Én is emlékszem erre, kiskjúros koromban nézegettem mindig valamelyik könyvesboltban ahol kapható volt, de sosem volt rá pénzem, így hát megrendeltem 500 pénzért az üvegszendvicset modern szürke borításban, és elkezdtem a helyesírási hibákat filccel jelölni, de sajnos 1981-nél kifogyott xD
Node egy csomó szintit benyomnak samplerről, de ezt lejjebb írtam is, ennek kapcsán tettem fel azt a költői kérdést, hogy ha már a szintik FELÉT samplerről nyomják, akkor a maradékot már minek kellett porl nyakába varrni, aki elfelejtette kidolgozni..:)
Az egyik megfejtést írtam - most tört ki rajtuk az öregrokker életérzés, és dzsemmelni akarnak (más kérdés, hogy nem tudtak úgy istenigazából sosem, meg hát a gitárszaundok továbbra is testetlenek mint egy tranyós marshall, boss metal zone-nal:)) - emellett arra is gondoltam - de biztos hülyeség, a szakavatottak majd felszisszennek - hogy olyan dühösen dobták ki rogert, hogy mácsak azése pótolják. :)
Én amúgy ismét mondom, NEM a szintit hiányolom, hanem annak normális pótlását. Pl. - Miamiról beszélek - az out of this worldben jobbára másfél gitár szól, azt simán át lehetne hangszerelni és ütőképessé tenni, ellenpélda, a wrong numbert pl. tökjól megoldották, a samplerezés abba nem is nagyon hiányzott, alt.end detto, a lovesong viszont, ami szerintem gyakorlatilag az orgonára épült, minimál gitárral, most elég ordenáré lett, mert nem újragondolták, csak kicsit "feltöltötték". Én ha porlnak lennék, nem a szintiket próbálnám újratelepíteni gitárra, ha már egyszer ez az új koncepció, hanem újragondolnám teljes egészében a dalokat, és szerintem akár tök izgalmas lehetne a szinti nélküli felállás!
Te vagy ennek a fórumnak a lelke és kicsit összetartója. Soha nem éreztem, hogy felvágsz, ha ilyesmiket írsz. Eleve nem olyan a stílusod. Csak írj, ha gondolod, mert nélküled ez a topic nem az ami. Aki mást mond, azzal meg ne foglalkozz!!
ezt ma kaptam ajándékba egy francia barátnőmtől :))
Tudom ez senkit sem érdekel, és tudom, biztos csak menőzni akarok, hogy beírtam, tudom, hogy sokan azt gondolják azért írok be infókat, hogy azt mutassam, jaj de fontos ember vagyok. Hát nem és ezentúl is írni fogok. Szép napot!
Nagyon úgy tűnik, hogy csalódást fognak okozni a koncertek. Én egyértelműen ki kell jelentsem a véleményem: Porl akármilyen jó gitáros, billentyűs nélkül a Cure nem az igazi. Koncerteken meg pláne nem. Legalább mondjuk playback-ről bejátszanák a billentyűsöket, az úgysem olyan hangszer, amit variálnának. Már úgy értem, hogy eltérnek az eredeti számverzióktól. Vagy valakit ideiglenesen leszerződtetnének a turnéra. Ketté fog szakadni az egész. Lesznek dalok, amelyeknek nagyon nagy hangzása lesz, és lesznek olyanok, amelyeket kifejezetten el fognak szarni a szinti hiányával. És nem egy-két számot, hanem mondjuk 30-40 %-át. Olyan atmoszférát teremtett a szinti, amelytől borsózott az ember háta. Gondoljunk csak a Faith-re. Vagy lehet, hogy csak én látom ennyire borúsan a dolgokat??
ennyire hihetetlenül béna nem lehetek, hogy a hivatkozást mindig elfelejtem linkké alakítani. uff!
de ha már itt vagyok: én a Why can't I be Youra döbbentem rá néhány koncerten. jó régen még a kedvenceim közé tartozott ez a dal, mostanában kevésbé... de néhány koncerten!... ;-)))
azt hiszem akár a Faith, akár a Forest ezerféle koncertváltozatának nekiállnék, hogy egyben meghallgassam. a YouTube-on is van egy nagyon hangulatos, de nem tudom, melyik koncert: http://youtube.com/watch?v=zurihkyV4fY
nahát, azt gondoltam, erre azonnal befut 10 válasz, mivel nem ezért küldöm, igen, ez az, és ami még érdekes, hogy a wikipédiában külön címszót készítettek a Faith-nek, amiben ez is szerepel.
