Tavaly ősz elején amikor beköltöztünk ebbe a házba.
Minden csupa hígító festék meg csupa por volt.
Vártuk megváltozik a szag a lélegzetünktől hátha.
Aztán egyre hűvösödött nem is emlékszem hogy volt.
Egyszercsak nem lehetett már reggelenként a teraszra.
Kiültél vitted a kávét és fázni kezdtél kabát.
Nélkül nélkül az üres helyeket hogy belakja.
Valahogy elrendezi az ember feltalálja magát.
Olyan furcsa ez a mai fény mint egy távoli évszak.
Mintha valaki más lennék vagy inkább valahol máshol.
Be is mentem egy kardigánért hiába még csak.
Nem is színekből inkább a levegő állagából.
Tudni nem a nyár rajzolódik ez az ősz arca.
Szájforma rozsdafolt hallgat nézd a levélen.
Bámul a kisfiam régről csecsemőszemű macska.
Szélcsend vékony füstjele nézem nézem.
Összedőlt a tél már, mint egy ócska díszlet,
Kint ülök a parkban, ölemben az ihlet.
Ölemben az ihlet - zsömle, virsli, mustár,
Téged énekellek, Pönögei Kis Pál.
Ó, múzsák,
Ti kilenc szeszélyes leányi az égnek,
Kiknek kegyeit
Oly sok férfiu is keresi,
S kik puszit mégis szivesebben nyomtok
Nagyszájú suhancok orrahegyére,
Pusszantsatok orron,
Mert olyasmit készülök én most
Bámulatos leleményű korunknak
Okos dobozába pötyögni,
Aminek versbe szedése
Nem afféle hétvégi mulatság,
S nem megy csak úgy puszi nélkül.
stb., stb., egészen reggelig, hiszen
-------------------------------------------
Ki e nagyszerű reggelt
Illendőképpen versbe szedé, Gyönyörű danolással,
Aminél gyönyörűbben
A klasszikusok semigen csivitelnek,
S a dícséret téged is illet,
Ó, hosszu türelmü közönség,
Ki mindezt végigüléd,
S nem zaavarád meg
Sem zacskózörögéssel,
Sem jóizü álomnak sipoló szuszogásaival.
/Varró Dániel, 1998/
Ha még egyszer hasonlót írsz be, büntetésből én is olyat...
Segítek, Bősze-n, hogy kitaláljátok a szerzőt. Családneve: folyamatos melléknévi igenév, ruhák készítésénél nélkülözhetetlen. Kereszneve: valaha az oroszlánok között járt.
No, akkor lássuk az opuszt:
Mozi
Gyere, nevető szemü, airwave-es leheletü! Bús lovagod ma terád vár
egyedül a pattogatottkukorica-szagu moziban, ahova csupa pár jár;
lépkedek ide-oda idegesen én itt,
jaj, úgy tépi a szivemet a szerelem is, ahogyan a jegyeket a nénik.
Gyere na, hisz íme, a nap kisütött kint, fűt a tavasznak a láza,
vége a télnek, a depinek, a lomb is zöld, és tele van a pláza,
gyöngy vagy a sok bizsu-cicababa közt te -
mennek már odabent, gyönyörűm, az előzetesek, nosza, jöszte!
Kukorica, perec és a kóla kezünkbe, zsebembe jegyért kotorászom,
így be a sor közepére, amíg megy a halivudi jelenet a vásznon;
és míg könnybe a mozi szeme lábad,
lerugod a papucsodat, és a puha szék tetejére teszed föl a lábad.
Betege vagyok a szerelemnek, a vágynak, az érintésed is éget,
amikor a kezem és a te kezed is ugyanoda nyúl be a kukorica végett,
fölhevít, és amikor elveszed, űrt hagy -
nem tudok én ma a filmre figyelni miattad, olyan gyönyörű vagy.
Szép a te szemed, ugye tudod, és a szád, és szép a te fogad és a nyelved,
amivel a popcornt ízleled, amit a te szép kezed a zacsiból elvett;
legurul a nyakadon a kukoricamorzsa,
elnyeli ott ez a kis szakadék, a halálban is édes a sorsa.
Két kibujó telihold a trikód ködleple alatt a te melled,
barna, akárcsak az alkonyi fény a te bőröd, a szoliban ilyen lett.
