Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 2021.11.24 0 0 96648

Szegedi Kovács György

Levél

drága fiam édes leányom kicsi unokáim
mi van veletek éltek-e haltok-e a pénzt
amit kértetek megkaptátok-e meg leveleim
apád ebbe fog belepusztulni már a kést

is emlegeti szegény hogy kárt tesz bizony magában
legalább pár kedves szót csak most őmiatta
ez az ember meggyógyulna de elfogy a magányban
megfázás ágynak veri a bort mind megitta

hát miránk nem gondoltok a lelkünket is kitesszük
értetek a kerttel is alig bírunk és kivesszük
az összes vagyonunkat ne mondjátok majd ránk

ha meghalunk ilyen olyan volt anyánk apánk
tán későn küldtük a pénzt azért ne haragudjatok
ha ráértek és az időtök engedi írjatok

Lutra Creative Commons License 2021.11.23 0 0 96647

Gergely Ágnes

Enceládó elnyugvása

Erre még nem jártunk, királyom.
A herdált pillanatok szigetén.
Királlyá váljon vagy bolondnak álljon
a becsvágyó - itt mindegy. A remény,

hogy megőrizhet, félretehet
valamit, annyi, mint almáriumon
birsalmák illata. Ott van; meglehet,
fölismered, de nincs utána nyom.

Egy szárnycsapás az esti bokron,
egy korty a nyelveden, a bálban,
egy szó: megállj!, míg ajtó nyílik,
tudni, Pénelopé vagy Kirké,
hátat vetni a fogadásnak,
rossz ügynek, dilettáns irásnak,
bűvésztrükk után nyomozásnak,
a hiányzó aláirásnak,
egymás kútjából facsarásnak,
fegyelmezetlen akarásnak,
gátat vetni a rohadásnak,
mert odaállni csillagrácsnak,
toronynak, fogcsikorgatásnak,
örökös Isten ostorának,
kócjankónak, halálfiának,
mindennek, miből lényed árad,
hogy lásd az aszimmetriákat,
hogy értsd meg, nem lesz két kijárat,
két asszony Odysseusának,
fölneszező, öreg kutyádnak,
kérőnek, pajzsnak, bajvívásnak,
szirénnek sem lesz két kijárat,
mert mindegy, bolond vagy, király vagy,
mindegy, jelvényed hova tűzöd,
melledre, tomporodra fűzöd,
verset olvasol, mint az űzött,
hold süt az öreg temetőre,
a kőnek megvillan a bőre,
megismered? Hiába izgat,
enyészet vagy birsalmaillat.

Ott vár a küldöttség az ormon.
Csikarhatod az ismeretlent,
elhagy a vers, akár a hormon,

szeretni kell, mi visszarettent -
és még előtte szólni pár szót,
hol egyszer az a szárnycsapás volt.

Lutra Creative Commons License 2021.11.22 0 0 96646

Egyed Emese

TERRA AUSTRALIS INCOGNITA

Emlékezni
még nem tudhatsz. Ha bejárod
lombosmoha-perceinket, borzongásod
elsimítja hódűnéit a vágynak.
Visszavered, mint hó a napsugarat,
a régi örömöt (utána sírni kezdtél!);
vagy csak a jégtüskét, porhavat repítő szél
horzsolta szembogarad? Még
rádfonódik a szorongás eukaliptusz-gyökere,
irthatatlan,
akár a sóbozót; s a téli tengereken lassan
feltorlódik a lemondások uszadék-
jege: hát minek emlékeznél?

Tervezni már nem tudsz. A jövő
homoksivatag. Ne is próbáld
belevetíteni magad: köves pusztaság, mit
kereshetnél benne hullámtestű álmaiddal?
Ha lesz is ragyogás: hematit
pírja lesz csak, nem a beteljesülésé.
Szárazságtűrő füveké itt hely és jövendő,
nem a kékszeműeké.

De ami most van, ott lüktessen
pórusaidban, fékezze a passzát-
szeleket, állítsa meg
az áradó vizet, legyen zátony,
áthághatatlan
jött-ment hajóknak, tudósoknak:
benned sír, benned éled,
ők csak tudják – te érzed:
szenvedély, Nagy-korallgát.

Lutra Creative Commons License 2021.11.22 0 0 96645

Kaffka Margit

Színek és évek


/részlet/

*************************


Hírt adhatok a fiataloknak, akik borzadva félnek tőle: az öregség nem olyan szörnyűséges és határozott rossz, mint ahogy messziről látszik. Egy állapotot nem érez az ember erősebben a másiknál, s nem érzi híját olyan dolgoknak, amikre való hajlandóság kimúlt belőle. Ha tűrhető egészsége van, nem érzi az öregséget a maga testében; kezét, lábát mozgatni tudja - jó kis meleg kávé, takaros szoba, jóízű alvás nagyon jól tud esni; és ezekért az örömekért az ember nem fizet olyan nagy árat, nem kockáztat semmit, ezeket nem kell annyira megszenvedni. Öregasszony vagyok, tavaszkor múltam ötvenesztendős; öreg és magános; de ha visszagondolok, a mostani csendes dolgomnál sok rosszabbat is megértem már, és csak kevés igazán jót; az is csak úgy tűnik, mint az álom. Nem érzem magam sokkal rosszabbul, mint bármikor azelőtt; s ebből remélem, hogy a halál sem lesz közelről olyan rémséges, noha ebben a percben még annak tűnik előttem.

Az öregséget inkább a kívüle való, idegen dolgokban érzi meg az ember. Hogy lassanként lemarad mindenről, és ez nem nyugtalanítja többé, mert az ember nem engedi magát mellőzni, ameddig nagyon nem akarja. A komédia kinn újra kezdődik - ugyanaz a darab, csak más szereposztással, más külső elrendezéssel -, beharangoznak, mennek; és mi nem vagyunk rá többet kíváncsiak. Néha szeretnénk odaszólni: "Hagyjátok abba! Mit változtat, hogy valami így fordul vagy amúgy? Minden egyre megy!" Pedig nincs igazunk, csakhogy ez már az ő színjátékuk. Mi a magunk partnereivel nagyjából ilyenformán játsztuk.

Az embernek nincsenek ilyenkor már kimutatott céljai, szándékai; de ez nem olyan nagy baj, mint a fiatalok hiszik. Ők csak a saját lelkiállapotuk szerint tudják elképzelni az öregkort; pedig már az életben elváltozunk, nem csak a halálban - és én nem felelhetek ma annak a valakinek a tetteiről, akit húsz esztendővel ezelőtt az én nevemen hívtak. Néha egészen úgy tudok rá gondolni, mint egy idegenre. Például az ember liheg és viaskodik a gyerekekért, s azt hiszi, ez mindfogytig így lesz: és valóban, legtöbb öreg a gyerekein át kapcsolódik, úgy-ahogy, az életbe; csakhogy akkor ez még egy kis játszókedv, egy szerepvállalás. Valójában nagyon is messzire mennek az embertől a gyerekei; érdeklődése a sorsuk iránt csak szándék, magaáltatás; ilyenkor már semmi sors, semmi változás nem nagyon új és fontos nekünk. Lehet, más ezzel másképpen van egy kicsit; én nagyon is magamra maradtam.

