Mennyire csak vendég az éjszaka! Újra itt a nap, meghinti arannyal a földet, vakító fényességben áll ismét a világ. A szorgos kezek művelte ágyásokon túl, a málnabokrok mentén eléggé széles, füves terület húzódik. Bőven elég, hogy a nyugágy elférjen rajta. Méhek döngicsélnek a levegőben, fáradt pillangók a melegtől elpilledten fellebbennek a káposzták, karalábék között. – Ez bizony már csak öreges foglalatoskodás – mondta a gróf. – Visszatérünk a gyermekkorhoz. Játszunk újra, mint annak idején tettük. – Érdekes játék… – Ugyan! Kártevők, nem szeretem őket! Rágyújtottam: – Miért nem fog egy ásót, és miért nem próbálja meg kifordítani az egész bolyt a helyéből? – Mert semmit nem érek el vele! Megpróbáltam. Aztán hol itt, hol ott bukkannak elő újra. Leöntöttem őket forró vízzel, de pár nap múlva kezdhettem elölről az egészet a kert túlsó végén… – Hát akkor ez bizony reménytelen kísérlet… – Úgy gondolja? – Úgy hiszem… – Lehet! De amíg élünk, reménylünk… Nevetett: – Tudja: program nélkül nem lehet élni. Oly mindegy, hogy mi ad értelmet az ember életének. Hit dolga mindössze. Hogy más ostobaságnak tartja? Nem mindegy? A fontos, hogy magunk érdemesnek tartsuk… – Valami konzervdoboz volt ez valamikor? – Igen! Ma már nemesebb hivatást tölt be… Hű bajtárs, ragaszkodom hozzá! Tanúm – ha úgy tetszik. Eszköz és tanú! – Hány hangyát szokott egyszerre belerakni? – Húsz-harminc darabot… Attól függ! Aztán elviszem őket, fordulok, és újra kezdem… Rám pillant: – Egyébként az ötlet maga nem rossz, ismerje el… – Készséggel… Beszélgetés közben értünk oda a hangyákhoz. A fű gyér volt errefelé, apró lyukak sötétlettek a földön, kis ösvénykék vezettek egyiktől a másikhoz. – Istenem… mennyire ismerem már őket! – Ez lesz ma az első akciója? – Nem! Ez lesz az utolsó forduló… A földet néztük. Szorgalmasan, szaporán közlekedtek a hangyák a kis országutakon. Szünet nélkül, valamennyi tudva a célját, az élet nagy parancsát betöltve munkálkodtak és végezték a dolgukat. Eltűntek a kis lyukakban, aztán mások bukkantak elő arrább. Mentek, siettek, keresztezték és köszöntötték egymást, hírt vittek, és hírt hoztak, füvet, apró göröngyöt, különféle élelmet cipeltek, küszködtek, megtorpantak, majd újra indultak fáradhatatlanul. Kavargó összevisszaságuk a rendszertelenség, a tétova és az oktalan nyüzsgés képzetét idézte a szemlélőben. De lent, a föld alatt, természetes otthonukban, ott tudta az ember a szigorú célszerűség alkotásait. Az útvonalakat, mellékutakat, folyosókat, melyek gonddal és megfontolt okossággal épített telepeikhez vezettek, melyekben ott sorakoztak kamrácskáik az élelmiszer tárolására, az apró és friss táplálékot szolgáltató háziállataik tartására. Az emeletek során ott voltak a petéik, lárváik, bábjaik gondozására és kellő nevelésére alkalmasnak szerkesztett helyiségek. Mindezek építése és fenntartása, bővítése és tökéletesítése igen nagy gondot és munkát, szüntelen fáradozást ró a kis hangyákra, akik nemzedékről nemzedékre adják át tapasztalataikat és alkotásaikat az utánuk jövőknek. Az ember ott sejti a kis lyukak mögött a szigorú rendet, mely összefogja az energiákat, mely kijelöli mindenki számára a köteles munkálkodást, hogy ezáltal váljék valósággá a szabadság legszebb rendje, mely nem áll egyébből, mint hogy mindenki a képességének legmegfelelőbb munkát végezze. – Ha már ilyen foglalatosság közepette talált, akkor meg kell várnia, amíg befejezem… – mondta a gróf, miközben leemelte a kis doboz fedelét. – Mintha itt sem lennék. Nem esik nehezére lehajolni? – Sajnos! Ami egyébként az eredményességet illeti, korántsem ringatom illúziókban magam. Végezzük kötelességünket – a többit aztán meglátjuk! Amit én teszek, az oly kevés! Majd nézze meg, amikor ők látnak hozzá a cselekvéshez… – Mióta folyik ez a játék? – Bah! Meddig tart még?! – ez itt a kérdés. Féltérdre ereszkedett. Nehézkesen, szusszanva mozdult: – Illúzió, kedvesem… minden illúzió! Felcsípett egy hangyát a földről, és a dobozba helyezte. – Nem nyomja agyon? – Ennyi gyakorlat után? Ugyan… Így szépen! Beletesszük a dobozba! Nem történik itt semmi különös – mindössze megszegetem velük fennmaradásuk alaptörvényét. A felismerést, hogy ebben a nagy és ismeretlen mindenségben minden egyéb valami más, ők viszont hangyák! És ez bizony elkerülhetetlen és megszeghetetlen kötelességet róna rájuk – ha nem lennének hajlamosak megfeledkezni erről. Egyébként erről a magam munkálkodásáról szólva azt szeretném mondani, hogy a módszer megtalálása már önmagában fél győzelmet jelent… Úgy hiszem, hogy az eredménytől függetlenül a módszer elismerésreméltó… Egymás után szedte fel a hangyákat a földről, csípte az ujjai közé és rakta a dobozba. Kis, fürge, fekete jószágok voltak, sebesen szaladgáltak, tanácstalanul futkároztak a dobozban. – Egyébként meggyőződésem, hogy mindannyi azt képzeli, hogy a mindent teremtő és fenntartó Isten rendelte úgy a dolgokat, hogy ők némi fájdalmat érezve a magasba emelkedjenek, és ismeretlen helyre kerüljenek. Meglehet, hogy legendája is van már az én tevékenységemnek. És akkor jött a nagy, sötét árnyék, a Nagy Csáp – gondolom, így nevezik az ujjaimat –, és elragadta ezt meg azt, valakit a családból vagy a nemzetségből… Felpillantott, és magasra tartotta az ujját: – A módszer, kedvesem! Az érdemel dicséretet! Megszegetni velük az egymásrautaltság, az együvétartozás nagy parancsát. Majd figyelje meg később a játék befejező szakaszát, amikor átviszem őket a kert másik oldalára… Mosolyogva nézett rám: – Ön nem bánthat meg engem, kedvesem… Túl öreg vagyok, maga meg túl fiatal ahhoz, hogy megbánthatnánk egymást. Nyugodtan mondja ki, amit elhallgat… Vén bolond, mi? – Ugyan! – Akkor még egy utolsó istenítélet, és végeztünk… Még egy hangyát emelt fel a földről. Aztán felemelkedett. – Most majd az fog történni, amit minálunk úgy neveznek, hogy történelem… Persze – megfelelő távlat szükségeltetik hozzá, hogy történelemmé nemesedhessen! Idő kell hozzá! Ha folyamatában, alakulásában, forrongásában, éppen történő mivoltában látunk valamit, még korántsem tudjuk, hogy történelmileg mily jelentős, esetleg éppen eldöntő folyamat, korszakot nyitó vagy lezáró folyamat, kezdet-e avagy vég éppenséggel. Mit sem tudunk még róla! Sejtünk legfennebb, analógiákat keresünk, hasonlítunk, következtetni próbálunk… Közben ellépve a nyugágy mellett, a kert túlsó oldala felé tartottunk. – Keresd a módszert – és majdnem nyertél! Erre megyünk, itt a bokrok mellett… Harangoztak. Kint a ház előtt traktor dübörgött végig az úton. – Kissé megkéstem ma – mondta –, ilyenkor fogyasztom el a tízóraimat… A bokrok mellett megállt. – Megérkeztünk! Kezében a dobozzal a földre intett. Hasonló lyukacskák sorakoztak egymás mellett a földön. Kis utak, ösvények, hangyák. – Ki tudja, miért haragszanak egymásra? – mondta a gróf. – De az az ő dolguk, nem? Azt hiszem, hogy végső soron ostobák. Leguggolt, és kiszórta a dobozból a hangyákat: – Íme, a nagy tanulság! – mondta. – Hát nem csacsi valamennyi? Nézze: az egyiket már meg is ölték… Megütögette a doboz oldalát, aztán a földre helyezve felállt, és a tenyerét paskolva pillantott rám: – Itt már nincs szükség rám, nem gondolja? – mondta. – Tartson velem a tízórainál… A nyugágy mellett – most hozhatták – kis széken, fehér szalvétán két csésze, pirított kenyér, teáskanna, vaj, méz, felvágott. Az asszony, a gyermekszemű Terus most ment vissza a ház felé. – Velem tart? – Köszönöm… csak teát kérek! Az asszony ment a ház felé, útközben hajtotta a tyúkokat, csirkéket előre, ki a veteményesből. - /Sánta Ferenc Húsz óra - Magvető Zsebkönyvek, 1976/
Sok mindent hagy örökül egyik nemzedék a másikra – de mind között a legfontosabb a nyelv. Ez a hagyomány hordozza az évezredekben összegyűjtött tudásunkat, közvetíti az időben, s így folytonosságot biztosít az értelmes emberi életnek.
De nemcsak az ismereteinket őrzi és nyújtja át korról korra, emberről emberre, hanem ő maga ösztökél arra, hogy többet ismerjünk meg a világból: több dolognak adjunk nevet. Vagyis több dolgot érintsünk meg a gondolatunkkal.
Mert a nyelv gondolat: az tehát, ami egyedül képes birtokunkba adni a világot. A
legértékesebb minden lehetséges között, mert értelmét is minden csupán akkor tárja fel, ha szavakkal kezdjük felruházni.
A nyelvet jól és szépen használni egyike a legnagyobb örömnek. Megnyugtató beteljesedést jelent, amikor valamihez pontosan illő, tartalmát hiánytalanul kifejező szót találunk.
Megérteni akkor kezdünk valamit, amikor beszédünk tárgyává tesszük, s sajátunknak akkor mondhatjuk, amikor megtaláltuk a nevét.
Gondoljátok el: ha arról akarunk beszélni, hogy elmúlik az éjszaka, és helyébe nagy
fényességű reggel következik, nem jó-e így mondanunk: először éjszaka volt, aztán derengeni kezdett, majd virradni és pitymallani később, hogy utána pirkadni kezdjen, s rögtön rá hajnalodjon is az érkező reggel elé.
Mennyi szín van ezekben a szavakban a feketétől az égővörösig és a mindent megérintő világosságig. De nem csupán beteljesít és gyönyörködtet a nyelv, hanem szabaddá is tesz. S ez a legnagyobb dolog. Miközben a tárgyához közelít, fölé is emel.
Miközben hozzátapad, formáját kutatva illeszkedik, és alkalmat nyújt arra, hogy
jellemezzük, sok apró szó segítségével elemezzük, összehasonlítsuk más dolgokkal,
jelenségekkel, kijelöljük a helyét minden egyéb összefüggésében – paranccsá teszi, hogy véleményt alkossunk róla. S ez már szabadság vagy legalábbis annak fő ismérve.
Mert ez ad lehetőséget képességeinek kibontására, s annak a gyakorlására is, ami leginkább különbözteti az embert az élővilágban – hogy ítélkezik. Megismer és ítélkezik. S ez az, ami az egyes ember szabadsága is.
Mert körülmények korlátozhatják mozgásunkat, vágyainkat, kívánságainkat: de semmi nem korlátozhatja gondolatainkat.
S még van valami a nyelv csodái között, amit semmiképpen sem szabad említetlenül hagynunk. Legalább annyira fontos, mint minden egyéb, amiről eddig beszéltünk. Őáltala él valamely nemzet. Magunk, magyarok is. És tudnotok kell: ha a nyelv pongyolasága, botladozása a gondolat hitványulásának a jele, akkor romlása a nemzet életét veszélyezteti.
Forrás: Kritika, 1970. szeptember /én a Digitális Irodalmi Akadémiáról hoztam./
Az igazi Ravaruszkánál maradt. Huszonnégy éves volt akkor. Bajtársa beszélte nekem, hogy esett, ő is vele volt, mikor a srapnel elpukkant; neki a karját vitte el. Kasszián még az eszméletét se vesztette el. Együtt vitték el őket. – Hát veled mi történt? – kérdezte Kasszián vígan, mikor magához tért. – Mert ami engem illet, az én lábamnak, úgy látszik, kámpec.
