Ásít a sivatag. Ezer álnok álmos szemével Gúnyosan hunyorog a homokóceán. Állok a porhullámok közepén. A két karom magasra tárva, Az ég felé, az ég felé. És égő szemmel és égő szívvel Nézek, szembe a Nappal.
Hasad a hajnal. Az álmos, szürke sivatag fölött Megvillan a fény és fölkel a Nap. Bíborosan, aranyosan, Ifjan, tüzesen és szerelmesen. És én, kitárt karral és szívvel, Ifjan, tüzesen és szerelmesen, Nézek, szembe a Nappal.
Minden sugár énrajtam rezdül át, Minden dal rajtam csendül át. Mi lettem én? Az vagyok, aki voltam? Vagy egy nagy-nagy harmónia, Dalból, tűzből és élő sugarakból? Én vagyok-e a puszta lelke? Vagy az én lelkem a Nap? Nézek, szembe a Nappal.
Úgy átjár a fény, Úgy fölissza a lelkemet. És nem tudom, a Napból fakad-e a fény, A tüzes, imádságos és szerelmes, A sivatagra és az én szívemre? Vagy belőlem forrásozik a Nap? Kitárt karokkal, magam is tűz, Nézek, szembe a Nappal.
Sík Sándor
Szembe a Nappal (1910)
TI: Szembe a Nappal (1910)
Belenéztem a Napba
Egyszer, egy sugaras, pirosló reggelen, A virradati Napba két szemmel belenéztem. És ama reggel óta, örökre megigézten, Járok fényittasan és a Nap jár velem.
Egy csodavillanás, egy percnyi perc alatt Azon a reggelen a Nap szívembe égett. S azóta mást se látok, csak egy nagy fényességet, Csak lángot és tüzet, csak égő sugarat.
Amerre fordulok, a rét rezgő füvén, És felhős ormain a ködlő messzeségnek: Ezer picike Nap, ezüst ezernyi fény
Szikrázó szemei győzelmes tűzzel égnek. És kívül és belül, örökre, szüntelen, Örvénylik és dalol a tüzes Végtelen
Remélni jót és alkotni szépet Boldognak látni minden népet Megetetni az összes éhezőt Virággal ültetni be tar mezőt És meglocsolni a sivatagot Ez - mit az élettől akarok
Békében nevelni sok gyermeket S ne legyen rémisztő a rengeteg Fény gyúljon fel az agyakban S az ember ne éljen akaratlan Csak az örömök legyenek nagyok Ez – mit az élettől akarok
Emlékezni arra mi régen volt Becsülve tisztelni az öregkort Mert tapasztalás tanít jövőt És erős oltalmazhat serdülőt Hogy városokat ne fedjen el homok Ez – mit az élettől akarok
A vérnek legyen végre értéke S nem kérdezve, hogy kérték-e Csak adni, magadból őszintén Hogy kísérjen a tudás, a fény S a gyermekek legyenek boldogok Ez – mit az élettől akarok
Kérem, legyen mindennap ünnep Hol könnyet nem a fájdalmak szülnek Legyen hit, megértés, szeretet, béke Hisz az életnek van valódi értéke Így büszke lehetek, hogy ember vagyok Ez – mit az élettől akarok
Kosztolányi Dezső: Egy kézre vágyom
Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett, akárcsak én itt, most rád gondolok, s akármi vagy, versekkel ünnepellek. Látom fejed, figyelmes homlokod.
Testvértelen és bánatos a költő az életek, a szívek alkuján. És néha ő, a magányos ődöngő kétségbeesve nyúl egy kéz után.
Most a kezed kell - nincs kéz a világon, mit így szorítanék, egy kézre vágyom, az éjen át nyújtsd, légy akárki bár.
Gondolj reám és messze útjainkra, s mondd, ki lehet, aki e verset írta, ki az a testvér és neki mi fáj?
Weöres S.
Én sem volnék, ha nem volnál, Ha Te hozzám nem hajolnál. Te sem volnál, ha nem volnék, Ha én hozzád nem hajolnék.
Osztódom én, osztódol Te, Só vagy az én kenyerembe. Mosoly vagy a bajuszomon, Könny vagyok a két szemedben.
