Lutra Creative Commons License 2020.12.28 0 0 96205

Szilasi Katalin

Áttetsző

Áttetsző lettem,
régi pergamen.
Idegszálak, erek
hieroglifáit
fejtegetem.
Szavakba kódolom,
hogy megérts,
hogy megérintsen.
S ha mégis elmarad,
tudom,
nem szeretni
a nehezebb.

Lutra Creative Commons License 2020.12.28 0 0 96204

G. István László

Rilkére

Tanyázni és vigyázni: egyszerre
hogy megy? Angyallá kell lennie,
aki utódot hagy itt. Az angyal meg
iszonyú. Szó sincs szárnynövesztésről. A
földi angyal úgy hírnök, hogy nem is
tudja. Persze, az égi sem tud feltétlen
semmit, csak rajta át tudódik, ami
van. A földi még ennyit se: a hír
feje körül nem glória. A hír, mint
a húr rezgése: saját, ez is, untig.
Csak a saját rezgéstől meghalni
szoktak, összedőlni híd, nem új életet
teremteni. Összedőlnek most hidak: az
összes kényelmi úté, nincs nap- vagy szél-
árnyékos promenád. Vághat a Nap, zúghat
a szél. Kisfiam, mint a reflektor fénye
gondolok most lelkedre (ha van), bevilágítok
oda, ahova Nap se ér — szemed
még húsz hétig csukva, de lásd: minden
fény csak azt akarja: élj. És minden
szél (még nem létező) hajad kuszálja, össze-
gyűjti a frontokat, hideget-meleget,
hogy Rád záporozzon: glória nélkül
is őrzöm utad, és amennyi hírt
tudok (hogy Istentől, ki nem
mondhatom), mindet Te kapod. Azt meg
elviseled, hogy iszonyú vagyok.

Lutra Creative Commons License 2020.12.28 0 0 96203

Vajda Péter

Menedék


Ma bebújtam a kamrába,
oda sem férnek a nagyok,
kézen-lábon csúszva-mászva,
hiszen most kutya vagyok,
aki fél az emberektől.
Itt dobozpuha a meleg,
hiába hívnak, nem megyek föl.
Kolbásszal teli üvegek
játszanak velem a polcok alatt,
ugat velem a porcukor,
datolyán kúszó tésztadarab,
a porszívón rongy guggol
kacagva, már nem szipogok.
Sópárnára kucorgok lassan,
hallgatom, hogy kinn mi mozog.
Vihar lehet, mert dörögve csattan…

Hátha benyitnak.
„hát Te meg itt vagy?”,
kérdezik,
és nekik
a pormacska tátog csupán.
Jó lenne, ha nem haragudna apára anyukám.

 

 

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.28 0 0 96202

Bella István:

Ballada a kovácslegényről


Mondják ma is, ha este lett,
s emlékeznek a vének,
kovácslegény volt, csudagyerek,
vasat tört, tüzet tépett.
 

Léptétől, így mesélik,
megdőltek minden falak.
Hát földbevetették derékig,
hogy inai hamvadjanak,
 

S mondják, már gyűltek a varjak,
zöld halál kiáltozott,
de megvívott vélük, harmadnap
hajnalra átváltozott,
 

Lába érc, izzó gyökér lett,
a mélyben a szív megeredt,
dereka ágakat vérzett,
lángokat levelezett,
 

És mondják, madarak szálltak,
szárnyukon négy ég felett
hordták a csudafának
magvát, az embertüzet,
 

S im, szikrázik, dől a madárhad,
az ég is kitollazik,
hatalma támad a lángnak,
kő, csillag hamvadozik,
 

Mondják, azóta sarjad
az a fa, rügyei megerednek,
mert újra kigyújtják mindennap
a lázba, a kínba vetettek.

