Louis Charpentiernek A baszk rejtély(Le Mystère basque, 1975) c. könyvéből a 13. fejezet, ami teljes egészében a történelem előtti pelaszg népről vagy népekről szól, kiknek szerepe egészen Atlantiszig nyúlik vissza:
Louis Charpentiernek A chartres-i katedrális rejtélyei (Les mystères de la cathédrale de Chartres, 1966) c. könyvéből egy fejezet, a gótikus katedrális-építők tudásáról:
John A. Keel amerikai újságíró és forteanus kutató (1930-2009) Kísértetjárta bolygónk (Our Haunted Planet, 1971) c. könyvének első három fejezetét adom. Az egy évvel korábbi könyve magyarul is megjelent a 90-es évek elejének kiadási "lázában" (több mint 400 kiadó lett hirtelen) kiadottnak. Már annak az olvasása is élvezetes volt emlékeim szerint: ha elkezdted olvasni, nehéz volt letenni. Keelnek volt egy sajátos stílusa, amivel megragadta az arra hangolódó személy fantáziáját...
Kár, hogy csak Az idegen lények az űrből és az időből c. könyve jelent meg eddig magyarul (bár ezzel még mindig jobban áll, mint Kolosimo, Charroux vagy Peter Tompkins).
A könyvben nem voltak ehhez a tartalomhoz fényképek, de mivel a harmadik fejezetben említi a laoszi kísérteties Korsók síkságát vagy a Costa-Rica-i kőgolyókat, úgy gondoltam, az érthetőség kedvéért rakok be ezekről 1-1 képet. Lehet Annaem is rakott be ezekről képeket régebben, de már nem emlékszem pontosan (de kijavít, ha tévednék).
"Én csalk annyit mondtam, hogy ezek a kis táskák szakasztott olyanok, mint a babiloniállatember/istenek/papok kezében lévő kis táskák, szent tárgyak, de nem azt hogy ténylegesen ugyanazok lennének (igazából ezek babiloni szerepére vagyunk jobban kiváncsiak)."
írta Sch, és már ebben a mondatában is több olyan állítás van, melyet korrigálnom kell:
ahogyan azt 17168-ban írtam, az apkalluk megjelenésük alapján 3 fő csoportba oszthatók, ezek a típusok pedig területi elterjedésük alapján is elkülönülnek egymástól:
a hal formájúak Babilónia, az ember alakúak és a madárfejűek pedig Asszíria területére jellemzőek.
a megfelelő nomenklatúra miatt pereferálnám a babilóniai halemberek babilóniai szerepének firtatását (Babilon egy város, Babilónia egy birodalom).
"Az emberek ősei már közel félmillió évvel ezelőtt is képesek voltak áthajózni a tengeren új vidékekre – derül ki a partvonalaknak a szakirodalom által Chibanian Age-nek nevezett korszakot érintő, új vizsgálatából – számol be róla a Science Alert.
A Chibanian Age egyébként az emberi őstörténelem egy bizonyos időszaka (az elnevezést nemrég, 2020-ban fogadták el), és egyébként ez az első olyan földtörténeti korszak, amely egy japán lelőhely után kapta a nevét), amelyet a szakemberek a korai emberi fajok, mint például az Homo erectus idejére tesznek. Ennek az időszaknak a pontos kezdete és vége ismeretlen, de általában az úgynevezett miocén kor közepére, kb. 1,6 millió évvel ez előttre datálják. Ezt az időszakot általában az emberi evolúció korai szakaszaként emlegetik, és jelentősége az emberi őstörténelemben épp azért is nagy, mert azt mutatja, hogy az emberi fajok már a korai időkben is képesek voltak új területeket elérni, akár több száz kilométer távolságra is az őket körülvevő szigetektől.
