"...Ftonyo megközelítésében (Otto Maenchen-Helfenhez és Omeljan Pritsakhoz hasonlóan) Vámbéry is 'klinikai eset', sőt szemmel láthatóan a kezelésre szoruló agyament történetírók előfutára, hiszen idézett könyvének 119--120. oldalán ő is a Volga folyó elnevezésével rokonítja Atilla király nevét"
Carl Eduard von Eichwald volt ezek szerint a "bomlott elméjűek" egyik előfutára, mert Alte Geographie des Kaspischen Meeres, des Kaukasus und des südliches Russlands c. könyvének 526. oldalán (Friedrich Heinrich Morin, Berlin, 1838) Menander Protéktórt idézve a következőket merészelte leírni:
"...zum Wolgastrome, den Menander hier Attila (d. h. Atel oder Itil türkisch) benennt"
(Kiemelések tőle)
„»Nem lehetetlen, hogy ezeknek a perzsáknak a kötelékeiben már Baján katonái is ott voltak.« … csak néztem mint a moziban, hát tényleg nem zárható ki. De bizonyítéknak meg sovány.”
Egy részlet tőlem az Avar Portálról (Az európai Hunogur Kaganátus, 144. hsz.):
Hogy a térség mennyire fontos lehetett a számukra, azt jelzi, hogy két természetes átjárót is megerősítettek, helyesebben szólva lezárhatóvá tettek a perzsák a Kaukázus vidékén, az egyiket azon a ponton, ahol a Terek folyó a Kazbek keleti szikláit áttöri. Ezt a szorost már a parthusok Alán kapunak hívták (’l’nn troá)1, de a különböző időkben más neveken is ismerték, így például Σαρματικαι Πυλαι (=Szarmata kapuk)2 vagy Portae Caucasiae/Hiberiae (=Kaukázusi vagy Ibér kapuk) néven3.
Tabarī már I. Pērōz korából (457–484) beszámol erődítési munkálatokról a kaukázusi alánok vidékén4, egyértelmű információval viszont csak az említett uralkodó fiának, I. Kavādnak az uralkodása idejéből (488–496, 498/9–531) rendelkezünk az itteni építkezésekről. Al-Balādurī szerint5 Kavād volt az, aki a később Drownk’ Alanac’ és Bāb al-Lān6 formában is emlegetett masszív völgyzáró gátat emeltette.
A másik helyszín, ahol erődítmény segítségével szabályozták a perzsák az átjárást a Kaukázusban, a híres Darband (=Zárt kapuk) a Kaszpi-tenger nyugati partjainál. Ez utóbbiról a források azt állítják, hogy szintén Kavād kezdte építtetni, de a munkálatok fia és utóda, I. Huszrau (531–579) idejéig elhúzódtak7.
Mindezek az adatok természetesen inkább csak megengedik, semmint bizonyítanák, hogy azok között a Kófén menti perzsák között, akikre az uguroknak a türk fennhatóságot elismerő csoportjai a Volga alsó folyásánál célozgattak, var-khun egységek is lettek volna.
A bizonyítékot más irányban kell keresni, éspedig a légvonalban több mint kétszáz kilométerre nyugatra emelkedő humarai várnál. Ez az erődítmény Karacsajevszk várostól 11 km-re északra található a Kubán folyó partján, s 1974-ben bukkantak érdekes leletekre falai között a régészek. A felfedezés szempontunkból azért jelentős, mert Gadlo és munkatársai a kapu külső oldalánál egy szászánida tűztemplom alapjait tárták fel8. Már a szentély alaprajzából9 sejteni lehetett, hogy erős szászánida hatásnál többről lehet szó, az Erdélyi István kutatócsoportja által megtalált falazókő10 1978-ban aztán csaknem bizonyossággá érlelte a feltevést: tudniillik hogy perzsa helyőrség állomásozott a korábban itt magasodó erődítményben.
Harmatta szerint az ominózus kőre vésett középperzsa felirat minden nehézség nélkül olvasható, s a következőt jelenti: „Ezt Bahrān építtette.” A jelformákból ítélve az V. század második felében, Pērōz korában kerülhetett a szöveg a kőre. Tekintettel arra, hogy egyfelől Lazar Pcarpecci örmény krónikás fenntartotta Vahramnak, Pērōz spahbadjának, hadsereg-főparancsnokának a nevét – ő volt az, aki a sahansahot 484-ben le akarta beszélni a heftaliták elleni háborúról –, másrészről pedig a határvédelem a spahbad feladata volt, igen nagy a valószínűsége annak, hogy a jelenlegi khumarai vár elődjét Pērōz nagykirály építtette Bahrān nevű főparancsnoka útján.
„Mindebből az következik, hogy Chumara vára, ill. sāsānida kori elődje fontos láncszeme volt a limes Sasanicusnak a Kaukázusban. Az is világossá vált továbbá, hogy a sāsānida határvédelem mélyen tagolt volt. Chumara vára messze előretolt támaszpontnak tekinthető, amely egyrészt akadályozta az alán kapu (Dar-i Alān) megközelítését, ahol újabb, bevehetetlen erőd állta útját a nomád népek portyázó támadásainak. Ugyanakkor azonban alkalmas volt a Kubán folyó egész völgyének ellenőrzésére is, és e funkciója most érthetővé teszi számunkra Menandros bizánci történetíró egy eddig nehezen értelmezhető tudósítását. Menandros elmondja, hogy amikor Zemarchos bizánci diplomata a nyugati türk kagántól Közép-Ázsiából a Volgához, majd az ugurokhoz (=ogurokhoz) visszaérkezett, az utóbbiak figyelmeztették, hogy a Kubán folyó mellett 4000 perzsa harcos áll lesben, hogy a bizánci követséget elfogja. Eddig érthetetlen volt, hogyan lehetett perzsa haderő a Kubán folyó völgyében. Most, hogy a Chumara várában talált középperzsa felirat bebizonyította, hogy ezen a fontos hadászati ponton perzsa helyőrség állomásozott, és a Kubán folyó völgyét ellenőrizte, egyszerre érthetővé válik az ogurok figyelmeztetése és Zemarchos óvatossága a perzsák lesvetésével szemben.”11
A humarai középperzsa felirat megfejtésével egyúttal a Kófén folyó azonosítása körüli vita is eldőlni látszik. Jóllehet ugyanis Khumara éppen a Kuma forrásvidékének meredek sziklafalain emelkedik a vidék fölé, csaknem bizonyosnak látszik immár, hogy Zemarkhosz a Kubánt emlegette Κωφην néven. Ez a feltételezés – melyet Harmatta mellett például Eichwald12 és Yule13 is képviselt – hangtanilag teljesen elfogadható.
A Kuun Gézára14 és Bálint Gáborra15 hivatkozó és e kérdésben Alemanyval16 egyetértő Bendefynek17 a fennmaradó érve, mely szerint Menander Protéktór egy mocsarakba torkolló és pusztaságba vesző Kófénról beszél, könnyűszerrel kivédhető, hiszen egy tiszteletbeli hadvezértől és diplomatától – bármennyire is a saját szemével látta az ingoványokat – nem várható el, hogy részletekbe menően tisztában legyen a Kaukázus és előtere vízrajzával. Így tehát fennáll a lehetősége, hogy a két folyó rendkívüli közelsége a humarai perzsa támaszpontnál megtévesztette Zemarkhoszt, aki azt gondolta, hogy a Kubán napkelet felé ömölve egy ingoványos tóban ér véget. Holott a Khumara váránál eredő Kuma folyó az, amely keleti irányban mocsaras torkolatban éri el a Kaszpi-tengert, míg a Kubán nyugat felé folyik, és vize a Meotiszéval egyesül.