A kórházban se hallotta panaszkodni emberi fül. Elaltatni se hagyta magát, helyi érzéstelenítéssel fűrészelték le az összeroncsolt lábat. Cigarettázott, és viccelt a dolgozó sebésszel: „Vigyázzon, doktor úr, ha ügyesen csinálja, a legközelebbi lábamat megint magánál vágatom.” Felépülése után pirosan és hetykén jelent meg, két mankón, régi társaságában. Enyelegve csúfolta a kétlábúakat: „Vidd odább, girhes, azt a két bal lábadat, hadd ülök le ezzel az egy jobbal.” „Engem ne sajnálj, öcsém, magadat sajnáld, nekem csak egy fél lábam van, neked kettő.” Sok éven át nem hallottam Kassziánról. Az utóbbi időben, úgy látszik, elég rosszul ment a sora, a gazdasági válság nem kímélte meg, tönkrement a virágzó üzlet, amit még apjától örökölt. A napokban, ahogy a vidéki város utcáján átmegyek, csődület vonja magára a figyelmem. Elütött valakit a villamos.
Nem ismertem meg első pillanatban, ahogy halálsápadt arccal kihúzták a kerekek alól. – Kasszián! – kiáltottam aztán rémülten. – Te vagy az? Az istenért, csak nem a lábad… – De igen – suttogta, és nehéz veríték lepte el homlokát –, a műlábam… Úgy látszik, teljesen tönkrement… Rettenetes… Németországban csináltattam… Képtelenség még egy ilyet kapni… a transzferrendelet… és ha lehetne is… soha nem lesz annyi pénzem többé… ó, én szerencsétlen… És Kasszián, életében először, hangosan sírva fakadt. Hallom, a rokkanttörvény revíziójára készül a kormány.
Egyedül van: akár egy hiányos ige. Olykor nagyon is megtelik szögletekkel és oszlopfőkkel, számokkal és ábrándokkal.
Ölébe ülteti a szavakat,
akár a kiskutyákat,
és simogatja őket.
Vár rá a május.
Fut a lombok között
és lerogy kimerülten.
Minden tudása csempészáru.
Az egész étkezés alatt sértegeti a rózsát. És elalvás előtt
azt mondja neki: „Csúf bogár." Este, amikor minden alakot vált, meg szeretné simogatni, de nem találja többé. Ódát írna tiszteletére. Ezel az egy rózsával együtt a föld minden rózsája meghalt. De tolla nem hajlandó leírni a nevét.
Mit van mit tennie, ő maga lesz a rózsa.
Mért is választana hold és keselyű közt.
A békítés a tiszte.
A láthatáron
a felfoghatatlan
olykor megölné
minden formáját a valónak.
Vérpelyhek: balra tartanak?
Hócseppek
a szellem-hajó árboca előtt.
a napot óva inti,
amely holdkórosan
hitelét rontja a szűz éjszakának.
Szeretné,
ha egy gazella
írná meg sírfeliratát.
Makacskodik:
mért ne mondhatna
gyászbeszédet fölötte
a legbolondabb harmat?
Nem mond le semmiről:
ezernyi királytölgy siratja el majd,
míg kétszeresére dagad a tenger.
Elfelejti a különbséget
élet s halál között.
Gyűjt még néhány szemet.
Minden fiókja tele van kezekkel,
harminc, negyven, miket éjszaka megszorít,
hogy ne legyen oly egyedül.
Már hány hónapja is halmozódnak az ajkak,
szelíd és isteni szókat súgván neki?
Térdből talán van több tucatja is,
mindet magával hordja:
készen áll majd, ha szólítja a hit.
Elejt még néhány vérző szívet is:
vagy százat,
hogy egész éven át
legyen majd mitől meghatódnia.
A hétfőknek miért kell letaglózni a
vasárnapokat;
s az ősznek a nyarat;
s a felnőtt órának az ifjú órát?
Kertek alá
más kertek temetődnek. A nap mögött napok roskadnak össze, mint szekrényben avítt ruhák. Semmit se kérdez többé: egy dallamot szeret.
(fordította Somlyó György)
---------------------------------------------
Egy anya halálára
Meghaltál hát, anyám, s ettől könnyebb a lelkem. Harminc esztendeig viaskodtál velem, a durcás kisfiút akartad látni bennem, ki katicákat hoz, hamisan énekel,
aki jobban figyel kezedre a hajában, mint a latinra. Persze, vétek volt háborúba mennem, s aztán a felnőtt-létet elfogadnom. Hogy asszonyt hoztam, az még szörnyűbb árulás volt.
Majd írtam egy regényt és ettől még nagyobb lett a távolság közöttünk. Hány szereplőt találtam, ki tőled elszakít? Sírásod, vissszered,
végül megtervezett öngyilkosságod: mennyi eltékozolt erő, hogy újra rád figyeljek! De múmiája mélyén is él szeretetem.
(fordította Tóth Krisztina)
„Meghaltál, hát, anyám, s ettől könnyebb a lelkem." „Ez a borzalommal és mé- reggel telített verssor akkor jutott egyszer eszembe, mikor tőled jöttem el egy értelmetlen jelenet után, melyben száz félreértés tolult fel torkunkból az ajkunkra, egyszerre szándékosan és öntu- datlanul, akár egy kőzuhatag. Hideg volt, a párizsi szél egyhangú szürkesége; a rozsdás avar és a felhők között, melyek úgy lökdös- tek egymást ott fönt az égi bizonytalanságban, akár a félig részeg barmok. A rue de Grenelle-en, majd a rue Saint-Dominique-ban a kirakatokat éppolyan szűkösnek láttam, mint a végsőkig elkese- redett anya és a türelmetlen fiú viszonyát, amely a mi kettőnké volt. Ezen a nedves járdán kedvem lett volna eltaposni egy pultról lopott gyümölcsöt: egy narancsot vagy egy angolkóros almát vagy egy hülye banánt; vagy vásárolni valamit, akármit, talán egy minden báj nélküli játékszert: igen, egy babát, amely nem méltó egy olyan gyerekhez, akit szeretnek, hogy a járókelők szeme láttára kinyomjam műanyag szemét és kiszedjem fehér bolyhok- ból készült belsőrészeit. Ahhoz is kedvem lett volna, hogy min- denkit felpofozzak, akit magamnál gyengébbnek vagy öregebb- nek látok: a kudarc végtelen nagy büntetést követelt, a gyöngesé- get megbocsájthatatlannák éreztem. Kétségbeesésemre nem ke- restem mentséget: tudtam, hogy igazságtalan vagyok, és az is akartam maradni minél tovább, legalábbis az Invalidusok hídjáig. A belőled és magamból való kiábrándulásra nem volt más kárpót- lás, mint kiábrándulni Párizsból. ízlelgetve, tökéletesnek találtam kis mondatomat: pontos cezúra, hibátlan csengés, óhatatlan kihí- vás, olyan fájdalom, amely ezernyi visszhangra találhat mások- ban. Hogy túlságosan irodalmias? Létem körülményei elől volt-e más menedékem, mint az irodalom? Alighogy megformáltam, máris minden erőmmel igyekeztem elfelejteni ezt a végzetes kis mondatot: ez a feszültség véglegesen belém fészkelte magát."
A gyermek elkap egy pillangót: most megeszlek! A cápa gyermeket fog: ehető az is. Isten kifogja a cápát, mert arra támadt étvágya - bár lehet, hogy csak elvből teszi.
Joggal kérdezhetik, ki fogja akkor istent bekapni, hogy a lánc folytatódjék, s hogy a költő ne álljon itt egy félig írott verssel. De a vers óvatos: időben visszafordul,
isten nem kéri már a harapós halat,
a cápa félni kezd a gyermek szigonyától,
s a gyermek látja, hogy nem is lepkét fogott,
hanem egy mérgező virágot - így maradnak mind éhesek, kivált a hülye olvasó, aki nem tudja, hogy a versek ehetőek.
(fordította Tóth Krisztina)
A költő meghatározása
Hogy költővé lehess, legyél csak ostoba, mint ez a buta hajnal, mely azt hiszi, ragyog, s miként tökkelütött az az ócska kavics, amely a vágtató lónak útját elállna.
Hogy költővé lehess, ó, de milyen okosnak kell lenned: mint ez a hajnal, mely tudja, hogy miként kell kelnie, vagy a gőgös kova, amikor a csikót bukásra készteti.
Hogy költővé lehess, először is szeresd
- kiművelt, olykor ám együgyű szeretettel -
a követ, a csikót, a napfényt, a ködöt,
holdat és végtelent, a tömeget s a csöndet,
aztán egyszerűen mondd el, ahogyan itt,
tudva, hogy minden szó szemenszedett hazugság.
(fordította Somlyó György)
A költészet története 82 szóban
Elevenen kellett volna megnyúzni Villont, első bűne után. S a negédes Racine-t, lesz-e vagy sem belőle mérgezési ügy, bürökkel megétetni. A degenerált
Gérard de Nervalt meg felkötni - nem megadni
azt a luxust neki, hogy felkösse magát.
S ez a Verlaine, aki fiúkat szeretett,
csak dögölt volna meg ott a börtönben. Rimbaud-t,
ezt a hadköteles katonaszökevényt lőtték volna agyon. Kostrowitzkyt pedig, nyelvünk kártevőjét, e piszkos idegent
agyonverni, akár azt a vén cinkosát,
a zsidó Jacobot, az avangard buzit.
Költő, száműzd magad: tönkreteszed a prózánk.
Tolnai Ottó írja A pompeji szerelmesek c. könyvben, hogy Kosztolányi egyik alapszava a delej, a delejesség.
K. írásainál is le lehet ragadni. - Kosztolányi Dezső: UNALOMKÚRA
Az orvos megállapította, hogy ki vagyok fáradva, ennek folytán alá kell vetnem magam egy kúrának. Ez a kúra, melyet mostanában gyakran rendelnek idegbetegeknek, tulajdonképpen abból áll, hogy semmit sem szabad csinálni, unatkozni kell, tűrhetetlenül. Minél elviselhetetlenebb az unalom, annál biztosabb a gyógyulás. Azon az elven alapszik, mire a koplalás. Aki megcsömörlött a sok ételtől, az nem kap enni, s az éhség egyszerre visszatér. A fáradt embernek tilos szórakoznia, vállalnia kell egy-két heti szellemi koplalást, mely beléje fojt minden erőt, tétlenségre kárhoztat minden kezdeményezést, úgyhogy később - a mesterséges kényszer megszűntével - a tettvágy önmagától kirobban, s az érdeklődés beéri a legkisebb táplálékkal is. Sietve nekifogtam az unalomkúrának. Kimentem az udvar egyik zugába, magammal vittem egy kényelmetlen széket, s szemben a kopár tűzfallal leültem. Ennél igazán nem akadhat unalmasabb hely. Soha életemben nem néztem ilyen sokáig egy tűzfalat. Villamos drótok futottak rajta végig, szigetelő porcelán csészékkel, mellette egy rozsdás, szemétre vetett vizeskanna, pár törött tégla, semmi egyéb. Öt percig vártam. Akkor figyelni kezdtem magam, nem unatkoztam-e már. Be kell vallanom, hogy nem unatkoztam. Ez kissé érdekelt. Most résen álltam, és lestem, mikor jön az unalom. Az nem jött, de megjött helyette az unalom jelképes állata, a légy. Végigmászott a téglákon, szikráztatta hártyaszárnyait, melyek szivárványosan ragyogtak a napfényben, mozgatta potrohát, és elülső lábával kefélte sörtéit. Ezt még sohasem vettem észre. Milyen keveset tudok a rovarokról. Hányféle légy is van? Meddig élnek? Honnan származnak? Megannyi kérdés tolult fel, melyre választ vártam, de ellenálltam a kísértésnek, s nem lapoztam föl Brehmemet. Unatkoznom kellett. Néhány nap múlva felszólított telefonon az orvosom, s állapotom iránt érdeklődött. Nyilván hibát követtem el ezáltal, mert hangja nem volt vontatott, hanem friss és vidám, igazi kíváncsiság csengett ki belőle, ami kizökkentett közönyömből. Azt kérdezte, jól megy-e a kúra. Nagyon, feleltem. Az elég baj, válaszolta. Az unalomkúra sikerült volta abban nyilvánul, hogy a betegek a renyheséget elviselhetetlennek érzik, én ellenben kísérletezek magammal, és az unalomkúrát érdekesnek tartom. Nem elég, ha unom magam, hanem unnom kell magát az unalomkúrát is. Hiszen ez nem dolce far niente, hanem keserű semmittevés. Ezért eltilt mindennemű lélektani megfigyeléstől, menjek a szabadba, a városon kívül, s egész nap az egyszeregyet mondogassam. Szót fogadtam. Kifeküdtem a hegytetőre, daráltam az egyszeregyet. Közepén azonban elakadtam. Rájöttem, hogy már elfelejtettem. Különösen a hetes számokkal akadt sok bajom. Ki tudja, milyen titkos, előttem ismeretlen okból történt ez a zavar az idegpályáimon, lehet, hogy a hetes szám miatt, mely nekem mindig ellenszenves volt, és szerencsétlenséget jelentett. Minthogy a kérdés izgatott, nem bíbelődtem vele, lehunytam a szemem, úgy hevertem. Erre eszembe jutott boldogult számtantanárom, egy kőbe kívánkozó alak, ifjúságunk szigorú és kedves réme, ki akkor is, mikor már nyugalomba vonult, naplót vezetett rólunk, hol járunk, és mit csinálunk. Halála pillanatában felült ágyában, s mielőtt a végtelen síkra lebbent, a levegőbe egyenes vonalat húzott, melyet A-B-nek nevezett. Micsoda rejtélyes keveréke a vidéki kicsinyességnek és a nagy-nagy tudásnak, a tanárok megható, örök gyerekességének. Magam előtt láttam, élénken. Egyet-mást föl kellett jegyeznem. Vigyázatosságból azonban nem hoztam papírt. Kézelőimre írtam. Éjjel nem feküdtem le, hanem papírra vetettem jegyzeteimet. Az orvos erre végképp megszüntette az unalomkúrát. Megmagyarázta, hogy ami egynek gyógyszer, másnak méreg. Lemondott rólam. Én pedig kétségbeesésemben újra tíz szivart és harminc cigarettát szívok el, mint annak előtte. Színházakba járok és nagy társaságokba, hol megvitatják az érdekes eseményeket, megveszem és elolvasom azokat a több kötetes regényeket, melyeken ez áll: "érdekfeszítő olvasmány", és előszeretettel keresem fel a szórakozóhelyeket is, melyeknek "változatos a műsora". Azóta gyógyultnak vagyok tekinthető. Pokolian unatkozom.