Jaj, milyen oktalan állat az ember,
vágy az ölében örökkön dudorodik, és a szive teli szerelemmel.
Cicamica, mit tegyek, annyira édes a mosolyod, akárcsak a kóla.
Édes a szerelem, a vágy lólába ha néha kilóg is alóla...
Baromira gagyi ez a jelenet is éppen,
gyere, szerelemnek örülni hajoljál össze te velem a sötétben.
Néha az erdőn a hatalmas döntők
szép, remek fát keresnek hegedűknek,
s a fejszefokkal egyet-egyet ütnek,
és kilesik a legjajdulóbb döngőt.
Jaj, mondjam el, hogy engem megütöttek,
meg, meg nagyon, és hogy kínom kilessék,
szörnyeteg fülük szívemre helyezték,
de tudtam én, mit feleljek fülüknek:
Ne sírjon, akit ütnek, ne kiáltson,
vagy hogyha sír, bozótja ne tudja,
a gazkedv derül a minél több gyászon.
Biztos kivágnak, lebukom forogva,
de aki megöl, nagyon is vigyázzon,
rádőlök én és úgy hal tiporodva.
Ezt a mesét már el kell kezdeni.
Vége nincsen. A vége én vagyok.
Ez a lény hol él, hogyha ember?
Verődik erre-arra - szövi a vásznát:
magában bent pörög, fogyva letekeredik -
ő a vetélő, s így ütik. Hiába
ütik el esélytől, élettől,
visszaverik ugyanúgy.
Ez az ember hol él, hogyha ember?
Cintányérok csattannak a röppenő galambra
kétfelől. Mostoha anyja s apja
feltört tenyere között
árva szempilla-szárnya hova hull?
Szégyenben, fájdalomban ő az, egyedül:
emberi, furcsa arc.
Két földrész, tépett történelemkönyv
fordulnak egymásra zengve így,
s préselik ki virágzó nedveit?
Vagy a napszálltakor rezesedő hótakaró
nyomja le haló hanggal az avas földre,
s majd őrzi tollai helyett a csontjait?
Múló élete helyett az örök nyomát.
Ő tükröződik csak, némán, visszavetetten.
Egyetlen öröm kellene csupán,
nem a feltámadások
újulva szörnyű örömei.
Ki bír ki annyi életet,
ahányszor újraszülik
az egymásnak verődő testek,
valahányszor az érzékenyebb részekre
lecsap a dobverő,
valahányszor a pengő bőr színére
napalm hull s szitok,
valahányszor az ember kifeszíti,
szembefeszíti magát, és megfeszítik?
Ez az ember hol él, hogyha ember?
Hány föld van, és hányan alatta?
Kiken zeng a bőr, az ég?
Miféle nép ez, hogy egyetlen hangot nyög föl,
ejt ki bevert száján, aztán visszaszívja?
kikből szorul ki ez a levegő,
hogy öklendezés nélkül újra benyeljük?
A szárazföldek, ha mind tenger partjai,
hol jár a vándor, hogyha ember ő?
Miféle tükör-rendszer bolondítja
a végtelenig, s veti magasba?
mutat férfi-képet a nőben,
s nőben gyermeket a víz?
Ez az ember hol él, hogyha ember? -
Sírhanton rakja házát mindenik,
egyetlen ég alá, minek fele se látszik,
hiába forgatja szemét utána a hűlt éjszakában.
A nem-látszó élet itt csupa szellem,
kísérő árnyék, ferde kísértet -
no, a fele élet a teljes s emberi!
A tükör mögött készen áll, sorokban,
rétegekben az egész történelem.
Egyedül én hiányzom.
Szebbik részeimet hordják
a föld összes felein feleim:
vállon, fejen, furcsa koporsókban.
Az én kezem az, kibukik a lepel alól
a legmesszebbik Ausztráliában.
Ama gondolat enyém, francia hangokon,
s nem hallatszik el a lelkemig.
És a szememet miért viselik annyian,
az írek, Bartók, valamint az ég?
A teljesség nem sok, csupán én vagyok.
Felmutatom az ujjam, magamnak. Kacagok.
Ez az ember hol él, hogyha él?
Ce faci domnule, tovarăşe?
