Maruzs Éva
REGGELI DAKTILUSOK I. Jó, ha az ember már kora reggel rámosolyoghat Napra, a szélre, az égre, virágra, világra, Terád S visszanevetnek reggeli fények, barka, faág és Visszanevet a Te szürke szemed rám, szürke virág.
II. Víg ma a reggel. Nap kacagó szép képe kacsint és tele szájjal rám nevet egy csöppnyi, buta felhő, brüsszeli csipke a széle, fehér a ruhája, hiú rá, lám, pocsolyának szürke vizében nézegeti. Néni a sarkon újságot árul, furcsa a nap ma, ő is nevet. Tán százezer évvel rám mosolyog. Ó, tudom én, mi kacag ma a légben, hogy oka ennek rózsám szép szeme, mely nékem ragyogott kora reggel.
Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanúl és jelzés nélkül.
Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem...
Ady Endre
Könyörgés egy kacagásért
Lukács Hugónak küldöm
Arcod haragos fellegekből Ismerős nekem, Isten, Villámok hozták el szememig S fürdettem gyakran könnyeimben.
Nem láttam még sugaras arcod, Melyet, hajh, sokan látnak, Hol vagy, hol vagy és miért kerülsz, Szent Istene a kacagásnak?
Éhezem, Uram, a jókedvet, Szomjazom nevetésed, Ilyen hálás, pojácás hived Soha tán nem is volna Néked.
Egy gyönyörű, nagy kacagásban Harsogjon föl a multam, Lássam egyszer vidám arcodat Kacagó, szent sirásba fultan.
Reményik Sándor:
A gondolat szabad
Bilincs a kézen, az ajkon lakat, De felhők felett, de vizek alatt Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!
Legyen tanyám kietlen szirtorom Vagy börtönöm pokolmély vártorony, Én amit akarok, azt gondolom!
Ó, mi gyönyör, Ó mily Isteni kép: Repülni! Dús képzeletem, ne félj, Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.
Repülj képzelmem, csillagokig szállj, Az Isteneknek lángitalt kínálj! Durva őrszem rád nem rivallhat: ,,állj!''
Repülj, semmi se szegje kedvedet, Repülj, szakítsd magadra az eget, Építs, vagy ronts; neked minden lehet!
Repülj, oltsd ki a földi lángokat És népesíts be új világokat, Nincs porkoláb, aki meglátogat!
Öltözz hulló csillagok ezüstjébe, Köd oszlopába, áldozat füstjébe, Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!
Te tövistelen téped a virágot S nyomodba kémek serge meddőn hágott, Műhelyedben, Mester - téged ki látott?
Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor, Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor, S nincs, aki Téged bekerít, határol.
Szabad vagy, mint űrben a fénysugár, Szabad, mint a morajló tengerár, S csak öntörvényed s korlát, határ.
Élet, Halál: minden beléd merül, És bíróul fölötted ki sem ül, Csak aki lát - az Isten egyedül.
Szél kapdos a gyertyalángba: nyugtalan a rózsa árnya a falon. Imbolygok, mint árny a falon; mire vágyom, azt se nagyon akarom. Egy-egy nyugodt pillanatot életemben ha még kapok: jutalom, amiért – bár mit se várva – időzöm, mint rózsa árnya a falon.
Forrás: Élet és irodalom, 2004. 48. évfolyam, 38. szám
Reményik Sándor:
Béke
Valami furcsa összehangolódás, Valami ritka rend - Széthúzó erők erős egyensúlya, Mély belső bizonyosság idebent - Bizonyosság arról, hogy élni jó, Szenvedni elkerülhetetlen, Szeretni tisztán: megistenülés, Meghalni szép - S a Kifejezést meglelni mindezekhez, Megtalálni a felséges Igét: Az Igét mindezekhez: A Béke ez. Orkán ordíthat aztán odakünt, Robbanhat ezer bomba: kárbament, De kárt nem okozott. Bent: Csend. A Béke itt kezdődik. Bent: Csend. Isten hozott.
Ásít a sivatag. Ezer álnok álmos szemével Gúnyosan hunyorog a homokóceán. Állok a porhullámok közepén. A két karom magasra tárva, Az ég felé, az ég felé. És égő szemmel és égő szívvel Nézek, szembe a Nappal.