(1922) - /Kosztolányi Dezső Válogatott novellák és karcolatok - Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985/
A költészet nem ünnepi alkalom arra, hogy eleget tegyünk a korszerű elvárásoknak, sem arra, hogy állást foglaljunk személyes és személytelen hitvitájában; a költészet nem luxus, nem betegség, nem kedélyállapot, nem irodalom. A költészet hírszerzés odaátról, ahol soha sem történik semmi új, csak hallgatag évmilliók rakódnak a hallgatag évmilliókra, a tér idővé változik, az eszme anyaggá, míg eszmét, anyagot, űrt, mindent beszív a tömör apály, a fekete lyuk, majd jön a robbanás, a világrengető bölcső, s kezdődik minden elölről… A költészet nem hal ki a szellemi klímaváltozástól, mint a valóditól a dinoszauruszok, bár gépét programozva némely agyatlan elme ezt jövendöli. A költészet mi magunk vagyunk, a kíváncsiságunk, a koponyánkba férő végtelen, a föl nem fogható furfangos fölfogása – a csillagok között hajózva is fülünkbe makogja ritmusát dobszóra táncoló, közös ősnyelvünk, a vers.
Azt hiszed, veled történt meg egyedül, és csodálkozol rajta, mint valami szokatlan dolgon, hogy hosszú utazásaid, a sokféle vidék változatossága sem oszlatja el szomorúságod, kedélyed nyomasztó bánatát? Szívet kell cserélni, nem égboltot - akárhová kerülsz nyomon követnek bűneid is. Szókratész így szólt valakihez, aki ugyanezt panaszolta:
- Miért csodálkozol, hogy utazásaid nem válnak hasznodra? Hiszen magadat hordozod körbe-körbe.
Ugyanaz fojtogat, ami messzire űzött. Mi gyönyörűséget lelhetsz tájak újdonságában? Vidékek, városok megismerésében? Ez a hányódás a semmibe visz. Kérded, miért nem könnyít rajtad ez a menekülés? Te is magaddal menekülsz.
Bármit teszel, magad ellen teszed, éppen a mozgással ártasz magadnak: hiszen beteget rázol összevissza. Ámde mikor megszabadulsz nyűgeidtől, a helyváltoztatás kellemes lesz: elvetődhetsz a legtávolabbi földre is, megtelepedhetsz barbár országok bármely zugában - minden helyet vendégszeretőnek fogsz látni. Fontosabb, hogy milyen állapotban érkezel meg, mint az, hogy hova érkezel. Ezért nem kell egyetlen helyhez kötni lelkünket - egyébként nem is lehet: a lélek csak átutazóban jár a Földön; célja ez az utazás. Nem egyetlen zug számára születtem,hazám az egész világ. - Ha ez világossá válik előtted, már nem csodálkozol azon, hogy nem segít rajtad a helyek változása: csodálatos vidékek sora, ahová sorban elvándorolsz, mert nem érzed jól magad ott, ahonnan elvágyódtál. Tudd: mindegyik tetszett volna, ha a magadénak tekintetted volna. Most nem utazol, hanem bolyongsz, hányódsz; az egyik helyet felcseréled a másikkal, pedig, amit keresel: az a boldog élet, amely nincs helyhez kötve - minden helyen megtalálható.
Találj nyugalmat az életedben!
Lucius Annaeus Seneca: Az emberség nagykönyve, Kassák Kiadó, 2007
:-)Kedves Ilang! Szép estét kívánok Neked és a Többieknek is.
Minden jel arra vallott - a chaldeus csillagjósok véleménye is -, hogy ragyogó korszak következik a római birodalomra. Az új uralkodó a hajnal első pillanatában született, homlokát először a napsugár érintette, aztán trónralépése is jó időben történt, délben, mikor a gonosz szellemek, a sötétség és köd kedvelői nem mernek emberek előtt mutatkozni. Ez a kis szőke fiú kezében a békét hozta. Öv nélkül járt, a katonai szemlén mezítláb jelent meg. Aztán a császár és a szenátus kölcsönösen udvariaskodott egymással. Ő visszaadta a szenátus régi hatáskörét, a szenátus pedig a haza atyjának nevezte őt. Nero ezen elmosolyodott. A címet fiatalságához illő szerénységgel vissza is utasította azzal, hogy előbb meg kell érdemelnie. Egyelőre arra vágyott, hogy Rómát nagynak lássa. Egy új Athént gondolt el, hatalmasat, könnyedet és görögöset, tágas terekkel, széles utcákkal. Ezzel sokat foglalkozott. Építészeivel kiment a rozoga bódék közé, a keskeny utcákba, ott mért, tárgyalt, kirajzolta képzeletében az utat, melyet majd márvány és babér szeg s az athéniek is megbámulnak. Csakhamar azonban ebbe is belefáradt. Amint a tervrajzok fölé hajolt, hirtelenül érezte minden dolog céltalanságát. Fájdalma valamit tompult. De elfogta helyette egy új szenvedés, az előbbinél még tűrhetetlenebb és alaktalanabb: az unalom. Ennek nem volt se eleje, se vége. Szinte meg se lehetett ragadni, azt se lehetett tudni, jelen van-e vagy nincs. A semmi volt ez, mely mindig sajgott. Ásítva ébredt, fényes reggel és nem tudott fölkelni. Hogy aztán megunta a fekvést és öltözködött, álmosság tört rá, visszakívánkozott az ágyba. Nem érdekelte semmi. Különösen délutánjai voltak rettenetesek. Magas oszlopcsarnokban állott, egyedül. Hallgatta az emberek zaját, nézte a kertet és nem értette. Ideges, féloldali fejfájás gyötörte, melyet émelygés követett. Így borult rá az alkony. - Rosszul érzem magam - mondta Senecának, a költőnek és bölcsnek, aki nyolcéves kora óta nevelte. - Ó - sóhajtott Seneca - ó -, és rázta tréfásan a fejét, mint mikor kisgyerekek panaszkodnak és nem hiszünk nekik. A bölcs hosszú, nyurga alak, szürke tógában állott előtte. Sovány, sajtsárga arcán ott égtek a tüdővész tűzrózsái, mert délután már megkapta lázát. - De igen - szólt a császár makrancosan -, nagyon szenvedek. - Miért? - Nem tudom - mondta duzzogva. - Akkor azért szenvedsz. Mert nem tudod, mi bánt. Ha az okát látod, megérted, és már nem is oly nagyon fáj. Szenvedésre vagyunk teremtve, nincsen olyan bánat, mely természetellenes és elviselhetetlen. - Azt hiszed? - Hogyne - mondta Seneca. - Legalábbis mindennek van ellenszere. Ha éhes vagy, egyél. És ha szomjas vagy, igyál. - De miért hal meg az ember? - mondta hirtelenül Nero, maga elé. - Kicsoda? - kérdezte Seneca megdöbbenve, mert Nero eddig az anyja tilalma folytán nem foglalkozott bölcselettel. - Claudius? Vagy kicsoda? - Mindenki. Az öreg és a fiatal. Te és én. Ezt magyarázd meg. Seneca zavarba jött: - Bizonyos tekintetben - kezdte és megállt. - Lásd - szólt Nero és elnevette magát, keserűen. - Fáradt vagy. - Nem. Seneca gondolkozott. - El kellene kicsit menned - mondta. - Hová? - Valahová. Messzire. Nagyon messzire - és Seneca nagy mozdulatot írt le karjával. - Azt sem lehet - szólt Nero, türelmét vesztve és ráütött székére. Élesen feleselt mesterével és tanítójával, aki látta, hogy ingerült, közel ment hozzá, meggörnyedt tógájában, úgy leste szavát. Seneca minden ellenvetést elfogadott, ellenkezés nélkül. Száján azonnal készen állott a sima szó, mintha még mindig kisgyerekkel beszélne, akinek minden szeszélyét hajlandó teljesíteni. Nem vette egészen komolyan ezt a gyötrődő fiút, egy-két szóval elintézte. Csak írni akart, tragédiákat és verseket, hosszú, remekbe készült mondatokat, melyek kemények és csillogóak, mint a márvány, bölcs mondásokat életről és halálról, ifjúságról és öregségről, melyek tapasztalatát foglalják magukban, örökkévalóan, s azzal, ami ezen kívül állt, nem törődött. Más hite nem volt, mint az írás, s meggyőződése, mely a folytonos gondolkodásban és tépelődésben végképpen megingott, mindig afelé hajolt, akivel beszélt, és a következő pillanatban már ékesebben, világosabban fejezte ki azt, amit vitatkozó ellenfelei óhajtottak. Most is csak villájára gondolt, melyet a császártól kapott s arra, mennyibe kerül majd a szökőkút építése. Amint azonban még egyszer rátekintett, észrevette, hogy nem enyhült meg szavaitól. Fejét hátravetette, nézte a levegőt. Seneca félt, hogy egy kedvetlen pillanatban még elveszti kegyét. Ezért izgalom futott végig sovány testén, melyet a gümőkór és a gondolat egyaránt emésztett, s a szokottnál is jobban ragyogtak kiégett szemei. Zavarában köhögött. - Ha elmehetnék - folytatta Nero, hosszú szünet után -, de csak a barbárok hiszik, hogy elmehetnek. Mi nem mehetünk el. Se innen, a palotából. Se máshonnan. Magunkkal visszük azt, ami elől futunk. A fájdalom utánunk szalad. - Bölcsen beszélsz - jegyezte meg Seneca. - Épp ezért magadban kell legyőznöd a fájdalmat. - Mivel? - Fájdalommal. A keserű nem gyógyítható édessel. Csak keserűvel. - Ezt nem értem. - Csak szenvedéssel múlik el a szenvedés - magyarázta Seneca. - Nézd, ezen a télen, hogy hó esett, fáztam szobámban. Lúdbőrzött a hátam. Bármennyire bebugyoláltam magam gyapjúkendőimbe, egyre jobban éreztem a hideget, ott settenkedett köröttem és végigmarta kezemet, mint a farkas. Írni se tudtam. Erre keresni kezdtem az okát, tulajdonképpen miért szenvedek. És rájöttem, hogy a baj nem künn van, a szobában és hidegben, hanem bennem. Csak azért fáztam, mert azt óhajtottam, hogy meleg legyen. Most megfordítottam a dolgot. Elhatároztam, hogy nem a meleget akarom, hanem a hideget. Alig villant át agyamon a gondolat, máris úgy találtam, hogy a szoba nem elég hideg. Elrúgtam takaróimat, levetettem tunikámat, és az udvarról behozattam egy kis havat, mellyel végigdörzsöltem testemet többször, kihajoltam és fogaim közt átszűrtem az éles, metsző téli levegőt. Akár hiszed, akár nem, egyszerre meleg járta át tagjaimat, s aztán mikor felöltöztem, nem éreztem többé a hideget, dolgozni is tudtam, és ott egy ültő helyemben megírtam a Thyestes három új jelenetét. - Lehet - szólt Nero bosszús mosollyal -, de hogy alkalmazzam ezt magamra? - Vedd át a szenvedést - mondta Seneca -, gondold azt, hogy szenvedni akarsz. - Én nem akarok szenvedni. - Vannak, akik szenvedni akarnak, sírni, nélkülözni, és ők azt mondják, hogy boldogok. Sohase kívánnak semmit. Csak minél több fájdalmat és megaláztatást. Annyit, amennyi nincs is a földön, oly sokat, hogy ki se elégíthetik őket, és így várakozásukban mindig csalódnak. De azért nagy nyugalom lakozik bennük. - Te most a fekete lábúakra gondolsz - mondta a császár ingerülten - azokra, akik sohase fürdenek, a csipásokra, akik nem mosdanak, a tetves hajúakra, akik nem fésülködnek, a büdösökre, akik a föld alatt laknak s tébolyultan verik a mellüket. A forradalmárokra gondolsz, a római állam ellenségeire - és nem nevezte meg őket, akikre célzott. - Megvetem őket. - Én - felelte Seneca - latin költő vagyok. Gyűlölöm őket, akik a világot vissza akarják vinni a barbárok korába, utálom bárgyú babonáikat. Nincs elég kereszt és bárd, hogy végezzen velük. Az istenekben hiszek. Félreértettél - tette hozzá, mikor látta, hogy Nero nem válaszol -, csak annyit mondtam, hogy a fájdalmat fájdalommal kell lebírnunk. - Azzal azonban nem szünteted meg, hogyha új fájdalmat tetézel reá - mondta Nero. - Nincsen út, amely innen kivezet. És mintha valami mentőötlete támadna, megszólal: - Valami varázslat kellene. - Vannak varázslók - szólt Seneca -, akik állítólag az embert egészen átalakítják. - Nem erre gondolok. - Olvasd talán a görög tragédiákat. Ezekben gyász van. A vérző sebre fekete orvosság. Azt mondják, az írás is gyógyít. Most magam is készülök valamit írni. Fölséges atyádról. Jupiter és Mars társaságában mutatom be a megdicsőültet. Szavait nem fejezhette be, mert a császár az emlékek hatása alatt fölkelt székéről, és búcsú nélkül, türelmetlenül, a másik szobába ment. Seneca várakozott kicsit, aztán eltávozott. Nerót sohase látta ilyennek. Kedves, rózsaszín orcái eltorzultak, ferde ráncok, baljós vonások szegdelték át. Nagyon szenvedhet - gondolta. Útközben úgy érezte, valami hibát követett el és jobb lett volna hallgatnia. A tanács általában nem sokat ér. Amikor hazaért, villája kapujában még mindig csóválta fejét. Nem értette a császárt, akinek kiskorától kezdve ismerte minden szemrebbenését, és azt hitte róla, hogy mindig az a fiúcska marad, aki eléje kuporodva hallgatja tanítását. Úgy látszik, a hatalmasokat nem lehet sohase kiismerni.