I'm sorry. Bort, búzát, békességet.
Csak annyi a különbség az egymásra hullók között,
hogy nem értik egymást - értem én.
Micsoda játék ez az emberekkel,
melyben a szó a tét? Hol az egyisten -
hova vetül fel az elvetélt élet?
S csak a férfiak tudják a nőket lefordítani.
A földre. Egymást föld alá.
Vonulnak vízszintes tükrökön, vizen.
Így verődik végtelen ember erre-arra,
egymáshoz, az éghez - szövi a vásznát -
égre kapál olyankor az utolsó ringyó lába is.
És a kontinensek!... Fülembe dughatom
összes földemet; szememben elfér, akár a sószilánk.
Úgy éljek. Úgy ám. Odáig.
Ez az ember hol él, hogyha él?
Hány nyárfa állja körül jajszavát,
s a fejszét most éppen ki rejti?
Láttad a szarvasbikát élve, élőn,
ki úgy ment szagra ünője után, akár a farkas utána.
Ez az: lerogyni a szerelemben, mégis állani.
Ahogy bikáé az ünő, úgy ember emberé,
ha az ember mégis fegyvertelen.
S oly otthontalan, akár a hal.
S így ének a víz maga, nemcsak locsogása,
a hömpölye, habzása, áradása, ütése.
Így szép az állat. S így folyik a víz.
Semmit: valami zenét, hogy értsük!
Hallassuk hangunkat, a nyögéseket:
a kéjt, a feltámadást s a születést utána,
a ránk síró buta csecsemőt,
a katonahalált, az agyalágyultak
halálos élvezkedéseit,
kéthangon: na, ezt, na, mindent,
együtt az egészet!
Csupán egyetlen értelmes szót sem.
A szótlanságot végül s mindenek előtt.
A mindenek előtt a zenét.
Hogy él az ember, hogyha él?
Engem üss le, mert tudok rosszat gondolni már.
Nem gondolom most, csak érzem.
Semmit sem érzek: én magam vagyok.
Elhalok, mint örök szerelem,
vagy mérgezett sirály,
fogyó hullámkörökkel a part előtt.
Mint a kiáltás, verődve, tükrösen
sokszorozódva egyetlen szülőföld
lefordított hegyei között,
ledöntött dombjain: a pusztaságban.
Olyan szelíden és ismeretlenül.
Hol az én hangom, ha mindenki süket rá?
A tükrök némák, mégis teljesek.
Zörg az ág és zug a szél
cigányasszony útra kél
feje piros keszkenős
zsír haján a rossz kenőcs
lepedőbe köti bugyrát
úgy viszi a pereputtyát
csípőn kötve csücske kettő
nyakán lóg a másik kettő.
Háti jószág, pereputty:
pici rajkó, jól aludj!
Mezők jönnek, erdőségek
jó vidékek, rossz vidékek
szép hazák,
zöld hazák:
jár a szél és zörg az ág.
Bús szederfa álldogál
pici rajkó sírdogál
bús szederfa naptól szárad,
cigányasszony ina fárad
fára köti lepedőjét
úgy ringatja csecsemőjét.
Bölcsőt tartja: bölcs a fa;
Szedrét adja: jó a fa.
Ad tüzet is száraz ág:
mindenütt csak hajt az ág
hogyha tűz van: a tűz ég is
kerül hozzá kis fazék is
kis fazék
nagy fazék
mindenütt csak jó az ég.
Ágra köti lepedőjét
úgy ringatja csecsemőjét:
"Ági jószág, pereputty
pici rajkó, jól aludj.
Mezők jönnek, erdőségek
jó vidékek, rossz vidékek:
teneked mind jó vidék;
mindenütt csak kék az ég.
Ne felejtsd hogy ágrul lettél
szederfa alatt születtél
s mint a röpke mag az ágrul
úgy leszakadsz majd anyádrul
se apád
se anyád
se országod, se tanyád,"
Mesél neki rémeket,
dalol neki éneket:
"Ági jószág, pici lélek
milyen jó neked az élet:
hogyha jön a csunya szél,
pici rajkó picit fél
ad tüzet a száraz ág:
kivárod a tavaszát.
Hogyha ég a nap sugára
a gazdának nagy a kára;
neked semmi, kis bolond:
mindenütt csak hűs a lomb.
