Én is az újságban olvastam a sajnálatos esetet és nem is tudom igazából mit is írhatnék.
Én is hiszek a reinkarnációban és talán abban is, hogy minden elvesztést, veszteséget ( akármilyen szörnyű is és pótolhatatlan ) talán pótol bizonyos szinten valami.
Sok filozófiai felfogás az egyensúlyra épít és ha Isten valamit elvett, akkor adni is fog - remélhetőleg - helyette. Persze tudom, hogy ez így most nagyon hülyén hangzik, de én hiszek ebben.
Azóta én is óvatosabban vezetek és ahogy végigolvastam a topicot, úgy látom, több társam is ezt teszi.
Arra kérnék mindenkit, hogy ez ne csak egy pár napig tartó átmenet legyen, hanem lehetőleg végleges állapot.
Nektek pedig további kitartást kívánok és bízom benne, hogy előbb-utóbb újból gyermeknevetés tölti be csendmagányotokat!
A Népszabadságban olvastam a cikket, most, hogy végigolvastam a topikot folyik a könnyem, elszorult a torkom, és nem találom a szavakat, talán mert nincsenek. Talán csak egy: miért?
A Népszabadságban olvastam ma a cikket, s bár nem szoktam sírni, nem is tudom megmondani mikor sírtam utoljára, borzasztó volt végigolvasni, de ez a cikk, és ez a topik is sírásra késztetett. Az a szörnyű, hogy bármekkora bűntetést is kap a sofőr, az már nem hozza vissza a két kis embert. A feháborító az, hogy mind a mai napig nem történt semmi, és valószínű hogy a holnap, sőt a holnapután is eredménytelenül fog eltelni. Eszembe jut ilyenkor, hogy valójában milyen messze is vagyunk mi még Európától.
Helo.
A sofört ott a helyszínen a családja elött kellett volna lelőni. Meggyőződésem, hogy csak az ilyen drasztikus lépések képesek visszaszorítani az útjainkon dúló barbár viselkedést...
A két kis ember azóta is emlékemben van...
cucu
Egy évvel ezelőtt is végigkönnyeztem ezt a topicot, most megint könnyek gyűltek a szemembe. Viszont ezek már a felháborodás és a tehetetlenség könnyei is. Nem igaz, hogy nem tudnak csinálni semmit se!
Részvétem.
Egy évvel ezelőtt azt reméltem, hogy mára kevésbé fog fájni a gyerekeink elvesztése. Meg azt is hittem, hogy nem teljesen értelem és következmény nélkül történt a baleset. Máig nem jöttem rá, mi volt az értelme, és úgy tűnik, következménye se lett semmi.
Ha valakit még érdekel: meghalt két kis ember, Marci és Petra egy évvel ezelőtt. Az élet meg megy tovább, mintha mi sem történt volna.
A baleset egy éve történt. A sofőr külföldre távozott, vélhetően hazament örökre. A tárgyalást még ki se tűzték, majd egy-két év múlva megtartják. Nem sürgős, végül is nincs az ügyben érintett politikus.
A baleset helyét most 40-es korlátozást nem tart be senki 50 helyett.
El sem tudod képzelni, mennyire megindító ilyen történetet hallani, hiszen április 9-e óta annyi hasonló baleset történt, annyi értelmetlen halálról adtak hírt az újságok. Az elkeseredésünk csak tovább nő, és feltesszük magunkban a kérdést, vajon hány gyereknek, felnőttnek kell még meghalni ahhoz, hogy rájöjjünk: nem mindig a rossz látási viszonyok, az autó műszaki állapota vagy a felfagyott út a hibás egy-egy tragédia bekövetkeztéért! Mikor értjük végre meg, hogy egy ilyen sorscsapás bármikor, bárkivel megtörténhet, és lehet ugyan, hogy a halálozási arány belefér a statisztikába, de ez Marci és Petra, és a többi áldozat esetében nem jelenthet vígaszt.
Csöppnyi megbékélést csakis ezek az elbeszélések jelenthetnek. Mosolyog a lelkem, és csak reménykedni tudok abban, hogy nem Te vagy az egyedüli, akit egy kicsit árformált a Két kis ember.
Írta valaki, hogy ha csak egy életet sikerül megmenteni, már megérte beszélni erről az egészről. Kb két hete olvastam végig ezt a topicot. A minap egy általam ismeretlen országúton vezettem egy lassú teherautó mögött már percek óta. Aztán egy teljesen tiszta helyzetben elkezdtem előzni, jól belátható rész, szembe, hátul semmi. Még csak kihúzódtam balra amikor elkezdődött a záróvonal. De még simán meg tudtam volna előzni igaz a záróvonalat már átlépve. Valami miatt mégis inkább vissza húzódtam a teherkocsi mögé, pedig nem volt semmi gyanús. A következő pillantban fékezett egy kicsit és akkor egy jobbról becsatlakozó útról, az Ifa előtt kikanyarodott balra a főútra egy Trabant. Ha folytatom az előzést a záróvonal ellenére akkor kb pont elém kanyarodott volna mert ő már akkor engem nem vett volna észre. A frontális ütközést nehezen tudtuk volna elkerülni, így utólag visszagondolva. A lényeg az egészben az, hogy két hete vagy előtte még simán bementem volna ebbe az elsőre simának tűnő előzésbe az erős autómmal és a magabiztos fejemmel.
Amikor eljöttek szemben, átpillantottam, és a Trabant hátsó ülésén két kisgyermek mosolygott.
Két kis ember.
Ennyi.
Én is nemrég olvastam újra végig az egész topicot,
immáron úgy, hogy egy kisbaba növekszik itt a pocakomban,
megsirattam újra ezt a két picikét,
és csak remélni tudom, hogy szüleik együtt, egymás kezét
fogva meg tudnak birkózni elvesztésük súlyával.
Nagyon nagyon sajnálom.
Kedves MGPB!
Sokat gondoltunk Rátok az elmúlt hetekben és nem volt könnyű.
Borzalmas lehetett az első Karácsony a gyerekek nélkül.
Senkinek nem kívánom.
Nem hogy elfelejteni nem tudom, hanem az eltelt hetek-hónapok sem tompították a fájdalmamat. Félek arra menni.
Ami még félelmetesebb: nem a "két kis ember" emlékműve az egyetlen azon az útszakaszon, és ötpercenként elszáguld arra egy baromarcú, aki meg van győződve arról, hogy ura a helyzetnek.