Pilinszky János: Pünkösd egy új templom falai között
Szép ünnep volt Pünkösdvasárnap a Vecsés-Andrássy-telep híveinek. A templom építkezése 1949–56 között szünetelt s csak a hívek rendkívüli áldozata tette lehetővé, hogy a falak fölépüljenek, s a templom tető alá kerüljön. Végeérhetetlenül lehetne sorolnunk e nagyszerű áldozatosság példáit, de elég talán csak egyet említenünk. Az egyik hívő felajánlásának hiányzó összegét a Vöröskeresztnek nyújtott véradás díjából pótolta. Tette jelképes erővel világítja meg a telep valamennyi adományozójának templomépítő hitét. Az ünnepélyes szentmisét Várkonyi Imre prépost, az Actio Catholica országos igazgatója mutatta be nagy papi segédlettel. Mise közben ő mondotta a szentbeszédet is. Az ünnepélyes szentmisén a segédkezők között jelen volt dr. Radó Polikárp akadémiai tanár is. A fényes asszisztencia kíséretében érkező főpapot a templom kapujában virágcsokros kislányok és a vecsési egyházközség világi elnöke köszöntötte. Az üdvözlések elhangzása után a celebráns a hatalmas templomhajót zsúfolásig megtöltő hívek sorfala közt vonult az oltárhoz és kezdetét vette az ünnepélyes szentmise.
Az országos igazgató szentbeszédében azt emelte ki, hogy a Szentlélek Úristen eljövetele vihar és tűz. Vihar, amely elseper minden értéktelent, minden kétséget, minden sötétséget az emberből, s amely világosságot gyújt az emberi lélekben. Felnyitja az emberi szemet, hogy ne csak alkotni tudjon, hanem valóban boldog legyen és az Isten útján tudjon járni. Szent Pál a galatabeliekhez írt levelében leírja, hogy az emberi lélek a Szentlélek vihara és tüze nélkül csak mire képes. Azt mondja az apostol: „Lélek szerint éljetek, akkor nem fogjátok teljesíteni a test kívánságait. A test a lélek ellen tusakodik, a lélek pedig a test ellen…”
Tűz a Szentlélek Isten eljövetele. Az isteni szeretet az ember lelkét feltüzesíti, hogy ne csak szájjal, de tettekkel is szeresse az Istent. Erre kell a Szentlélek tüze és ezt kapták az apostolok Pünkösd ünnepén. Azóta jár körül és tüzesíti a mi lelkünket is a nagy parancsban: a felebaráti szeretetben.
A vecsési templom valóban a vecsésieké, s minden téglája valóságosan őrzi az építők keze nyomát. Falai még csupaszon állnak, de már ezeket a csupasz falakat is a szeretet, az odaadás láthatatlan, megható freskói népesítik be. És nem zavaró a sarokban álló hatalmas vaskályha, sem a burkolat nélküli mennyezet. Aki itt térdepelhet, nem azt látja, hogy félig kész templomban van, hanem valamiképp az alkotó szeretet műhelyében érzi magát.
Az új vecsési templomot a hit és a szeretet emelte s ennek a hitnek és szeretetnek a jelenléte a templomlátogató legszebb és legmaradandóbb élménye.
Képzeld, 100 éves lettél. Egy százéves kisfiú. Még szobrot is kaptál a múlt héten a Práter utcában, amint a fiúkkal éppen golyót gurítasz abban a legendás pillanatban, amelyben teremtőd – bizonyos Molnár Ferenc – megállította feletted az égen a mulandóság napját. Mondták már neked, hogy tulajdonképpen te vagy az első magyar sorozathős, hiszen először sorozatban jelentél meg egy újságban? Egy sorozathős, akinek olyan kicsi a lába nyoma, hogy üldözői sem tudják felfogni ésszel. Hiába, a nagyság átka. Te, Ernő! Téged nem hívtak úgy, hogy Nemecsek úr, sem úgy, hogy Nemecsek nemzettestvér, nem lettél sem Nemecsek bajtárs, elvtárs, polgártárs, te megúsztad a XX. századot. Igaz, ehhez korábban bele kellett halnod az életbe. Milyen fura, nem? A legendák halva születnek. Tudsz valamit a többiekről? Képzeld, a jó Boka még 1916-ban meghalt, az úgynevezett első világháborúban. Az elsőben, amelyben már gázzal öltek a frontokon, s az utolsóban, amelyben a hadifoglyokat illett életben hagyni. Boka János cs. kir. hadnagy – élt 30 évet… Weisz, Geréb és Wendauer meg úgy tűnt el, hogy sárga csillagot kellett a kabátjukra varrni, és felrakták őket vagonokba, olyanokba, amelyeken a te korodban csak állatokat szállítottak. Soha nem tértek vissza. Ez már az úgynevezett második világháborúban történt, az első olyanban, amelyben atombomba robbant, és az utolsóban, amelyikben még maradtak túlélők. Mondják, a nagyobbik Pásztor is ott volt, amikor odaterelték Weiszéket a szerelvényhez, csak nem vörös inget hordott, hanem feketét. Aztán ott van a Csele. Csele elment az országból Amerikába, az unokái már nem beszélnek magyarul, Clevelandben élnek, van egy kalapüzletük. Az áll a cégtáblán: Csele and Csele, Hats and Caps. Áts Ferit börtönbe csukták, és halálra ítélték, mert nagy forradalom tört ki Pesten egy ködös októberben, és ő a jó oldalra állt, de később kiderült, hogy az a rossz oldal. Ma megint jó. De ezt már nem érhette meg. A körúton, a Mária utcától nem messze volt egy mozgókép-színház. Na, ott harcolt, pedig akkor már túl volt a hatvanon. Puskája is volt, csapata is volt, de nem tudta megvédeni a zászlóját, azt a tépett, lyukas zászlót. A Barabás lett az ügyvédje, de nem tudta kihozni a rács mögül. Nem olyan idők voltak. Akkoriban végleg elveszni látszott a grund. Tudod, amikor egy egész országot einstandolnak, bizony, az kemény. Na és a Csónakos. Papuskám, az megúszott mindent! Melós lett a Weisz-Manfredban, aztán jöhettek-mehettek a kormányok, kommandók, szervezetek, gittegyletek, az csak nem keveredett bele semmibe. Megházasodott, lett nagy családja, aztán csak járt ki a Fradi meccsekre, nagyokat fütyült, ha nyertek, ha vesztettek, megtanított minden utcakölyköt szépen káromkodni, és köpködte a szotyit, amíg volt foga megrágni. Ferencváros–Ferencváros, hééé Ferencváros! Te, Ernő! Most, hogy így a fiúkról beszélünk, lehet, hogy jobb is, hogy az író háromszor megfürösztött téged abban a regényben? Talán jobb volt eszmétől lázasan a hazáért meghalni, mint felnőni, és elveszíteni benne a hitet, vagy megélni, hogy a haza elveszejt téged? Haza, haza – nagy Há, vagy kicsi? Hogy írjam, Ernő? Ha nagybetűvel írom, manapság azt mondják, magyarkodom, ha kicsivel, rám fogják, hogy áruló vagyok, és akkor az én nevemet is csupa kisbetűvel írják majd valakik. A valakik sokan vannak, s valahogy mindig megtalálják egymást. Nemrég óta van egy nagy találmány. Neked nagyon tetszene. Internetnek hívják, mindenki használhatja, hogy híreket olvasson, tanuljon, vagy üzenjen vele másoknak, és úgy van az, Ernő, hogy ma divat mindent kisbetűvel írni. Neveket, címeket, és az emberek annyi ostobaságot és aljasságot képesek írni egymásnak, egymásról – persze nem az igazi nevükön –, hogy tulajdonképpen mindegy is, kisbetűvel írják a nevüket vagy nem, mert csak a név kötelez, a névtelenség semmire sem kötelez. Lehet, hogy ez egy olyan kisbetűs kor, és ez a világ csak a valakiké? Ugye, hogy nem úgy van az, Papuskám?! Ugye, hogy a HAZA nagybetű, csupa-csupa erős, hatalmas írásjegy? És a GRUND is? És az is, hogy SZABADSÁG, EGYENLŐSÉG, TESTVÉRISÉG, meg hogy BARÁTSÁG, BÁTORSÁG, BECSÜLET, ÁLDOZAT, MEGBOCSÁJTÁS? Ugye, mi azért így írjuk? Ugye, így? Na jól van, jól van. Te mindig meg tudsz nyugtatni ez ügyben. Látod, most is te adod a bizonyosságot, mint ajándékot, pedig ez a te születésnapod. Köszönöm neked. Ami pedig a korodat illeti, a századik születésnapot, rá se ránts! Tudod, halhatatlanoknál ez csak rigófütty. Boldog születésnapot, Ernő! Éljenek a Pál utcai fiúk, éljen a grund!
Vagy ötven éve járunk, költészet, együtt, kart karba öltve. Először lábamra tekeredtél, majdhogynem orra buktam a görcsös föld homályán, vagy pocsolyába kellett szemem temetnem, hogy csillagokba lássak. Később körém fonódtál szerelmes karjaiddal, s vérembe nőttél, mint a folyandár. De végül kehellyé kerekedtél.
Gyönyörű is volt, ahogy magadat tékozolva, sose fogytál, áradtál, apadhatatlan vizeddel, s láttad, ahogy egy-egy csepp az égő szívre cseppen, és hamvaiból új életre kelti. De többé nem érhettem be véled. Annyit jártunk mi együtt, hogy nem tiszteltelek már, nem láthattalak immár páratestű najádnak.
Dolgozni küldtelek; menj, légy mosónő, eredj kenyeret árulni a pékhez, menj szőni az egyszerű szövőnőkkel, állj vasat verni a nagykalapácshoz.
S velem jöttél tovább is végig a nagyvilágon, de nem voltál virággal borított szobra többé gyerekkoromnak. Acélhangon beszéltél. Kezed, akár a kő, kemény lett, s a szíved áradó harangszó, kenyeret dagasztottál két marokkal, és segitettél, hogy többé fel ne bukjak, és társakat szereztél, nem egy nőt, nem is egy férfit, de megszámlálhatatlant.
Költészet, együtt jártunk mi ketten a harcban és a sztrájkban, dokkban, fölvonuláson s a bányamélyben, és kacagtam, ahogy kijöttél a szénportól maszatos arccal vagy a fatelep friss jószagot ontó forgácsával hajadban.
És az útfélen többé nem aludtunk, munkások hada várt ránk mindenütt tiszta, frissen vasalt ingben és vörös lobogókkal.
