P.J Howard A felhők sorsa
A felhők sorsa; Úsznak az égen, a kék égen Változnak, mint az élet.
A felhő száll az égen, Farkas a képe, Szellő jő és képe bárány lészen.
Vihar közeleg, jő a félelem. A szellő elszállt, A bárány hiába vár rá.
A szerelem vihara könyörtelen Megtépázza szívedet Kapaszkodj, védd szívedet.
Védd, mert széttépi, Mély sebet hasít bele Mely nehezen gyógyul be.
P.J HowardNap és Hold
Te vagy a nap, És én a Hold. Nappal és éjjel, Együtt igazán, Sohasem vagyunk.
Mikor te ébredsz, Én aludni térek. Ragyogsz, s meleget adsz, Én hideg vagyok, S csak fényedtől ragyogom.
Egy arcom mutatom, Néha azt is csak takarva. Te életet adsz, S reményt hajnalban, Egy szebb, boldogabb napra.
Éjjel, mikor az égre néznek, Csak sápadt arcom látják, Remény és hit nélkül. Vágyom hozzád, A fény világába.
P.J. HowardP.J HowardSzeretlek!
Csak rád gondolok Másra nem tudok. Te jársz az eszembe És majd szétrobbanok.
Szétrobbanok a kétségtől, Mert nem tudom, Hogy mit gondolsz rólam S mit érzel irántam.
Remélem, hogy tetszek, Mert te nekem nagyon tetszel. Remélem, hogy szeretsz, Mert én nagyon szeretlek.
Hogy mit tegyek, nem tudom Félek, hogy elbukom. Félek, hogy nem tetszek. Félek, hogy nem kedvelsz.
Megkérdezni nem merem, Hogy mit érzel irántam. Érzéseim elmondani nem merem S lehet, hogy ezért elbukom.
Elbukom, mert lehet, hogy várod, Hogy érzéseim kitárom. Lépnem kéne, de nem tudom hogy. Ezért most búsulok.
Aludni nem tudok, Mert csak rád gondolok. Ébren lenni fájdalmas, Mert nem láthatlak.
Megnyugodni nem tudok S lelkem háborog, Mióta megszólítottál Azon a szép napon.
Kreka ZsófiaA szem a lélek tükre
Sokan mondják, hogy a szem a lélek tükre. Sajnos az én lelkem elsötétedett örökre!
Mivel lelkem sötét lett és bús, szemem csillogása is borús.
Nézz a szemembe, s mondd, mit látsz? Csak fájdalmat és keserűséget találsz!
De legbelül ott van a jó, Lelkem mélyén a szemem csillogó!
Kérlek, segíts, hogy a jó előjöjjön, s szörnyű fájdalmam tovatűnjön!
Ha tudsz, legalább egy kicsit szeress, s a szemem máris csillogó lesz!
Csillogni fog, s tündökölni, öröm lesz majd belenézni!
Kreka ZsófiaAz álomhajó
Két hajó úszik az élet tengerén, az egyik a tiéd, a másik az enyém.
Minden hajóhoz sziget is tartozik, rajtad múlik, hajód hol tartózkodik.
Te döntöd el mikor, s hol kötsz ki, de jól fontold meg, hálódat hol veted ki!
Vigyázz, hogy a szigetedet jól válaszd meg, s döntéseddel életed örökre ne pecsételd meg !
Gondold át, s fontold meg döntésedet, s gondosan mérlegeld a szerelmedet.
Bárhogy is legyen, remélem jól döntesz, kikötsz nálam, s örökké engem szeretsz!
Toth Veronika Várlak Téged
Várlak téged, szólj csak,
Hol lehetek végre
Veled! Nem kell kérned.
Beszélj hozzám. Szólj csak.
Nem fontos, mit mondasz,
Mit teszel, hogy nézel,
Hadd nézzelek! Kérlek!
Hadd halljam hangodat!