Hasad a hajnal. Az álmos, szürke sivatag fölött Megvillan a fény és fölkel a Nap. Bíborosan, aranyosan, Ifjan, tüzesen és szerelmesen. És én, kitárt karral és szívvel, Ifjan, tüzesen és szerelmesen, Nézek, szembe a Nappal.
Minden sugár énrajtam rezdül át, Minden dal rajtam csendül át. Mi lettem én? Az vagyok, aki voltam? Vagy egy nagy-nagy harmónia, Dalból, tűzből és élő sugarakból? Én vagyok-e a puszta lelke? Vagy az én lelkem a Nap? Nézek, szembe a Nappal.
Úgy átjár a fény, Úgy fölissza a lelkemet. És nem tudom, a Napból fakad-e a fény, A tüzes, imádságos és szerelmes, A sivatagra és az én szívemre? Vagy belőlem forrásozik a Nap? Kitárt karokkal, magam is tűz, Nézek, szembe a Nappal.
Sík Sándor
Szembe a Nappal (1910)
TI: Szembe a Nappal (1910)
Belenéztem a Napba
Egyszer, egy sugaras, pirosló reggelen, A virradati Napba két szemmel belenéztem. És ama reggel óta, örökre megigézten, Járok fényittasan és a Nap jár velem.
Egy csodavillanás, egy percnyi perc alatt Azon a reggelen a Nap szívembe égett. S azóta mást se látok, csak egy nagy fényességet, Csak lángot és tüzet, csak égő sugarat.
Amerre fordulok, a rét rezgő füvén, És felhős ormain a ködlő messzeségnek: Ezer picike Nap, ezüst ezernyi fény
Szikrázó szemei győzelmes tűzzel égnek. És kívül és belül, örökre, szüntelen, Örvénylik és dalol a tüzes Végtelen
Remélni jót és alkotni szépet Boldognak látni minden népet Megetetni az összes éhezőt Virággal ültetni be tar mezőt És meglocsolni a sivatagot Ez - mit az élettől akarok
Békében nevelni sok gyermeket S ne legyen rémisztő a rengeteg Fény gyúljon fel az agyakban S az ember ne éljen akaratlan Csak az örömök legyenek nagyok Ez – mit az élettől akarok
Emlékezni arra mi régen volt Becsülve tisztelni az öregkort Mert tapasztalás tanít jövőt És erős oltalmazhat serdülőt Hogy városokat ne fedjen el homok Ez – mit az élettől akarok
A vérnek legyen végre értéke S nem kérdezve, hogy kérték-e Csak adni, magadból őszintén Hogy kísérjen a tudás, a fény S a gyermekek legyenek boldogok Ez – mit az élettől akarok
Kérem, legyen mindennap ünnep Hol könnyet nem a fájdalmak szülnek Legyen hit, megértés, szeretet, béke Hisz az életnek van valódi értéke Így büszke lehetek, hogy ember vagyok Ez – mit az élettől akarok
Kosztolányi Dezső: Egy kézre vágyom
Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett, akárcsak én itt, most rád gondolok, s akármi vagy, versekkel ünnepellek. Látom fejed, figyelmes homlokod.
Testvértelen és bánatos a költő az életek, a szívek alkuján. És néha ő, a magányos ődöngő kétségbeesve nyúl egy kéz után.
Most a kezed kell - nincs kéz a világon, mit így szorítanék, egy kézre vágyom, az éjen át nyújtsd, légy akárki bár.
Gondolj reám és messze útjainkra, s mondd, ki lehet, aki e verset írta, ki az a testvér és neki mi fáj?
Weöres S.
Én sem volnék, ha nem volnál, Ha Te hozzám nem hajolnál. Te sem volnál, ha nem volnék, Ha én hozzád nem hajolnék.
Osztódom én, osztódol Te, Só vagy az én kenyerembe. Mosoly vagy a bajuszomon, Könny vagyok a két szemedben.
Köt a véred, köt a vérem, Szeretőm vagy és testvérem. Köt a vérem, köt a véred, Szeretőd vagyok s testvéred.