*************************

Lutra Creative Commons License 2021.11.22 0 0 96644

Egyed Emese

Tétova

Itt nem jó helyen jársz! A föld, az ég,
saját magad, ha újra rájuk érzel –
nyilallón változatlan, az egésszel
találkozol; felejtsd el a nevét

a helynek is! Hazug, kétarcú egy vidék;
mint fecskeszárny, tavasz, szerelmes szó vezérel,
mocsárba csalogat, ha nem vagy elég éber,
eltűnnek csúcsaid, csak part, csak szakadék;

ó, nem jó helyre jöttél: már minden idegen.
Önmagadtól is lassan el kell szakadnod, kezdd el,
ha nem akarsz halált hordozni perceidben:

a táj magára ismer, s amit átéltél egyszer,
most fölborítja benned a földet, az eget, nem,
nem jó helyen jársz itt tétova verseiddel.

Lutra Creative Commons License 2021.11.21 0 0 96643

Vörös István

Megzavart évszakok

Gyermekkoromban töltelék
időket éltem, mint ki tökharangot
tesz ellopott harang helyébe,
és úgy rohantam fölfelé
a toronyban, mert délben mégis kongott,
hogy a csodát én is megértsem,
mint pap, ki éppen misét mondott,
melyben kételyeknek nem adott hangot,
hiszen fölötte angyal szárnya csapkod,
egy hír után lohol merészen.

A hír után, mit épp e lény mesélne,
hogy nyári fény zuhog a rétre,
s a tócsa szélén béka énekel.
A gyerekkor az élet nyara mindig,
és a tavaszt a kamaszok jelentik,
aztán azonnal az őszt éred el,
az őszbe lép, ki a húszat megélte,
és várhat ötven évet még a télre.

Lutra Creative Commons License 2021.11.21 0 0 96642

Tóth Dominika

kollázs

amikor nem tudod, az fáj-e, amiért sírsz,
vagy csak az, hogy ég a szemed. várom,
hogy hasson a fájdalomcsillapító valamire,
ami már nem lesz ép. pedig emlékszem,
valahol elhagytalak az utolsó gyógyszeres
dobozzal együtt. csak kicsit megszűnök
most. adj másfél percet. tedd takarékra
ezt a kis maradék szívem. olyan sápadt
szegény, fel kéne pofozni. de akkor megint
nem tudnám, az ütés fájna, vagy maga
a gondolat, hogy utána nem panaszkodhatom,
hogy nem érzek semmit sem. pedig itt voltál,
és én is, csak a szoba közepén maradtál,
még mindig kollázst csinálsz pillanatképekből.
szólj, ha befejezted. újrakezdeném.

Lutra Creative Commons License 2021.11.21 0 0 96641

Csobánka Zsuzsa

Advent

A konyhába lassanként nem merek kimenni.
Ne lássam a kredencet, amin a húst csontoztad,
felejtsem kicsit, hogyan cserélsz vizet az itatótálban.
Hadd hazudjam a könnyített pályát.

A híradóban leépítések, műhiba,
sziesztám előtt még sütőtököt is beraktam sülni,
az olaszok ilyenkor jóízűt, gondolom,
engem labirintus kerget őrületbe ébredés után is.

Ebből csak az következne, nem vagyok olasz.
Ebből tehát nem következik semmi.
Ahhoz, hogy ébredés után rágyújtsak,
előbb pisilni kell, a wc a konyhán túl van.

Nem merek. A konyhában csak magány van.
Didereg a télben, tanul vágyakozni, ott az ablak.
Mutatóujjal képregényt köt a jégvirágból,
egész történet rajzolódik ki, míg ücsörög vaksin.

Csönd van és tél és hó és halál is.
Órák telhettek el – mert közben megindult a világ,
ne fűtenék, kiolvadnak a gondosan
megrajzolt képregény-figurák.

Nincs rá szabály, mely részük csorog le előbb.
Az egyik arctalan, a másik hamarabb tud nem járni.
Az ablak előtt a csöndben és sötétben
szemem láttára bénul meg mind.

Az első grimaszokat vág. De nincs grimasz.
A negyedik a húst csontozza. De üres a deszka.
A harminchatos vizet cserél. De nincs kinek.
Ne legyen gyerekem, hogy ezt megélje.

Lutra Creative Commons License 2021.11.21 0 0 96640

Apats Gábor

remete

itt nálunk a városban
harmincötezer remete lakik
mindegyik külön szobában
éli külön életét
az aszkézis már nem divat
a hedonizmus meg túl fárasztó
úgyhogy mindenben a középutat keresik
mértékkel esznek mértékkel álmodnak
mértékkel járnak ki vécére
és mértékkel gyilkolják szomszédaikat
akik remetebőrükből nem bújva ki
csak mértékkel halnak meg

én nem vagyok remete
én Veled élek
de Te is remete vagy

Lutra Creative Commons License 2021.11.20 0 0 96639

Konok Péter

Bírósági tudósítás

A Fővárosi Bíróság a mai napon tárgyalta
Skodracsek Béla ügyét
nevezett Skodracsek életvitelszerűen lakik
a köz területén
a köz szemetéből él
rendszeres haszonszerzésre törekedve dézsmálja
a társadalom kukáit
mert életének fenntartását
– tévesen, sajátos hübrisztől vezérelve –
valamiféle haszonnak tekinti
bár néha vannak kétségei.
A Bíróság mérlegelte
súlyosbító körülményeket
a vádlott
a Csepel Vas- és Fémművek esztergályosaként
kivette részét
önkényuralmi rendszerek fenntartásából
munkáját bezzeg akkor jól végezte
erről papírjai is voltak
amíg volt őket hol tartania
akkor nem derogált neki dolgozni
és nem evett szemetet
sőt házasodott, sokasodott,
szemtanúk szerint többször felvonult május elsején
amikor is lufikat adott ártatlan gyerekei kezébe
így fertőzte őket az ideológiával
párttag nem volt ugyan
de nyilván csak ravasz számításból
bezzeg nekünk, kedves kollégáim
muszáj volt belépnünk a Pártba
ezek miatt.
Skodracsek és a gyerekek
szinte lubickoltak a diktatúrában
és Skodracsek
már akkor is mérték nélkül ivott, ha tehette
a társadalom potyasöréből, és két pofára zabálta
az ingyenebédeket.
Bár születésekor megkeresztelték
de sosem lett elsőáldozó
és ha elmegy mellette valaki
ahogy egy közkapualjban fekszik
savanyú pofával
rá szokott néha nézni az illetőre
kellemetlen inzultus
többen panaszolták, hogy aznap utána
végig olyan kudarcos volt minden
ez persze csak babona – mutatott rá a kirendelt elmeszakértő –,
de társadalom-lélektani okai
érthetőek,
megvakult, koszos tükörbe ki szeret nézni?
A Bíróság enyhítő körülményt nem talált
a hivatalból kirendelt védő ujjaival malmozva
leszögezte, hogy őt hivatalból rendelték ki,
de ha már így esett elmondaná
hogy a vádlott is csak ember
a Bíróság ezt inkább súlyosbító körülménynek értékelte.
A vádlott, életvitelével úgymond, a benne foglalt Embert
megalázta. Léte így
emberiességellenes vétek.
Skodracsek Bélát a Bíróság ezért
életvitelének folyatására ítélte
vagy arra, hogy tetszése szerint
– afféle szociális önhóhérként –
akassza fel magát.
Lényegtelen, mondta a Bíróság,
Skodracsek Béla nekünk
tulajdonképpen nem létezik,
minket nem érdekel,
már el is felejtettük a nevét,
a teremszolgák távolítsák végre el
azt az illetőt
a jól fűtött teremből! Mi meg, kedves Kollégák
fáradjunk át az ebédlőbe
káposztás kacsasült lesz ma zsemlegombóccal a menü szerint
utána rigójancsi,
ahhoz jól csúszik majd
valami kissé behűtött vörös.