És én majd eltűröm szavaidnak,
Tekintetednek közönyét,
Puha érintését ujjaidnak,
De tudom, nem lehet enyém
Most e szív és test a másik miatt,
Ki elnyerte szíved kegyét.
nika
Toth Veronika Mondd, Kedvesem
Mondd, kedvesem, mit látsz, ha rám nézel?
Szemem tőrétől száz sebből vérzel!
Szívem tüze átégeti tested,
Diadalom lesz szerelmes ested!
Mondd, kedvesem, tudod, hogy ki vagyok,
Mikor ajkadra hő csókot adok,
Szerelmes éjen angyal-gyengéden,
S őrzöm szíved forró szenvedéllyel?
Mondd, kedvesem, tudod, mit akarok,
Mikor néha lopva rád mosolygok?
Akkor lágyan, angyalnak öltözve
Lopom el szíved most, s mindörökre.
Toth Veronika Itt vagy
Érzem, hogy itt vagy, és tudom, hogy biztonságban,
Mert az emlékeket senki el nem veheti,
Benne vagy minden gondolatomban, szavamban,
A szív kötelékét senki el nem tépheti.
Agyammal gondolkozol, és ajkaimmal szólsz,
Régi, erős vágyad az én lelkem emészti,
Erőd nekem adod, s az én erőmmel harcolsz,
És mégis alig akad, ki lényünk megérti.
Érzem, hogy itt vagy, és tudom, hogy biztonságban,
Szívem dobbantsd meg azért, akiért még lehet,
Én megteszem, mit elsuttogsz titkos álmomban,
Mert fájó szívem holtig őrzi emlékedet
Toth Veronika
Te vagy
Te vagy a szerelmem,
Kire testemmel, lelkemmel
Csókolózva vágyom,
Most már te vagy nekem
Bánatoddal, örömöddel
A legjobb barátom,
Az őrzőm is te vagy,
Aki minden erejével
Éjjel-nappal figyel,
S a magányom, ki nagy,
Ihlető csendességével
Nékem verset rímel.
Te vagy a kezdetem,
S a végzetem, mely majd lágyan
Csókot szór a múltra,
Te vagy mindenem,
S mégis a legnagyobb vágyam
Mindig újra, s újra.
Toth Veronika
Egy lány
Egy lány áll az iskola előtt,
Megfagyott kézzel, hajadonfőtt,
Egy lány a havas, téli utcán
Csak áll és a szerelmére vár.
Egy lány didereg ott egyedül,
Fáradt szemébe hideg könny ül,
Csípi a szél és indulna már...
Csak áll és a szerelmére vár.
Egy lány áll az iskola előtt
Vacogva, és várja a csengőt.
Szól a csengő, de a lány csak áll,
Csak áll és a szerelmére vár.
Meglátja a fiút, s mosolyog,
És most már boldog. Nagyon boldog.
Te vagy ez a fiú, s én a lány,
Ki áll, és a szerelmére vár.
Dobos Krisztina szerelmesvers
messzi földeken hűs rétekre heverj le kedvesem s a füvekkel én ölellek csellengő patak fölé hajolj kedvesem vizektől borzongó háttal én követlek fürödj meg benne kedvesem pisztrángok illanó érintése bőrünk sikamló ütközése igyál belőle kedvesem szomjadat véremmel oltod s mint ahogy esők zuhannak a földre gyökér ereid között bolyongok körbe- körbe önkéntelenül és mindörökre
Lelked gyönyörű sugarában Melegszenek az angyalok, Lényed körül a levegő is, Meghitt fényben ragyog.
Fodros felhők lebegnek, Végtelen, s tengerkék az ég, Amit szavaiddal festettél, Való igaz, s meghatóan szép.
Megnyugvást és erőt szórt, Mind a két, simogató kezed, Révész voltál, s távoli szellemek, Segítettek, álmodtak Veled.
Szivárványfa legfelső ágán, Ül a hold, ezüstöt szór palástja, Neked szánja féltett kincsét, Irigyli a forró nap, ha látja.