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.28 0 0 96201

Nádor Tamás:
Kis magyar vers


Magyarnak lenni
annyi, mint
enni, inni,
levegőt venni
itt.
Magyarnak lenni
annyi, mint
köszönni, búcsúzni,
dolgozni, pihenni,
szülni, temetni,
mint bárki, bárhol,
mégis másképpen
máshol.
Magyarnak lenni
annyi, mint
írni-olvasni
először így,
egyetlen batyuval
kicsapva
innen, vagy
távozva önként,
anyanyelvünket
siratva
vagy akár megtagadva:
álmunkban is
számolni
ekként.
Magyarnak lenni
annyi, mint
ugyanazt
vagy éppen mást gondolni
ugyanarra,
magyar borsót
hányni a
magyar falra,
egyazon
szalmalángon
fellobbanni,
elkékülésig
föl nem adni.
Magyarnak lenni
annyi, mint
tudni a
Balassi-strófát,
Bolyai appendixét
Bartók allegro
Barbaróját,
Radnóti méz- és
áfonyacsókját,
Karinthy koponya-
bukfenceit,
Márai kassai
gerincét,
Babitsot
gégenémán is
hallani.
Magyarnak lenni
annyi, mint
kenyeret szegni
kereszttel,
Istenhez loholni
kalappal,
vasárnapozni
kálvini nyakkal,
zsoltárt mondani,
kaddist,
Miatyánkot,
dologba
virradni, mire az
ostorosi kakas
hármat
kiáltott.
Magyarnak lenni
annyi, mint
őrizni Szent István
eleven jobbját,
Mátyás máig
világló
corvináit,
Bethlen megtartó
eszét,
Széchenyi hitelét, a
kossuthi
lángot.
Magyarnak lenni
annyi, mint
apánk, anyánk
minden fájdalmas
felmenőnk,
sajgó rokonunk
sírjára,
megszentelt
lába nyomába,
ne legyen
nyílt seb:
ültetni árvácskát,
nefelejcset.
Magyarnak lenni
annyi, mint
tudni ennek a
táncos-tarajos
Tiszának, Dunának
hajdani kékjét,
hajlatát, ahol a
legnagyobb
hal lakik,
örvénylő
őrületének
fájdalommocskát,
halálos
farkasszemét,
irtózattitkait.
Magyarnak lenni
annyi, mint
búzát: kicsi
csillagot vetni,
ért kalászt
aratni,
kormot köhögő
városon vacogni,
elmenni innen
haraggal,
megtérni
kicsorbult
fogakkal,
megjönni csöndes
malaszttal,
és persze
maradni.
Magyarnak lenni
annyi, mint
zsigereinkben
érezni a
töltött káposzta
ízét, a csülkös
bablevest,
tudni, hogy
bármiként
piroslik ott az
alma, a
jonatán itt
ízesebb.
Egyszóval
magyarnak lenni
annyi, mint
latinnak, görögnek,
németnek, japánnak,
baszknak, zsidónak
vagy akár
andorrainak,
tehát:
embernek lenni,
így és itt
vagy úgy és ott,
bárhol a
világon.
Se több,
se kevesebb.

Lutra Creative Commons License 2020.12.27 0 0 96200

Jónás Tamás

Feladat

Végül nem leszel semmi, ami vagy.
Se munkás, se zsidó, se fiatal.
Egyetlen dolog azért megmarad:
test nagyságú táj. S felette zivatar.

Részt veszel addig a játékban, mert
az önfeledteket nézni sem lehet.
De eltévedsz, mint a búcsúban egy
nagy plüssállatot nyert, komoly kisgyerek.

Megunni minden bosszút, büntetést,
magányod végül sétára váltani.
Látni, hogy elég a soknak tűnt kevés.
Senkire, semmire nem számítani.

Lutra Creative Commons License 2020.12.27 0 0 96199

Ágoston Tamás

Családrajz

Amikor a matematikatanár
kihívott felelni a törtekből,
csak álltam és pislogtam –
a szemhéjam
nyitódott,
csukódott,
nyitódott,
csukódott,
olyan gyorsan, hogy szaggatottan láttam magam előtt
a táblát meg a krétát,
mint egy elromlott vetítőgép.

Anyám vitt el a pszichológushoz.