A Görögországi Pátra Egyetem geológusa által vezetett mostani tanulmány rekonstruálta a régió földrajzát, beleértve az Égei-tengeri szigetek partvonalának rekonstrukcióját is 450 ezer évvel ezelőtt. A kutatócsoport ősi folyódelták alapján állapította meg, hogy az elmúlt 450 ezer év legalacsonyabb pontján a tengerszint megközelítőleg 225 méterrel volt alacsonyabb a mainál – erre a tektonikus tevékenység okozta süllyedési ráta alapján következtethetünk. Ez azt jelenti, hogy míg az égei-tengeri szigetek egy része az alacsonyabb tengerszint miatt összefüggött egymással, az elmúlt 450 000 évben azonban a szigetek következetesen elszigeteltek maradtak a környező szárazföldi tömegektől. Vagyis még a tengerszint legalacsonyabb pontján is több kilométernyi nyílt vízen kellett volna áthaladni ahhoz, hogy elérjük a legközelebbi Égei-szigeteket.
A kutatók rámutattak olyan bizonyítékokra is, amelyek arra utalnak, hogy 700 ezer és egymillió évvel ezelőtt az emberiség elődei utazhattak az Indonézia és a Fülöp-szigetek körüli tengereken. Ez arra utal, hogy a tengeri utazás épp annyira jellemezte az őseinket, mint a mai, modern embert, a Homo sapienst. A tanulmány következtetései hatással vannak arra is, ahogyan arról gondolkodunk, hogy az őseink, valamint a modern ember miként terjedt szét az egész világon, mivel ezek alapján az emberi vándorláshoz nem volt szükség szárazföldi hidakra.
A Homo sapiens legkorábbi ismert megjelenése előtti ősi leletek felfedezése az égei-tengeri szigeteken arra utal, hogy ezek az őseink valamiként megtalálták a módját, hogy átkeljenek a nagyobb víztömegeken is. Arra a kérdésre, hogy az emberfélék vagy hominidák mikor és hogyan kezdték el meghódítani a tengert, nehéz válaszolni a közvetlen bizonyítékok hiánya miatt, mivel a csónakok a történelem során általában fából készültek – olyan anyagból tehát, ami jellemzően nem szokott fennmaradni, pláne nem ekkora időtávon. Ehelyett a fennmaradt leletekre (például kőeszközökre) és csontokra hagyatkozhatunk mindössze, valamint az olyan elemzésekre, amelyek azt rekonstruálják, hogy miként változott a világ az elmúlt rengeteg évezred alatt.
Azt azonban a kutatók valószínűsítik, hogy a jövőben további hasonló felfedezésekre kerülhet sor, és ezek alapján jobban megérthetjük, hogyan terjedtek el őseink a világban, és miként alkalmazkodtak az új környezetekhez."
Vízistennő 25 tonnás szobra a San Miguel Coatlinchan melletti kőfejtőből származhat. Ez egy andezitbánya, s az elemzések alapján úgy tűnik, hogy innen származik a Teotihuacan építéséhez használt kő. Ugyanitt találták meg vagy 170 éve Tlaloc befejezetlen gigantikus szobrát, félig betemetődve. Ez Ó-Amerika legnagyobb szobra, a súlya 168 tonna. Talán ezt is Teotihuacanba szánták...
Az esőisten Tlaloc kapcsolatban állt a kabirokkal. Batres csecsemőcsontokat talált a szobor mellett. A szobor kezei már hiányoznak, de Alfredo Chavero vagy 140 éve azt írta, az egyik kezében "egy hangszer, amely úgy tűnik, hogy fújás közben megszólalt". Olyasmi ez, mint a kabirok hangszere, melyek elkábították, megdermesztették az embereket?
Miután a hátán fekvő szobrot 1889-ben megtisztították, a falusiak újból elkezdték tisztelni. Mikor a mexikói kormány elhatározta 1964-ben, hogy elszállítják a főváros új múzeumának bejáratába, a helyiek szabotálták az elszállítás, s csak a hadsereg kivezénylése után tudták elvontatni 1964. április 16-án. Mexikóvárosba vezető rövid úton megnyílt az ég, és zuhogott az eső.