Cse'bogár,
Cse'bogár,
a gazdának csupa kár.
Mezők jönnek, erdőségek,
jó vidékek, rossz vidékek
teneked mind jó vidék:
mindenütt csak kék az ég.
Erdőn hogyha zsidót látsz,
meg se nézed, neki látsz.
Mezőn hogyha lányra lelsz,
meg se kérded, úgy ölelsz.
Nem hiába ágrul lettél
szederfa alatt születtél
S mint a röpke mag az ágrul,
úgy szakadsz le majd anyádrul
se apád,
se anyád,
se országod, se tanyád."
Adalék a Kocsárd témához
A községet ma Erdélyben Székelykocsárdnak írják, vagy csak Kocsárdnak.
Székelykocsárd, románul Lunca Muresului, de mondják Cociard, Coceard, Cucearda Secuiască-nak is, (olvasd C=K) mai lakosságának (össz. 2669) nemzetiségi képe: román 1719, magyar 755, cigány195. Felekezeti megoszlás: ortodox 1709, katolikus 59, református 713. nagyvonalakban
Vasútállomása Războieni néven szerepel. Marosvásárhely és a Székely körvasút felé a vaspálya itt ágzik el. Az állomás ma is olyan, mint Dsida Jenő idejében (a hangulata is olyan). A csatlakozásra is majdnem annyit kell várni, mint akkor.
1. Oláh-Kocsárd: kisközség Kis-Küküllő vármegye radnóti járásában, 1891-ben 1024 oláh lakossal.
2. Székely-Kocsárd: kisközség Torda-Aranyos vármegye felvinci járásában, 1891-ben 1431 magyar és oláh lakossal; vasúti állomás, posta- és táviróhivatal és postatakarékpénztár. Itt ágazik ki a magyar királyi államvasutak kolozsvár-brassói vonalából a szászrégeni vonal.
Drei Zigeuner fand ich einmal Liegen an einer Weide, Als mein Fuhrwerk mit müder Qual Schlich durch sandige Haide.
Hielt der Eine für sich allein In den Händen die Fiedel, Spielte, umglüht vom Abendschein, Sich ein feuriges Liedel.
Hielt der Zweite die Pfeif im Mund, Blickte nach seinem Rauche, Froh, als ob er vom Erdenrund Nichts zum Glücke mehr brauche.
Und der Dritte behaglich schlief, Und sein Cimbal am Baum hing. Ueber die Saiten der Windhauch lief, Ueber sein Herz ein Traum ging.
An den Kleidern trugen die Drei Löcher und bunte Flicken, Aber sie boten trotzig frei Spott den Erdengeschicken.
Dreifach haben sie mir gezeigt, Wenn das Leben uns nachtet, Wie man's verraucht, verschläft, vergeigt, Und es dreimal verachtet.
Nach den Zigeunern lang noch schau'n Mußt' ich im Weiterfahren, Nach den Gesichtern dunkelbraun, Den schwarzlockigen Haaren.
/Nikolaus Lenau/
Három cigány
Láttam egyszer három cigányt, hevertek a fűben, míg kocsimmal toronyiránt a pusztát kerültem. Egyik - nyilván önmagának - hegedűjén játszott, s rőt hajára esti árnyak fontak rózsaláncot. Másik fújta a kék füstöt s úgy bámult utána, mintha szétfoszló ezüstöt kojtolna pipája. Aludt vígan a harmadik a cimbalma mellett, arcán hintált a zöld csalit s szívén álom lengett. Ruhájukon száma se volt a sok foltnak s rojtnak, ám körülök egy se hajolt semmi földi sorsnak. A jó példa itten tünik ki: a lét búja helyett álmodni kell s hegedülni víg pipaszó mellett. Ment a kocsim, porzott az út, s én csak néztem rájuk, megbámultam göndör hajuk s éberszín orcájuk.
Kedves nab! Azt hittem, tanult ember vagy, aki a nyelvet, a sajátját is műveli, így csodálkozom, hogy nem veszel észre két betű közötti különbséget: o-á, o-á
:-)
Nagybetűvel írva annyi a különbség mint a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Kocsord és a régi Kis-Küküllő vármegyei Kocsárdok /Székelykocsárd, Oláhkocsárd, egymástól "néhány ugrásnyira"/ között, vagyis az eltérés ugyanannál a betűnél, de ez két falu neve, míg a név a régi magyar személynévből, a Kocsárdból jön, ami valószínűleg a kocsord nevű növényből ered.