A fehér köpenyes, kontyba fogott hajú nő
egy levendula illatú szobában ült,
s barátságosan mosolygott, mikor beléptem.
Sárga asztalkához ültetett.
Papírt rakott elém meg néhány ceruzát.
Megkért, hogy rajzoljam le a családomat.

Már a buszon ültünk, mikor anyám
rám nézett s könnyes szemmel megszorította a kezem.
A rajzom csücske kikandikált a táskájából.

Aznap már nem mentem iskolába,
hanem indiánost játszottam az udvarunkon,
elrejtőzve a paradicsompalánták között.
Nem törődtem a házat szétvető ordibálással,
ajtócsapkodással, tányértöréssel.
Akkor dugtam ki tolldíszes fejem
a kutyaól mellett álló rozsdás hordóból,
amikor hirtelen kivágódott az ajtó,
s megjelent apám a verandán.
Távolról is jól láttam,
hogy a rajzomat lobogtatja a kezében.

Mikor káromkodva beviharzott megint a házba,
odaszaladtam az orgonabokor mellett kéklő kukához,
és lábujjhegyre állva belenéztem.
A széttépett papírdarabkákról
egy torzonborz óriás lapátkeze intett felém
meg egy apró, tojásformájú fej,
beszorulva az asztal alá.

Rémülten csaptam le a fedelet.

Lutra Creative Commons License 2020.12.27 0 0 96198

Popovics Kinga

Kontrasztinfúzió

Fiatalember,
bár válaszom tizenhárom évnyi bolyongás után
huppan csak ölébe,
tudnia kell, hogy érlelődött mindez,
mint egy hegyaljai pincében felcseperedő óbor.
Kedves, értelemszerűen ízetlen az élet,
bár nevethetnékem támad a gondolatra,
hogy milliónyi fűszer kering az emberiségben,
mégsem szórunk csipetnyi elégedettséget a világra.
Meghalhatatlan vagy meghallhatatlan?
Látja, mennyit jelent egy apró duplázás?
Így van ez a szemléletekkel.
Otthontalan vagy hajléktalan, az egyik szeretet, a másik tetőhiányban szenved.
Jaj, fiatalember, ne mondja, hogy nem látja a csodát!
Ahogy a napragyogás átfénylik a tiszta alkonyon,
lassanként összehegesztődve az éjszakával?
Az élet automata, amit az ilyen aprópénznyi dolgok tartanak működésben.
Azt mondja, olaj.
Olaj bizony, itt-ott elhasznált,
de mire gondol mégis ez az érzőnek nevezett furcsaság,
mikor olajat cserélnek?
Retteg, retteg az újtól, álomvilágba jutó
valóságbuboréktól.
Ugorhatnékom támad a gondolatra, hogy ön csokorba kötné ezt az ideget,
amitől önmaga.
Élénkítse fel, remélve az új forrás feltörését,
mikor az olajcsere nem fárasztóbb, mint hagyni, hogy a rég-kép
átszivárogtassa szomorkás mérgét sejtjeinken.
Kicsit hosszúra nyúlt a válaszvárása. Bocsásson meg, kérem.
Ahhoz, hogy megértsem, fel kellett nőnöm, épp csak annyira,
amennyit távolodnak egymástól
a kontinensek egy évtized alatt.

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.26 0 0 96197

Áprily Lajos: Menjünk a hóba


Milyen fehér az út. Menjünk a hóba,
hagyd itt ma ezt a sápadt koronát,
amit a villanylámpa-gloriola
munkára hajló homlokodnak ád.


Levetném én is most egy alkonyatra
a fáradtságom: szürke rabruhám,
s hagynám, simuljon drága égi vatta
éber sebemre altató-puhán.


Ilyenkor, egyszer... szálltunk még a hóba,
tündér karácsony volt, emlékezel?
(A csónakunk sosem siklott azóta
boldogság kék partjához oly közel.)


Hó volt a fákon, vagy tündér-kelengye?
Szél járt felettünk, vagy varázs-fogat?
S havasra vittek, vagy a végtelenbe
a párás, zuzmarás mokány-lovak?