Lutra Creative Commons License 2021.11.19 0 0 96638

Kiril Merdzsanszki

Viator ignotus
(Ismeretlen utazó)

Epheszoszból hajón jött, Perint volt útiránya,
Kvirina fogadójában szállt meg,
kereskedőnek mondta magát, de nem pontosította,
puhatolózott, milyen árban vannak erre a rabnők.
Mielőtt még a baj megesett volna vele,
sajtot evett és sós halat,
s két obol ára borral öblítette le vacsoráját.
Aztán ahogy kapatosan
ment szobájába a lépcsőn felfele,
tán megcsúszott vagy rosszul lépett,
fejét a korlátba verte be,
s el se mondhatta, mi baja, máris halálba szenderült.
Szobájában befejezetlen levelet találtunk,
vége nem volt, csak kezdete,
s az aláírás is hiányzott: "Kedvesem,
már Apriba értem! Március
idusára várj haza..." Szegény feje!
Hol és mi les ránk,
előre bárki láthatja-e?
Állj meg, ki erre jársz, az ismeretlen
vándor fekszik a lábad alatt.
S mondd, nem vagyunk tán ugyanígy ismeretlen
vándorok mindannyian?

/Bojkov Nikoláj ford./

Lutra Creative Commons License 2021.11.19 0 0 96637

Krisztin Dimitrova

Szakértőnk véleménye szerint

Nézed a meccset,
én meg magamnak
csinálok salátát.
Azt hiszem, rájöttem:
az a magány,
ha olyan valakivel vagy,
aki nincs veled.

/Bojkov Nikoláj ford./

Lutra Creative Commons License 2021.11.19 0 0 96636

Elnézést, a cím helyesen: 1984.

Nem tudom, hogyan került oda kérdőjel.

Lutra Creative Commons License 2021.11.19 0 0 96635

George Orwell

1984?

/részlet/

****************


A következő pillanatban a nagy teleképből förtelmes, éles hang süvített végig a termen, mint­ha egy óriási, olajozatlan gép rohant volna végig rajta. Ettől a zajtól vicsorogni kezdett az ember, és felborzolódott a tarkóján a haj. Kezdetét vette a Gyűlölet.

Szokás szerint Emmanuel Goldsteinnek, a Nép Ellenségének arca villant fel a teleképen. A hallgatóság mindenfelé morogni kezdett. A kis seszínű hajú lány félelemmel és utálkozással vegyes nyivákolást hallatott. Goldstein, a renegát és elhajló, valamikor régen (hogy milyen régen, arra senki sem emlékezett pontosan) a Párt vezetőinek egyike volt, majdnem egyen­rangú magával Nagy Testvérrel, de aztán ellenforradalmi tevékenységbe keveredett, halálra ítélték, ám titokzatos módon megszökött és eltűnt. A Két Perc Gyűlölet műsora napról napra változott, de mindegyikben Goldstein volt a főszereplő. Ő volt a főáruló, a Párt első számú mocskolója. Minden későbbi bűn, amelyet a Párt ellen elkövettek, minden árulás, szabotázs, eretnekség, elhajlás közvetlenül az ő tanításaiból fakadt. Még élt és tovább tervezte valahol az összeesküvéseket: valahol a tengeren túl, külföldi pénzelőinek védelme alatt, vagy talán - mert néha ilyen hírek is terjengtek - éppen Óceániában, valami rejtekhelyen.

Winston rekeszizma összerándult. Sohasem volt képes gyötrő érzések nélkül nézni Goldstein arcát. Sovány zsidó arc volt, nagy, fehér, göndör hajkoronával s kis kecskeszakállal - okos arc, s valahogyan mégis sajátságosan utálatos; valamilyen szenilis együgyűség érzését keltette hosszú, vékony orra, amelynek majdnem a hegyére csúszott a szemüvege. Goldstein arca egy birka pofájához hasonlított, s a hangja is birkaszerű volt. Elmekegte szokásos ingerült vádjait a Párt tanításai ellen - olyan túlzott és fonák vádakat, amelyeken egy gyermek is átláthatott, s amelyek mégis elég valószerűen hatottak, hogy azzal a kínos érzéssel töltsék el az embert: másokat, akik kevésbé világos fejűek, mint ő maga, rá lehet velük szedni. Gyalázta Nagy Testvért, megbélyegezte a Párt diktatúráját, azonnali békekötést sürgetett Eurázsiával, szólás­szabadságot, sajtószabadságot, gyülekezési szabadságot és gondolatszabadságot követelt, s hisztérikusan kiáltozta, hogy elárulták a forradalmat - s mindezt gyors, szaggatott beszéd­stílusban, amely egyfajta paródiája volt a pártszónokok stílusának, sőt még újbeszél szavakat is tartalmazott: feltétlenül több újbeszél szót, mint amennyit egy párttag használni szokott a mindennapi életben. S közben - nehogy valaki kétségben maradjon afelől, mit takar Goldstein alávaló fecsegése - a feje mögött a teleképen vég nélkül meneteltek az eurázsiai hadsereg oszlopai: merev pillantású, kifejezéstelen ázsiai férfiarcok egyik sora a másik után, a telekép felső széléig úsztak, ott eltűntek, s helyüket újabb, hasonló arcok foglalták el. A katona­csizmák nehézkes, ritmikus dobogása festette alá Goldstein bégető hangját.

A Gyűlölet még harminc másodperce sem tartott, s máris önkéntelen dühkiáltások törtek ki a teremben tartózkodó emberek egy részéből. Az önelégült birkaszerű arcot s mögötte az eurázsiai hadsereg ijesztő látványát nehéz volt elviselni; különben is, Goldstein látványa, sőt már a puszta rágondolás is automatikusan félelmet és nyugtalanságot idézett elő. Ő állandóbb tárgya volt a gyűlöletnek, mint Eurázsia vagy Keletázsia, mert amíg Óceánia háborúban állt e hatalmak egyikével, rendszerint békében élt a másikkal. A különös csak az volt, hogy bár Goldsteint mindenki gyűlölte és megvetette, s bár elméleteit mindennap s napjában ezerszer is megcáfolták, szétzúzták, nevetségessé tették dobogókon, a teleképen, újságokban és köny­vekben, s kimutatták róluk, hogy szánalmas zagyvaságok - aminthogy azok is voltak -, mind­ennek ellenére úgy tetszett, befolyása nem csökken. Mindig akadtak éretlen alakok, akik szinte várták, hogy elszédítse őket. Nem múlt el egyetlen nap sem, hogy a Gondolatrendőrség ne leplezett volna le az ő irányításával működő kémeket és szabotőröket. Ő volt a parancs­noka annak a hatalmas árnyékhadseregnek, az összeesküvők földalatti hálózatának, amely az állam megdöntésére tört. Ennek a szövetségnek állítólag Testvériség volt a neve. Suttogtak egy borzasztó könyvről is, ez azoknak az eretnekségeknek a gyűjteménye volt, amelyek Goldsteintől származtak, s titokban járt kézről kézre. Címe nem volt. Ha egyáltalán szó esett róla, úgy emlegették, hogy: a könyv. De az ilyen dolgokról csak kósza hírek szállongtak. Mind a Testvériség, mind a könyv olyan dolog volt, amelyről az egyszerű párttag, hacsak tehette, nem beszélt.