S te, rég oly gyámoltalan poézis, most ott haladtál az élen, s mindenki lassan hozzászokott mindennapos csillag-ruhádhoz, mert bármi villám verte is a fajtád, te vállaltad a tiszted, mentél tovább együtt az emberekkel. Szépen megkértelek: légy hasznos, segítsd az embert, mint a liszt vagy a fémek, tudj, ha kell, eke lenni, szerszám a kézben, kenyér s bor, tudj, költészet, ha úgy kell, közelharcba rohanni s elesni vérbefagyva.
És most: költészet, hála néked, te édes- anya vagy kishugocska, mátka vagy ifjú asszony, hála, tengeri hullám, zászló, narancs virága, szép nagy arany szirom te, tengermélyi morajlás örökké teli hombár, hála néked, te minden napomnak termőföldje, éveim vére s égi párája, hála néked, amiért kisérőmül szegődtél a legritkább magaslatoktól le a szegények egyszerű asztaláig, amiért vasízzel és fagyos tüzekkel oltottad be a lelkem, és felemeltél az egyszerű kisember megtisztelő szinéig. Hála néked, költészet, hogy amíg én egyre csak zsugorodtam össze, te egyre jobban őrzöd romolhatatlan üdeséged, kristály energiád, mintha csak az idő, mely engem mindjobban elkever a földdel, apadhatatlan csobogást igérne énekem bő vizének. - fordította: Somlyó György
/Pablo Neruda válogatott versei - Kozmosz Könyvek, 1978/
- (...) Én, iszap inkasarja, a követ tapintottam és beszéltem: Ki az, ki vár itt rám? És kezem összezártam, hogy egy marék cserepet őrízzen a markom. De zapoték virágok közt is kóboroltam és édes volt a fény akár a szarvas és zöld pillaként zárult-nyílt az árnyék. (...)
/Pablo Neruda: VILÁG A FÖLDÖN Szerelmem Amerika, 1400 - ford. Orbán Ottó/
Átvergődtem a gyilkos Kordillerákon, lóháton vágtam át a fák közt, avar fedezte be a földet sokezeréves szőnyegével, a fák állandó rezzenéssel hajlanak össze a magasban, lent sűrű és sötét az erdő, egy madár röpte, egy kiáltás hasítja át csak, a tél madarai és szikrázó nagy-farkú rókák, egy levél, mely aláhull s lovam tapossa csak az alvó fák puha ágyát, de lent a földben újból megértik egymást a fák és összeérnek. Az erdő egy és oszthatatlan, egyetlen roppant csokor illat, egyetlen nagy gyökér a földben.
Tüskék téptek husomba, lovam érdes kövekbe botlott, a fagy rongyos ingem alá lopódzott, hogy szívemet dermedt álomba csalja. Szemem előtt születtek folyók, dübörgő zuhogással, mintha meg akarnának ölni, s egyszercsak órjás fa állott utamba, mint aki egykor el akart szökni és aközben sujtotta le az erdő, itt áll előttem, mint ezer ember együtt, telisteli bozóttal, nyüzsögtek rajt a férgek, a nedvesség kikezdte, de pusztulása mélyén utam akarta állni.
Nekiestem a fának, baltámat belevágtam, kéznél szebb leveleit símogattam, megérintettem órjás gyökereit, amelyek oly jól ismerhették a földet. Áttörtettem a nagy fán, átgázoltam folyókon, tajtékok elsodortak, álnok kövek követtek, a zöldszín levegő, mely apró gyöngyökbe dermedt, zuhogott homlokomra, égő szemembe vágott.
Átkeltem a magos Kordillerákon, mert velem jött egy ember, egy ember jött velem, nem jöttek énvelem a fák, nem kísért el a százveszélyü víz sem, mely el akart veszítni, sem a föld, ezer tövisével, csak ez az ember, csak az ember kísért el. Sem a fák minden arcnál simább kezei, sem a földet oly jól ismerő gyökerek nem segitettek. Egyedül csak az ember. Nem tudom a nevét sem, szegény volt, épp mint én, szeme, akárcsak az én szemem, és az utat mutatta, hogy rátérjen egy másik ember. Így vagyok itt, ezért van az, hogy élek.
Én azt hiszem, hogy mi nem a magasban leljük meg egymást. Én azt hiszem, hogy lent a föld alatt semmi se vár ránk, de itt a földön együtt megyünk. A mi egyességünk itt van a földön. - fordította: Somlyó György
/Pablo Neruda válogatott versei - Kozmosz Könyvek, 1978/
A szöveg így szerepel a kötetben. *** A motoros naplója miatt is választottam Nerudát. (Legutóbb pénteken lehetett megnézni a tv-ben.)
Ó tavaszi játszadozás a partokon, a réteken! Szerelmet hajszol a legény, lányban szunnyad a szerelem. Ó röpke labda, lenge tánc, a tavasz gyilkos bársonyán rosszul alszik a szerelem, mocorog, ébredni kivan.
Lányban szunnyad a szerelem, gomolygó hajfürtjeiben melyekről pattogzik a fény ahogy üllőn parázs terem, ravasz varázs-lepleiben miket cifrára fest a fény; álomi tarkaság a lány, mögötte árnyék a legény.
Lányban szunnyad a szerelem, szénserpenyő-szemeiben hol felgyúl és kihuny a tűz, de mindig rejtve kényesen;
lányban szunnyad az ölelés,
ringatózó karjaiban
hol a toll-bábu üldögél,
hol a halál bilincse van.
Magányos éjek tőrei vér-erek dörgő dobjai két külön tűzvész kanyarog egymást akarja oltani,
két szerelem egymás felé kígyózik mint a gyűlölet s az ősökkel telt temető susogva bíztat, integet.
Ó a hináros férfi-szem ó a homályos nő-sikoly mikor tavasz indái közt két test először összeforr, ott a fehér kút angyala vonaglik, meghal csöndesen s jövendő koporsók hada nyüzsög sötéten, férgesen.
Lányban szunnyad a méz, a tej övé lesz konyha, kamara, cukorral, dísszel telt fenyő, fosztja férj, gyermek, unoka. Lányban dereng az éjszaka minden hulláma, csillaga, csípője urna-íve közt a virrasztó halál maga.
Ó a közös kétféle vágy vakon egymás felé szalad egyetlen cérnaszál-hidon és a híd mindig leszakad! Ó tavaszi játszadozás, egy érintés a lomb alatt, belőle mennyi könny fakad és nem lehet és nem szabad!
II
Játszótársam s hű követőm fatetőn, kerítésen, mindent tűrő, néha dühös, de soká sose durcás, víg ragyogószemü gömböc - hirtelen átalakult és kényes karcsú sudárrá nőtt, nézték mosolyogva, s másra ha visszakacsintott, majdnem az ördög evett meg: ő gyönyörű nagylány, én kóchaju vad siheder csak. Kószáltunk, veszekedtünk, összehajolva tanultunk, mint azelőtt; mégis valahogy más nap lobogott ránk, másképpen dulakodtam hullámzó derekával, fű-szagu szőke haját másképp szimatoltam; akár ha áram-ütést szikrázna feszes sima bőre, az ujjam szinte bizsergett, hajló rejtekeit simogatva. S ő testvéries egyszerűséggel hagyta: halásszak száz kicsi rejtelmére, mi felcsillan meg elillan, míg eredendő gyengéd ősanya-gonddal ügyelt rám ócska cipőmadzagtól sapka lyukas tetejéig, elnyelt, mintha a kisbárány falná föl a farkast, tündöklő rabságba vetett, hálásan imádtam; vagy húztam-nyúztam: mindent szabad, úgyse haragszik. Kék tavasz-estén, elmerülő Nap s élesedő Hold őrváltásakor összefonódó tarka sugárban birkóztunk, leterítettem kazalon, puha szénán, arcom az arcán, küzdő gyors szuszogása fülemben, kúposodó ruganyos kebelére feszítve a mellem, lágy hasa, izmos combja, meleg lágyéka alattam elnyújtózva hanyatt; csúfolt-kacagott, nem ijedt meg: „Mondd, mit akarsz ? tüzet oltsak ? " „Még ahhoz te gyerek vagy." „Hát ne szoríts le! Babát sajtolsz ki belőlem azonnal és a tied lesz, füstszemü mint te, aranyhajú mint én, szalma közé rejtjük, s kiszökünk hozzá a sötétben, öltöztetni, etetni. . . Eressz, ne bubolj, te kakaska, mert megcsípdes a jércéd!" Fickándozva a szénán,
karral, röpke bokával, széttárt térddel ölelt át,
fojtogatón tekerődzött, csókolt záporesőként,
elsűlyedtem az örjöngésbe, kazalba, leányba,
s gyík-fürgén siklott ki alólam: „Mégse való ez -
Mint a rigók a sövényben. Nem leszek én feleséged,
szűz maradok száz évig, az ujjam közt liliomszál.
Bántottál?" „Te vacak, gyere mellém, semmi se történt."
„És ha, no, történt! Hogyha szüzességemre fogad fáj,
hozzád vágom, mint a lyukas pénzt, légy vele boldog,
többet is elveszítettem. Az ép eszemet. Te vigyázol
lányságomra, nem énrám; hozzá tartozom én is!"
Anyja kiáltott: „Hol vagytok, gyerekek? Vacsorázni!"
Erre kibújtunk, mint két ördög a szecska-pokolból,
mégis az anyja szemet hunyt, nem szólt; benn a szobában
hozta a gőzölgő vacsorát: „Nesztek ti zsiványok,
elfogytok, ha nem esztek bőven, két libatolvaj."
Később - tán kikapott a gyerek? - zokogott a sarokban,
engesztelni akartam s végigmért gyűlölettel,
kérdtem, szót se felelt. Csak az ifjú csinos mama hívott,
megsimogatta fejem: „Most menj haza. Morcos a hölgyed,
holnapig újra kibékül. S eztán jó ha vigyázol,
meg ne kapard a csikót: rúg!" - Más házban, külön ágyban,
éjszaka, ébren, csillagok és vad szívdobogás közt;
és másnap folytattuk a jótanulást, kusza sétát,
nő-titkot, kamasz-ámulatot, bőséges ebédet,
váratlan kitörő lány-sírást, zsenge szerelmet.
III
Ámor mondja: - Boldogok az összekulcsolódó szeretők: úgy kapnak hogy adnak, s úgy adnak hogy kapnak; adott és kapott ajándékot itt nem lehet megkülönböztetni, sem adományt és zsák- mányt. Sebezve sebesülnek és sebesülve sebeznek. Egymás iránti féktelen szomjukban tulajdonképpen vágytalanok: hiszen karjuk- ban tartják a kielégülést, aki éppúgy szomjazik. Dulakodnak, sír-
nak, haragusznak: de dulakodásuk ölelés, könnyük ékesség, harag- juk szerelem. Boldog, aki az élet minden állapotában ugyanúgy küzd, sért, haragszik, mint az első egyesülésben: folyton a bizalom perceit éli, az ős-örök Aranykort - mondja Ámor.
IV
Hirtelenül felhördül a vén falióra, csörömpöl
mintha marék szeget ejtene szét a sarokban; utána
csend szalad össze a hűvös, függönyös-árnyu szobában,
míg odakinn az esőtlen nyár vörösíti a kertet.
Díványon heverészve a borzas vad kamasz úrfi
szép nevelőnőjét simogatja, hanyatt dül ölében,
álmos pillantással a nagylány-arcba tekint föl
s az leragyog rá holdsugaras-gyengéden, anyásan:
„Pólyababám, szuszogó csöppségem, kisfiam! az vagy?"
Rámordul a suhanc: „Áruld el, arany kazal, édes
jószagu szőke takarmány: mért gondolsz te kölyöknek?"
Ő kacag: „Annak örülj, te szamár, ujjadra csavarhatsz,
aztán majd ha nagyobb léssz, nem fekhetsz az ölemben
kiskutya-módra, se csókot nem kapsz, jobb ha vigyázunk,
úgyis túlsókat engedek, ebből még zivatar lesz,
jó szüleid megtudják és kiröpítenek engem,
buksi, magadra maradsz." „Ne ijedj meg, hallgat a férfi."
Űj kacaj: „Ezt a titoktartó férfit bekapom! hamm:
volt-nincs!" Cipp-cupp fergeteget zúdít a gyerekre,
míg az a karjai közt rugdal: „Csókod megalázó
lágy puszi mint egy pólyababának." „Milyet akarnál ? "
„Lassút, csiklandós-harapósat, benne piros kis
kígyó csúszkál." „Mennyit tudsz te, biz én nem is értem."
„Megmutatom: hajtsd rám fejedet, Vica, tedd ide szádat."
„Jaj Gyuri megfojtasz!" „Rossz volt?" „Dehogy, ennivaló vagy,
csak már túllépünk a határon: azért vagyok itt hogy
nyelvekre s tudományra tanítsalak és nem a tiltott
alma-tudásra. Elég volt, mingyárt kezdjük a leckét."