Hát '89 Romai Faith az mindig is ott lesz a top-pon
eleve az a misztikús szinti, faszán depreszióba lehet esni tőlle :-)
én még a Pestit nagyon imádom, meg a Konstans-on még nagyon fasza a beleéneklés, a mikrofont lekeről a közönséghez és azok is kiabálnak bele minden szart :-) a beleéneklés, persze az is kell hozzáz, hogy jó minöségben hallgassa az
ember.
Más évjáratból meg a '92 Stuttgart
és a '97 Seattle amit nekem nagyon ott van, ez utobbi bár rövid, de
A Forest szerintem is 85-ben volt a legjobb, én ezen a bizonyos Torture c. kalózlemezen hallottam, ahol a dalok fele a Kiss Me turnéról volt, a másik fele meg a Head Tourról és itt tolnak egy 10perces iszonyatos Forestet, hátborzongatóan nagy zenélés folyik a színpadon!
Faith: nekem most a Prayer Touros negyedórás verzió a nyerő :-)
Boys don't cry-ból nekem is jobban tetszik az eredeti, mint az eddig hallott koncert verziók. Egyébként a Just like heaven-re is igaz ez a dolog, nekem élőben eddig az MTV Video Music Awards-os tetszett a legjobban, de az album verzió "jobban átjön" többnyire. A Forest gyakorlatilag minden formában jó, bár élőben sokkal jobb a basszus. A Faith a Festival 2005-ön nagyon ott van, hangzásban is, meg képben is.
A Blood-ot szerintem tuti Porl kedvéért játszották a Festival-on, nagyon éli benne a gitárt és szebben is hangzik a szóló benne, mint az album verziónál. A Fascination street érdekes eset, mert a lemez verzió az tökéletes, viszont élőben nekem tetszik a még erőszakosabb durva basszus benne, más kérdés hogy az atmoszférája már nem annyira jó. Emlékszem mikor Szegeden a soundcheken ezt nyomták, mennyire brutál volt ott állni közvetlen előttük és arcba kapni a dobot meg a basszust. Nagyjából minden belső szervemet éreztem. A koncerten az előttem álló tömeg sokat fogott az alsó hangfalakból nyomuló hangon, ott már nem okozott vesekőrobbanást.
Just Like Heaven: csakugyan nem olyan kristálytiszta élőben, de volt azért jó, legalábbis nekem tetszett a ...hmmm.nemtommikori.. MTV VMA-on előadott JLH, szerintem ott volt a legjobb.
A Boys Don't Cry szerintem ott bukott, hogy túlszínezték. Oda pont az a meglehetősen idétlen Lol-féle dob a jó, azokkal a - eddigi hallományaim szerint CSAK nála - jellegzetes "tididikk" pörgetésekkel (nevezzük pörgetésnek, no:)) Meg igencsak más technikával játszott azért Dempsey is, mint Gallup, satöbbi. A későbbi boysdontcry-okban aztán van 12 húros gitár, meg karcosan torzított dallam, meg szétpörgetett dob (pl. a live in budapesten is) - de hiányzik a primitívség.
From the Edge-dzsel nem tudom mi lehet a baj, tény, hogy stúdión rengeteg "láthatatlan" sávot tettek bele - de mondjuk a chain of flowersbe is, mégis visszaadható, ha ők nem is nagyon propagálják, érthetetlen okból.. Ezt mondjuk mindenesetre mindenképp cover-álni szeretném előbb-utóbb, mert az egyik kedvencem, kíváncsi vagyok, mi sül ki.
Az Unstuck tényleg sokkal jobb a Show-n, ott a Porl is olyan dögös darálásokat csinál, olyan jó ízzel, jó hallgatni. A Disintegrationt sokáig én is Entreat-en szerettem jobban, de a lemez ilyen fura steril "dobozhangja", ami az egész anyagot áthatja, "odavalóvá" teszi nekem ezt a dalt, én ezt a lomha pictures of you-t is jobban kedvelem már, az élő is nagyon szép, de a lemezes "telesebb". Nekem mondjuk az egész Disintegrationról (meg még sztm 2 millió embernek) téli emlékeim vannak, és ezeket a mai napig nagyon szépen aláfesti, az entreat hangzás nekem kicsit vékonyka, viszont halálosan feszes, halálpontos, nekem jobban is tetszik, mint a trilogy-s verzió. Kár hogy nem került rá a plainsong, lecseréltem volna rá a homesick-et.
Én ilyen hiányosságot a Faith-en éreztem, ez nálam az Orange-on nyert értelmet, szerintem az a legszebb verziója, pedig azon a felvételen eléggé elcseszerintették a basszgitár hangszínét, iszonyat damilhangja van.
Forest: van nekem kalózkazin valami 85 körüli wembley koncert, azon van egy nagyon klassz forest verzió, el is húzzák jól, az a másik kedvenc a concert után.