A földrajzi leírásban egyébként is feltűnő a zavar, s ez visszavezethető az irodalmi sémákra. Így tudjuk például, hogy az antikvitásban a Maiótiszt majdnem akkorának hitték, mint a Pontosz Euxeinoszt, holott a valóságban az Azovi-tenger mintegy tizenkétszer kisebb a Fekete-tengernél18. Ez világosan visszatükröződik Menandrosznak a Kaszpi- és a Fekete-tenger közötti hatalmas állóvízről szóló előadásában.
Visszatérve azonban a nyugat felől a Kubánra néző khumarai erősségre, a várban a rövid perzsa építési szövegen kívül másfajta feliratokat is észleltek: egy helybéli tanító 1960-ban rovásírásos kövekre lett figyelmes, melyekről A. M. Scserbak leningrádi turkológus két évvel később egy magyar tudományos folyóiratban publikált tanulmányt19. Hamarosan V. A. Kuznyecov ordzsonikidzei régész is beszámolt20 az itteni köveken és marhakoponyákon olvasható – Erdélyi szerint21 türk jellegű – feliratokról.
Ezeknek a betűsoroknak a régészek szerint a Kazár Birodalom türk lakosságához lenne köze, ugyanúgy, mint annak a száguldó lovast ábrázoló rajznak, amely a citadella 6 méter vastag – 3 méter magasságig megmaradt – falának egyik kövén látható. Véleményünk szerint azonban nem zárható ki, hogy mégis inkább szászánida zsoldban álló varkhoniták készítették ezeket a feliratokat és az ábrát.
Mióta ugyanis bebizonyosodott, hogy türk rovásírásos feliratok egyre több hunugur tárgyon olvashatók, aminek következtében „elkerülhetetlenné vált a következtetés, hogy az avarok ismerték az orchoni–jeniszeji türk rovásírást”22, egészen más szemmel tekintünk már a türk írás és általában véve a török kultúra eredetére. A kínai évkönyvek annyit már korábban sejteni engedtek, hogy a türkök egykoron beletartoztak a Hun Birodalom kötelékébe, vagy másként mondva a hunok egyik törzsét alkották23. Az újabb kutatások, melyekben N. Išjamcs úttörő munkát végzett24, végül nyilvánvalóvá tették, hogy „a hun rovásírás a »keleti türk« rovásírással volt azonos, illetve annak lehetett az előzménye”25. Így tehát nem lehet kétséges többé, miszerint a türk jellegű írás részben a var-khunok utóbbi, hun komponensével jutott Európába.
A perzsák khumarai erődjében talált rovásfeliratok akár az 557/58-ban az alánok között táborozó – és Bizánccal rajtuk keresztül kapcsolatba lépő – hunuguroktól is származhatnak tehát. A perzsák hadászati politikája könnyen megenged egy ilyen feltételezést. Korábban például a Szíriai Ephraim említette, II. Šāpūr seregében Amidánál állomásozó és Edesszát 360/61-ben valószínűleg ostromló hunokat26, továbbá a szászánidák észak-mezopotámiai határait Kelet-Rómával szemben védelmező Qadish nevű hadvezért27 tartotta heftalitának a kutatás28.
Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy 540/41-ben és 568-ban megint csak hun-avar népcsoportot telepített Huszrau a birodalom végvidékeire. E népcsoportnak a neve a pehleviben ’wngr-ként van lejegyezve, Mār Aba életrajzának szír változatában pedig kangarāyē, hangarāyē formában jön elő29.
Együtt érkeztek-e ezek a varkhoniták azokkal, akiknek a létszámát húszezerre becsülte a szogd Maniakh II. Jusztinosz császár előtt30, nem tudni. Ha így is történt, még mindig csak találgathatjuk, hogy a sahansah „átdobta-e” az egész kontingenst – legalábbis mindjárt az elején – a Kaukázus túloldalára, vagy pedig egy jelentősebb különítményt legalább egy időre Transzkaukáziában marasztalt belőle.
Akárhogy is van, Zemarkhoszt – akinek a türk kísérőit Szaroész király nem volt hajlandó fogadni – még 567/68-ban is intették az alánok, vigyázzon, mert a perzsák az ő földjeikkel határos Svanet’i (Szvania) egész területén lesben állnak31. A bizánci követ nem is tudott a szokásos ösvényen továbbmenni, az alánoknak kellett a dareinéi úton – talán a Marukh-szurdokon32 – végigvezetniük őt33.
1 Agustí Alemany: Sixth Century Alania – Between Byzantium, Sasanian Iran and the Turkic World; in: Matteo Compareti–Paula Raffetta–Gianroberto Scarcia szerk.: Ērān ud Anērān – Studies presented to Boris Il'ič Maršak on the occasion of his 70th birthday; Cafoscarina, Velence, 2006, 44. o.
2 Ptolemaiosz V, 9, 11 és 15
3 Plinius, Hist. nat. VI, 30 és 40
4 Theodor Nöldeke: Geschichte der Perser und Araber zur Zeit der Sasaniden aus der arabischen Chronik des Tabari; Brill, Leiden, 1879, 158. o.
5 Salāh al-Dīn al-Munağğid szerk.: Kitāb Futūh al-Buldān; Kairó, 1956, 231–232. o.
6 Alemany i. h.
7 Harmatta János: A Nagy Sándor-fal és a limes Sasanicus; in: Antik Tanulmányok XXXIX/1–2 (1995), 95. o.
8 Х. Х. Буджиев–A. В. Гадло: Исследования в Карачаево-Черкесской Aвтономной Области; in: Археологические Открытия 1974 (Moszkva, 1975), 98–99. o. A. В. Гадло: Раскопки Хумаринского городища в 1974. г.; in: Археология и этнография Карачаево-Черкесскии, Cserkeszk, 1979, 27–51. o.
9 Erdélyi István: A humarai vár és feliratai; in: Antik Tanulmányok XXX/2 (1983), 4. kép. Harmatta i. m. 96. o.
10 Erdélyi i. m. 2. kép
11 Harmatta i. m. 96–98. o.
12 Carl Eduard von Eichwald: Alte Geographie des Kaspischen Meeres, des Kaukasus und des südliches Russlands; Friedrich Heinrich Morin, Berlin, 1838, 526. o.
13 Henry Yule szerk.: Cathay and the Way of Thither; I. köt., Hakluyt Society, London, 1866, 166. o.
14Relationum Hungarorum cum Oriente gentibusque orientalis originis historia antiquissima; I. köt., Kolozsvár, 1892, 68. o.
15A honfoglalás revisiója, vagyis a hun, székely, magyar, bessenye, kun kérdés tisztázása; Stein, Kolozsvár, 1901, 71. o.
16 Agustí Alemany: Sources on the Alans – A Critical Compilation; Brill, Leiden, 2000, 183. o.
17 Bendefy László: A magyarság kaukázusi őshazája – Gyeretyán országa; Cserépfalvi, Bp., 1942, 34. o. Uő: Zemarkhosz és Valentinus követségjárása; in: Földrajzi Közlemények 1941/3, 164–179. o.