Lelked mélyén, valahol legbelül, Végtelen film pereg, s benne én, Ahogy vitorlát bont egy öreg bárka, Recsegve úszik a szerelem tengerén.
Szél repítsen, dagassza a vásznat, Majd egyszer, ha Te is elhiszed, Vár ránk utunk végén a megálmodott, S Neked megírt, trópusi sziget.
Ahol a kolibrik járták őrült, Szerelmes, és dalos táncukat, Delfinek énekeltek, és a nap, Kísérte reggel, bolondos nászukat.
Ahol lelkünk összeforrt egy éjjel, És vigyáztak ránk a csillagok, A lázas éjszakákat követték a sorban, A józan, gyógyító, és meghitt napok.
Valóban szép vagy? – így gondolkozom, – kik nem szeretnek, milyennek is látnak, dolgozó, szürke gépnek, dolgozó, szürke gépnek, vagy virágnak, ködnek, asszonynak, fehér napsugárnak?
Akkor, az erdő szélén, nyári napban, olyannak láttalak, mint bárki mást, most messze vagy s én háborgok magamban, s úgy látlak, mint eleven ragyogást.
Fanyar levelek füstje száll szobámban, künn esik szárazok s vizek felett. A gondom az: merre jársz, mit csinálhatsz, te is nézed a nagy fellegeket?
Egyiket köztük nevemmel jelölném, cikk-cakkot írnék reá, tüzes ábrát. Lásd, ha egy percre felnéznél az égre a többi közt ezt biztos megtalálnád
Patak voltam, lettem folyó Alföldön terülő, nagy kanyarodó Szirom voltam, lettem termés, érett Elfogytam, de lettem újra élet Őszinte voltam, hátam lett egyenes Megérte? Megérte. Meg, meg, bizony meg.
Slyízs István
Napod sütött
Napod sütött életemre, Édes eső szavad susogása, Felhő mögül kibúvó Hold Szemeidnek huncut kacsintása
Illyés Gyula: Szerelem
Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam szerelmedbe és úgy sodortatom magam. Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.
Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és aki köré a bor egy régi nyárt igéz, nem állanék meg, ha tekintetemtől e hófedte hársfasor rügyezni kezdene.
Járok habok gyanánt futó finom havon, mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát, két kezemen maradt szerelmed illatát.
Nagy Lászlótól
KI VISZI ÁT A SZERELMET
Létem ha végleg lemerűlt ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantú mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra?
az álmok asszonyának,
Lator László:
VÍZILILIOM
Álmom csobogással mosdat, hullámaim feléd rezegnek, hinárkarokkal simogatlak, szüntelen szerelemmel övezlek.
Az arcod fényben. Hajladozó liliom, hintázol szakadatlan. Micsoda mélység üteme mozdul felszökő derekadban?
Három napig az erdőt jártam. Sziromeső vert, szélvész hordott. Éreztem a föld fanyar izét, ragyogtak a távoli tornyok.
Szállsz a hajnali szélben. Hogy mondjalak ki, te kimondhatatlan? El se feledlek, meg se talállak. Liliomként hintázol szakadatlan.
KÁNYÁDI SÁNDOR
Két nyárfa
Én sem volnék, ha nem volnál, ha te hozzám nem hajolnál, te sem volnál, ha nem volnék, ha én hozzád nem hajolnék.
Osztódom én, osztódol te, só vagy az én kenyeremben, mosoly vagy a bajuszomon, könny vagyok a két szemedben.
Köt a véred, köt a vérem: szeretőm vagy és testvérem. Köt a vérem, köt a véred: szeretőd vagyok s testvéred.
Szellőm vagy, ki megsimogatsz, viharom, ki szerteszaggatsz, szellőd vagyok, ki simogat, viharod, ki szétszaggatlak.
Ha nem volnék, te sem volnál, én sem volnék, ha nem volnál. Vagyunk ketten két szép nyárfa, s búvunk egymás árnyékába.