Féltve helyét, szorosabban túrja fejét a leányba, forró öl, ruganyos comb, lágy has rejti az arcát, domboruló feszes emlők közt felpillog a szemre: két sugaras kékségen a szíve az úrfira árad mandula-szemhéjból, huncut pillák sűrűjéből; gömbölyded cica-orr és rózsás tejhabos orcák, lázpiros apró száj, pici fül mely a szőke sörényben lappang, tündöklő zuhatagban. Dünnyög a fickó: „Hogy bírsz ekkora bájt két talpacskán fuvarozni? nem szégyelled a szépséged? hisz' akárki ha meglát, rögtön a rámádból kikotorna." „De Gyurka!" „Nem így van? „Erről nem tehetek." „Hogy mersz járkálni az utcán, megbolygatni akárki nyugalmát ? Egy bika rádnéz, feldöf! vagy kocsi áll meg s ellopnak!" „Sose félek, van nekem egy hős udvarlóm, megvéd a bikától és a betyároktól: na tudod ki?" S a karcsú finom kéz szórakozottan lejt a gyerek-lábszár üde bőrén, hajladozó ügyes ujjak, holdsarlós fejű kígyók lelnek vékony vérvörös ívre: tövis-kaparásra. „Hol másztál, te majom? Várj, megkenem." Egy mutató-ujj óvatosan simogatja sebét, kanyarogva továbbfut combja közé: ott már a rövid nadrág feszülése hódol a női varázsnak, emelt fejjel, katonásan. Erre a szép őrjárat megtorpan, hazaröppen. Mindkettő hallgat kipirultán. Az ifjú tanárnő fényes fürtjei közt töpreng: - Én rontlak el édes? Kis bütyök, ágaskodsz, csordultig tűzzel irántam, hát nem félsz, kan-egér, hogy fölfal a macska ? de bírnám térdem kapcsa közé csomagolni az ifjurát! ó hogy bámulnál bari-szemmel a vágóhídon, imádott szép szelid istennőd kimeresztett karmai árnyán, pusztító forró viharomban, meztelenül tárt sok titkomba temetve! No nem foglak kirabolni. Csak szédíts boci-pillákkal könyörögve, barátom, átlátok rajtad. - S Gyuri méláz: - Combod a párnám, közte a furcsa boszorkányüst hol a kisbaba készül,
átsüt a szoknyádon: tudom, abba merítik a rücskös
üsthabarót a nagyok, kedvenc párnámba lövellnek
undok taknyot, akár rózsára csigák. Tegyem én is ? -~
Kúszik a mellre, s a nyáriruhás nagylány sima karján
siklik az ajka s a gömbölyű vállba harap. „Gyuri, ez fáj!"
„Van már itt régibb csúnya kék folt." Elpirul Éva
és emlékezik: - Ott ragadott meg a szörnyű szakállas
tegnapelőtt, s röhögött, én sírtam, forrva dühömben:
tűrje szegény fizetett nevelőnő, senki cselédlány. -
„Szekrény sarka nyomott meg. . . " Nyakba fogódzik a lurkó,
dönti hanyatt a kisanyját, ráhasal, összefonódnak.
Éva susog: „Bőrödbe se férsz már ? bolygat a véred ?
mit tegyek én veled, őzike ? Megbánod, Gyuri, baj lesz."
Reszket a kisfiú: „Vallj őszintén: már te csináltad ? "
„Ezt nem kérdi a férfi a nőtől. Hogyha kíváncsi,
megpróbálja: a hölgyike hagyja-e?" „Éva, te hagynád?"
„Majd ha nagyobb léssz." „Azt hittem, tündér-liliom vagy,
álomi szépséged sose adnád durva dologra."
„Hát mit akarsz, mit ölelgetsz?" „És nem fáj az a nőnek?"
„Hogyha szeret s szeretik, nem fáj." „Nagyon élvezed Éva?"
„Fogd be a szád, ördögfülü, hadd babráljon az ujjam
boglyas barna hajadban. Dugd ide gaz pofikádat,
szikra-szemet, meszelő-szempilíát: addsza, cseréljünk. . .
Csak fiúnak lehet ennyire lányosan-angyali képe
mintha zománcból volna; maholnap serked a bajszod,
sért a szakállad, s vége. De máris ritka pimasz vagy.
Kérlek, sós-zsák, szállj le hasamról, vagy legurítlak."
Tört szeme sírósan-nevetősen nézi neveltjét,
félti saját vágyától; most nem ijeszti a botrány
és kidobás: de remeg hogy örökre olyat rabol el, mit
vissza nem adhat. „Lázas vagy, Vica, éget a bőröd."
Ő leborul, zokog: „Ezt te nem érted! Hagyj egyedül, menj!
Nem volt senkim a föld kerekén, melléd idevettek,
kényeztetlek mint esze-nincs kotlós a csibéjét,
majd bűnhődöm is érte. . . " „Ne bőgj, anyatigris, enyém vagy."
Férfi-fölénnyel, felmérőn végigtapogatja, fejjel lendül a szoknya alá; zárt térd löki vissza: „Jaj de piszok vagy, mint egy felnőtt! Kedves okos kis pajtásom hova lett? eltűnt, én megkeresem most, itthagylak, megyek." „Üss szájon, de maradj." „Nesze mocskos." „Ügy szeretem pofonod! repülő puha könnyű kezed van." „Kaphatsz még, ha komiszkodsz." „Adj csókot." „Kifogyott,
nincs."
„Nem baj, majd adok én. Légy szállt a füledre, hiába bújsz tenyeredbe, kisasszony, egész dongó-sereg ott ül álladon és nyakadon. Ne vihogj!" De a nő alig érti, másra figyel: lelkében vén banya hangja rikácsol: - Bestia, szajha, utolsó! ezt a szegény nyomorultat fölpiszkáltad s cserbehagyod, forduljon a hájas trampli mosónéhoz, ványadt köhögő szobalányhoz, vagy könyörüljön rajt egy harcias éjjeli lepke! Most már törlőrongya legyél, vagy megbetegíted, aztán bármi csapás ér, szenvedd el: te okoztad. - Elködösül a világ a szemében. Fogja az úrfit, meghömpölygeti, rázuhanó testtel beborítja, gyűri a lába közé: „Jaj pólyababám, ne utálj meg!" S bimbók közt leszorítva, folyondárral lenyűgözve fekszik az ifjú hanyatt a leány eleven lugasában, megszédültén, ijedten; s Éva nem engedi el már, földanyaként, ki szivéből szül fiat és vele alszik, elnyeli síkosán és szorosan gyűrűző melegébe, fürtjei csiklandozzák, hullámozva-lökődve őrli tapadt öle, könnyű tompora, hinta-csipője. Lát a fiú dúlt, izzadt, fulladozó, idegen nőt, lát a leány megszeppent s elpityerült gyerek-ajkat, édeni létben holtrasebezve kiáltana; csak néz, összecsapó hullámokon ingó tágrameredt szem.
V
Ámor mondja: - Engesztelő máglyatűz minden bántalomért és bánatért: ez a két szeretőnek rohama egymás ellen, valamennyi gátat áttörve, csak egy lassítja: akaratlan kímélet a másik iránt, ő maga sem tud róla. De párja semmitől sem szenved inkább, mint éppen e kímélettől, pedig benne is ugyanez lakik. Végül a kettő eggyé olvad, és mégsem egy: nem marad más feloldatlan, mint ez a tétova mozdulat: fátyol-vékony, mégis páncél-erős határ mind- örökre; titok, melyben az irgalom a szerelemnél is hatalmasabb. Ez a pillanatnyi megingás, parányi késlekedés veti borúba, viszályba és szenvedésbe a világot; mégis nélküle a szerelem mindent rög- tön elhamvasztana, tüzét az érzéketlen porszem se bírná - mondja Ámor.
VI
Mint akit ölnek, törzse hanyatt dűlt, lába kalimpált,
csontosmellem alá gömbölyű keble szorult. Szép pajtásom, az égszín pillantású kisasszony,
fürge, fiús-alakú, lányos-arany hajú szűz, most szepegett: „Mit akarsz, te bolond? Tréfáltam, eressz el!"
Tűzben a tűz-okozó még sikogatni se mert, hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért hogy
hab-remegése fölé már bika-súly nehezül, inkább karmolt és harapott, s csókkal borítottam
széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait, válla fehérét, mell-kupoláit, lenge csípőjét,
táncos térde közé csúszva kerestem a rést, s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába.
Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért. Ő fejemet megölelte anyásan: „Csúnya te! jó volt?
Most könnyebb teneked. Hagyj, csacsi, bajt ne csinálj." Simogatott szelíden s halk gúnnyal: „Uram, kielégült?"
Karba ragadtam a lányt: „Fölfalom ezt a rigót."
Arca hevült, pihegett: „Szétszaggatsz! várj kicsit, édes:
gyűrött rongy a ruhám! össze ne tépd, levetem." Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya,
néhány könnyű rúgás, lenn a selyem bugyogó, és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,
titkon a párja elé meztelenül kibomolt. Lázban rája-fonódtam, szerte-vetette bokáit,
hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott, így forrt össze tüzes zivatarral telt levegőben
lány s fiu egy-testté, kétfejű ősi alak. Szégyenkeztek a lányszoba tarka cserép-figurái,
nézni se merték szép szende kisasszonyukat: mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyú vonaglott,
s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt. Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,
vittem meztélláb, ölben a csermelyen át, tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:
itt velem egy, mégis távoli, új, idegen, fénylő fürge tekintete most ködfátylu tehénszem,
asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető. Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba gurulva
hátat fordított: „Jobb neked így, te betyár?" Kértem súgva: „Bocsáss meg!" Hátravetette fejét és
kék szeme rám-ragyogott cinkosán és kacagón.
VII
Édes bogyót, csorgó húsú gyümölcsöt, sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek, tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot holnapra is hagyjatok, gyerekek! késő este van.
Tücsökdal szőttesén madárfütty-kacskaringók, és ti álmodtok illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán. Majd sorra járom szobáitokat, s alvó arcotok fölött megcsókolom a levegőt és tenger ragyog szivemben.
„Miért írsz verset? Valami bajt ért?” érdeklődött a kozmetikusom. Ott feküdtem az ágyon leterítve fehér lepellel, merev arcomon frissen felkent gipszes kencefice. Frappáns felelet nem jutott eszembe. Hogy miért írok? Hát mit tudom én! A világ játszik velem, s én vele.
Az első átszellemült versemet fürdőszobában kuporogva írtam a sötét csendben, mert a kéttenyétnyi kis ablakon át ömlött a rigódal. Én bent voltam, és kint volt a tavasz, egy másik világ üzent valami megfejthetetlent – a dekódolás, az izgatott, tizenkét évesen, a dolgok értelme és működése: úgy bámulni az elven világ meleg nyakán az erek lüktetését, hogy kikövetkeztethessem a szívet.
Később megismertem a költőket is. Lászlóffy Aladár figyelmesen elolvasta egy másik ihletett kiskamaszkori költeményemet, és észrevette benne, amit én nem: a diktatúra keltette szorongást. Géher István szonettet íratott az Angol Műhely felvételijére, és később úgy hajolt a vers fölé, olyan precíz és heves figyelemmel, mint aki anatómiát tanít. És Lator László! Tőle láttam mindig : ha zsigerből futsz, életre-halálra, mindegy, hogy célra tartasz, menekülsz, fuss elegánsan, ne vétsd el a ritmust, a vereség is győzelem legyen.
Az is többször bebizonyosodott, amit megsejtettem gyermekkoromban: a költők sámánok és mágusok. Vörös István például, mikor véletlenül a buszon találkoztunk, mint a kalapból a nyulat a bűvész, hirtelen előkapott egy csokor nyári virágot, s lovagiasan átnyújtotta. Tóth Kriszta kék falú szobában élt, az ég volt a háza, és Mesterházi Mónit üstökös látogatta meg a hatodikon, a növényektől zöldfényű szobában. A sokezeréves Simon Balázs próféta volt, harsány és haragos, egyetlen urat szolgált, s visszatért álmainkba a halála után. Jónás Tamás egy szőlőhegyen ült a fehérfényű őszi éjszakában, és belesóhajtotta a sötétbe: „Ez itt a völgy s a hold szeretkezése.” Na és ott a két kapatos költő, a deli angol és a mokány walesi: istenszobrokként egy-egy oszlopon álltak pucéron – csak egy kis borostyán takarta, amit kellett, s fejükön a láthatatlan babérkoszorú – éjféltájban, mint két fehér kísértet, a balatonfüredi Műfordítóház verskulcsra nyíló ajtaja előtt.
Ezeket kellett volna mondanom a lassan rám száradó maszk alól a búzaszőke szép kozmetikusnak, mikor aggódó arccal érdeklődött vers és versíró viszonya felől. Bár – nem beszéltem magáról a versről. És tudjátok mit? Most nem is fogok.
