Egyszer Wilhelm Kepmff probalt a QEH zongorajan. Megallt egy darab kozepen (ha jol emlekszem Schubert f-moll szonataja volt) es elkezdett irdatlanul rohogni. De mivel nem volt senki aki hallhatta vagy lathatta volna az esetet, senki sem kerdezte meg min nevet. Aztan, kis szunet utan folytatta az f-moll szonatat.
Papp István debreceni nyelvészprofesszornak az volt a szokása, hogy a székéből a mosdóba sercintett. Egyszer egy vizsgázó ült épp a két pont között, és ijedten lesunyta a fejét. - Hagyja csak, kolléga - mondta neki a prof -. sikerült ez már nekem messzebbről is...
Ezt egy majd' hatvanéves ember mesélte nekem, aki az ország egyik legelismertebb zeneszerzője. Biztosan pontatlan voltam: PARTITÚRA-FÜZETET nem lehetett kapni talán... Mindenesetre nekik NEM VOLT. A Kocsisé viszont OLCSÓ volt. Én meg talán még meg sem születtem.
A zeneakadémiai zeneszerzéstanárom mesélte egyszer, hogy a hetvenes(?) években kiadott az Editio Musica(...) egy-két Kocsis-kompozíciót, köztük egy azt hiszem zenekarra írt művet, amibe csak néhány hang volt beírtva és az is csak úgy elvétve, hézagosan. A hetvenes évek egyik átka az volt-mint az köztudott-, hogy sok minden hiánycikk volt akkoriban szűk hazánkban. A Tanár úr belenézett a Kocsis-partitúra egy példányába és meggyőződött róla, hogy vajon milyen zenét írhat egy Kocsis Zoltán? Miután ezt megtette, felvásárolt egy kötegnyit a partitúrából, majd otthon kottafüzet híjján vígan elkezdte a partitúrába másolni a vázlatait...
Remélem, a fiatalabbak is tudják még, ki volt Ferencsik János! Meglehetősen protokoll-szagú hangversenyen, Moszkvában, a Kreml Kongresszusi termében énekeltünk vele (kórustagként) és az ÁHZ-val. Megszólal a mester a zenekarhoz: kedveskéim, ne olyan hangosan, nem halljuk, hogy mit kukorékol fenn a kórus!
Amikor előadták Angliában Händel: Messiás című oratóriumát, egy lelkes hölgy rajongó odarohant , a mesterhez.
- Nagyon szép, nagy élmény volt, Ön bizonyára nagyon valásos.....
Händel válasza : - Hát nem mondhatnám .......
Tud valaki esetleg Michael Haydn Anekdotát??
És végül, egy ajánlat: néhány éve jelent meg az Európától egy "Komolyzenei anekdotagyűjtemény". Az angol (amcsi?..) eredetiből valamiért csak "a magyar olvasóközönség érdeklődésére számot tartó" sztorikat vették bele, mindazonáltal így sem épp vékonyka.
Ízelítő, a kedvencem:
Britten-t egy alkalommal azon kapták, amint egy szállodai folyosó szőnyegén lassan lépkedve, kezit kitárva egyensúlyoz. MIkor kérdőre vonták, ennyit mondott: - Ha sikerül végigmenni a vonalon, zeneszerző vagyok!
Uff
Most, hogy így visszafelé olvasgatom: a 33 (Mme Florestan) Kodály-sztorihoz: ugyanezt ugyanZoltánnal az ötvenes évek kölni rádió elektroakusztikai stúdiójával, ill. klarinéttal hallottam.
Uff.
Kedves Mira (41), a történetet én Kovács Samu zenetörióráján hallottam, Spányi Miklóssal (mármint vele a színpadon), egyébként a ZAK Kistermébe szituálva.
Richard Straussnak bemutatott valaki egy modern darabot. Utána az illető megjegyezte:
- Ez egy dada-mű!
Mire Strauss:
- Helyes, akkor most játssza el még egyszer, da-da ca-ca po-po....!
Gerald Moore életében először elment Amerikába. Feltűnt neki, hogy nyilvános helyeken, pl áruházakban szórakoztató zene szól hangszórókból. Elég furcsának találta eleinte, aztán egyre idegesítőbbnek, mert ugyebár nem volt ízlése szerint való. Amikor visszarepült Angliába, rökönyödötten vette észre, hogy a repülőgépen is "szórakoztató zene" szól az utasok feje fölötti hangszórókból. Agylágyulást elkerülendő, szólt a sztyuárdesznek, hogy nem lehetne-e kikapcsolni legalább az ő feje fölötti hangszórót, ne kelljen már ezt hallgatnia. Mire epésen a sztyuárdesz, aki természetesen nem ismerte fel:
- Nem vagyunk muzikálisak, mi?
Pár éve (talán 2003 februárjában) az Erkelben néztünk Varázsfuvolát. Nem a legjobb előjelekkel indult: kígyó-sárkány (oroszlán, vagy bármiféle fenevad) sehol, az ájult Tamino mellett a három dáma egy ajtón kifelé fenyegetve imitálták a szörnyeteg legyőzését. (Utóbb kiderült, hogy itt látványos tüzes nyilazás lett volna, de valami technikai malőr miatt annyi maradt a látványból.) No, de ezt még a „szegénység” számlájára írja az ember.
Ellenben a második felvonás legvégén fergeteges jelenetnek lehettünk tanúi. Valami hatalmas fekete lepel szimbolizálta a sötétség birodalmát, ami sátorszerűen függött a padlásról, majd megfelelő zenei pillanatban leomlott, és a süllyesztő beszippantotta… volna, csakhogy a lepel lehulltában beakadt a háttérben álló kandallóba. Rövid küzdelem után a besszippantó gépezet győzedelmeskedett, és Mozart diadalmas zenéjére a kandalló éktelen csattogással átbukfencezett a fél színpadon, bele a süllyesztőbe. Csakhogy a kandalló egybe volt építve a háttér egy részével, így távoztával a háttérben toporgó szőrös, meztelen lábak serege tűnt fel térdtől lefelé, akik aztán nemsokára büszkén masíroztak be a színpadra, és ráadásul nekik – a közönséggel ellentétben – nem is volt szabad nyilvánosan hahotázni…
