Egy évvel ezelőtt azt reméltem, hogy mára kevésbé fog fájni a gyerekeink elvesztése. Meg azt is hittem, hogy nem teljesen értelem és következmény nélkül történt a baleset. Máig nem jöttem rá, mi volt az értelme, és úgy tűnik, következménye se lett semmi.
Ha valakit még érdekel: meghalt két kis ember, Marci és Petra egy évvel ezelőtt. Az élet meg megy tovább, mintha mi sem történt volna.
A baleset egy éve történt. A sofőr külföldre távozott, vélhetően hazament örökre. A tárgyalást még ki se tűzték, majd egy-két év múlva megtartják. Nem sürgős, végül is nincs az ügyben érintett politikus.
A baleset helyét most 40-es korlátozást nem tart be senki 50 helyett.
El sem tudod képzelni, mennyire megindító ilyen történetet hallani, hiszen április 9-e óta annyi hasonló baleset történt, annyi értelmetlen halálról adtak hírt az újságok. Az elkeseredésünk csak tovább nő, és feltesszük magunkban a kérdést, vajon hány gyereknek, felnőttnek kell még meghalni ahhoz, hogy rájöjjünk: nem mindig a rossz látási viszonyok, az autó műszaki állapota vagy a felfagyott út a hibás egy-egy tragédia bekövetkeztéért! Mikor értjük végre meg, hogy egy ilyen sorscsapás bármikor, bárkivel megtörténhet, és lehet ugyan, hogy a halálozási arány belefér a statisztikába, de ez Marci és Petra, és a többi áldozat esetében nem jelenthet vígaszt.
Csöppnyi megbékélést csakis ezek az elbeszélések jelenthetnek. Mosolyog a lelkem, és csak reménykedni tudok abban, hogy nem Te vagy az egyedüli, akit egy kicsit árformált a Két kis ember.
Írta valaki, hogy ha csak egy életet sikerül megmenteni, már megérte beszélni erről az egészről. Kb két hete olvastam végig ezt a topicot. A minap egy általam ismeretlen országúton vezettem egy lassú teherautó mögött már percek óta. Aztán egy teljesen tiszta helyzetben elkezdtem előzni, jól belátható rész, szembe, hátul semmi. Még csak kihúzódtam balra amikor elkezdődött a záróvonal. De még simán meg tudtam volna előzni igaz a záróvonalat már átlépve. Valami miatt mégis inkább vissza húzódtam a teherkocsi mögé, pedig nem volt semmi gyanús. A következő pillantban fékezett egy kicsit és akkor egy jobbról becsatlakozó útról, az Ifa előtt kikanyarodott balra a főútra egy Trabant. Ha folytatom az előzést a záróvonal ellenére akkor kb pont elém kanyarodott volna mert ő már akkor engem nem vett volna észre. A frontális ütközést nehezen tudtuk volna elkerülni, így utólag visszagondolva. A lényeg az egészben az, hogy két hete vagy előtte még simán bementem volna ebbe az elsőre simának tűnő előzésbe az erős autómmal és a magabiztos fejemmel.
Amikor eljöttek szemben, átpillantottam, és a Trabant hátsó ülésén két kisgyermek mosolygott.
Két kis ember.
Ennyi.
Én is nemrég olvastam újra végig az egész topicot,
immáron úgy, hogy egy kisbaba növekszik itt a pocakomban,
megsirattam újra ezt a két picikét,
és csak remélni tudom, hogy szüleik együtt, egymás kezét
fogva meg tudnak birkózni elvesztésük súlyával.
Nagyon nagyon sajnálom.
Kedves MGPB!
Sokat gondoltunk Rátok az elmúlt hetekben és nem volt könnyű.
Borzalmas lehetett az első Karácsony a gyerekek nélkül.
Senkinek nem kívánom.
Nem hogy elfelejteni nem tudom, hanem az eltelt hetek-hónapok sem tompították a fájdalmamat. Félek arra menni.
Ami még félelmetesebb: nem a "két kis ember" emlékműve az egyetlen azon az útszakaszon, és ötpercenként elszáguld arra egy baromarcú, aki meg van győződve arról, hogy ura a helyzetnek.
Kösz, hgy benéztél, s az infót... Nem értem, hogy mi az oka annak, hogy ennyire érdektelenek a bíróságok... Bezzeg vannak ügyek, amikre egy hónap alatt összeülnek, ítélet is van...
