A rózsa csügged, halványan lehull, Ha nyári éjek üde harmata Meg nem szépíti sáppadó szinét. Könnyek táplálják a szerelmet is, De édes könnyek lassú permetegje, Minőt boldogság - túláradva - sír! Ó kedvesem! Szemed derült egéből Ne harmatozzék más könyű soha!
A nap benéz az ablakon, Ahol lakom, Ragyogva, álmot oszlatón. Aludni többé nem tudok. Felöltözöm s megyek, futok, Futok ki nyakra-főre A szomszédos mezőre!
Vidám pacsirta már dalol. Nótája szól A tündöklő kékség alól. Nincs a bohónak semmije, Mégis dalol szegény feje. Dalolgat egyre, szépen, Az ég sugár-ölében.
Azt súgja minden zsenge ág, Minden virág: "Légy üdvöz ó édes világ! Légy üdvöz ó meleg sugár! Gyors elmulás a vége bár, Én semmitől se félek, Csak élek, élek, élek!"
Bolyongok én is boldogan, Csak úgy magam, S lelkemben ujra dal fogan. Érzem, hogy a halál se más, Csak folytonos feltámadás Víz-cseppben, fűben, fában, Virágok illatában.
Érezlek, roppant Alkotó, Te bölcs, te jó, Magadról mindig hallgató! Érzem, mily szép a földi lét!... S mély áhitattal száll feléd, Míg látok, hallok, élek: A halhatatlan lélek!
Borong a hegyormon a lomha homály, az ér kanyarogna, de köd lepi már, hogy sápad az év, s komorúl a vidék, ha tél veszi át a vig ősz örökét.
Barnák a mezők, meredeznek a fák, eldobta a nyár a vidám cicomát; bolyongva hadd hordom a bút egyedül: hogy üldöz a sors az időm de röpül!
Mily hosszú az élet s hogy kárba veszett, mily röpke csupán, ami még a tied, mily képeket ölthet az ősi idő, mily szálakat tép el a sors, a jövő.
Mily ostoba vagy, mig a csúcs hivogat, fentről csupa árny, csupa kín az utad! Silány ez a sors! - de a sír nem a vég, kell még mibe bízzon az emberiség.
Ó, kék és zöld és arany ragyogás, Illatok, gyanták, szél, forró sohaj, Ó, fölgyújtott föld, szikrás levegő, Piros lobogó szirmok s lebegő Szelíd, kék füstként távol fák enyhe lombja.
Ó, égő táj, ó, szikrás levegő! Tavaszi tűz, földből pirosan föltörő Viráglángnyelvek, lebegő, Szelíd kék füstje távol lombnak a lenge fákon, Izzó arany amely zuhogva dől A napkéselte rések boldog sebén...
A tavaszi sugár aranyburokba fonta A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető Selyemgubóiból zománcos fényü pompa, Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén A park-őrző, borús csillámu rácsvasak Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén, Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az uton, virággal, sok virággal, Mellettem elsuhant, illatja megcsapott, Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal, Eltűnt. Szivem zenélt. Merengve álltam ott.
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy, Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka, Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet Kitágul... rezg, s ha kinyúlik a kéz, A Nap arany almáját a tenyeredben érzed...
Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit - Mikor a kezem A rózsafáról Egy szirmot halkan Leszakít, Mikor átrezeg Egy síró dallam Finom húrjain A zongorának; Mikor szívemben Harcokat vívnak Hatalmas fénnyel Hatalmas árnyak: Mikor a szó Mire se jó, Mikor szemem egy Ártatlan fényű Szempárba mélyed; Mikor álmodom S messzire elhagy A fájó élet; Mikor ujjongva Nevet a kék ég, S a szellő mégis Ezer zizegő Halott levélkét Takarít - Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit.
S akkor előttem Áll a nagy Titok, Amelynek soha Nyomára jönni Nem birok:
Miért nem szabad Azt a sejtelmes Suttogó halált, Letépett szirmot Szavakba szednem? Miért nem lehet Azt az örökös Borongó, ködös Szomorú álmot Papírra vetnem? Miért nem tudom Azt a pillantást Azt a sóhajtó, Méla akkordot, Mit a futó perc Szárnyára kapván Régen elhordott, - Megrögzíteni, S aztán őrizni Örökre, csendben? Az a sok síró Ábrándos érzés Miért nem ülhet Miért nem gyülhet Lelkem mélyére S nem tömörülhet Dalokká bennem?
Vagy ha már róluk Dalt nem is zengek, Miért nem tudom Tudtokra adni Csupán azoknak, Kiket szeretek, S akik szeretnek? Nem mondom: szóval, Csak egy mélységes Szempillantással, Egy fénylő könnyel, Egy sóhajtással, - S csupán ők tudnák, Hogy mit jelent Ez a rejtélyes Titkos beszéd...