"A ma fennmaradt romok azonban teljesen egyértelművé teszik, hogy az építkezések hosszú sorában szinte mindig a legkorábbi rétegek mutatják a legnagyobb összetettséget és kifinomultságot. ... Teotihuacán
Teotihuacán modern látogatója aligha talál majd bizonyítékot az eredeti „ Istenek városára ”, ahogyan az azték mítoszok szerint a mai világkor elején, ie 3114-ben állt volna. (Ez az ötödik nap kezdetének dátuma a Codex Vaticanus 3739, Codex Ríos szerint). A későbbi foglalkozások és meglehetősen fantáziadús modern rekonstrukciók (amelyek nagy része Leopoldo Batres 1900-as évek eleji restaurálásaiból származnak) alá temetve fekszik. Ennek ellenére nem kell sokkal messzebb menni, mint a turisták által járt ösvény a 4 km-es (2,5 mérföld) hosszú Avenue of the Dead mentén. szerint , hogy bizonyítékokat találjunk egy sokkal titokzatosabb és még mindig nagyrészt feltáratlan múltra: A ma Teotihuacanban látható építmények szinte mindegyike laza lávakövekből áll, amelyeket durván összeragasztottak. , vályoggal keverve és törmelék töltelékkel.
Ezért még meglepőbb, hogy az építkezés legkorábbi rétegei között bizonyítékot találunk egy teljesen más építészeti stílusra, amely hatalmas, finomra vágott és csiszolt kőtömböket alkalmaz, amelyeket nagyon is megalitikusnak lehetne nevezni .
E korábbi megalitikus építmények egy része a Tollas Kígyók piramisának nyugati oldalán látható. Itt egy monumentális, finoman faragott kőből készült homlokzat került elő egy későbbi korszak emelvénye alatt, amelyet valamikor a Kr. u. 4. században a piramishoz adtak. Még rejtélyesebb a hatalmas kőtömbök száma, amelyek a piramis hátulja felé egy kis esplanádon hevernek szétszórva. Úgy tűnik, hogy ezek a kövek teljesen más jellegűek, még a piramis nyugati homlokzatát borító kövekhez képest is.
...
A kőzet, amelyből a nagyobb megalitikus kőtömböket faragták, egyfajta rendkívül tömör szürke andezit. Robert Heizer és Howell Williams hasonló kolosszális, teotihuacáni andezit szobrainak petrográfiai tanulmánya rámutatott a Teotihuacanban alkalmazott andezit legvalószínűbb forrására, a Tlaloc-hegyre, a San Miguel Coatlinchan Pueblo közelében – 25 kilométerre (15,5). mérföldre) a szertartás helyszínétől. Minden bizonnyal innen származik a Teotihuacanban in situ talált legnagyobb monolit , a kolosszális Diosa del Agua vagy „Vízistennő” kő, amely a becslések szerint több mint 25 tonnát nyom."
És biztos, hogy a maorik mit sem tudnak az egyiptomi Bészről vagy a kabirokról. Ilyesmikre utaltam a Titkostörénelemülben is: egy ősöreg rettegésre a kabiroktól, egy tudatalatti, csak a mesékben előjövő ijedelemre, melynek az "alvó" emberiség ma sem tudja/érti mikéntjét...