18 Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története; Balassi, Bp., 2003, 31. o.
19Les inscriptions inconnues sur les pierres de Khoumara (au Caucase du nord) et le probléme de l’alphabet runique des Turcs occidentaux; in: Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae XV (1962), 283–290. o.
20 В. A. Кузнецов: Надписи Хумаринского городища; in: Cоветская Aрхеология 1963, № 1, 298–301. o.
21 Erdélyi i. m. 266. o.
22 Harmatta János: Avar rovásírásos edényfeliratok Haithabuban; in: Antik Tanulmányok XXXI/2 (1984), 263. o.
23 Götz László: Keleten kél a nap; I. köt., Püski, Bp., 1994, 307. o. Harmatta János: A türk rovásírás legkorábbi emlékei – Hun rovásírás; in: Antik Tanulmányok XLI/1–2 (1997), 173. o.
24Nomads in Eastern Central Asia; in: Harmatta János szerk.: History of Civilizations of central Asia, II. köt., The Development of Sedentary and Nomadic Civilizations: 700 B.C. to A.D. 250; UNESCO, Párizs, 1994, 161–169. o.
25 Harmatta: A türk rovásírás… i. h.
26 Carl Brockelmann: Syrische Grammatik mit Paradigmen, Literatur, Chrestomathie and Glossar; Porta Linguarum Orientalium 5, Harrasowitz, Lipcse, 1951, 391. o.
27 Bar Hebraeus III, 159
28 Franz Altheim–Ruth Stiehl: Geschichte der Hunnen – Die Hephthaliten in Iran; II. köt., Walter de Gruyter, Berlin, 1960, 3. o. Vásáry i. m. 52. o.
29„540/541-ben … valószínűleg egy kis létszámú onogur csoport települt be iráni területre. Az 568. évi nagy betelepítés már nyilvánvalóan a nyugati türkök … hódításainak volt a következménye”. Lásd: Egy szászánida arany pecsétgyűrű felirata; in: Bálint Csanád: Kelet, a korai avarok és Bizánc kapcsolatai; JATE Magyar Őstörténeti Kutatócsoportja, Szeged, 1995, 347–348. o.
30 Carl de Boor szerk.: Excerpta de legationibus; Weidmann, Berlin, 1903, 450–452. o.
31 Prokopiosz, De bello Persico I, 15, 1
32 Alemany: Sources… 184. o.
33 De Boor i. m. 453–454. o., Karl Müller szerk.: Fragmenta Historicorum Graecorum; IV. köt., Didot, Párizs, 1883, 229b–230a
"Ez a szélsőséges éghajlatú zóna ugyanis az említett tó és Kaszpi-tenger közötti szakaszt egy hadsereg számára így is, úgy is lezárta."
Miért volna ez biztos? Említettem lejjebb Ibn Fadlánt, akinek utazóként épp ellenkező előjelű tapasztalatai voltak; vagy példaként az úzok 893. évi vándorlása, őket dél felől a számánida emír, keletről pedig a karlukok támadták, aligha kétségbevonhatóan az Aral-és a Kaszpi-tótól északra tették meg az utat a Volgáig, mint még sok más nép előttük és utánuk.
"Ha ugyanis a rövidebb, nyugati út lett volna a járható, akkor a tevekaravánok aligha választják a hosszabb és járhatatlanabb keletit az Ural folyóhoz vezető vagy az onnan visszafelé tartó menetelésük során."
Lehet, hogy félreértem: szerinted mégis egy járható, de hosszabb, ill. egy járhatatlanabb, de rövidebb út közül választhatott? Mi szólna amellett, hogy az előbbit választotta? A kérdés ráadásul teoretikus, mert bármelyik oldalon kerülte is meg az Aralt, ugyanakkora utat kellett megtennie, lévén a Khvárezm városai a tótól keletre terültek el.
"a Volgát csakis úgy érhette el viszonylag könnyűszerrel, ha ezt a csapadéktalan zónát a keleti oldaláról – lehetőleg minél nagyobb ívben – megkerülte."
Ha a kiindulási pont a Szir Darja melléke volt, nem látom be, miért kellett volna a nyugati irányú vándorlás érdekében kelet felé visszafordulniuk, akár a Pamírig. A Turáni-alföldtől észak felé tartva a növénytakaró váltakozását tapasztalhatták meg a sivatagtól a félsivatagon át az (erdős) steppéig; térképről ítélve ez utóbbiakat kellett követniük az eredményes haladáshoz, máshogy nem, csak északnyugati irányban.
„Ezeket az adatokat összerakva szvsz világos kép körvonalazható: 557-558-ban a bizánciakat főleg a perzsák elleni szövetségkötés motiválta, mikor megegyeztek az avarokkal; ők aztán pár hónapra vagy egy évre rá eleget is tettek ennek az igénynek, amikor hadjáratot indítottak a Kaukázuson túlra.”
Malalasz szerint már Iustinianus 6. indictiója idején, tehát 557. szeptember 1. és 558. augusztus 31. között egy követet menesztett Konstantinápolyba „az avaroknak mondott hunok furcsa népe”1. Ekkor a keletről érkező var-khunok már az alánok földjén tartózkodtak, legalábbis Menandroszra hivatkozva az Excerpta de legationibus így adja elő. A szöveg állítása szerint a var-khunok „az alánok vezetőjének, Szarósziosznak a pártfogását kérték”, aki tolmácsolta a kéréseiket Bizánc Lazikében állomásozó katonai parancsnokának, Germanosz fia Jusztinosznak, s ezek után jött az udvarba a Kandikh vezette hunogur delegáció.2
A korszak eseményeihez tudni kell, hogy Khoszroész Anusírván még 541-ben lépéseket tett a kaukázusi alánokkal és más „barbár” népekkel szemben, elfoglalva Petra erődjét a Fekete-tenger partján, s ő volt az, aki fennhatósága alá vonta az addig névleges bizánci főség alatt álló Lazikét. 548-ban azonban Gubazész, Lazi királya Jusztinianosztól kért katonai segítséget, és a szabírokkal meg az alánok egyes csoportjaival szövetkezett a perzsa uralkodó ellen3. A következő évben le is győzték Huszrau ugyancsak oszétok által támogatott seregét a C’xenis-c’qali vagy más néven Hippisz folyó mellett, miután Farroxānnak, a perzsa vezérnek egy eltévedt nyílvessző fúródott a testébe4.
Mint az események fő krónikása, Prokopiosz elbeszéli, az alánok „egy független nép, többnyire a perzsák szövetségesei (οι δη και Περσαις τα πολλα ξυμμαχουσιν), és a rómaiak meg a többi ellenségük ellen vonulnak”5. A húszéves háborúskodást lezáró békemegállapodás első rendelkezése is részben őrájuk nézve állapít meg tilalmat, amikor kimondja, hogy „perzsák, hunok, alánok és más barbárok” nem támadhatják Bizáncot Darbandon és a Dār-e Alānon, vagyis az Alán kapun át6. A hun-avarok tehát a Bizánc és a Szászánidák között zajló ún. lazikéi, egriszi vagy kolkhiszi háború (541–62) forgatagában léptek Európa színpadára, ahol az alánok vették őket a védőszárnyaik alá a Kaukázus északi előterében.