A Never Enough-al nemigazán tudok mit kezdeni hosszú évek óta. Se élőben, se lemezen, talán utóbbin jobban tetszik, élőben baromira hiányzik a refrén vokálja nekem, így olyan kontraszt nélküli asszem. A klip viszont remek. Asszem olyan dal az nekik, amit élvezetesebb játszani, mint hallgatni :)
Egyik kedvencem ez a téma (is): a Cure-nál jónéhány esetben érzem azt, hogy meg sem tudják közelíteni az albumverziót. A Boys Don't Cry nagyon jó példa, de én még sose hallottam egy jó Inbetween Dayst, Just Like Heavent From The Edge Of The Deep Green Sea-t, pedig ezeket agyba-főbe játsszák, mióta csak megjelent. Soha nem tudott koncerten visszajönni ezeknek a daloknak a dögössége, feszessége, izgalma, ami az albumverziójukat jellemzi (természetesen sok példa van még - pl. The Blood, Friday I'm In Love, stb. - de most ezeket emeltem ki).
Aztán az ellenpélda: azok a dalok, ahol mióta meghallgattam a koncertverziót, képtelen vagyok betenni az albumváltozatot, annyival jobb a live. Elsősorban Doing The Unstuck (kedveltem a Wish-en ezt a dalt, de aztán meghallgattam a Show-n, és azóta képtelen vagyok a Wish-en végighallgatni, a szó szoros értelmében), aztán Disintegration (mindigis hiányzott valami nekem az albumverzióból, hát az Entreat-verzióban gazdagon benne van, igaz azóta megint elég tökömpöttyül játsszák), Pictures Of You (az eredeti kissé színtelen, a Wish-turnés verzió viszont krémes és gyönyörű), Never Enough, és hát persze a Forest és a Faith.
Igen, Andy volt a dobos akkor, hát Lol után - aki LOL volt..:D - nagy megkönnyebbülés volt, természetesen ő sem ért fel Boris bokájáig sem, de azért elég húzós és dinamikus figura, az üvegszendvics alapján pedig egy dühöngő állat :))) Ja, míg el nem felejtem, a forestnél is nekem ez a kedvenc verzió!
Élő vs. stúdió - nálam változó. Annyi szent, hogy a Boriskorszakos live videókat egész egyszerűen ÉLVEZET nézni (mondjuk lehet azért, mert a második hangszerem a dob volt annak idején, és nagyon lenyűgöz ez a hangszer azóta is, minden mást "alkotóeszköznek" tekintek, de dobolni...dobolni csak simán naaaaaaaagyon jóóóóóóó dolog!!!:) de a korai albumok esetén, úgy 1983-ig, kifejezetten jobban szeretem a stúdiós vegytiszta hangzást, és kifejezetten idegesít a túldíszítés. Pl. az at night nálam márpedig úgy jó, azzal a monofonikus buta orgonával, azzal a kegyetlenül vékony, de mégis átható zümi basszussal, a charlotte st is a 48 szimultán éneksávval :) és esküszöm, SOHA nem hallottam még élvezetes élő boys don't cry-t, megmondom őszintén, lemezen a mai napig szeretem, de élőben idegesít. Megfoghatatlan. Tényleg, meg most ugrik be a Primary, na ebből sem hallottam még egy olyan hangualtút mint a lemezen, vagy túl tömény lesz, vagy vérszegény. Mondanom sem kell, mi sem tudtuk soha visszaadni, de meg se közelíteni a fílingjét...
A gitár rendben van a Concert-es 100 Years-en, nekem inkább Robert éneke, meg az akkor éppen istentudja milyen dobos produkciója nem tetszik (asszem Andy Anderson volt akkor). A Charlotte Sometimes és a Give Me It mindent visz ezen a lemezen. Az Orange-et nem ismerem sajnos, de nekem a Parison pl. jobban tetszik a 100 Years. (nagyon halkan teszem hozzá, hogy nekem azért a dalok igen jelentős részében jobban tetszik az albumverzió a koncertverziónál...)
Az meglehet, de szerintem a legtökéletesebb charlotte sometimes, amit valaha kilöktek magukból!.. Nálam az Orange-os meg a Paris-s nyomába sem ér ennek! (hozzáteszem én elsősorban csak ezeket a "kommersz" kiadványokat ismerem..!) Most újrahallgattam a concertes 100years-t, hát nekem ez a dal is itt tetszik legjobban!ez olyan töknyers, és itt még olyan fasza volt a gitárszaund, csilingelt, erős volt, mégsem tehénkedő, és olyan analóg volt, hogy csak úgy forrt a cső és dőlt belőle az élet. :) Hejj, Robertrobert, az a jó Jazzmaster, az a jó Tele, azok a vaskos EHX pedálok..! :-/