David Hatcher Childress 1957-ben született Franciaországban, majd Colorado és Montana hegyei közt nevelkedett. A Monatanai Egyetemen keleti kultúrát és filozófiát tanult, azután angolt tanított Tajwanon. 1976-ban – 19 évesen – elhagyta az Egyesült Államokat, hogy hatéves kalandos utazásba kezdjen. Eljutott Afrikába, Közel-Keletre, Kínába és a Pacifikum szigeteire. Hat könyvet írt a Lost Cities („Elveszett városok”) sorozatban. Az utazó amatőr és rajongó régészek mintaképe lett, de sajnálatosan ez a rajongása néha elhomályosította érzékeit, hogy forrásait kritikusan kezelje. Könyvei mindazon által érdekes, s néhol megkapó olvasmányok. Atlantisz utáni keresésében magányos szigetek megalitikus romjait kutatta. Az 1995-ben megjelent Atlantisz elveszett városai, az ókori Európa és a Földközi-tenger (Lost Cities of Atlantis, Ancient Europe & the Mediterranean) nagylelkű ajánlója így szól: "Atlantisz! A legendás elveszett kontinens David Hatcher Childress régész alapos vizsgálata alá kerül. Írországtól Törökországig, Marokkótól Kelet-Európáig vagy a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán távoli szigetein Childress az emberiség múltjának elképesztő kutatására vezeti az olvasót. Az ősi technológia, a kataklizmák, a megalitikus építkezések, az elveszett civilizációk és a múlt pusztító háborúi mind-mind feltárulnak ebben a lenyűgöző könyvben. Childress szembeszáll a szkeptikusokkal, és bebizonyítja, hogy a múltban nemcsak nagy civilizációk léteztek, hanem a modern világ és annak problémái is az ősi Atlantisz világának tükörképei."
A könyvben Childress bejárja az egész Mediterránumot, sőt annak külső kerületeit is Atlantisz birodalmának városait, kolóniáit keresve. Máltán Oziriszt keresi, Atlasz elveszett városait Marokkóban, Skóciában a megüvegesedett erődöket csodálja meg, Hellaszban Olümposz ciklopi falait és az Ibér-félszigeten Herkules elveszett városai után kutat. Itt jut el a hajdani Tartésszosz városához.
Bergier és Gallet: Az ősi űrhajósok könyve (Le livre des Anciens Astronautes, 1977). A könyvben egy cikkgyűjtemény, különböző szerzőktől, akiket Bergierék felkértek ezek megírására a témában: vannak itt komolyak, komolykodók és komolytalanok.
Ebből adom H. S. Bellamy írását, aki már 1930-tól írogatott az ősi rejtélyes építményekről, Hörbiger katasztrófa elméletéről (aminek híve maradt a haláláig). Élete vége felé pedig rokonszenvezett a paloasztronautika elképzeléseivel is.
Biztos volt benne, hogy sikerült megfejtenie a tiahuanacói Nap Kapu frízeit, ami szerinte egy naptár lenne. Írt egy könyvet Atlantiszról is, nem sokkal a háború után...
Ebben a Perperikonban is jól látszik, a megalitikus vagy ciklopi korszaknak stílusai a görög templomok mellett. Igen hatásos hely (de az első római császár, nem Gaius Julius Caesar, hanem a fogadott fia volt).
A legenda szerint Perperikon oltáránál két híres prófécia született. Az első Nagy Sándornak a hódításait és dicsőségét, a második pedig az első római császár, Gaius Julius Caesar jövőbeni uralmát jövendölte meg.
Ez a szentély 8000 éves múltra tekint vissza. A trák törzsek is szent helyként használták, ahol istenként tisztelték a Napot. A komplexumban palota, oltár, kőutcák és bazilika is volt.
Közönséges ember nem léphetett be Perperikon kőegyüttesébe, csak főpapok és királyok számára volt elérhető.
Találták, dúlták, majd gótok felgyújtották, oszmán törökök rombolták. Nehéz elképzelni ennek a kőkomplexumnak a méretét, főleg úgy, hogy a fent említett palota hét emeletes volt. A palota közepén volt egy 30 méter hosszú terem, amelyeknek nem lehet tudni a funkcióját. Ha pedig valamit nem ismerünk, akkor nyomjuk rá a "cultic" pecsétet.
Olyan érzésem van miközben a képeket nézegetem, hogy ez egy Baalbek-klón. Megalitok, római kockák, fekete elszíneződések: a fénnyel vágó nyomai = samír-csíkok. Van itt minden, még Sigiriya is beköszön és szép álmokat kíván, épp jókor.