Az események ilyetén ismeretében megint csak valószínűtlennek kell minősítenünk a véleményedet arra vonatkozóan, hogy a var-khunoknak a perzsák ellenében kellett volna a Kaukázushoz vonulniuk, amennyiben a Kaszpi-tó déli partjai mentén vezető útvonalat választják, de ugyanígy el kell vetnünk azon nézetedet is, mely szerint Victor Tonnenensis idézett sorai a szászánidák örmény tartományainak a felprédálására vonatkoznának. A perzsák természetes szövetségeseiként szereplő oszétok ugyanis láthatóan egy perzsa támogatással, de legalábbis szászánida jóváhagyással ide érkező néptöredéknek adhattak diplomáciai támogatást, amellyel I. Huszrau célja feltehetően éppen az volt, hogy az addigi veszélyes etnikum egy húszezer fős kontingensét a nagy ellenfél, Bizánc felé terelje. A következő években talán nem véletlenül hallunk arról, hogy a varkhoniták most már nem a Szászánida Birodalomtól, hanem Justinianustól szedik az évi adót.
1 Ludwig August Dindorf szerk.: Ioannis Malalae Chronographia; Weber, Bonn, 1831, 488–89. o.
2 Carl de Boor szerk.: Excerpta de legationibus; Weidmann, Berlin, 1903, 442. o.
3 Prokopiosz, De bello persico II, 29, 29
4 Uo. VIII, 1, 4; 8, 8
5 Uo. VIII, 3, 4
6 Men. Prot. fr. 11. (FHG IV, p. 212a)
"már a Tanaisz vagy a masszagéták emlegetése is egy antik szóáradat része"
Közép-Ázsia ókori történetéhez c. dolgozatában Harmatta János kimutatja, hogy az Óxosz (Amu-darja), illetve a Tanaisz (Jaxartész, Orxantész, Szir-darja) folyók között élő lovas népességet az ókorban háromfajta néven is emlegették. Az óperzsa feliratokban Sakā tigraxaudānak1, baktriai nyelven valószínűleg maššagatānak hívták őket, önelnevezésük pedig a daha volt2. Khotáni nyelven a daha- ugyanazt jelentette3, mint a maša-, mašya-, mašyāka- az Avesztában4, mindegyiknek a jelentése ’ember, férfi’. Arrianosz beszél arról, hogy a két folyó közét – Transzoxianát vagy Transzoxaniát – a Δάαι lakták5.
Ezek a felismerések azért nem lehetnek közömbösek a számunkra, mivel az Arszakida-dinasztia megalapítója Sztrabón szerint kezdetben az aparnoszok közé tartozó dahák élén állt: „… Arszakész, egy szkíta férfiú a Daai [lat. Dahae] törzs élén – így nevezik az aparnoszok népének nomádjait, akik az Ókhosz mentén laknak – megtámadta Parthüaiát, és meghódította … Az aparnosz daák állítólag a Maiótisz fölötti daák közül vándoroltak ide, akiket xandioszoknak vagy parioszoknak neveznek, bár abban nincs általános megegyezés, hogy a Maiótisz fölött lakó szküthák között daák is volnának. Arszakész állítólag ezek közül származott”6.
Mint láttuk, a Szir-darját és a Dont azért hívták egyformán Tanaisznak az antikvitásban, mert kezdetben egy folyónak hitték a kettőt. Arrianosz szerint viszont az előbbi folyónál, Transzoxianában éltek a masszagéták 7.
1 ’Hegyes süvegű szakák’
2 Antik Tanulmányok XLVII, 2003, 66. o.
3 H. W. Bayley: Dictionary of Khotan Saka; Cambridge University Press, 1979, 155. o.
4 A -ta többesjel
5 III, 28, 8
"Ez a Badahšon alak bizony annyira közel áll a mi Badacsonyunk nevéhez, hogy az ember önkéntelenül is csodálkozik, ezen parthus, kusán, hun-avar vidékek helyett miért keresi az akadémikus tudomány a magyarok ősi lakhelyeit a szibériai tundrában..."
Alekszandr Natanovics Bernstam szerint a heftalita etnogenezisnek és a heftalita államiság kialakulásának két központja volt: a Szir-darja (Tanaisz vagy Jaxartész) középső és alsó, valamint az Amu-darja (Óxosz) felső folyása. Az utóbbi terület Badahšonban húzódik, a mai Tadzsikisztán délkeleti és Afganisztán északkaleti részén.
Badakhshan (Persian: بدخشان, Tajik: Бадахшон/"Badakhshon") is a region comprising parts of northeastern Afghanistan and southeastern Tajikistan. Badakhshan Province is one of the thirty-four provinces of Afghanistan.
A. N. Bernshtam localised two centres of Hephthalite ethnogenesis and state formation – the middle and low course of the Sir Darja, and the upper course of Amu Darja (Badakhshan). He thought that the Central Asian elements played a central role in the Hephthalite ethnogenesis: "… the coupling of the Central Asian elements with the local Sakas in the region near Pamir gave rise to the Hephthalites"1
1Историко-археологические очерки Центрального Тянь-Шаня и Памиро-Алая; in: Материалы и исследования по археологии СССР XXVI (1952), 192. o.
Egyelőre egy érdekes tanulmánnyal szeretnék kedveskedni neked, amely vitánkat illetően egyáltalán nem mellékes szempontokat vet fel:
Felföldi Szabolcs
Adalék a heftaliták kései történetéhez
In: Magyar Nyelv 2007/4
Az 550-es évek elején alapított Türk Birodalom létrejöttének egyes állomásait a türköknek a tielek, a ruanruanok és a közép-ázsiai heftaliták ellen vívott háborúi jelzik (pl. HARMATTA 1994: 149; DOBROVITS 2001: 86; VÁSÁRY 2003: 65–6). A szakirodalom jelentős részének álláspontja szerint a türkök (a sasanida Perzsiával szövetségben) a heftaliták ellen 557–558-ban indították el háborújukat, amely háború a heftaliták vereségével és a Heftalita Birodalom felosztásával ért véget (l. FELFÖLDI 2002: 64–9; vö. FELFÖLDI 2005: 99–102). 1980-ban GRIGNASCHI részéről felmerült az a gondolat, hogy a türkök már 557-nél korábban, egész pontosan 555-ben elindították támadásukat a heftalita területek ellen (GRIGNASCHI 1980: 221). GRIGNASCHI az adott helyen JULIEN kínai forrásokat feldolgozó klasszikus munkájára utal, ahol azonban a megadott oldalon (vö. JULIEN 1864: 335) nincs szó egy heftaliták ellen vezetett 555-ös türk hadjáratról. A 331. lapon JULIEN egyik kommentárjában ugyan szó van a yedák (JULIEN 1864-ben még a getákkal hozza összefüggésbe a nevet, ma már tudjuk, hogy a név a heftalitákat takarja) elleni türk hadjáratról (évszám megjelölése nélkül), ugyanakkor JULIEN fordításában nem szerepel semmilyen 555-ös hadjárat, így minden erre épített elképzelés megalapozatlannak tartható. Ráadásul ECSEDY ILDIKÓ kutatásai kiderítették, hogy a türkök korai hadjárataira vonatkozó kínai források adatainak pontos datálása amúgy is többnyire nehézségekbe ütközik (ECSEDY 1979: 137, 21. j.). Így azonban az egyetlen idevonható s egyúttal jól datálható kínai adat a Beishi, illetve a Zhoushu azon információja, mely szerint az egységes Heftalita Birodalom utolsó követei 558-ban érkeztek a kínai udvarba, majd a követség megérkezése után a türkök elpusztították a heftaliták birodalmát (SPECHT 1883: 345; illetve MILLER 1959: 21). E források tanúsága szerint a türkök és a heftaliták első összecsapását legkorábban 558-ra datálhatjuk.