Dsida Székelykocsárdon járt, hiszen a másiknak tudtommal nem volt vasútállomása. Erdélyben, mint sok más helyen, bizonyos hosszú neveket rövidítve ejtettek: Vásárhely, Udvarhely, Kézdi, Dicső, Szentgyörgy vagy Sepsi; hasonlóan: Várad, Almádi, Újvár, Vörösvár stb.
A verés persze verés! Én is mondhatnék ilyet a saját praxisomból, amikor a hasonló vétség miatt első padba ültetett ötödikes szülei, testvérei szintén veréssel reagáltak csillapíthatatlan haragukban, de ott a gyerek kapott ki otthon, ha jól emlékszem, én. :-)
NAGYCSÜTÖRTÖK
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Elmúlt a csüggedt éjszaka, jelek,
nyugtalanság, felrettenések éje -
reggel sikoly vetette föl a tengert.
Amint a jaj lassan elhalt s az ég
alján a sápadt nap pirulni kezdett
s lehullt a néma, haljárt, mély fenékig -
a tenger szült.
Az első napsugár ragyogva tört meg
a széles hullámöl habján s a szélén
ott állt a lány: nedves, zavart, fehér.
Amint a zsenge zöld levél mozog,
nyújtózik s fodrát lassan szétteríti,
úgy tárta ki testét a lenge szélbe
s ölelte az érintetlen szelet.
Mint páros hold, úgy úsztak fel a térdek,
s a combok felhőjében elmerültek,
az ikrák keskeny árnya visszahullt,
a láb is megfeszült és fényt kapott,
s az izmok éltek, mint a szomjazónak
kiszáradt torka.
És a medence kelyhében a test
pihent, mint friss gyümölcs gyermek kezében.
Szűköblű köldök serlegébe bújt
e fénylő élet egyetlen homálya.
Alatta egy kis hullám fénybeszökkent,
kitartón tört az ágyéka felé,
hol csöndes harmat hullott néha még.
De áttetszőn és árnyéktalanul, mint
a nyírligetek tavasszal, meleg,
csupasz volt s rejtetlen az öl.
Már fürge mérleg karjaként a vállak
egyensúlyban álltak a nyurga testen,
mely csipőből vízsugárként szökött fel,
karjai hosszán tétován lehullva
és gyorsabban hajának telt esésén.
Az arc is lassan felmerült esett
tartásából, a csökkenő homályból;
tisztává, vízszintessé magasult.
Szorosra-zártan követte az áll.
Majd kinyújtózott sugárként a nyak,
s - virágok szára, melyben nedv kering -
két karja úgy nyúlt ki, akár fehér,
partra áhító hattyúk szép nyaka.
És jött az első lélegzet e testnek
hajnalsötétjén, pirkadati szél.
Ér-fáinak sok finom, gyönge ága
susogni kezdett s mélyei fölött
áradva, zúgva indult meg a vére.
És ez a szél nőtt, újuló erővel
immár az új keblekbe behatolt
s úgy betöltötte fuvallata, hogy
távoltól duzzadó vitorlaként a
könnyűtestű lányt ez hajtotta partra.
Így ért az istennő a földre.
Nyomában,
míg gyorsan tovatűnt az ifjú parton,
egész nap bódult cserjék és virágok
éledeztek, mint ölelés után.
De ő már messzejárt, már elfutott.
A legnehezebb déli órán újra
magasra csapott még a tenger és
egy delfint vetett partra ugyanitt.
Holtan, véresen, felhasítva.
IRODALMI JELENSÉG
Kölcsönvett forma, tartás, hangulat,
Kölcsönvett pénzzel játssza az urat,
Azt szórja ő. Még nem tudná barátunk:
Csak abból adhatunk, mi – a sajátunk?
SÓHAJ
Jaj, amikor a dalnok
nem más, mint hivatalnok!
TÜNET
Olvasó írók, író olvasók...
Egyik se ritka és egyik se sok.
MÉH
Hogy méh fullánkja gyakran üt sebet?