Hogy miért? Íme a helyzetjelentés: itt ülök egy emeleti szobában, a gyerekek a kertben játszanak, felhallatszik vidám rikoltozásuk – a madárfüttyös áprilisi fűben kergetőznek, felhemperdülve néha, akár az állatkölykök, az öröm szétfeszíti a testük keretét: bele akarnak bújni a világba, a kert ölébe, a napfény szívébe. Én meg itt írok. Valami baj ért? Az, hogy felnőttem. Futás játszani!
(Az év versei 2008 antológia Magyar Napló Kiadó Kft. Budapest, 2008)
Amikor a homárodat az akváriumból kiemelték, hogy megmérjék, mit nyom a teste, a festőfű jutott eszembe, a festőbuzér, a fakuló, az indigó tinták,
Az, hogy Nerval egy selyemszálon egy homárt sétáltatott furtonfurt, az, amikor már
egy tisztes intervallum múltán, (son front rouge encor du baiser de la reine) reményei Adrienne-t
illetően hamisnak bizonyultak, s egy lámpaoszlopra vetett magának hurkot, kötele lánc, amiről valami más
jutott eszembe, aztán valami más megint. - fordította: Kántor Péter
/Új kabát, utolsó esély Kortárs brit költők - Európa Könyvkiadó, 1993/
*** Just as the poem, which looks as if it ought to be a sonnet, overflows the bounds of its own form, the human mind tends to overflow the conventional logical restrictions imposed on it, making way--if we are lucky--for a new and more interesting kind of thinking. As Muldoon puts it in the Moyers interview:
Since I don't know what I am doing, there is a chance that the reader won't know what I am doing also So it is possible that something interesting might happen.
Az özvegy, a sötét vigasztalan vagyok, templomtalan kegyúr, az aquitáni herceg; fényes lantom fölött, mert csillagom halott, a melankólia fekete napja reszket.
Ki sírom éjjelén nyújtottad vigaszod, kedves virágomat add vissza dúlt szivemnek, Posilippo hegyét, a kék olasz habot s a lugast, hol borág és rózsák keverednek.
Phoebus vagyok? Ámor? Biron vagy Lusignan? A királynői csók ráforrt homlokomra; láttam fürdő szirént grottában álmodozva...
S már kétszer keltem át az Akheron zaján, pengetve Orpheusz lantját, hol váltva szárnyal a szent nő sóhaja a tündér sikolyával. - fordította: Kálnoky László
/Klasszikus francia költők - Európa Könyvkiadó, 1984/
A magányosság voltam én, a sötét, a vigasztalan, a tornya omladékán könnyeit hullató Aquitáni Herceg, a mindenséget befelhőző mélabú, a világvége durrdefektje, a költészet szívrepesztő, fekete pátosza, a francia verssor Eliot verse végén, Gerard de Nerval elmebaja és Parkinson-kórja (bár, hogy igazat szóljak, ez utóbbiban ő nem szenvedett)… Megúsztam azóta (egy ízben, de a szónak mindkét értelmében) Akheront is: Üdvözlégy, őssejt, faragok fétist szavaimból a partján: Üdvözlégy, Osztódásra Képes, Üdvözlégy, Élet Téli Tartaléka, Üdvözlégy, Génjeinkben Elraktározott Tudás, Üdvözlégy, Test, Csodák Csodája – nincs vers, mely gyógyulásánál méltóbb tárgyat örökíthetne meg!
Kedves Bender úr!
…Emlékszem, annak idején azt mondtam Önnek, hogy mihelyt a vers valóban megvan, a költőt fel kell menteni az eredeti tudomás vétke alól. Ezt a véleményemet ma másként, esetleg differenciáltabban fogalmaznám meg, de lényegében ma is fenntartom régi véleményemet. Kétségtelen, hogy létezik az is, amit ma oly szívesen és meggondolatlanul mesterségnek neveznek. De – engedje meg, hogy gondolataimat és tapasztalataimat egybevessem – a mesterség, miként a rend általában, minden költészet alapfeltétele. Ennek a mesterségnek semmiképpen sincs arany alapja – kérdés, van-e egyáltalán alapja. Megvannak a szakadékai és mélységei – egyesek (ó, én nem tartozok közéjük) meg is tudják nevezni.
A mesterség, a kézművesség – a kéz dolga. Viszont ez a kéz csak egy emberé, vagyis egy egyszeri és halandó lelkes teremtményé, aki hangjával és némaságával utat keres.
Csak igaz kezek írnak igaz verset. Nem ismerek alapvető különbséget a kézfogás és a vers között.
Ne jöjjenek nekünk a „poiein” elvével és ehhez hasonlókkal. Az – közelségeivel és távolságaival együtt – nyilván mást jelentett régen, mint a mai kontextusban.
Igaz, léteznek exercitiumok – szellemi értelemben, kedves Hans Bender! És emellett ott van minden lírai utcasarkon az összevissza kísérletezés az úgynevezett szómatériával. A vers ajándék – ajándék az odafigyelőnek. Sorsot formáló ajándék.
„Hogyan csináljak verset?”
Évekkel ezelőtt egy ideig alkalmam volt látni és később bizonyos távolságból még pontosan meg is figyelhettem, hogyan válik a „csinálás” lassanként csináltsággá, ez pedig csinálmánnyá. Igen, ez is létezik, nyilván Ön is tudja. – Az ilyesmi nem véletlen.
Sötét égbolt alatt élünk, és – kevés az ember. Bizonyára ezért is oly kevés a vers. Reményeim, melyek még megmaradtak, nem nagyok; megpróbálom megtartani a még megmaradtakat…
(fordította Hajnal Gábor)
A messzeség dicsérete
Szemeid forrásában
lidérctenger halászainak hálói élnek.
Szemeid forrásában
ígéretét megtartja a tenger.
Szív, ki emberek
közt éltem, itt ledobom
ruháimat s egy eskü fényét:
feketébb feketében, meztelenebb vagyok.
Hűtlenül lehetek csak hű igazán.
Te vagyok én, ha én vagyok.
Szemeid forrásában
sodródom és zsákmányról álmodom.
Háló hálót fogott:
összefonódva válunk.
Szemeid forrásában
megfojtja kötelét az akasztott.
Kettős alak
Legyen szemed a szobában gyertya,
pillantásod kanóc,
meggyújtani én
elég vak hadd legyek.
Nem.
Más legyen.
Lépj házad elé,
kantározd fel tarka álmodat,
patkói szóljanak
a hóhoz, melyet lelkem
ormairól lefújsz.
(fordította Lator László)
Az Udvarház Vendéglő egyik sarkában napról napra egy idősebb férfi üldögél. Senki nem szól hozzá, és senki nem vesz róla tudomást. Időnként kísérletet tesz, hogy csatlakozzék a beszélgetéshez, ám akiket megszólít, rendszerint kiköpnek, és válaszra sem méltatják. A homlokán, ha oldalról szemügyre vesszük, látható Káin bélyege. E férfiú elárulta a cseh nemzetet. Az áruló neve Jan Pavlíček, Svinyből való parasztember. Az árulás históriája igen megkapó, és abba a korba nyúlik vissza, amikor az öntudatára ébredt cseh nemzet nagy tiltakozásait szervezte, és a híressé vált táborokat rendezte a hatvannyolcas évben. Az ekkortájt igen lelkes Jan Pavlíček nagypapa olyasmit művelt, amely mindmáig az árulás sötét árnyékát veti nem csupán őrá, hanem sarjaira is. Mind a mai napig, ha csak emlékei szárnyán visszarepül azokba az időkbe, remegni kezd az álla, akárcsak Rais* öregembereinek. Oly sok esztendő szállt tova már azóta, de ő mindmáig érzi, hogy nem tette jóvá az árulást, az egész cseh nemzet ellen vétett akkor, évekkel ezelőtt, amikor a bandérium leereszkedett Chotěboř környékéről Čáslav irányába, ahol népi tábort szerveztek. Elmúltak már azok az idők. A hatvannyolcas év lelkesedését a kijózanodás követte. Majd jött a pozitív politika a maga züllöttségével, de Jan Pavlíček egyre csak az Udvarházban ücsörgött a megszokott sarkában, és bármely irányba is forduljon a cseh politika kereke, őt egyre mardossa a szégyenérzet az árulás miatt, amelyre akkor vetemedett, amikor a nemzeti színű drapériákkal díszített szekéren vonult a chotěboři ifjúsággal a časlavi népi tábor irányába a Doubrovka partján fekvő Libice felé vezető országúton, ahol a libiceieknek kellett hozzájuk csatlakozniuk. Akadnak még Chotěbořban olyanok, akik emlékeznek, és elmesélhetik, hogy akkor, még mielőtt útnak indultak volna, Jan Pavlíček rettentő mód belakott borsóból, nagyot húzott az íróból, majd az egészet leöblítette egy pint chotěboři sörrel. Nem tudom, akkoriban is oly kiváló minőségű volt-e a chotěboři sör, mint manapság, ám ha igen, akkor fel kell, hogy kiáltsunk: - Szegény Jan Pavlíček! A nagy nemzeti lelkesedés eme korában még nem volt ismert a modern hashajtók egész arzenálja, így hát chotěboři grófi sörre fanyalodtál, szegény Jan Pavlíček! És mindehhez társult ráadásul a lelkesedés, a lajtorjás szekér zötyögése, amint szilaj, fölszalagozott lovak lefelé ügettek a résztvevőkkel Liboháj felé az országúton. Jan Pavlíček lelkesedése nem ismert határt. Erős hangján ő kezdett bele elsőként a Hej, szlávok! kezdetű dalba, amely a csöndes délutánon elhallatszott egészen a Doubravka völgyéig. Ám egyszer csak Jan Pavlíček aggasztóan elcsöndesedett. Még kipréselte, hogy "A pokol kapui", és míg a többiek lelkesen fújták, hogy "nem vesznek erőt rajtunk", Jan Pavlíček a hasához kapott. Van egy skót ballada, amely azt énekli meg, hogy Orfang Chart lovag, akit rossz lelkiismerete üldöz, a legnagyobb vágta kellős közepén leugrik a kocsiról, és elrejtőzik a tölgyesben. Tölgyest már nem talált. Csupán egy-egy tölgyóriás emelkedett az út mentén, mint utolsó mohikán, a Vas-hegyek alatt elterülő hatalmas erdőségek hírmondói. És miként Orfang Chart lovag, Jan Pavlíček is nagy szökkenéssel lent termett, és az egyik terebélyes tölgy óriási törzse mögött lelt menedékre. A tölgyfától ötven lépésnyire a szekér nagyot zökkenve megállt, és a menet vezére hátrafordult. Abban a szent pillanatban kifutott a vér az arcából, majd felkiáltott: - Jézusmária! Testvéreim, jertek utánam! Leugrott a kocsiról, a többiek futva követték, egészen a tölgyig. De már késő volt. Jan Pavlíček ismét egyenesen állt, a szomorúság eltűnt az arcáról. A menet vezére azonban vállon ragadta, és fölfelé bökvén a fára jeges hangon imígyen szólt: - Olvasd! És a megilletődött Jan Pavlíček riadt tekintetét a táblára emelte, amelyen a következő felirat állt: "E tölgy alatt pihent meg Žižka, midőn Přibyslav felé vonult." Jan Pavlíčeket föl kellett karolniuk, különben a földre rogyott volna. - Áruló - jelentette ki a menet vezére -, nem vagy méltó, hogy a hátán hordjon a föld! Térj vissza Chotěbořba, nem jössz velünk Čáslavba! És mialatt a feldíszített kocsi továbbhaladt Liboháj irányába, Pavlíček lassacskán poroszkált Chotěboř felé, háta mögött a kocsiról harsányan zengett a "Kik isten harcosai..." A tölgy pedig, amely alatt Žižka megpihent, midőn Přibyslav felé vonult, megérteni látszott Pavlíček árulásának jelentőségét az egész nemzet, illetve történelmünk szempontjából; ágai megrázkódtak, és addig hintette makkjait maga köré, míg kegyesen el nem fedett mindent, ami Pavlíček árulásával kapcsolatban állt. Beszédbe elegyedtem egyszer az öreg Pavlíček úrral, és említést tettem a történelmi tölgyfáról, ahol egykor Žižka megpihent. Pavlíček nagyot húzott a söréből, majd így szólt: - Megpihent, megpihent, odáig rendben, na de ki tudja, hogyan is volt az valójában. Ezzel aztán Jan Pavlíček megerősítette azt a szólást, amely szerint minden cigány a maga lova szerint ítél. - fordította: Beke Márton
* Karel Václav Rais (1859-1926) cseh író, a realizmus egyik legjelesebb képviselője
- Paul Muldoon: AZ EGYETLEN KÍVÁNSÁG The One Desire
A belfasti botanikus kert pálmaháza Korábban épült, mint a londoni Kew, Ama szellemben, hogy a legfőbb jó Túltenni a modernen a még modernebb által,
Hogy a vas veressen és az üveg Hajlíttasson akaratunk szerint, Hogy a menny közelíttessen felénk, Miáltal az ember majd az angyalokkal cseveg.