1989-ben azonban KUWAYAMA felhívta a figyelmet egy, a szakirodalom által mindaddig kevésbé vizsgált forrásra (vö. GROUSSET 1929: 262–3), Jinagupta buddhista szerzetes útleírására, amely a Xu gaoseng zhuan című munkában maradt fenn (KUWAYAMA 1989: 108–9, 118–9). Jinagupta Közép- és Kelet-Ázsia jelentős területeit érintő útjára 555-ben indult el Kapisából, és 559-ben vagy 560-ban érkezett az egyik kínai fővárosba, Chang’anba. Útja során 555-ben megfordult a heftaliták országában is, ahol a következő helyzet várta őt és társait: „Ils arrivèrent au royaume des Yen-ta (Hephthalites). Dès qu’ils arrivèrent dans ces lieux et qu’ils y séjournérent, (ils trouvèrent) de vastes régions désertes et des habitants fort clairsemés; il n’y avait personne pour leur préparer le boire et le manger qu’il leur fallait. Jinagupta renonça alors à l’observance stricte des dèfenses; il employa toutes ses forces à subvenir (aux besoins de ses maîtres), et à plusieurs reprises il traversa des difficultés soudaines, grâce au secours que lui prêta mystérieusemenet une puissance surnaturelle, il eut le bonheur d’échapper aux fléaux naturels et aux actes de violence.” (CHAVANNES 1905: 339.) Azaz: „Megérkeztek a yen-ták (heftaliták) királyságába. Mikor odaérkeztek s megtelepedtek, csak nagy pusztaságokat (találtak) és nagyon szórványos lakosságot. Senki nem akadt, aki számukra enni- és innivalót készítsen. Ekkor Jinagupta felhagyott a védelem szoros megfigyelésével; minden erejével azon volt, hogy (urai szükségleteiről) gondoskodjon, és több alkalommal váratlan nehézségeken küzdötte át magát, annak a segítségnek köszönhetően, melyet titokzatos módon valami természetfeletti erő adott neki, s szerencséjére megmenekült a természeti csapások és az erőszak elől.” Jinagupta sokszor kifejezetten homályos leírásából tehát az derül ki (?), hogy az egykor virágzó Heftalita Birodalmat ebben az évben súlyos csapások érhették, a földek pusztasággá váltak, a szórványos lakosság még élelemmel sem tudta ellátni az utazókat. A szerzetes a váratlan nehézségek között természeti csapások mellett erőszakról is beszámol. Az utóbbi leírásban KUWAYAMA egy háború, méghozzá egy türk–heftalita öszszecsapás következményeit látja (KUWAYAMA 1989. i. h.).
Úgy vélem, KUWAYAMA határozottnak tűnő elképzelése a fenti homályos forrásrészlet ismeretében inkább tartható bizonytalannak. Az azonban elgondolkodtató, hogy van egy olyan másik forrásrészletünk is, amely esetleg összecsenghet Jinagupta kérdéses soraival. Ráadásul e forrásadatot sem KUWAYAMA, sem más nem vonta még górcső alá ezen 555-ben kezdődő háború (?) vizsgálata kapcsán. E passzus Menandros Protéktor bizánci történetíró munkájában maradt fenn. A Menandrosnál található alábbi görög mondat sajnos azonban töredékes szövegkörnyezetben maradt fenn, így szintén nehezen értelmezhető:
Azaz: „Katulfos [egy előkelő heftalita tanácsadó a heftalita uralkodó környezetéből], lebeszélve a heftaliták vezetőjét az előrenyomulásról [akadályozva a heftaliták vezetőjét az előrehaladásban], barbár és közmondásszerű, de mégis meggyőzésre alkalmas szavakkal szólt hozzá: miszerint egy kutya saját otthonában erősebb, mint tíz másik idegen” (Menandros, Exc. de Sent. 4; Frag. 4, 3. BLOCKLEY ed. 1985: 46–7). A forrásban szereplő Katulfos kalandos életének további, Menandrosnál fennmaradt adatai lehetővé teszik, hogy ezt a bizonyos tanácsadást megközelítőleg az 550-es évek közepére tegyük (FELFÖLDI 2001a: 45–56; vö. FELFÖLDI 2001b: 191–202). A forrásban nagy valószínűség szerint egy heftalita katonai műveletről lehet szó. Katulfos egy Menandros által barbár közmondásnak minősített hasonlattal megpróbálja lebeszélni urát az „előrenyomulásról”.
Annak eldöntéséhez, hogy ki vagy kik ellen vezethettek az 550-es évek közepén a heftaliták hadjáratot, érdemes a korszak politikai változásait szemügyre venni. A türkök feltűnéséig a Heftalita Birodalom keleti szomszédja a Ruanruan Kaganátus volt. A heftaliták és a ruanruanok valószínűleg szoros, gyakran szövetségesi kapcsolatot tartottak fenn egymással (vö. CSONGOR 1993: 40). 552 és 554 között azonban a gyorsan megerősödő türkök rövid idő alatt szétzúzták a ruanruanok hatalmát. A heftaliták ezzel elveszítették legfőbb szövetségesüket, határukon egy minden eddiginél veszélyesebb ellenfél jelent meg, amelyik ráadásul ekkor már feltehetően tapogatózó lépeseket tett a heftaliták ősi riválisának, a sasanida dinasztiának megnyerése érdekében. Talán nem kalandos vállalkozás felvetni ezek után azt a lehetőséget, hogy a heftaliták megpróbáltak segítséget nyújtani a ruanruanoknak, és ezért támadást indítottak a frissen léttrejött Türk Kaganátus ellen. A támadás azonban talán rosszul sülhetett el, Katulfos ugyanis – Menandros szerint – lebeszéli urát a további előrenyomulásról; Jinagupta szerint pedig a heftaliták birodalmán a pusztulás jelei látszódnak. A két igen homályos híradás, azaz Jinagupta és Menandros információja tehát ily módon egymást erősítve kapcsolódhatna egymáshoz.
Nem lehetetlen tehát, hogy az 550-es évek első felében valóban lezajlódott egy heftalita–türk összecsapás. Elképzelhető, hogy ennek kezdeményezői azonban nem a türkök voltak, ahogyan azt GRIGNASCHI és KUWAYAMA felteszi, hanem a heftaliták. További források hiányában eddig persze mindez csak bizonytalan lábakon álló hipotézis. Ami azonban tény: Katulfos megpróbálja uralkodóját lebeszélni egy kétes vállalkozás folytatásáról, majd ezt követően átmenekül a türkökhöz (ennek egyik oka Menandros szerint az volt, hogy a heftalita uralkodó megerőszakolta Katulfos feleségét), a Heftalita Birodalom pedig rendkívül súlyos helyzetbe kerül. Csak idő kérdése, hogy egy jelentős türk támadás induljon meg a heftaliták ellen. Talán ezt felmérve indított követséget a heftalita uralkodó a kínai udvarba 557–558-ban, bízva abban, hogy szövetségesi viszonyt létrehozva (vagy megerősítve) a türkökkel ellenséges kínai udvarral, meg tudja állítani a türkök közép-ázsiai terjeszkedését. A heftaliták azonban elkéstek: 557-ben előbb a perzsák, majd 558-ban a türkök is megindították összehangolt támadásukat a heftaliták ellen, mely támadás a Heftalita Birodalom bukásával, a heftalita területek feldarabolásával ért véget (a további részleteket l. FELFÖLDI 2002: 63–87; vö. Uő 2005: 98–132).