József Attila:
VIRÁG
(Mártinak)
Megőrized-e lángvirágom, mit kezem szivedre tűz? Heve: nyaram, s ő nyíló berkem: gyomnyi fekete tűz.
Volt úgy, hogy nem volt füstgyomocska, de bokros mennyei jel, - a pokolvihar a virágzást tőle tanulta el.
Tőle tanulta s fellegszirma fodrozva, rengve vonult, s mint jácintporzók, kihajolván villámival, lenyult.
Szaggatta, tépte gyomocskámat. Harmatja jégeső, és megborzongva rája rázta, ki friss-nedvet leső.
Most virágpora leheletnyi, és talán meddő korom, mely, ím, reszketve száll hajadra és gyászfátyolba von.
Szeresd és viseld lángvirágom, mit kezem szivedre tűz, forró nyaram ő s csendes berkem: gyomnyi fekete tűz.
William Wordsworth
Tünemény
Mikor először tünt elém, drága volt, mint egy tünemény, kit azért küldött életem, hogy egy perc dísze ő legyen. Szeme mint alkony csillaga; s az alkony hozzá a haja: csak ennyi benne az ami nem májusi és hajnali. Vidám kép, édes könnyűség: meglep, megállít és kísért.
De többször látva: látomány volt ő, és mégis földi lány. Lépése szűzi és szabad. Házias minden mozdulat. Alakja nyájas, tiszta fény. Nyomában emlék és remény kelt: mivel ő sem állt a szív mindennapi és primitív éhei, kis búk, örömök, csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.
Azóta híven nézem őt s lesem élete ütemét. Lelket lélekző drága lény: útitárs a Halál felé. Szilárd ész, gyengéd akarat, szívós erő halk báj alatt. Valódi asszony, jó, s igaz, intés, parancs, derű, vigasz. Asszony, és mégis valami fényt érzek ami angyali...
Earle Birney:
Ő
a teljes tisztaság ő mint a virradat
meleg szelek ha kelnek egész testét fényreszketésbe tárja de ma varázsos békében áll itt karjába zárja pihéimet melyek hullonganak egéről s velük saját hólombját gazdagítja
ha hideg van ő megtart örökzöld hűségével fehérségem vigyázza
könnyen bepréselődöm tűlevelek közébe s nőhetnek mind követve az ő szimmetriáját
mert megbékélek formái közt ha pilinkézvén megtérek híven simulva minden hajlatához de meleg szél ha kél ébrednünk kell e mély varázsból s ő élő karjait táncos napfénybe nyújtja
lesiklom akkor míg barna törzse cirógat lágyan s gyökere közt ér véget hullásom
a nedveim majd erősítsék őt maradjon szépnek legyen örökzöld napban szelekben ó sok-sok boldog éven át
Femis . A csend
Mélyet lélegzik a csend, és torony iránt, víz alatt átússza az Atlanti-óceánt. A gesztenyében lakó csend meg sem moccan, ha fájáról a gesztenye földre pottyan. Dobj követ a kútba, s a csend csak nevet, mert álmodik, és álmát össze nem törheted
Ecsedi Éva Elkísérlek
Hallgasd!
Hallgasd a csendet, ott van, benned. Mélyen, ősi egészben. Hallgasd és érezd, ahogy áramlik ereidben a véred. Az élet, színei szépek, s a fények, mint sugárzó utak, fekete lyukak. Spirális rendszerek - űrben bolyongó magányos szellemek. Lépek feléd, vezetsz? Engedd meg, hogy elkísérjelek.