Köt a véred, köt a vérem, Szeretőm vagy és testvérem. Köt a vérem, köt a véred, Szeretőd vagyok s testvéred.
Szellőm vagy, ki megsimogatsz, Viharom, ki szerteszaggatsz. Szellőd vagyok, ki simogat, Viharod, ki szétszaggatlak.
Ha nem volnék, Te sem volnál, Én sem volnék, ha nem volnál. Vagyunk ketten két szép nyárfa, S búvunk egymás árnyékába.
Dsida Jenő:
Arany és kék szavakal Miképpen boltěves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s már félig fent lebeg a tiszta étheren,- ül roppant asztalanal, mely könyvekkel teli s a nagy betük közébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, měgnem szelěd mosollyal lelkét kileheli: úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökiteni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, mig ujjam el nem szárad, mint romló fának ága s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága
József Attila: Gyöngy
Gyöngy a csillag, ugy ragyog, gyöngyszilánkokként potyog, mint a szöllő, fürtösen, s mint a vizcsepp, hüvösen.
Halovány bár a göröngy, ő is csámpás barna gyöngy; a barázdák fölfűzik a bús földet diszitik.
Kezed csillag énnekem, gyenge csillag fejemen. Vaskos göröngy a kezem, ott porlad a sziveden.
Göröngy, göröngy, elporlik, gyenge csillag lehullik, s egy gyöngy lesz az ég megint, egybefogva sziveink.
/Ady Endre/
ADD NEKEM A SZEMEIDET
Add nekem a te szemeidet, Hogy vénülő arcomba ássam, Hogy én magam pompásnak lássam.
Add nekem a te szemeidet, Kék látásod, mely mindig épít, Mindig irgalmaz, mindig szépít.
Add nekem a te szemeidet, Amelyek ölnek, égnek, vágynak, Amelyek engem szépnek látnak. Add nekem a te szemeidet, Magam szeretem, ha szeretlek S írígye vagyok a szemednek
Ha már egyszer kiváltál milliárdok félelmes nyüzsgéséből ha kemény léptekkel utamba kerültél ha már egyszer én is oly biztosan vártalak mint ki régtől tudja jöttöd ha már a rendhez tartozik találkozásunk (és mennyi sok minden történt ezért: fűszál csillag hold nap békék hadak lettek mozogtak dúltak múltak el): legyünk hívők szilárdak béketűrők hogy példa is lehessünk másokért.
Így - lassan minden rendeződik a fióka-szárnyak kinőttek nagyonis tággá lett világuk még két kart kell lefejtenem aztán hegyezhetem fülem: csak egyirányú lesz kötelmem nyilván lehet is látni rajtam szemem fényében a nyugalmat az elfordult kiváncsiságot mely kísérné sorsom ha bírná a legvégső átváltozásig
Csorba Győző
[Ez volt ő …]
Ez volt ő és ez voltam én
ő volt az és én voltam az?
Szeme arca keze szava:
kicserélhették kicserélték
Szemem fülem eszméletem
kicserélhették kicserélték
Jaj hogyha néz – mint bárki más is
jaj hogyha szól – mint bárki más is
Jaj ha nézem – mint bárki mást is
Jaj ha hallom – mint bárki mást is
Keresem rajta titkait
magamon is titkaimat
ADVENT Várakozással telik életünkmert egy nagy érzésre vágyunkszívünk-lelkünk áhítozvaéhezőn, a szeretetre várunk. Eljő-e úgy ahogy kívánjukszelíden, halkan, csendesenmint azon a szent éjszakána közelgő karácsony esten. Ádventben járva újra várunkmegtaláljuk-e akit keresünkeljő-e hozzánk a Szeretetitt lesz-e, ott lesz-e velünk. Várakozással teli életünkbenegy nagy-nagy érzésre várunklelkünk-szívünk Őt keresvea békére, szeretetre vágyunk. És eljön Ő, aki a Szeretetés mellyel világot megválthozza békésen és csendesenamire nagyon sok ember várt. Itt kopog majd belül finomanbennsőd megújúlva rátalálés ha te is ezt így akarodha szíved szeretetet kínál. Hidd el akkor eljön Ő hozzádfényével szerényen s halkanlényednek szeretetsugáralesz majd az édesítő hajnal.