A hivatkozott irodalom
BLOCKLEY, ROGER C. 1985. The History of Menander the Guardsman. Introductory Essay, Text, Translation, and Historiographical Notes. Francis Cairns, Liverpool.
CHAVANNES, ÉDOUARD 1905. Jinagupta (528–605 après J.-C.). T’oung Pao série 2, tome 6: 332–56.
CSONGOR BARNABÁS 1993. Kínai források az ázsiai avarokról. Orientalisztikai Munkaközösség, Bp.
DOBROVITS MIHÁLY 2001. Az avar kérdés és az apar népnév az orhoni feliratokon. In: MÁRTON szerk. 2001: 86–105.
ECSEDY ILDIKÓ 1979. Kereskedelem és háború a VI. századi türk–kínai kapcsolatokban. In: TŐKEI szerk. 1979: 78–164.
FELFÖLDI SZABOLCS 2001a. Egy heftalita előkelő, Κατουλφος és a Heftalita Birodalom bukása. In: FELFÖLDI–SINKOVICS szerk. 2001: 45–56.
FELFÖLDI, SZABOLCS 2001b. A Prominent Hephthalite: Katulph and the Fall of the Hephthalite Empire. Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae 54: 191–202.
FELFÖLDI SZABOLCS 2002. A Heftalita Birodalom bukásának kronológiája. The Chronology of the Defeat of the Hephthalite Empire. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica 112: 63–87.
FELFÖLDI, SZABOLCS 2005. Hronologiâ padeniâ imperii eftalitov. In: VASIL’EV Otv. red. 2005: 98–132.
FELFÖLDI SZABOLCS – SINKOVICS BALÁZS szerk. 2001. Nomád népvándorlások, magyar honfoglalás. Balassi Kiadó, Bp.
GRIGNASCHI, MARIO 1980. La chute de l’Empire Hephthalite dans les sources byzantines et perses et le problème des Avar. Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae 28: 219–48.
GROUSSET, RENÉ 1929. Histoire de l’Extrême-Orient. Geuthner, Paris.
HARMATTA JÁNOS 1994. Nyugati türk uralom Kelet-Iránban (Kr. u. 650–750). Antik Tanulmányok 38: 149–64.
JULIEN, STANISLAS 1864. Documents historiques sur les Tou-kioue (Turcs), extraits du Pien-i-tien, et traduits du chinois par M. S. JULIEN. Journal Asiatique série 6, tome 3: 325–67, 490–549; tome 4: 200–42, 391–430, 453–77.
KUWAYAMA, SHOSHIN 1989. The Hephthalites in Tokharistan and Northwest India. Zinbun. Annals of the Institute for Research in Humanities 24: 89–134.
MÁRTON ALFRÉD szerk. 2001. A Kárpát-medence és a steppe. Balassi Kiadó, Bp.
MILLER, ROY ANDREW 1959. Accounts of Western Nations in the History of the Northern Chou Dynasty. University of California Press, Berkeley–Los Angeles.
SPECHT, ÉDOUARD 1883. Études sur l’Asie centrale d’après les Historiens chinois. Journal Asiatique série 8, tome 2: 317–350.
TŐKEI FERENC szerk. 1979. Nomádok és kereskedők Kína határain. Akadémiai Kiadó, Bp.
VÁSÁRY ISTVÁN 2003. A régi Belső-Ázsia története. Második, átdolgozott kiadás. Balassi Kiadó, Bp.
VASIL’EV, DMITRIJ D. Otv. red. 2005. Bûlleten’ (Newsletter) 12. Hungaro – Russica II. Istoriâ i kul’tura Evrazijskoj stepi. 2-j Sbornik statej Rossijskih i vengerskih vostokovedov. Rossijskaâ Akademiâ Nauk. Obsestvo vostokovedov, Moskva.
Menander Protéktór idézett sorai az Európába költözött hun-avarokról számolnak be avar néven, a keleten maradtakra szinonimnak tekinthető heftalita kifejezéssel utalnak.
Később a türkök csakugyan ennek a nyugatra szökött varkhonita kisebbségnek a "nyomába eredtek", legalábbis Zemarkhosz követjelentése szerint a Volga alsó folyása mentén élő ogur csoportok fölött 567-ben már a török kagán gyakorolt fennhatóságot. Tabari állítólagos közlése azonban semmit sem nyom a latban abból a szempontból, hogy a birodalom meghódítása még javában folyt tíz évvel azelőtt Muhan (Bukan) kagán részéről, miközben egy onnan eltávozott varkhonita néprész ugyanebben az időben, vagyis 557/58-ban már a Kaukázus vidékén tanyázott.
"Megadtam Tabari adatát, aszerint 557-ben még a heftalitákkal birkóztak a türkök"
Bár véleményem szerint nem oszt, nem szoroz a kérdésben, de valahogy nem emlékszem rá, hogy idézted volna az említett szerzőt és a nála állítólagosan szereplő évszámot.
"messze nem az Urál, hanem a Pamír vidékén"
Ki beszélt itt Uralról rajtad kívül? Én arról beszéltem, hogy a var-khunok az Aral-tavat kelet felől megkerülve juthattak volna el a Volgához, ha a türkök ebben meg nem akadályozzák őket.
Azonkívül pedig sejthető, hogy a Heftalita Birodalom vezető etnikumaként meghatározott varkhoniták a türkökkel már 552 táján szomszédságba kerültek, két-három évre rá pedig ugyanezzel a népességgel már fegyveres konfliktusba is bocsátkoztak. Jinagupta buddhista szerzetes útleírásából és Menander Protéktór elejtett megjegyzéseiből arra lehet következtetni, hogy ez a vállalkozás a heftaliták számára balul sült el, mindenesetre ennek lehet a következménye Huszrau támadása 557-ben, de a kínai udvarban való kilincselésük is az 557/58. esztendőben.
1. Ha az Aral-tó mindkét oldala járhatatlan (Duplagondol olvtárs is emellett foglal állást), valószínű, hogy a nyugati oldalon tették meg Ibn Battútáék az utat az Ural folyótól Khorezmbe, mivel az a rövidebb út.
2. Ha a nyugati út volt a könnyen járható, a keleti pedig nem, akkor érthetetlen, hogy miért választották volna a hosszabb és a tevéiket elpusztító keleti útvonalat.
3. Ha a nyugati oldal a járhatatlan, a keleti pedig járható, akkor az előbbi útvonal mellett ismételten a távolság rövidebb volta szól.
A fentiekből következően Ibn Battúta valószínűleg az Aral-tó nyugati oldalán haladt végig, bár, mint jeleztem, a hun-avar vándorlás kérdése szempontjából mindegy, hogy az Aral-tónak melyik oldalán kezdődött a sivatagos-félsivatagos térség. Ez a szélsőséges éghajlatú zóna ugyanis az említett tó és Kaszpi-tenger közötti szakaszt egy hadsereg számára így is, úgy is lezárta. Kelet felől pedig az utat a varkhoniták előtta a türkök zárták el.