Tarka virágnak Illata kábít, - Édes a méz mit Kelyhe kinál; Lebben a lepke, Röppen a méh - Sok kicsi vándor Kedvese ajkán Csókra talál.
Nincs ma halál, Él ma a földön Mit csak az Isten Élni teremtett, - Harsog a himnusz, Hangos a táj! - Semmi se fáj, Minden örömre, Tűzlobogásra Szítja a lelket... Újra születtünk Zöld lobogóval Lepkefogóval Táncra megint! Csókot a földnek, Csókot a fának, Csókot a rügynek, Mert a hatalmas Égi Jövendő Hírnöke mind!
Hallga, mi szépen Csendül a nóta, Csörtet a csermely, Csattan a csók! Messze az erdő Lombjai közt a Nyár keze int! - Hirdeti minden, Hirdetem én is: Itt a tavasz!
Aki odatette, úgy rendelte: a tetőre kiállj! se fagyban, se szélben meg ne retirálj! Verjen a vihar. Sorvadj el a napban. De soha se mással: de mindig magadban!
Aki odatette, azért tette oda, mert nagyon szerette. Vad vihar-kezével verte, ostorozta, hogy azt a pogány lelkét, azt a dacos lelkét hófehérre mossa.
A rózsa vére porba hullt. A csend némán vár, mozdulnia fáj. Pillangó szárnya lebben, árnya sápadtan táncol a haldokló éji kertben. A csillagok büszke fénye mind kihunyt, a telihold titkon megbújik sötét fátyla mögé. Én, az ember, aki kevélyen úrnak hitte magát a természeten, lassan, alázattal ások egy sírt lelkem védett szegletében. Fejfát állítok, mi nem dől le soha, meg nem született gyermekem emlékét temetem oda. E kert csak az enyém, feslő életem tépett szeglete, meg nem élt álmok, vágyak titkos szigete
Rohan, suhan a kis folyó, a hegyek között zúgó zápor veri tán a patakok tükrét, mert habja szennyes, dagadó s partján a büszke fenyő-tábor nyughatatlanul szimatol.
Most hirtelenül összenéznek, komoran, némán mind a fák, aztán vészesen zúgni kezdenek: A szennyes árban egy virág, martalékául annyi vésznek - a szálas fenyők összenéznek.
Állj meg, rohanó kis folyó! mire neked a virág szirma? ... Hisz olyan fehér, mint a hó és a te karod fekete, piszkosan, rútan ölelő... Az egész liget mintha sírna.
És egyre, egyre megy a víz, a kövek között harsogtatva felgerjedt, szürke habjait - A virág, amit tovavisz szirmait sírva nyújtogatja: Hát senki, senki sem segít?!
Zokogva zúgnak fel a fák, tehetetlen dühös haraggal hajolnak mind a víz felé, - koronájuk egymásnak nyargal és recseg-ropog ezer ág sírnak, zokognak mind a fák.
A virág elmegy... A vihar utolsót tép a fák lombjában, aztán csend lesz, néma csend... Egy kicsi fenyő egymagában sír még a parton odafent s csak a halk eső permetez.
Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek, Már nem voltunk fiatalok - Házunk körül virágzó sírkeresztek, Szívünkben sok friss halott.
Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág, Akkor is, ha férj-feleség Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák, Fogják egymás kezét.
Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben - Emlékszel? volt is oka. De ami fekete maradt, még feketébben Ragyogott, mint valaha.
Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe Tört fényeket rejtett a rémület, És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje S attól lett édesebb.
Ujjongó áhítattal ébredtünk reggelente, Te a kertre, én terád - Ez az öreg nyarunk szelíden betemette Velencét s Angliát.
Mint furcsa ráadást vagy veszélyes messzeséget Kezdtük nézni a holnapot - Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szíved Koszorújába kapott.
Volt vidámabb nyarunk s merészebb azelőtt, De emlékszel? ez volt a legszebb. Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők, Mikor a rózsák nyílni kezdtek.
Száll a pihe, száll, száll, jönnek a versek, hullva-hullnak, sok-bepólyázott rózsafára, sápadt emberek kalapjára - Száll a pihe száll, száll.
Olyan szép fehér minden álmunk: Önnön bánatunk szemfedője. Sziszegő, szomorú szellők szárnyán felhős lelkünkből imbolyog, hogy szebb legyen a világ tőle.
Csókolnak, sírnak, fehérítnek énekelnek és szívre hatnak - így rendelte a végzet el: csak hulljanak a hópihék, ha tudják is, hogy elolvadnak.
Hó-olvadásban hó-felejtés - - a sárgolyón majd gonosz nyár ég - a világ nem lesz soha jobb, s mire jó ez a téli táj, bánatos buta pihe-játék?
Száll a pihe, nincs felelet, jönnek a versek, hullnak, hullnak, sok bepólyázott rózsafára, sápadt emberek kalapjára, - Száll a pihe, száll, száll...