A második percben a Gyűlölet az őrjöngésig fokozódott. Az emberek felugráltak a helyük­ről, és torkuk szakadtából üvöltöztek, hogy elnyomják a teleképből áradó őrjítő, bégető hangot. A kis seszínű hajú nő kipirult, és úgy nyitogatta és csukogatta a száját, mint a szárazra került hal. Még O’Brien széles arca is kipirult. Nagyon egyenesen ült székében, hatalmas mellkasa úgy süllyedt és emelkedett, mintha a tenger hullámai ostromolnák. Winston mögött a fekete hajú lány elkezdett kiabálni: - Disznó! Disznó! Disznó! -, hirtelen felkapott egy nehéz újbeszél szótárt, s a telekép felé röpítette. A szótár nekiütődött Goldstein orrának, és visszapattant róla; a hang feltartóztathatatlanul áradt tovább. Egy világos pillanatában Wins­ton észrevette, hogy együtt ordít a többiekkel, és sarkával vadul rugdalja széke lábát. A Két Perc Gyűlöletben nem az volt a borzasztó, hogy mindenki köteles volt részt venni benne, hanem az, hogy lehetetlen volt elkerülni a belekapcsolódást. Harminc másodpercen belül képtelenséggé vált az ellenállás.
Mintha a félelem és bosszúvágy eksztázisa öntötte volna el az egész embercsoportot: a vágy gyilkolni, kínozni, kalapáccsal arcokat összezúzni, mintha elektromos áram változtatott volna minden embert akarata ellenére fintorgó, sikoltozó hold­kórossá. S hozzá ez a düh, amely mindenkit megszállt, elvont, iránytalan érzelem volt, ame­lyet egyik tárgyról a másikra lehetett vetíteni, mint valami reflektor fényét. Így például Wins­ton gyűlölete némelyik pillanatban egyáltalán nem Goldstein ellen irányult, hanem éppen ellenkezőleg: Nagy Testvér, a Párt és a Gondolatrendőrség ellen; s az ilyen pillanatokban együtt érzett a teleképen látható magányos, kigúnyolt eretnekkel, aki a hazugságok világában egyedüli őre az igazságnak és az értelemnek. De már a következő pillanatban a körülötte lévő emberekkel értett egyet, s mindent igaznak érzett, amit Goldsteinről mondtak. Az ilyen pilla­natokban Nagy Testvér iránti titkos gyűlölete imádattá változott, úgy érezte, hogy Nagy Test­vér legyőzhetetlen, félelem nélküli protektor, aki sziklaként szegül szembe Ázsia hordáival - Goldstein pedig, elszigeteltsége, tehetetlensége s a merő létét kétségbe vonó kétely ellenére, valami gonosz varázsló, aki pusztán hangjának hatalmával képes összezúzni a civilizáció épületét.

Sőt, az is lehetséges volt, pillanatokra, hogy az ember szándékosan irányítsa a gyűlöletét erre vagy arra. Olyasféle dühös erőfeszítéssel, amilyennel a párnán fordítjuk el a fejünket vala­milyen lázálomképtől, Winstonnak egyszerre csak sikerült átirányítania gyűlöletét a teleképen látható arcról a mögötte ülő fekete hajú lányra. Valóságnak tetsző, gyönyörűséges látomások villantak át agyán. Szerette volna a lányt gumibottal agyonverni. Szerette volna meztelenül egy oszlop­hoz kötözni és nyilakkal telelődözni, mint Szent Sebestyént. Szeretett volna erő­szakot elkö­vetni rajta, és az elragadtatás pillanatában elvágni a torkát. S ráadásul e pillanatban sokkal világosabban a tudatában volt annak is, hogy miért gyűlöli a lányt. Gyűlölte, mert fiatal és csinos és nemiség nélküli; mert szeretett volna lefeküdni vele, és sohasem tehette meg; mert édes, hajlékony dereka körül, amely szinte követelte, hogy fonja át valaki a kar­jával, csak az undorító vörös öv volt, a szüzesség kihívó jelképe.

A Gyűlölet tetőfokára hágott. Goldstein hangja igazi birkabégetéssé torzult, s egy pillanatra az arca is birka pofájává változott. Aztán a birkapofa egy eurázsiai katona félelmetes és óriás alakjába tűnt át, amely kezében vadul kerepelő géppisztollyal egyre közelebb és közelebb nyo­mult, s azt az érzést keltette a nézőkben, hogy rájuk veti magát a telekép felületéről, annyira, hogy néhányan az első sorban valósággal hátrahőköltek a székekben. De szinte még ugyan­abban a pillanatban megkönnyebbült sóhaj szakadt fel mindenkiből, mert az ellenséges figura áttűnt Nagy Testvér fekete hajú, fekete bajszú, hatalmának tudatától sugárzó, rejtel­mesen nyugodt arcába, amely akkora terjedelmű volt, hogy majdnem teljesen betöltötte a telekép mezejét. Senki sem értette, mit mond Nagy Testvér. Csak néhány bátorító szó volt, olyasféle szavak, amilyenek a csaták zajában szoktak elhangzani, nem is lehet tisztán felfogni őket, s mégis visszaadja az ember önbizalmát pusztán az a tény, hogy elhangzottak. Aztán Nagy Testvér arca elhalványodott, s a Párt három jelszava jelent meg a helyén, csupa nagybetűvel:

A HÁBORÚ: BÉKE

A SZABADSÁG: SZOLGASÁG

A TUDATLANSÁG: ERŐ

****************

/Szíjgyártó László ford./

Lutra Creative Commons License 2021.11.17 0 0 96634

Jagos István Róbert

sorry

összesepertem a széked alatt.
megtaláltam a szeretlek cédulát.
elnagyolt SZN. kövér szív és a nagy Á.

első reflexből zsebre tettem, majd
rájöttem, másfél hónapja ez nem aktuális.
fogtam egy tollat, és a fonákjára írtam:

egy kicsit késtem a felsepréssel. sorry

Lutra Creative Commons License 2021.11.17 0 0 96633

Mario Benedetti

Hát igen, a magány...

 


Hát igen, a magány.

Csupa régi dolgot hoztam magammal, rajtuk át nézem a fákat:
van itt egy tél, néhány levél az ágon, egy üres pad.

Fázom, de mintha valaki más volna, aki fázik.

Könyvet hoztam magammal, akárha könyvből
léptem volna ki én is, önfeledt férfi, kezében könyvvel.