"Ezek előbb a távoli Maiótisznál a fagyos Tanaisz meg a masszageták szörnyű népei között laktak. Azután sebes lovaikkal a Kaukázus szikláin áttörtek, bár [Nagy] Sándor záró erődítései a vad népek útjába akadályt gördítettek. Keletet húsz éven át tartották hatalmukban, s az egyiptomiaktól meg az etiópoktól évenként adót szedtek."
Vastagításra érdemes még az előbb és az utóbb szó, már ha kizárólag a szöveg logikáját követjük. A valóság ettől egészen más, már a Tanaisz vagy a masszagéták emlegetése is egy antik szóáradat része, ami történetileg inkább köthető laza szálakkal a szkítákhoz vagy a szarmatákhoz; tán az örményországi hadjárat híre hatott el valamennyire Isidorushoz, hogy megemlítse az avarokat.
"a var-khunok, vagyis az avar-hunok 557 körülmelyik Tanaisztól is indultak el?"
Te magad is válaszolsz erre Harmatta beidézésével; a valós, nem a fiktív történelemben természetesen a Dontól.
Ibn Battúta valószínűleg az Aral-tó nyugati oldalán haladt el. Ha ugyanis a rövidebb, nyugati út lett volna a járható, akkor a tevekaravánok aligha választják a hosszabb és járhatatlanabb keletit az Ural folyóhoz vezető vagy az onnan visszafelé tartó menetelésük során.
Egyébként pedig valóban teljesen mindegy, hogy az Aral melyik oldalán kezdődött az a bizonyos sivatagos-félsivatagos terület, amelyen a tevék nagy része elpusztult, s amely a többi állatot is olyannyira igénybe vette, hogy gondos hizlalás mellett is csak egy év elteltével épültek fel. Ugyanis az egyhavi kimerítő utazás hosszabb szakasza, a feladat neheze – ahogyan azt magad is látod – még csak ezután, a tó szűkebb körzetének az elhagyása után következett. Szerádsuk földrajzi magasságától tehát némileg északabbra kellett haladnia annak, aki az említett, embert-állatot tönkretevő – és hadsereg számára járhatatlan – zónától távol akarta tartani magát.
Akárki utazott is tehát Transzoxiána (Mā-warrā-n-nahr) területéről azokban az időkben a Kaszpi-tengertől északra eső vonalon Európába, a Volgát csakis úgy érhette el viszonylag könnyűszerrel, ha ezt a csapadéktalan zónát a keleti oldaláról – lehetőleg minél nagyobb ívben – megkerülte. Az Aral és a Kaszpi-tó közötti régió ebből a szempontból – egy kisebb lovas egység számára is – le volt zárva. A varkhonitáknak ezenkívül a másik oldalon is útját állta egy nem éppen számításon kívül hagyható akadály: a türk kagán hadserege, magyarán pont az a tényező, amely 557 táján szó szerint kerékoldásra ösztökélte őket.
"Sokkal inkább foglalkoztatta őket, hogy birodalmukat az újdonsült szomszéd zaklatásaitól minél hathatósabban megóvják."
A két dolog összefügg, azzal, hogy a maguk határát megóvták a veszélytől, még nem vették el az ellen harci kedvét, ehelyett duplán is jó boltot kötöttek, mikor a konkurencia felé irányították őket. Egyik szövetség értelemszerűen eleve kizárta a másikat.
"elképzelhető, hogy a hungarusok Arménia római uralom alatt álló vidékeit sanyargatták, annak érdekében, hogy a császárt fizetésre bírják."
Ez könnyen lehetett így is; a másik két szerző szerint viszont történt háború a perzsák ellen, úgyhogy akár össze is lehet kötni a három adatot.
"A varkhonitáknak tíz esztendővel korábban igen. A türkök."
Khmm, nos? Megadtam Tabari adatát, aszerint 557-ben még a heftalitákkal birkóztak a türkök, messze nem az Urál, hanem a Pamír vidékén. Ugyanebben az évben vagy pár hónapra rá nyírott fejű avar követek koptatták a konstantinápolyi küszöbajtót. Ennél már csak Menandros ír egyértelműbben, beszéltetve Silzibulos kagánt: "Amidőn majd befejeztem a hephthaliták elleni háborút, rátámadok az avarokra is és semmiképpen sem fognak megszökni az én haderőim elől".
Kedves vagy. Azért még az ilyen impresszióknál is árulkodóbb, ha nem válaszolsz konkrétan az esetleg szent tehénként tartott elméleteket feszegető állításokra - a kódolt jeleket legalábbis értem, tudomásul veszem.
"Ibn Battúta sorai arról tanúskodnak, hogy nyugati irányból ez képtelenség."
Csak a te idézetedből tudok kiindulni: hol említi Ibn Battúta azt, hogy melyik irányból kerülte meg az Aral-tót? Még inkább: mi köze van az Aral kerülgetésének a partvonalja kerületénél jóval hosszabb, Volgáig tartó út megtételéhez? Ami bárhonnan indul is az ember, félsivatagos, nehezen járható, a türkök mégis meg tudták tenni, tíz évvel később. Ne haragudj, nem a hülyét játszom, egyszerűen nem látok épkézláb választ, ami meg tudna győzni.
„A perzsák elleni háború útvonaláról egyedül Isidorus ír, ami szerint az avarok a Dontól indulva törtek át a Kaukázuson.”
Izidor nem a perzsák elleni háborúról ír, hanem arról, hogy a korábban hunoknak nevezett avarok áttörtek a Kaukázuson. Nem írja, hogy milyen irányban törtek át. Toposznak minősíthető híradása szól továbbá ennek a népnek a húszesztendős „keleti” uralmáról. Végezetül pedig előadja, hogy a var-khunok korábban a Tanaisz és a masszagéták között éltek. Nem ír Don folyóról, hanem csak Tanaiszról ír:
„A hugnokat [Hugnos] azelőtt hunoknak [Hunnos] hívták, végül azonban királyukról avaroknak [Avares] nevezték el őket. Ezek előbb a távoli Maiótisznál a fagyos Tanaisz meg a masszageták szörnyű népei között laktak. Azután sebes lovaikkal a Kaukázus szikláin áttörtek, bár [Nagy] Sándor záró erődítései a vad népek útjába akadályt gördítettek. Keletet húsz éven át tartották hatalmukban, s az egyiptomiaktól meg az etiópoktól évenként adót szedtek.”
Arrianosz hitelesnek elfogadott közlése szerint (IV, 16) az Amu-darja és a Szir-darja – vagyis az Óxosz és a Tanaisz-Jaxartész – között éltek a masszagéták („Σκυθων των Μασσαγετων καλουμενων”). Alexandrosz azt követően támadt rájuk, hogy sztyeppei módszereket követve a sátorbőrökből tömlőket varratott, és azokon úsztatta át az előbb említett folyót. Annak hat sztadionnyi – vagyis 1110 méteres – szélessége, mélysége, erős sodrása és talajának laza volta ugyanis nem tette lehetővé, hogy hidat verjenek rajta.