Én nem vagyok közvetlenül érintett, de annyira megrázott ez az ügy, hogy egy fikarcnyit sem enyhült szomorúságom és együttérzésem... Hogy vannak a szülők és a szegény nagymama?
Az üggyel kapcsolatban sajnos még nem történt túl sok érdemleges dolog. Állítólag ez év október végére tűzték ki a tárgyalást,de hivatalos értesítést még nem kaptunk az időpontról. A család számára egy a fontos: a bíróság mondja ki az elkövető bűnösségét, és ő élete végéig hordozza magában ennek az óriási hibának a terhét. Nem tudhatom, hogy mi játszódik le ennek az embernek a lelkében, de nyilván ő és családja is próbál mentséget vagy magyarázatot találni a baleset okára, hiszen ők is túl akarják élni, meg akarnak nyugodni. Azonban amit tett sajnos visszafordíthatatlan és megbocsáthatatlan.
Felkavaró emlék marad ez a tragédia, hiába múlik az idő, hiába nincs személyes ismeretség, az a buszmegálló mindig összeszorítja torkunkat... Vajon a bűnös kapott-e megérdemelt büntetést, vagy alszik az ügy? Vajon gondoltak-e ilyen esetekre a nemrég megszellőztetett javaslatnál, miszerint lehet alkoholszint mellet is vezetni???
Nagyon nehéz megszokni, ha egy szeretett ember nincs a közelünkben már, de ez tényleg csak "fizikai" jelen-nem-lét, lélekben mindig ott van mellettünk. Jólesik néha egy fényképet nézve is felidézni az emlékeket - persze csak ha a nagyon kínzó fájdalom enyhült már.
ribizli
Kedves bobita,
lassan 5 éve lesz, hogy első szerelmem 'tragikus körülmények között' elhagyott minket. Én akkor alig felnőtt voltam még, 20 évemmel szinte fel se fogtam mi történt. A nevelőapja nagyon nehezen fogadta el fia elvesztését, és bár én rettegtem az ötlettől hosszas könyörgésére kötélnek álltam és felkerestem vele egy 'szellemidéző' embert. Nem is fontos, hogy mi történt, de ezek az élmények hatására átrendeződött bennem kedvesem halála. Egyszercsak el kezdtem érezni, hogy mindig itt van velem, ha rágondolok, hallom amit válaszol. Megtanultam elengedni őt, hogy meglelje a boldogságot és nyugalmat, most egy szőke agyalként vár rám, amig pedig teljesítem földi feladataimat vigyáz engem. Hiszem és vallom, hogy egyszer mindannyian újra együtt lehetünk szeretteinkkel.
Sokáig gondolkodtam azon, hogy valaki, aki nagyon közel állt a gyerekekhez, hozzászóljon-e egyáltalán a témához, mivel nem szeretné a bánatát másokra ráeröltetni. Mégis írok, mert nem a szomorúságról, hanem a túlélésról szólnék. Arról, ami nekem is segít egy kicsit és talán másnak is vígaszt nyújthat. Ez nem más, mint a lélekvándorlás, a reinkarnáció, amiben én mindig is hittem, és a hitem csak tovább erősödött az elmúlt hat hét alatt. A könyvek, melyeket olvastam tanulságosak még annak is, aki nem élt át hasonló fájdalmat. Felkészít minket a halálra, a halál elfogadására, mely csupán egy átjáró a következő életünkbe. Mégis félünk tőle. Kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok erről, volt-e már közületek valakinek halálközeli élménye.
En is sokaig halogattam a hozzaszolast. Azon a napon a rambizott gyerekekkel, hat-het evesekkel egy faluval elorebb, szinten egy buszmegalloban vartuk a buszt. Az az auto elment elottunk is.
Napokig nem tertem magamhoz mar akkor is, es furcsa most ujra itt vegigolvasni a soraitokat.
A gyerekeknek, amikor legkozelebb talalkoztunk elmeseltem, miert kellett olyan sakat varnunk a buszra. Erdekes, hogy nagyon megfogta oket a dolog. Azota is gyakran emlegetik, meg mondjak hogy imadkoznak a "testverkekert", ahogy ok nevezik a ket kis embert.
Egyikuknek a szulei meseltek nehany napja, hogy utaztak valahova, es Dani raszolt az apukajara, hogy lassabban vezessen, "mert biztosan vannak itt is gyerekek az utcan".