Ecsedi Éva
Csodás álmok jönnek
ott, ahol a tenger-szem csillogva hullámzik, s madarak röppennek fel, fel az égig, ott, ahol a hegyek havas csúcsukkal a magasba törnek, ott, ahol az alpesi réten az anemonák szirmai zenélnek, ott, ahol a fenyok közt álmosan bújik a napsugár, ott a selymes fuben fekve a kék eget nézem már, arcod látom felhok közt, árnyakat a fényben, s ha szél borzolja hajam, mint kezed simítása, elképzelem milyen lenne szíved dobbanása,
s látom repülni a türkizkék madarat ott, ahol egy árnyas lombú fa alatt ülök és rád gondolok, rád gondolok, könnyeim erednek' ott a pipacsok közt, végre, csodás álmok jönnek…
Pécsi Sándor
Szeretlek
Te vagy a legszebb rózsaszál,
Az áldott napsugár,
Te vagy a szívem vágya,
Álmaimnak legszebb álma.
Szeretem lágy mosolyodat,
Finom, tiszta kis kacsódat,
Szeretem csillogó szemeidet,
Csak érted dobog a szívem.
Neked adom az égről a csillagot,
A szellőt, az esőt, a holdat, a napot,
Neked adom az erdőt, mezőt, hegyeket,
A fiatalságot, s örök szerelmet.
Neked adom a virágokat,
A virágok illatát, a tavaszt,
Neked adom az örök boldogságot, Az egész kerek világot.
Pécsi Sándor
Miért nézlek
Nézem gyönyörű szemedet,
Mely fényes mint egy csillagpár,
Nézem azt a tekintetet,
Mely rég elbűvölt már.
Nézem puha arcodat,
Nézem csodás alakodat,
Nézem csábító mosolyodat,
Nézem édes ajkaidat.
Miért nézlek? Kérdezed.
Nézlek mert szép vagy,
Mint a nap, mint a tenger
Az esti alkonyatban.
Szép vagy mint tündérálom,
Mely számomra elérhetetlen,
Mesés kincs után vágyom,Melyet te képviselsz.
Szép jó reggelt ! :)
Maruzs Éva
REGGELI DAKTILUSOK I. Jó, ha az ember már kora reggel rámosolyoghat Napra, a szélre, az égre, virágra, világra, Terád S visszanevetnek reggeli fények, barka, faág és Visszanevet a Te szürke szemed rám, szürke virág.
II. Víg ma a reggel. Nap kacagó szép képe kacsint és tele szájjal rámnevet egy csöppnyi, buta felhő, brüsszeli csipke a széle, fehér a ruhája, hiú rá, lám, pocsolyának szürke vizében nézegeti. Néni a sarkon újságot árul, furcsa a nap ma, ő is nevet. Tán százezer évvel rámmosolyog. Ó, tudom én, mi kacag ma a légben, hogy oka ennek rózsám szép szeme, mely nékem ragyogott kora reggel.
Pécsi Sándor
Vágyakozás
Kezem meg-megremeg
mikor hozzád közelít,
szívem hevesebben ver
mikor illatod megérint.
Epekedve vágyakozom,
hogy megérintselek,
s mikor kezed fogom,
csak téged szeresselek.
Kívánom az ölelésedet,
hogy tested hozzám simul,
s remegő testem
érzéki vágyra gyúl.
Szomjasan érintené szám
arcod, s puha ajkaid,
s lázasan csókolnám
tested domborulatait.
Elmerülnék a gyönyörben
amit ringó csípőd nyújt,
s szeretnélek önfeledten,
míg időnk el nem fut.
Szeretném hallani sóhajod,
mikor egymásba vegyülünk,
s érezni vonaglásod,
mikor szeretkezünk.
Szeretnék eljutni veled
a felhőtlen kék égig,
s élvezni melletted
az élet szépségeit.
Pécsi Sándor
Viharos szerelem
Viharfelhők kavarogtak,
elmém egészén,
fagyos szelek háborogtak,
lelkem mélyén.
Szívem darabolták fel
ridegen, szenvtelenül,
s hanyagul osztották el,
érzelem, megértés nélkül.
Szerelmem sötét átkát,
te oldoztad fel bennem,
megadtad az élet szabadságát,
hogy lássam szépségedet.