Távoli nap a mai, tűnődő.
Mintha csak festményekről ismernénk a tájat,
novellákból a karácsonyt,
fekete-fehér nyomatokról a park vonalait.

Hát igen, a magány.

Az a nő a padlóra lepedőt terített, be ne piszkolódjék,
lefeküdt, ollót fogott, a mellébe döfte,
de nem volt elég ereje, hát kalapácsot ragadott: morbid dolog.

Az újságban olvastam az egészet.

Nézzétek el nekem.

/Lackfi János ford./

Lutra Creative Commons License 2021.11.17 0 0 96632

Léopold Hoffmann

Addig is picit
     
Remélem minél kevésbé drámaian halok meg
barátaimnak
nem kell majd nyűglődniük
ellenségeim
sem híznak majd
feltűnően a kárörömtől

Addig is picit
hallgatnám még Mozartot
Brel valamelyik dalát
Heine takácsait

Addig is picit
csámborognék még szokott útjaimon
itt Clervaux-ban
kószálnék
egy nagyáruházban
szagolnék
emberi testeket amint
mohón élnek fogyasztanak
szépségüket
romlandóságukat

Addig is picit
beülnék még
egyetlenegyszer
a törzshelyemre
szagolnám
e meghitt trágyadombot
és mérgezett kis
nyilakat hajigálnék
kapnék is cserébe párat
sok mindent felednék

Talán képtelen lennék
türtőztetni magam
és egy bizonyos alakot
kinek már megbocsátottam
nem türtőztetném magam
és úgy de úgy
rúgnám
sípcsonton
vagy tökön

Talán nem is azt akit kéne
hisz már annyi mindenre nem emlékszem

/Lackfi János ford./

Lutra Creative Commons License 2021.11.17 0 0 96631

Michele Thoma

Kakaó reggelire

Nemsokára meghalsz,
mondja 4 és fél
éves kisfiam,
és reménykedve
végigmér.
Szóval úgy (nyelek egyet)
gondolod? És ki
mondta ezt neked?
A ti
kezetek
ilyen,
a miénk
az meg ilyen,
mutatja
a kezem hátán
kéken kígyózó ereket.
Nemsokára meghalsz,
ugye?
Felpattan a székéről,
rohan hintázni.

/Lackfi János ford./

Lutra Creative Commons License 2021.11.17 0 0 96630

Jean Portante

Más kérdés

hogy mit láttam az ablakból
azt akarod tudni mit láttam
hogy az ablakból
mit láttam ha tudni szeretnéd
akkor mást kérdezz inkább
kérdezd meg teszem azt miért
van kívül kétféle világ
ha nem hiszed gyere
állj ide nézz az ablakon ki
hadd kérdezzem meg tőled
én is na mit látsz

nem az érdekel amit kint látsz
hisz úgyis kétféle világ van
amit az egyikben kimondok
ott a másikban nem hallatszik
ezt láttam az ablakból tessék

/Tóth Krisztina ford./

Lutra Creative Commons License 2021.11.17 0 0 96628

Hermann Hesse

Az európai

  Az Úristen végül jobb belátásra tért, és a földi napoknak, melyek a véres világháborúval fejeződtek be, maga vetett véget, vízözönt bocsátva a sárgolyóra. Könyörületesen mosta el az áradat mindazt, ami bemocskolta az öregedő égitestet: a véres hómezőket és a lövegekkel borított hegységeket, az oszló tetemeket és azokat, akik utánuk sírtak, a felháborodottakat, a vérszomjasakat és az elszegényedetteket, az éhezőket és az elméjükben megzavarodottakat.
A kék mennybolt barátságosan tekintett le a fényes golyóbisra.


Az európai technika egyébként egészen az utolsó pillanatig ragyogóan bevált. Európa hetekig tartotta magát szívósan és körültekintően a lassan emelkedő víz ellen. Először hatalmas gátakkal, melyeken hadifoglyok milliói dolgoztak éjjel-nappal, később a mesés gyorsasággal magasba emelkedő mesterséges magaslatokkal, melyek eleinte óriási teraszokhoz hasonlítottak, majd egyre inkább tornyokban csúcsosodtak ki. Ezekben a tornyokban az utolsó napig példát mutattak emberi hősiességből és megható hűségből. Miközben Európa és az egész világ elsüllyedt és megfulladt, az utolsó vastornyok fényszórói még mindig zavartalanul, vakító fénnyel világítottak bele a pusztuló Föld nedves félhomályába, és a lövegekből még mindig elegáns ívben zúgtak oda-vissza a gránátok. A központi hatalmak vezetői két nappal a vég előtt elhatározták, hogy fényjelekkel békét ajánlanak az ellenségnek. Az ellenség azonban a még álló megerősített tornyok azonnali kiürítését követelte, és ezt még a béke legelszántabb hívei sem tudták elfogadni. Így aztán hősiesen lőttek az utolsó óráig.
Végül az egész világot elöntötte a víz. Az egyetlen túlélő európai egy mentőövbe kapaszkodva sodródott a hullámok hátán, és utolsó erejével azon volt, hogy feljegyezze az utolsó napok eseményeit, hogy a jövő emberisége megtudja, az ő hazája volt az, amely órákkal túlélte az utolsó ellenség pusztulását, és amely ezzel örökre biztosította magának a diadalkoszorút.


Ekkor egy óriási, fekete, nehézkes jármű jelent meg a szürke horizonton, lassan közeledve a kimerült úszóhoz. Az megnyugvással ismerte fel a hatalmas bárkát, és még mielőtt elájult, meglátta az úszó ház fedélzetén álló vén pátriárkát, lobogó ezüstszakállával. Egy óriási néger halászta ki a sodródót, aki még élt, és nem sokkal később magához tért. A pátriárka barátságosan mosolygott. Műve sikerült: a földi élőlények minden fajtájából megmentett egy-egy példányt.
Miközben a bárka kényelmesen haladt a széllel, és a zavaros víz leapadására várt, mozgalmas élet bontakozott ki a fedélzeten. Nagy halak követték a bárkát sűrű rajokban, a madarak és a rovarok meseszerűen tarka kötelékekben rajzottak a nyitott tető fölött, minden állat és minden ember szíve örömmel telt meg, hogy megmenekült és megmaradt egy új élet számára. A páva átható, csengő hangon rikoltott reggelenként a víz felett, a vidám elefánt nevetve, magasra nyújtott ormányából fröcskölve fürdette magát és feleségét, a napfény meg-megcsillant a gerendák között ülő gyíkon; az indián gyors lándzsadöfésekkel csillogó halakat emelt ki a végtelen áradatból, a néger a száraz fából tüzet dörzsölt a tűzhelynél, és örömében kövér felesége csattogó combján dobolt, a szikár hindu egyenesen, keresztbe font karral állt, és ősöreg verseket mormolt maga elé a Teremtés énekeiből. Az eszkimó gőzölögve feküdt a napon, vizet és zsírt izzadt, apró szemével nevetve, miközben egy jámbor tapír szimatolta, az alacsony japán meg egy vékony pálcát faragott magának, amit hol az orrán, hol az állán egyensúlyozott gondosan. Az európai írószerét arra használta, hogy leltárt készítsen a bárka élőlényeiről.