Ihleteim ihletője! Ha a kert ha az éj szóra ha bírnak a sors görcsei harmóniái az ember szokvány-dolgai: másod-sugallatok csupán Ihleteim ihletője: a kijáratoknál bejáratoknál ő áll ajtón öltöztet a szükséges álruhába tesz tolmács- és hallókészüléket fülemre s áldja meg a kellő nyelvvel a nyelvem hogy mintha otthon forgódhassak mindenütt
S ha nem lenne? ha nem lesz már? jaj rabságom jaj magán-zárkám ideje! tótágast állnak körülöttem a hidak ráccsá szerveződnek nem léphetek ki közülük.
Ez már nem szerelem többé, nem két ember kötése, keringő tánca egymás ellen, kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje s változó viszonylat: tőle vagy feléje.
Magány és párosság itt üres szavak csak, itt már az érzékek csak befele hatnak, egymást ha kívánjuk látni: elégséges állítani tükröt a magunk szeméhez.
Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer, s érzékeljük egymást érzékszerveinkben. Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak: egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.
Ellened hibázom? Magam ellen vétek! Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek. S aki magát rontja, pusztul igazán csak, s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. −
Ez már nem szerelem: sors ez, születetté, aki kettős vágyból válik maga-eggyé, aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi, mindenképp a saját bajait tetézi.
A bőröm vágyó kézhez érni a számra szomjas szájhoz érni a szómra szomjas fülbe szólni a vágyam vágyó ölbe hullni − −
Három milliárd idegent gondommá te varázsolsz Ha veled a poklokra szállok akkor tudom mi másnak a pokol Ha veled az egekbe szállok akkor tudom hogy mi másnak az ég A testeden szétránduló iszony a testedben szétáradó öröm a katekizmusom
Tőled tudom: „Azért vagyunk e földön hogy aki szintén e földön van segítsük élni”
Lám ha éjszakánkint álmod útvesztőiben el-nem-érhetőn bolyongsz fázom hiába rántom állig paplanom
KRÁLL ATTILA
"Én vagyok a hold, Eltakarom a napot, Mégis bevilágít. Ember vagyok, Elrejtőzöm, Mégis mindenki lát.
Amikor megszülettem nem figyelt rám senki, Csak az ég."
Gondolatok
Azért adom neked a rózsát
Hogy meglásd benne a többi virágot.
Azért ég bennem a szeretet tüze
Hogy elérjenek téged a lángok.
* * *
Ha a világ szemével nézel
Nem látod Istent.
Ha Isten szemével nézel
Belátod az egész
világot.
KRÁLL ATTILAHa tiszta szívvel élsz
Ha szíveddel nézed a világot,
A lelked majd adja a fényt,
A láthatatlant megláthatod
Ha tiszta szívvel élsz.
Sokáig éltem én is így,
Valami megmaradt bennem még,
Ha elveszi álmodat tőled a sors,
Belül nem maradsz más, csak jég.
De az élet szép és akar téged,
Bármilyen mély sebbel élsz,
A láthatatlant megláthatod
Ha tiszta szívvel élsz.
Ha életed ajtaja bezárul már,
Nyugodtan mész majd el,
Mert úgy élted az életed
Hogy a rossz nem érhet el.
De az élet szép és akar téged,
Bármilyen mély sebbel élsz,
A láthatatlant megláthatod, Ha tiszta szívvel élsz.
Yo Ti
Yo Ti Hit
Hiszek a változásban
Hiszek még a csodákban
Hiszek az elmúlásban
Hiszek a megváltó halálban.
Hiszek a szabadságban
Hiszek a boldogságban
Hiszek Isten szavában
Hiszek a túlvilágban.
Nekem mára Nappali társam Fivérem, a Nap. Éjjeli agyamnak Nővérem, a Hold Mutat meg utat. Amikor megvirrad Friss kedvvel a Nap Öltönyök között válogat. Félre tesz egy kéket Reggeli kedvében Narancsba öltözne. Minden reggel Nap fivéremnek A szemébe nézek. Köszöntöm szépen, Erejéből kérek, Melegét remélem. Nővérem fénye Estefelé tölt el Szép szóért cserébe Ezüst békéje