Csak akkor szúr, ha másként nem tehet.
A HAJNAL KARA
Ahány kakast leöltök nagy ricsajjal,
Annyival némább lesz a hajnal.
PERZSA VÁSÁR
Ízléses eszmék, elegáns jogok,
Megannyi vonzó holmi hív be venni.
De bent a perzsa tétován topog:
A polcon mindezekből semmi, semmi.
APRÓ GONOSZOK
Az igazi veszélyt rád nem ám az elefántok
hozzák,
hanem a bolhák!
Az apró telhetetlen férgek,
Melyek egészen bőrödig elérnek.
A vírusok, a sztreptokokkuszok
Veszélyesebbek rád, mint a buszok.
Tanulság: mennél apróbb a gonosz,
Annál több bajt okoz.
/ Kiss Jenő/
(Sz. 1912, Mócs, Kolozs m. - megh. 1996, Kolozsvár)
Költő, műfordító. egyetemi tanulmányai után az Erdélyi Helikon szerkesztője. 1940 után Kolozsváron megalapítja a Termés c. erdélyi irodalmi folyóiratot. A háború után az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) főtitkára, majd az Írószövetség egyik vezetője, az Utunk szerkesztője.
Szeptember 21-én - többek között - Nemes Nagy Ágnes is - posztumusz - MAGYAR ÖRÖKSÉG díjat kapott:
Villamos
Sidney Keyes emlékének
Halad a villamos, hörög,
kínjában tántorog szegény,
fürtben csüngünk a sárga állat
apadozó villany-tején.
Egy afrikai ház emelkedik a mélyből,
fehéren, gömbölyűn, mint tengerből a lány,
a fű az ablakok nyitott ajkáig ér föl,
kis szalamandra ül a fotel hajlatán.
Ott bent fürdőszoba, csempe és bakelit,
polcán terepszinű sisak úgy őrzi feslő,
s lassan penészedő bélését, szíjait,
mint teknősbéka holt tetemeit a teknő.
Mindig utat javítanak.
A kövek szinte talpig érnek
a ritka lépcső-rács alatt,
s hogy a villamos egyre ráng,
közelcsúsznak az elefánt-
bőrű, gyűrött aszfalt-lepények.
S mint aki hirtelen egy babérfában ébred,
és érzi bőrnemű, fekete lombjait,
úgy roppantják körül a ház falát az éjnek
hatalmas ágai. Itt járt a fiú, itt.
Szatyorban egy cafatnyi hús,
átüt a vörösbarna lé,
s egy könyv: A dialektikus…
már haladunk a híd felé,
a rendőrsíp véknyan sivít,
lent idegen uszályhajó
hordozza apró házait,
tetők, muskátli és a szélben
csíkos zsebkendő a kötélen,
s a matrózok égszínű blúza,
mintha olasz kisváros úszna –
Éjjel indultak el. A ház fala derengett,
különben semmi fény. Az ösvényen, elől
terepjáró sulyos talpa vágja a rendet,
reccsen a sarju-fa, a fű hersegve dől.
Mögötte az a pár tompított zaju gép,
nagy, néma bivalyok óvatos csörtetése –
a benzin sem zubog, de forró szaga még
emlékezik a nap émelyítő hevére.
Fordul a híd, lejtősödik,
nekilódul a szédület,
feszülj kéz, görcsösülj izom,
ott fent a budai hegyek,
egy pillanat, futnak az ívek,
s nem nyujtózhat a megfeszített
szem megváltó hajlatukon –
Nézte, hogy olvad el a ház az éjszakában
mint egy kristálydarab, ha tenger görgeti.
Összecsapott a lomb, elől szürke lapály van,
reszelős fűcsomók. Holdfény, tűz, ugrani –
Kiszakad innen az, aki
nem markol most. Szakadna ki!
Fullasztó testek, testre test,
micsoda mozgó hullahegy!
Elbukott. Por szitál, szemcsésen ül a szájra,
felsír a fék, akár a kés,
körül a hold, s a fű borotvaéles árnya,
tántorodás, émelyedés,
egyedül, egyedül, a kezek szétterülnek,
nem tart tovább már, ami tart,
a szív alatt a föld remegve, rángva lüktet,
és omlik, mint a gyönge part –