Csoportok és barátságok alakultak ki, és ahol csak vita készült kitörni, a pátriárka egyetlen intésével elsimította. Mindenki barátságos volt és vidám; csak az európai foglalatoskodott magányosan az írással.
A sokszínű forgatagban új játék alakult ki: egy verseny, amelyben mindenki képességeit és tudását akarta megmutatni. Mind elsőként akartak sorra kerülni, és magának a pátriárkának kellett rendet teremtenie. Ő külön állította a nagy állatokat és külön a kis állatokat és megint külön az embereket, és mindenkinek jelentkeznie kellett és megnevezni a produkciót, amivel remekelni akart. Aztán egyesével mindenki sorra került.
Ez a nagyszerű játék hosszú napokon át tartott, mivel valamelyik csoport mindig félbeszakította a sajátját, és elment egy másikat nézni. Az összes szép produkció hangos sikert aratott. Mennyi csodálatos dolgot lehetett ott látni! Ahogy Isten minden teremtménye bemutatta, milyen tehetségek szunnyadnak benne! Ahogy feltárult az élet gazdagsága! Hogy nevettek, hogy ünnepeltek kiabálva, károgva, tapsolva, dobogva, nyerítve!
Csodaszépen futott a menyét, és varázslatosan dalolt a pacsirta, pompásan masírozott a felfújt pulykakakas, és hihetetlen sebesen kúszott a mókus. A mandrill a malájt utánozta, a pávián meg a mandrillt. Futásban és kúszásban, úszásban és repülésben versengtek fáradhatatlanul, és a maga módján mindenki felülmúlhatatlan volt, és mindenki érvényesült tudásával. Az egyik állat varázsával hatott, a másik láthatatlanná tudott válni. Sokan erejükkel tűntek ki, mások ravaszságukkal, némelyek támadással, némelyek védekezéssel. Néhány rovar fűszálra, fadarabra, mohára vagy kődarabra hasonlító kinézetével védte meg magát, mások a gyengék közül azzal arattak tetszést és futamították meg nevető közönségüket, hogy a támadások ellen rettenetes szagokkal védekeztek. Senki sem maradt el a többiek mögött, mindenki fel tudott mutatni valamit. A madarak fészket fontak, ragasztottak, szőttek, építettek. A ragadozó madarak iszonytató magasságból ismerték fel a legapróbb tárgyakat.
Az emberek is nagyszerűen tették a dolgukat. Érdemes volt végignézni, ahogy a termetes néger játszi könnyedséggel sétált fel egy gerendán a magasba, vagy ahogy a maláj egy pálmalevélből három fogással evezőt készített. Az indián könnyű nyilával a legkisebb célt is eltalálta, és felesége csodálatra méltó szőnyeget szőtt kétféle gyékényből. Mindenki hosszan hallgatott és csodálkozott, amikor előlépett a hindu, és bemutatott néhány varázslatot. A kínai azt mutatta meg, hogyan lehet kellő szorgalommal a búzatermést megháromszorozni a fiatal növények kihúzásával és egyenletes távolságban való újraültetésével.


Az európai, aki meglepően kevés szeretetet élvezett, többször is felbosszantotta embertársait kemény és megvető bírálatával, mellyel mások tetteit kifogásolta. Amikor az indián a kék ég magasából leszedte a madarát, a fehér ember megvonta a vállát, és azt állította, húsz gramm dinamittal háromszor ilyen magasra lehet lőni. És amikor felkérték, hogy mutassa ezt be, nem tudta, viszont azt mondta, hogyha lenne itt ez meg az meg még tíz másik dolog, akkor meg tudná csinálni. A kínait is kigúnyolta, mondván, a fiatal búza átültetése ugyan biztosan végtelen szorgalmat igényel, de ilyen rabszolgamunka bizonyára nem tud boldoggá tenni egy népet. A kínai válasza, mely szerint egy nép akkor boldog, ha van mit ennie és tiszteli az isteneket, nagy tetszést aratott, de az európai erre is csúfondárosan nevetett.
Tovább folytatódott a vidám verseny, és a végére mindenki, minden ember és állat bemutatta képességeit és tudását. A játék mindenkit felvidított, a pátriárka is belenevetett fehér szakállába, és dicsérve mondta, most már nyugodtan leapadhat a víz, és elkezdődhet az új élet a Földön, hiszen Isten ruhájának összes színes szála megvan még, és semmi sem hiányzik a végtelen boldogság megalapozásához.
Egyedül az európai nem mutatta még be tudományát, és most mindenki hevesen követelte, lépjen elő, és tegye meg a magáét, hogy lássák, van-e neki is helye Isten szép ege alatt, utazhat-e ő is a pátriárka úszó házán.


Az európai sokáig vonakodott és kifogásokat keresett. Ekkor azonban maga Noé bökött a mellére, és figyelmeztette, fogadjon szót.
- Én is - kezdte a fehér ember -, én is magas fokra fejlesztettem és tökéletesítettem egy képességemet. Nem a szemem az, amelyik jobb, mint más lényeké, nem is a fülem vagy az orrom vagy a kézügyességem, vagy bármi efféle. Az én adottságom az intellektus.
- Bemutatni! - kiáltotta a néger, és mindenki közelebb nyomult.
- Ezen nincs mit megmutatni - mondta szelíden a fehér ember. - Bizonyára nem értettetek jól. Én az eszemmel emelkedem ki.
A néger jókedvűen nevetett, és megmutatta hófehér fogait, a hindu gúnyosan lebiggyesztette keskeny ajkát, a kínai ravasz jóindulattal mosolygott maga elé.
- Az eszeddel? - mondta lassan. - Hát mutasd meg nekünk az eszedet, kérlek. Mostanáig nem látszott belőle semmi.
- Nincs ott semmi látnivaló - védekezett az európai mogorván. - Az én adottságom és jellegzetességem a következő: elraktározom a fejemben a külvilág képeit, és ezekből a képekből egyedül magamnak új képeket és rendszereket állítok össze. Az egész világot el tudom gondolni a fejemben, és így újra meg tudom teremteni.
Noé szeméhez emelte a kezét.
- Bocsáss meg - mondta lassan -, mire jó ez? A világot, amit Isten már megteremtett, még egyszer megteremteni; és egyedül magadnak, benn, a kis fejedben - mi haszna lehet ennek?
Mindenki egyszerre kezdett kiabálni és kérdezősködni.
- Várjatok! - kiáltott az európai. - Nem jól értitek, amit mondok. Az ész munkáját nem lehet olyan könnyen bemutatni, mint valami kézügyességet.
A hindu mosolygott.
- Ó, dehogynem, fehér rokonom, nagyon is könnyen be lehet mutatni. Mutasd meg nekünk egyszer az agymunkádat, például számolásban. Gyere, számoljunk versenyt! Tehát: egy párnak van három gyereke, akik mindannyian újra családot alapítanak. Az összes ifjú párnak születik minden évben egy gyereke. Hány év telik el, amíg elérik a százas számot?
Mindenki kíváncsian fülelt és az ujjain számolt, és görcsösen maga elé meredt. Az európai is hozzáfogott a számoláshoz. De már egy pillanat múlva jelentkezett a kínai, aki megoldotta a feladatot.
- Nagyon szép - ismerte el a fehér -, de ez csak egy készség. Az én eszem nem arra való, hogy ilyen kis trükköket csináljon, hanem hogy nagy feladatokat oldjon meg, amelyeken az emberiség boldogsága múlik.
- Ó, ez tetszik nekem - bátorította Noé. - A boldogság megtalálása okvetlenül fontosabb, mint az összes többi készség. Ebben igazad van. Mondd el nekünk gyorsan, mit tudsz az emberiség boldogságáról, és mindannyian hálásak leszünk neked.
Megigézve és lélegzet-visszafojtva csüggött mindenki a fehér ember ajkán. Most jön! Tisztelet annak, aki megmutatja nekünk, hol keressük az emberiség boldogságát! Isten óvja meg ezt a mágust minden gonosz szótól! Mire kéne neki a szem, a fül, a kéz ügyessége, mire a szorgalom vagy a számolás tudománya, hogyha ilyen dolgokat tud!