Szellőm vagy, ki megsimogatsz, Viharom, ki szerteszaggatsz. Szellőd vagyok, ki simogat, Viharod, ki szétszaggatlak.
Ha nem volnék, Te sem volnál, Én sem volnék, ha nem volnál. Vagyunk ketten két szép nyárfa, S búvunk egymás árnyékába.
Dsida Jenő:
Arany és kék szavakal Miképpen boltěves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s már félig fent lebeg a tiszta étheren,- ül roppant asztalanal, mely könyvekkel teli s a nagy betük közébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, měgnem szelěd mosollyal lelkét kileheli: úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökiteni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, mig ujjam el nem szárad, mint romló fának ága s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága
József Attila: Gyöngy
Gyöngy a csillag, ugy ragyog, gyöngyszilánkokként potyog, mint a szöllő, fürtösen, s mint a vizcsepp, hüvösen.
Halovány bár a göröngy, ő is csámpás barna gyöngy; a barázdák fölfűzik a bús földet diszitik.
Kezed csillag énnekem, gyenge csillag fejemen. Vaskos göröngy a kezem, ott porlad a sziveden.
Göröngy, göröngy, elporlik, gyenge csillag lehullik, s egy gyöngy lesz az ég megint, egybefogva sziveink.
/Ady Endre/
ADD NEKEM A SZEMEIDET
Add nekem a te szemeidet, Hogy vénülő arcomba ássam, Hogy én magam pompásnak lássam.
Add nekem a te szemeidet, Kék látásod, mely mindig épít, Mindig irgalmaz, mindig szépít.
Add nekem a te szemeidet, Amelyek ölnek, égnek, vágynak, Amelyek engem szépnek látnak. Add nekem a te szemeidet, Magam szeretem, ha szeretlek S írígye vagyok a szemednek
Ha már egyszer kiváltál milliárdok félelmes nyüzsgéséből ha kemény léptekkel utamba kerültél ha már egyszer én is oly biztosan vártalak mint ki régtől tudja jöttöd ha már a rendhez tartozik találkozásunk (és mennyi sok minden történt ezért: fűszál csillag hold nap békék hadak lettek mozogtak dúltak múltak el): legyünk hívők szilárdak béketűrők hogy példa is lehessünk másokért.
Így - lassan minden rendeződik a fióka-szárnyak kinőttek nagyonis tággá lett világuk még két kart kell lefejtenem aztán hegyezhetem fülem: csak egyirányú lesz kötelmem nyilván lehet is látni rajtam szemem fényében a nyugalmat az elfordult kiváncsiságot mely kísérné sorsom ha bírná a legvégső átváltozásig
Csorba Győző
[Ez volt ő …]
Ez volt ő és ez voltam én
ő volt az és én voltam az?
Szeme arca keze szava:
kicserélhették kicserélték
Szemem fülem eszméletem
kicserélhették kicserélték
Jaj hogyha néz – mint bárki más is
jaj hogyha szól – mint bárki más is
Jaj ha nézem – mint bárki mást is
Jaj ha hallom – mint bárki mást is
Keresem rajta titkait
magamon is titkaimat
ADVENT Várakozással telik életünkmert egy nagy érzésre vágyunkszívünk-lelkünk áhítozvaéhezőn, a szeretetre várunk. Eljő-e úgy ahogy kívánjukszelíden, halkan, csendesenmint azon a szent éjszakána közelgő karácsony esten. Ádventben járva újra várunkmegtaláljuk-e akit keresünkeljő-e hozzánk a Szeretetitt lesz-e, ott lesz-e velünk. Várakozással teli életünkbenegy nagy-nagy érzésre várunklelkünk-szívünk Őt keresvea békére, szeretetre vágyunk. És eljön Ő, aki a Szeretetés mellyel világot megválthozza békésen és csendesenamire nagyon sok ember várt. Itt kopog majd belül finomanbennsőd megújúlva rátalálés ha te is ezt így akarodha szíved szeretetet kínál. Hidd el akkor eljön Ő hozzádfényével szerényen s halkanlényednek szeretetsugáralesz majd az édesítő hajnal.