Fenn házikó várt - mint a Grimm-mesében -
és pattogó tűz és arany tea,
s hórengetegben nagyra nyílt sötéten
bennünk egy vérvörös ázálea...


Azért - fehér az út - menjünk a hóba,
fogadd el azt a fényes koronát,
amit a pelyhek csillagzuhogója
a múltba fordult homlokodnak ád.

Pannika127 Creative Commons License 2020.12.26 0 0 96196

ADY ENDRE

KARÁCSONY

 

Ma tán a béke ünnepelne,

Messiásnak volna napja,

Ma mennyé kén' a földnek válni,

Hogy megváltóját béfogadja.

Ma ugy kén', hogy egymást öleljék

Szivükre mind az emberek -

De nincs itt hála, nincs itt béke:

Beteg a világ, nagy beteg...

 

Kihült a szív, elszállt a lélek,

A vágy, a láng csupán a testé;

Heródes minden földi nagyság,

S minden igazság a kereszté...

Elvesztette magát az ember,

Mert lencsén nézi az eget,

Megátkozza világra jöttét -

Beteg a világ, nagy beteg...

 

Ember ember ellen csatázik,

Mi egyesítsen, nincsen eszme,

Rommá dőlt a Messiás háza,

Tanítása, erkölcse veszve...

Óh, de hogy állattá süllyedjen,

Kinek lelke volt, nem lehet!...

Hatalmas Ég, új Messiást küldj:

Beteg a világ, nagy beteg!...

 

1899. december 23.

Pannika127 Creative Commons License 2020.12.26 0 0 96195

Rákos Sándor

Pár fényes órát

 

fecskeszárnyvillanásnyi ideig még

fény maradj a szememben

nap hősugárzó korongoddal

még egy kicsit melengess engem

 

nem is nem is egy csorbítatlan őszt

hiszen az hosszú évszak

kegyetekből árnyéktalanul

pár fényes órát szeretnék csak

 

költözőmadárként lebegve

fürödnék a végső sugárban

s érezném amíg zuhanok

vállam fölött kinyílni szárnyam

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.24 0 0 96194

József Attila:

Áldalak búval, vigalommal


Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.


Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.


Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.


Hajnalban nyujtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.


1927 karácsony

halkabb_on Creative Commons License 2020.12.23 0 0 96193

Bárd Oszkár: Karácsony


Kétezer éve egyre csak beszélünk
a szeretetről s míg pár eb ugat,
a karaván halad fölényes gúnnyal,
hisz gyártunk mindig új és új ágyúkat.


A frázisok s a feldübörgő jelszók
dandárja bőszen akkor lépeget,
amikor el kell bármi áron fedni
egy szemrehányó, beteg lényeget.


Kétezer éve minden karácsonykor
jámbor meséktől gyúlnak fel szemek,
de ez a szent ellágyulás a földet
egy gonosztettől se mentette meg.


Ideje volna rádöbbenni végre:
a legenda, mit lelkeinkbe szőtt
amaz akol, csak Jézusnak dicsőség,
a mi számunkra, bárhogy nézve, csőd.


Hisz Betlehemből örökbéke álma
zenélve szállt a csillagok fele,
de útját álltuk: Golgotára küldtük
a Názáretit s álmait vele.


Ideje volna rádöbbenni végre:
ha felcsendül a Jézus mély tana,
jó lenne, hogyha a bombasztok helyett már
tetemrehívásra szólítana.


Vállalnunk kell a felelősség súlyát
mindazért ami történt s elmaradt:
hogy nem válthatott meg bennünket Krisztus
sem akkor, sem két évezred alatt.


A karácsonyi áljóság helyébe
s a hozsannázó dalocskák helyett
ideje vón megkövetni a sorsot
és szégyenkezve hajtani fejet.


Ideje volna tiszta szíveinket
a bűnbánat ajándékaiul
ráaggatni a nagy karácsonyfára,
mely fejünk felett éjjelenként kigyúl.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!