Ábrándos szemed csillaga,
világítja utamat a széphez,
s vidám mosolyod adja,
nekem az örök reménységet.
Köszönök neked mindent,
karcsú nádszál alakodat,
testi, lelki gyönyörűségedet,
lágy selymes hajadat.
Köszönöm azt a szalmaszálat,
melyben megkapaszkodom,
hogy az örvénylő áradat,
magával ne ragadjon.
Jaj, de a vihar érzi azt,
hogy ez múló álomkép,
s elviszi a szilaj zuhatag,
az utolsó nagy reményt.
Sajnos él tudatomban,
hogy nem lehetsz az enyém,
szerelmem nem viszonzod soha,
s mégis szeretlek én.
Pécsi Sándor
Szeretlek
Te vagy a legszebb rózsaszál,
Az áldott napsugár,
Te vagy a szívem vágya,
Álmaimnak legszebb álma.
Szeretem lágy mosolyodat,
Finom, tiszta kis kacsódat,
Szeretem csillogó szemeidet,
Csak érted dobog a szívem.
Neked adom az égről a csillagot,
A szellőt, az esőt, a holdat, a napot,
Neked adom az erdőt, mezőt, hegyeket,
A fiatalságot, s örök szerelmet.
Neked adom a virágokat,
A virágok illatát, a tavaszt,
Neked adom az örök boldogságot, Az egész kerek világot.
Pécsi Sándor
Miért nézlek
Nézem gyönyörű szemedet,
Mely fényes mint egy csillagpár,
Nézem azt a tekintetet,
Mely rég elbűvölt már.
Nézem puha arcodat,
Nézem csodás alakodat,
Nézem csábító mosolyodat,
Nézem édes ajkaidat.
Miért nézlek? Kérdezed.
Nézlek mert szép vagy,
Mint a nap, mint a tenger
Az esti alkonyatban.
Szép vagy mint tündérálom,
Mely számomra elérhetetlen,
Mesés kincs után vágyom,Melyet te képviselsz.
Köszönöm Istenem az Édesanyámat! Amíg Ő véd engem,nem ér semmi bánat. Körülvesz virrasztó áldó szeretettel, Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell. Áldott teste, lelke csak érettem fárad, Köszönöm Istenem az Édesanyámat! Köszönöm a lelkét,melyből este,reggel imádság száll Hozzád,gyermekéért esdve. Köszönöm a szívét,mely csak értem dobban, itt e földön senki sem szerethet jobban! Köszönöm a szemét,melyből jóság árad, Istenem köszönöm az Édesanyámat! Te tudod Istenem-milyen sok az árva, Aki oltalmadat,vigaszodat várja. Leborulva kérlek:gondod legyen rájuk, Hiszen szegényeknek nincsen Édesanyájuk! Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel, Nagy -nagy bánatukat,takard el,temesd el! Áldd meg Édesanyám járását-kelését, Áldd meg könnyhullatását,álld meg szenvedését! Áldd meg imádságát,melyben elnem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat! Haldd meg jó Istenem legbuzgóbb imámat: Köszönöm,köszönöm,az Édesanyámat!
Amikor megláttam a szemedet szememmel, Először érintettem a kezedet kezemmel, Valami megszólalt és valami kiáltott, Vörös rózsának láttam az egész világot.
Amikor először hallottam a hangodat, Láttam megcsillani szépséges hajadat, Tudtam,hogy te vagy az kit oly régóta vártam, Arcodon kívül semmit,de semmi mást nem láttam.
Valami elindult ma,ami eddig csak állt, Szerelem-fejsze csapkodni kezdte a magányt, Mint két festék kik esőben összefolynak, Esőcseppektől új színekkel gazdagodnak...
Amikor érzed,hogy a két szív együtt dobban, Ritmusuk egy lesz és a lélek nyughatatlan, Mikor a találkozás izgalma felemészt, Mindent odaadnék azokért a percekért.