Az európai arcáról ennek a tiszteletteljes kíváncsiságnak a láttára kezdett eltűnni az eddig mutatott büszkeség, lassanként zavarba jött.
- Nem az én hibám! - mondta habozva -, de mindig rosszul értitek, amit mondok. Nem azt mondtam, hogy ismerem a boldogság titkát. Én csak azt mondtam, hogy az eszem olyan feladatokon dolgozik, amelyek megoldása előmozdítja majd az emberiség boldogságát. Az oda vezető út hosszú, és egyikünk sem látja meg a végét, és sok nemzedék fog még ezeken a nehéz kérdéseken töprengeni!
Az emberek bizonytalanul és gyanakvóan állták körül. Mit beszél ez az ember? Noé is maga elé nézett, és a homlokát ráncolta.
A hindu mosolyt küldött a kínainak, és miközben mindenki más zavartan hallgatott, a kínai barátságosan megszólalt: - Kedves testvérek! Ez a fehér rokon egy bohóc. Azt akarja nekünk bemesélni, hogy a fejében olyan munka folyik, melynek termését az ükunokáink ükunokái fogják talán majd látni, de az is lehet, hogy nem. Azt javaslom, ismerjük el tréfacsinálónak. Olyan dolgokat mond, amelyeket egyikünk sem ért igazán, de mindnyájan sejtjük, hogy ezek a dolgok, ha tényleg értenénk őket, végtelenül kacagtatóak lennének. Ti is így vagytok vele? Jó, akkor éljen a tréfacsináló!
A legtöbben helyeseltek, és örültek, hogy véget érni látják ezt a sötét ügyet. Néhányan azonban lehangoltak voltak és bosszúsak, és az európai egyedül maradt, társaság nélkül.


A néger azonban az eszkimó, az indián és a maláj társaságában estefelé felkereste a pátriárkát, és így szólt: - Tisztelt atyánk, kérdéssel fordulunk hozzád. Ez a fehér fickó, aki ma rajtunk gúnyolódott, nem tetszik nekünk. Kérlek, gondold végig: minden ember és állat, minden medve és minden bolha, minden fácán és minden ganajtúró, valamint mi, emberek, mindannyian mutatni tudtunk valamit, amivel tisztelettel adózunk Istennek, és megvédjük vagy szépítjük az életünket. Különös adottságokat láttunk, és némelyik nevettető volt; de a legkisebb jószágnak is volt valami szép és örvendeztető bemutatnivalója - egyes-egyedül ez a sápadt ember, akit utolsónak halásztunk ki, nem tud mit mutatni a különös és fennhéjázó szavain, célzásain és tréfáin kívül, amiket senki sem ért, és amelyek senkinek sem szereznek örömet. Azt kérdezzük ezért tőled, kedves atyánk, vajon helyes-e, hogy egy ilyen teremtmény is segít az új földi életet megalapozni? Nem okozhat-e ez szerencsétlenséget? Nézd csak meg magadnak! A szeme zavaros, a homloka ráncos, a keze sápadt és gyenge, az arca gonosz és szomorú, egyetlen tiszta hangot sem ad ki magából! Bizonyosan nincs rendben vele valami. Isten tudja, ki küldte a bárkánkra ezt a fickót!


Az agg ősatya barátságosan emelte világos szemét a kérdezőkre.
- Gyermekeim! - mondta halkan és szeretetteljesen, hogy arcuk rögtön kisimult -, kedves gyermekeim! Igazatok is van meg nem is, abban amit mondtok! Ám Isten megválaszolta kérdéseteket, még mielőtt feltettétek volna. Igazat kell adnom nektek, a háborús föld fia nem kellemes vendég, és nehéz belátni, miért kell ilyen alaknak itt lennie. Ám Isten, aki ezt a fajtát mégiscsak megteremtette, bizonyosan tudja, miért tette ezt. Sokat kell a fehér embereknek megbocsátanotok, őmiattuk ítélkezett Isten újra szegény Földünk felett. De nézzétek, Isten jelt adott arról, mit tervez ezzel a fehér emberrel. Nektek, néger, eszkimó, indián, mindnyájatoknak itt van az új földi életre, amelyet remélhetőleg nemsokára megkezdünk, a kedves feleségetek. Egyedül az európai férfi van egyedül. Sokáig szomorú voltam emiatt, de most már azt hiszem, sejtem az értelmét. Ez a férfi nekünk szóló figyelmeztetésként, ösztönzésként, talán rémképként marad fenn. Szaporodni azonban nem tud, csak ha újra alámerül az emberiség sokszínű áradatába. Nem ronthatja el az új életet a Földön. Legyetek nyugodtak!
Leszállt az éjszaka, másnap reggel keleten előbukkant a szent hegy csúcsa a vízből.

/Bárász Tamás ford./

Lutra Creative Commons License 2021.11.16 0 0 96627

Irving Layton

Lepke a sziklán

A szárny sárga volt, fekete szegéllyel,
és rezzenéstelen

Mondják, a holtak lelke ilyen,
a mozdulatlan arcra telepedve

Én úgy gondoltam: a szikla hordta ki;
a szikla dísze ez a lepke,
a kézzelfogható elevenség
makacs és titkos álma

Az erdőbeli két sünt elfeledtem,
ahogy döglődtek ott, agyondobálva.
A fájdalom irreális, a halál illúzió -
hallottam saját hangomat. -
Halál? Nincs is olyan.
S a lepkét kézfedőmmel lefedtem, óvatosan,
és mozgott a szikla kezem alatt.

/Imreh András ford./

Lutra Creative Commons License 2021.11.16 0 0 96626

Irving Layton

Tanító késő novemberben

A bibliai súlyú hó
minden sötétet fölfele présel;
a házak megdermednek, és a pelyhek
mint frappáns jelzők, hullnak a rácskapukra.
Átmeneti derű:
kifigurázott fák az udvaron -
mint a csíkos borzfarkak: borzasak.

Fa, ház, kapu hátrál, mint egy tetemtől;
kezdődik a tél, akár egy krimi.

Bent krétaporos táj; nem vezet csapás
arctól arcig. A tanító
mint egy kasza, hajladozik
a lesunyt bogáncsfejek fölött,
s amíg az évszak a párkányra rondít,
diákok gúnyos morajában
lógó palákra, a tél szennyesére bámul.