A pálmaház ebek harmincadjára jutott ma; Rozsdásodó gerendák, egy üvegtábla helyén lyuk, Melyen át egy finom vonalú, kecses fa A gyengéd fény által vezetve Mintha csak utat tört volna magának a szabadba. Magunkat megint felülmúljuk. - fordította: Kántor Péter
***
Medbh McGuckian: A NAP-CSAPDA The Sun-Trap
Toldalék üvegházunk igazi Nap-csapda reggelenként, Ahol kereslek a dögletes ír klímában. A higroszkóp azt mutatja, "orchidea", Noha télen kék marad, Hacsak nem teszem az ablak és a viharléc közé.
Meghat már a furcsa mozdulat, Ahogy eső eláll, ahogy "bon viveur" Maszkom mögé hatolsz, fejléces levélpapírom, Bélelt borítékom. Utolsó leveledből Legalább a csókok megfelelőjét Kihámoztam, ha nem is rokon szellemet.
De éjszakámat fogfájás Szabdalta, és kitételed A mágikusan termékeny német lányra, Aki fölötted alszik a táborban Az emeletes ágyon. Nagyon is Kacérnak tűnik számomra,
Noha mint mondod, az a fajta, Akit inkább lányodul fogadnál - Ami nekem elsőfokú unokatestvérem Idézi eszembe, és pónifogatos Hosszúhétvégénk majdnem-tragédiáját... Úgy véled, különös, hogy feltámasztom őt, Mikor már úgy látszott, Enyhül a kényszer, hogy róla beszéljek? Egészséges kiváncsiságom a hullák iránt? Mérföldekre bárhonnan, ha tanulni tudnál Mások hozzám írott leveleiből, egymással Mint emberek beszélhetnénk, akik mégiscsak volnánk. - fordította: Ferencz Győző
/Új kabát, utolsó esély Kortárs brit költők - Európa Könyvkiadó, 1993/
*** ITT csinosnak tűnik a pálmaház és a botanikus kert, de a vers...
mosolyok mögött lakunk apró-kis lépcsőházi mosolyok mögött rájuk kattintjuk a biccentés nemzetközileg szabadalmazott biztonsági zárját s már otthon is vagyunk megkönnyebbülten bújtatjuk házikabátba pongyolába papucsba a lelkünk reggelig már aligha zavarhatnak legfönnebb telefonon
gyermekkoromban egy utca volt egyetlen utca az egész faluban melynek egyetlen házában sem jártam későbben amikor világföldrajzot is tanultunk már afrika ázsia amerika de még a messzi-messzi ausztrália is templomszög egyetlen négy-ötházas utcájában kezdődött s végződött nekem
a horizontális titokzatosságból negyven év múltán vertikális lett elégedett lehet velem eképpen a legmodernebb igényeket támasztó szövegmagyarázó is igazán elégedett
pedig még fölvonó sincs gyalog tesszük meg a három emeletet
A vén házaknak reggeli hangjuk is van. Hallgasd csak: valaki megy le a lépcsőn, csendesen fütyörész, tányérsapkája egy pillanatra megvillan az ablak alatt, szandáltalpak csattannak a kövezeten, valahol fenn csörögni kezd egy ébresztőóra, rögtön utána felhangzik egy álmából felriasztott pólyás ingerült sivalkodása... léptek és hangok, vízsugár verdesi friss, fémes dalolással egy bádogvödör oldalát, aztán felcsendül egy leány nevetése.. ébred a ház, a konyhák nyitott ajtaján kihallatszik a kávédaráló rekedt nyikorgása... - fordította: Bóné András
/Jan Otčenášek Romeo, Júlia és a sötétség - Európa Könyvkiadó, 1963/
A nagy küzdelem nyitányában Sátán kijelentette, hogy Isten törvényét nem lehet megtartani, annak nem lehet engedelmeskedni, hogy az igazság összeegyeztethetetlen az irgalommal, és hogy ha a törvényt megszegnék, akkor a bűnös semmiféleképpen nem kaphatna bocsánatot. Minden bűnnek meg kell kapnia a büntetését, mondta Sátán. Ha
Isten elengedné a bűn büntetését, akkor nem lehetne az igazság és igazságosság Istene. Mikor az emberek megszegik Isten törvényét és ellenkeznek Isten akaratával, akkor Sátán ujjong. Bebizonyosodott, jelentette ki Sátán, hogy a törvénynek nem lehet engedelmeskedni, és hogy a bűnt elkövető embereknek nem lehet megbocsátani. Mivel Sátánt lázadása után száműzték a mennyből, azért azt követelte, hogy az emberi nemzetséget is örökre zárják ki Isten kegyéből. Isten nem lehet egyszerre igazságos és ugyanakkor irgalmas a bűnösökhöz - mondta. Az emberek azonban - éppen, mint bűnösök - más helyzetben voltak, mint amilyen helyzetben Sátán volt. Lucifer a mennyben követte el a bűnt, Isten dicsőségének a világosságában. Neki Isten úgy nyilvánította ki szeretetét, mint senki másnak a teremtett lények között. Sátán, bár ismerte Isten jellemét és tudott jóságáról, mégis úgy választott, hogy saját önző és független akaratát követi. Választása végleges volt. Isten semmi többet nem tudott tenni megmentése érdekében. Sátán álokoskodó bölcselete azonban elámította az embereket, és elhomályosította elméjüket. Nem ismerték meg Isten szeretetének a magasságát és mélységét; pedig csak Isten szeretetének ismeretében lett volna reményük Isten jellemének a szemlélése útján visszatérni Istenhez. Jézus által Isten irgalma lett nyilvánvalóvá az emberek számára. Ez az irgalom azonban nem teszi félre az igazságosságot. A törvény feltárja Isten jellemének jellegzetes tulajdonságait. A törvényből egy jótát és egy szikrányit sem lehet megváltoztatni annak érdekében, hogy az emberek eleget tudjanak annak tenni elesett állapotukban. Isten nem változtatta meg törvényét, hanem feláldozta önmagát Krisztusban az emberek megváltásáért. "Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot" (2Kor 5:19). A törvény megköveteli az igazságosságot - az igazságos életet, a tökéletes jellemet. Persze az emberek ezt nem tudják megadni a törvénynek. Az emberek nem tudnak eleget tenni Isten szent törvénye követelményeinek. Krisztus azonban, aki emberként jött el a földre, szent életet élt, és tökéletes jellemet fejlesztett ki, ingyen, ajándékként felajánlja ezeket mindazoknak, akik meg akarják kapni. Élete kezeskedik az emberek életéért. Így Isten béketűrése útján az övék lesz a múltban elkövetett bűneik bocsánata. Sőt még több is, mint ez. Krisztus ugyanis átitatja az embereket Isten tulajdonságaival. Az emberi jellemet az isteni jellem hasonlósága szerint építi fel, lelki erővel és szépséggel ruházza fel az embereket. Így a törvény igazi igazságossága beteljesedik a Krisztusban hívőkben. Érvényes Istennek az a szava, "hogy igaz legyen Ő és megigazítsa azt, aki a Jézus hitéből való" (Róm 3:26). Isten szeretete nem kevésbé fejeződött ki igazságosságában, mint irgalmasságában. Isten trónjának az igazságosság az alapja, és szeretet a gyümölcse. Sátánnak az volt a szándéka, hogy elválassza az irgalmasságot az igazságtól és az igazságosságtól. Azt igyekezett bebizonyítani, hogy Isten törvényének az igazságossága egyik ellensége a békességnek. Krisztus azonban megmutatja, hogy Isten tervében ezek elválaszthatatlanul egybe kötődtek egymással. Az egyik nem létezhet a másik nélkül. "Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást" (Zsolt 85:11). Életével és halálával Krisztus bebizonyította, hogy Isten igazságossága nem semmisítette meg irgalmasságát. Isten megbocsáthatja a bűnt, s emellett a törvény szent, igaz és jó, és annak tökéletesen engedelmeskedhetünk. Sátán vádjai megdőltek. Isten szeretetének félre nem érthető bizonyítékát adta az embereknek.
Jan Otčenášek: Rómeó, Júlia és a sötétség
- részlet -
Az öreg házak olyanok, mint az öregemberek: tele vannak emlékekkel.
Sajátos életük és sajátos arcuk van. Málladozó falaik az emberi hajlékok körül settenkedő szagok teljes skáláját magukba szívták már. Régen elpárolgott belőlük a mész és habarcs semmitmondó illata, amely annyira jellemzi az önálló történelemmel még dicsekedni nem tudó, modern és néha kissé unalmas külvárosi dobozépületeket. Az öreg házak falai élnek. Életet leheltek beléjük a közöttük lejátszódott sorsok.
Mi mindent láttak? Mi mindent hallottak?
Az öreg házaknak megvan a maguk sajátos hangja is. Figyelj csak: valaki fáradtságtól elnehezült, lassú léptekkel halad a nyitott folyosón, és nagyon halkan fütyörészik ... most megáll, rövidke gyufavillanás a falon ... azután továbbmegy, lába alatt szomorúan döng a csigalépcső redves fája, valahonnan rádió karattyol bele az alkonyatba, egy ajtócsattanás elhallgattatja, felsír egy gyerek...
A hátán fekszik, karját testéhez szorítja, s nyitott szemét a ritkás sötétséggel eltömött ablakra mereszti. Az ablakon túl a folyosó, meglazult kőkockáival, amelyek minden percben megzörrennek a léptek alatt, s lent az udvaron négyszögű kút. A tetők fölött langyos szellővel száll a júniusi éjszaka. Ott fönn minden csendes, hallgat a Vega a Lant-csillagzatban, egy rojtos felhőszélről leválik a hold, és bepillant az ablakon - kifejezését vesztett arc.
A városba belopózott az éjszaka. Csendje átjárja a fiú testét, neszez, sziszeg a halántékában, tele van sugallatokkal és bizonytalan hangokkal; csak az öreg ingaóra lomha léptei kopognak át egyhangú ritmusban a falon.
Az ingaóra? Nem a szíve? Hallja, hogy még mindig frissen ver a mellkasában, szivattyúzza a vért, és a halántékába nyomja. És valahol ott bújnak meg a gondolatai, vég nélkül, mint az úttalan erdők.
Megint itt fekszik a város falai közé rejtve, szobája szűk dobozában, amelyet öt lépéssel fel lehet mérni. Oda, vissza, majd megint oda... Hányszor indult neki az utóbbi időben ennek a rövid, céltalan, értelmetlen zarándokútnak? Azzal a furcsa vággyal, hogy a falon szétzúzza a koponyáját! Nem, ezt nem tudja megtenni. Nem is segítene. Inkább nem mozogni! Kínos helyzet egy tizennyolc éves ember számára. Inkább nem gondolkodni! De hogy kell nem gondolkodni? Talán összeszorítani szemhéjunkat - így! elbújni mindenki elől a sajgó redők mögé. A világ elől. Önmagunk elől.
Makacsul lezárja a szemét. Most minden olyan, mint egy kút. Zuhan, zuhan egyre mélyebbre, és nincs remény, hogy véget érjen, hogy beleolvadjon a gyógyító, alaktalan ürességbe. Emlékezet. A gondolkodás fájdalma, a lélegzés fájdalma, a lét fájdalma.
(...)
Tudod-e, milyen íze van a félelemnek? Sós, de mégsem olyan, mint a sóé. Valahol a gyomrod táján furcsa hideg ébred benned, megremegteti a testedet, fagyos tapintású százlábú kúszik végig a gerinceden, a szívedhez téved és megérinti. Megrázkódsz, és egy ideig nem gondolsz semmire.
(...)
Az öreg házak olyanok, mint az öregemberek: tele vannak emlékekkel.
Sajátos arcuk, sajátos illatuk van. Falaik különös életet élnek. Mit láttak? Mit hallottak? Málladozó vakolatuk az évek során sok mindent magába szívott. Igen, a falak eleven megtestesítői a közöttük lejátszódott emberi történeteknek. S vannak történetek, amelyeket gyakran emlegetnek, a többit eltemeti a feledés. De vannak olyanok is, amelyekről csak hallgatnak. Ezek szavak nélkül élnek az ajkak, a szemek között. Hozzátartoznak az öreg házak soha meg nem írt, izgalmas történetéhez. (...)
/Sziasztok! Kellemes délutánt, szép estét kívánok!/
Tán csak az én öregedő fejemnek rémlik, micsoda szorongás szivárog a napraforgók sárga magasába, közben a fényözön tányéronként kimérve gőzöl az út hosszában, völgyből a dombra, jaj az ittas darázsnak, biztosan azért tombol, csapong megátalkodva a mézes terítéken, elveszik nemsokára exhumált deszkaszínben, a reves szürkeségben, sóizű kórón, bár akad némi ványadt zöld folt a levelesben, nagy malomkőfejüket nem bírják már a szárak mozdítani, csak állnak, úgy dőlnek meg keletnek, elévült dicsőségben, rongyosan és sötéten.
Vagy ötven éve járunk,
(...) Én, iszap inkasarja,
Thomas Bernhard 
(...)