„Hugnos antea Hunnos vocatos, postremo a rege suo Avares appellatos, qui prius in ultima Maeotide inter glacialem Tanaim et Massagetarum inmanes populos habitaverunt. Deinde pernicibus equis Caucasi rupibus, feras gentes Alexandri claustra cohibente, eruperunt, et orientem viginti annis tenuerunt captivum, et ab Aegyptiis atque Aethiopibus annuum vectigal exegerunt.”
Nyomatékosan felteszem neked a kérdést: a var-khunok, vagyis az avar-hunok 557 körül melyik Tanaisztól is indultak el?
A Szir-darjának, vagyis a Jaxartésznek a Don folyóéval azonos elnevezése arra utal, hogy a hellének egy folyónak tekintették a kettőt. Ugyanez volt a helyzet egyébként a Hundukussal és a Kaukázussal. Mint Harmatta egy másik tanulmányában rámutat: „Arrianos (Anab. Alex. III, 25, 3 skk.) tömören leírja és elmondja, hogyan jutott el Nagy Sándor a Hindukus hegységig, amelyet a görögök a Kaukázussal összefüggő hegyvonulatnak tartottak, s ezért Kaukázusnak is neveztek el.”1 A görögök földrajzi látóköre ugyanis folyamatosan szélesedett Ázsia fogalma vonatkozásában, de éppen a Volga és az Aral-tó közötti térségek voltak azok a helyszínek, amelyek a legtovább homályban maradtak az antik világ utazói és geográfusai számára.
1Közép-Ázsia ókori történetéhez; in: Antik Tanulmányok XLVII (2003), 63. o.
„Hugnos antea Hunnos vocatos, postremo a rege suo Avares appellatos, qui prius in ultima Maeotide inter glacialem Tanaim et Massagetarum inmanes populos habitaverunt. Deinde pernicibus equis Caucasi rupibus, feras gentes Alexandri claustra cohibente, eruperunt, et orientem viginti annis tenuerunt captivum, et ab Aegyptiis atque Aethiopibus annuum vectigal exegerunt.”
„A perzsák elleni háború útvonaláról egyedül Isidorus ír, ami szerint az avarok a Dontól indulva törtek át a Kaukázuson.”
Isidorus Hispalensis:
„A hugnokat [Hugnos] azelőtt hunoknak [Hunnos] hívták, végül azonban királyukról avaroknak [Avares] nevezték el őket. Ezek előbb a távoli Maeotisnál a fagyos Don meg a massageták szörnyű népei között laktak. Azután sebes lovaikkal a Kaukázus szikláin áttörtek, bár [Nagy] Sándor záró erődítései a vad népek útjába akadályt gördítettek. Keletet húsz éven át tartották hatalmukban, s az egyiptomiaktól meg az etiópoktól évenként adót szedtek.”
Szádeczky-Kardoss Samu:
„A hun-avarok húszesztendős uralma a Kaukázustól délre valószínűleg nem történelmi tény … Hérodotos (I, 103–106) a Kaukázuson áthatoló szkíták huszonnyolc esztendős közel-keleti uralmáról beszél, Egyiptom ajándékairól s a meghódított népek adójáról is szól. A hérodoosi elbeszélés a görög-római történetírásban széltében elterjedt. Isidorusnál ennek a tradíciónak a szkítákról egy másik steppei nomád népre való átplántálását gyaníthatjuk. – A vad népek betörését megakadályozni hivatott »kapuk«, »zárak«, erődök mint Nagy Sándor művei, közkeletű elemét képezik a világhódítóról szóló félig legendás tradíciónak. Isidorus is ismerte valamilyen formában az Alexandros alakjához fűződő eme elképzelést.”
Harmatta János:
„Világosan bizonyítható …, hogy Ptolemaios munkájában egy vagy több olyan forrást is felhasznált, amely a Tanais-Dont a Tanais-Iaxartes-Sir-daryával azonosította. Ennek következtében több olyan népet, amely a földrajzi valóságban a Sir-daryától északra élt, a Dontól nyugatra helyezett el térképén és földrajzi leírásában.”
"Theophanes és mások szerint az avarok a 'hatodik indictio' évében (557. szept.1. - 558. aug. 31.) járultak Justinianos elé, Tonnesensis szerint pedig 559-ben támadtak 'hunok' Örményországra."
Szádeczky-Kardoss Samu a Victor Tonnenensis művében olvasható híradásáról:
"A krónikában megjelölt év 559. Ám az Afrikában író annalista elkésve kaphatta a híreket a híreket a birodalom távoli északkeleti határairól, s ezért egyes eseményeket a valóságosnál későbbi eseményekhez kötött (így történt ez például az 559. évi nagy balkáni kutrigur betöréssel is, amely nála 560-ra keltezett). Ilyenformán elképzelhető, hogy az itt említett kalandozás tulajdonképpen 558-ban történt ... A krónikás szavai inkább magyarázhatók Bizánc örmény tartományaira".
"technikailag nehézkes lett volna az avarok követeinek úgy felajánlkozni Konstantinápolyban, hogy előtte a perzsákkal leszerződve vonultak át azok országán … 557-558-ban a bizánciakat főleg a perzsák elleni szövetségkötés motiválta, mikor megegyeztek az avarokkal"
Ha esetleg volt is valamiféle írásos paktum e tekintetben Huszrau és Baján népe között, s nem csak hallgatólagosan vette tudomásul a sahansah a gyors átvonulást, Bizáncot mindez aligha érdekelte. Sokkal inkább foglalkoztatta őket, hogy birodalmukat az újdonsült szomszéd zaklatásaitól minél hathatósabban megóvják. Ezért került sor a szemérmesen csak munusnak, ajándéknak nevezett évi adó vállalására már rögtön az elején I. Iustinianus részéről, ami a var-khunok szemszögéből azt jelentette, hogy a szászánidák helyett immár a görög dinasztiától kaptak rendszeres apanázst. Mint a 373. hsz.-ban céloztam rá, elképzelhető, hogy a hungarusok Arménia római uralom alatt álló vidékeit sanyargatták, annak érdekében, hogy a császárt fizetésre bírják. Ez annál valószínűbb, mivel az észak-afrikai krónikást értelemszerűen jobban foglalkoztatták a Bizáncot közvetlenül érintő események, mint a perzsa illetőségűek, és a hírek is Kelet-Rómán keresztül juthattak el hozzá. Egyébként Szádeczky-Kaross is inkább az általam vázolt lehetőség mellett foglal állást.
Tehát még 1x írom, lassan, hogy megértsd. Az Aral-tó nyugati partvidékétől az Ural folyóig terjedő félsivatagos-sivatagos terület alkalmatlan nemcsak a hadseregek vándorlására, de gyakorlatilag még a tevekaravánok átkelésére is. Erről Ibn Battúta a napnál világosabban ír. Az egyetlen útvonal, amelyen a várkonyok megközelíthették a Volga folyót, hogy azon átúsztatva jussanak Európába, csakis az Araltól keletre vezethetett. Mivel azonban ebből az irányból rohamozták őket a türkök, akik elől épp menekültek, ez a lehetőség kiesik. Mi marad szerinted? Repülőgépről Európába átdobott húszezer fős onogur deszanthadosztály?
"...a türkök nem az avarokkal egy időben vonultak Nyugat felé."
Ennek az előzőek fényében az a jelentősége, hogy tudomásunk szerint a türköknek senki nem állta útját az Aral-tó megkerülésében. A varkhonitáknak tíz esztendővel korábban igen. A türkök.
Ludwig August Dindorf szerk.