/Imreh András ford./

Lutra Creative Commons License 2021.11.16 0 0 96625

Konsztantinosz Kavafisz

Titkos dolgok

Abból, amit cselekedtem és amit mondtam,
ne próbálják meg firtatni, hogy ki voltam!
Valami utamba állt, és átváltoztatta
tetteimet és életmódomat.
Valami utamba állt, és nemegyszer
megállított, mikor szólni készültem.
Legészrevehetetlenebb tetteimből
és legburkoltabb írásaimból -

csupán onnan érezhetnek rá.
De talán nem érdemes belefektetni annyi igyekezetet
és annyi fáradságot, hogy megismerjenek.
Később - a tökéletesebb társadalomban -
valaki más, aki olyan, mint én,
biztosan megjelenik, és szabadon cselekszik.

/Déri Balázs ford./

Lutra Creative Commons License 2021.11.16 0 0 96624

Konsztantinosz Kavafisz

Örökkévalóság

Az indiai Ardzsuna, emberszerető és szelíd király,
gyűlölte az öldöklést. Soha nem viselt háborút.
Ám félelmetes istene a háborúnak megneheztelt -
(megfogyatkozott a dicsősége, templomai kiürültek) -,
és bement nagy dühösen palotájába Ardzsunának.
A király megrémült, és szólt: "Nagy isten, bocsásd meg
                                                                           nekem,
ha nem tudom életét elvenni senki emberfiának."
Megvetően válaszolt az isten: "Te nálam
igazságosabbnak véled magadat? - Szavakkal magad ne
                                                                             áltasd!
Semmi élet el nem vétetik. Tudd meg, hogy soha
senki nem született, és nem halt meg soha senki."

/Déri Balázs ford./

Lutra Creative Commons License 2021.11.16 0 0 96623

"Ha a disznók szavazhatnának, minden alkalommal a moslékos vödröt hordó embert választanák meg disznópásztornak, akármennyit ölt is mellékesen."

 

(Orson Scott Card)

Lutra Creative Commons License 2021.11.15 0 0 96622

Jiří Kolář
    
Dolgok és szavak és emberek


Minden ami teremtetett
valami jóra van
Ez a ceruza
azért készült
hogy használják
nem elpusztulni
Minden amit látsz
amit értesz vagy nem értesz
azért van hogy szolgáljon
hogy megszentelődjék
a használatban
s ha fegyverek is vannak közöttük
milyen elenyésző a számuk
a többi dologgal összevetve
Vagy talán nincs a mindenféle
apró tárgyaknak joguk
kiállni mindaz ellen
ami nemlétbe sodor?
Ez az út az ő
megváltásuk útja

Úgy írj
hogy az amit írtál
egyszer besüpped alattad
ha csak töredéknyi hazugság is van benne
mélybe húz
ha nem a neked rendeltet
írtad erőd szerint
ha lazítottál magadon
mert a szavak hatalma akárcsak
a dolgoké legyőzhetetlen
ugyanarra vezet egy szó
sorsa egy tárgyé egy emberé

  /Vörös István ford./

Lutra Creative Commons License 2021.11.15 0 0 96621

Jan Zahradnícąek

Egy otthonról jött levélre

Írod azt is sok más között nekem,
hogy petúniától roskad már az ablak,
s a filodendron új leveleket terem.

Esténként a balkonon majd szép lesz,
csak képzelj oda verseimből engem,
a függöny a naphoz ér, az éghez.

Lecsukom szemem, mást látni nem kívánok.
De mégis más esik meg énvelem,
szájában tart a föld, akár az átok.

És így vannak most ezzel annyian,
mást vágynak nézni, mint amit lehet,
túl sok a cinkelt lap az élet-pakliban.

Az átlagos pokol förtelme pusztít minket itt.
De kitartok foggal és körömmel. Higgy
nekem. Visszatérek hozzád. A sötét is szétesik.

/Vörös István ford./

Lutra Creative Commons License 2021.11.15 0 0 96620

Bohuslav Reynek

A kereszt

A jászol hűlt helye,
a létből kitették,
szalma semmi se,
de akad kereszt még.

Maradt, ami már
csak a fájdalom,
se ökör, se szamár,
a bajra alkalom.

Nappal angyalok
szárnyuk vesztették,
éjjel a dalok -
csupa üresség.
Mondd, mi jöhet még?

/Vörös István ford./

Lutra Creative Commons License 2021.11.14 0 0 96619

Karel Toman

Az ősz unt elégiája

A bús ékszerész levelet ötvöz,
aranyból, bronzból, matt sárgarézből:
szélbe ring, fűbe hull, játékként röpdös,
nézi, hogy száll gyerekek kezéből.

Holdfényes éjjel magának játszik
az öreg muzsikus, hol hegedűn, hol flótán,
szeretők hallják, madarak viszik
a hangot délre, tolluk borzolván.

A költő érzéseivel fájdalmat oszlat,
szétlök bút, csalódást, állati közönyt,
mindent a nyelv kristálypalotájába hordat,
a halállal rá új élet köszönt.

/Vörös István ford./

Lutra Creative Commons License 2021.11.14 0 0 96618

Hermann Hesse

Késő őszi vándor

Lombtalan erdő ágfonadékán
A szürke levegőből fehéren ereszkedik alá az első hó,
És hull és hull. Hogy lett ily néma a világ!
Csupa fehér és szürke minden, néma, néma.

A vándor is, kit zöld és tarka hónapok hallottak
Zajt ütve járni, dalolni,
Elnémult, fáradt az örömre,
Fáradt, hogy továbbinduljon, fáradt a dalhoz is.
Megborzong, a hűvös, szürke magasságból
Álom lehel rá, csöndben ereszkedik alá,
És hull és hull a hó…

A messzi tavaszból s a hervadt nyári boldogságból
Még emlék üzen
Fakón tovasuhanó képekkel:
A cseresznyevirág szirmai a kékségen átderengnek,
Kegyes, fénylő kékség -
Barna és aranyszínű, fiatal pillangó
Szárnya alig láthatón rezeg, ahogy kapaszkodik a szárba -
Az erdőn a langyos fényű, nedves nyáréjszakából
Vágyakozva, hosszan dalol egy madár…
A vándor búcsút int a képnek:

Hogy lehetett oly szép! És néhány dolog még fel-fellobban
A hajdani időkből, ragyog, majd kialszik:
Szerető szemek mély-édes pillantása -
Éji vihar, villám és orkán a nádasban -
Az est távoli ablakából furulyaszó -
Mátyásmadár kiáltása reggel…

Hull és hull a hó. A vándor
Még utánafordul a madárnak, furulyának,
Daluk egykor megindította szívét:
Ó, szépséges világ, hogy némultál így el!
Hangtalan kel át a puha fehérségen
Otthona felé, melyet elfeledett,
Most lágyan vonja magához, hívja
A völgybe, Erlen patakjához,
A piactérre, a régi szülőház elé,
A borostyánnal benőtt falhoz, mely mögött édesanyja,
Apja és az ősök nyugosznak.

Levél se zördül, madár se rezzen az ágak között…

/Schein Gábor ford./

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!