Boldogság
A férfi
Szeretem ernyős szemedet,
etető puha kezedet,
mellém simuló testedet,
csókolnám minden részedet.
Ha minket földbe letesznek,
Ott is majd téged szeretlek,
őszi záporral mosdatlak,
vadszőlő-lombbal csókollak.
A nő
Hidd el, ha egyszer meghalunk,
föl a felhőkbe suhanunk.
Vének leszünk és ráncosak,
de szívünkben virágosak.
Nagy felhő-hintánk csupa láng,
alattunk sürög a világ,
gurul a labda, sül a fánk,
mosolyog hetven unokánk.
(Weöres Sándor)
cseppenként hullik alá a boldog eső és mint jó szerető simítja bőrömet hűvös érintése felébreszti alvó vágyamat és mindent átitat átlátszó illatával körbefon, megkötöz szívemre aranyfonálból masnit ragaszt, hogy mint ajándékot nyújtsam át azt, mit benne rejtek talán van még, kit érdekel és nem dobja el, vagy nem csak mosolyog elnézően, mint félrekapcsolt hívást fogadó, megértő hallgató
az ezüstös esőcseppek végig kúsznak testemen, mint valaha boldog esteken becéző kezek a pórusok felfénylenek és zubogni kezd a vér, mint ahogy őszidőben szőlőszemek levét csurrantja a prés ó már nem csak álom, hanem boldog valóságom lesz az, ha szavakba öntött érzéseim értő fülekre találnak és mosolyt fakasztanak édes ajkakon boldoggá tesz a szentté avatott pillanat, míg kezem a billentyűkön szalad és a megszülető sorokat olvassák derűsen csillogó szemek, s tudják, ennyi csupán, mit kábeleken üzenhetek
„Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. Csak egy tűzhelyét kívánok. Hívó lámpa fényt, meleget azoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet, és kevés embert.
De az aztán Ember legyen!”
Fekete István
Egyed Emese Rózsák
Amire pedig nem kerül hasonlat, az elveszett; a képek kifakulnak, a tárgy elillan és a mozdulatsor csak égett film szaga, csak karcolás.
Olyan volt ez, igen, olyan volt éppen, mint könny fakadtunk föl a közelében, mint pöröly csapdosott a szív a kasban, és zúgott az agyunk, mikéntha, mint -
(A kerteden átlopózni megint! A rózsád metszeni, míg nem vagy, nem vagy, bár nem tudod, veled lakom a házat, mintha csak, mint. Bár volna rá hasonlat.)
(Szabó Lőrinc fordítása)
Lennél-e kedvemért felhő, kapkodó szél? Lennél-e kedvemért széllel szálló levél? Lennél-e értem pitypangbóbita, ha én lennék az ősz hűvös sóhaja?
Ha Te lennél a tél hideg lehelete, lennék kedvedért hullongó hópihe. Lennék kedvedért hófúvás vihara, vagy lennék miattad csipkés zúzmara.
***************
"A szerelem olyasmi, mint a felhők, melyek az égen fodrozódtak, mielőtt a a nap kibukkant. A felhőt, tudod jól, nem érintheted meg; De érzed az esőt, és tudod mily hálás érte a föld és minden virág egy forró nap után. A szerelmet sem érintheted meg; de érzed az édességet, mellyel a szerelem mindent átitat."
Tanuld meg a víztől követni utadat, Tanuld meg a tűztől: mindből hamu marad. Tanulj az árnyéktól őrködni éberen, Tanulj a sziklától megállni helyeden. Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér, Tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen: Hogyan kell életed leélni csendesen.
Tanuld meg tőlük, hisz mindenik testvéred: Hogy kell szépen élni és szépen halni meg. Tanuld a féregtől: semmi sem fölösleg, Tanulj a rózsától tisztán maradni meg. Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed, Tanuld a folyótól: utadból ne térj meg. Tanulj az árnyéktól alázatos lenni, Tanulj meg a Naptól szüntelen haladni. Tanuld négy évszaktól ismerni az időt, Tanuld a csillagtól, hogy az Égben erőd. Tanulj a tücsöktől: ha magad vagy zenélj, Tanuld el a Holdtól, hogy semmitől ne félj. Belátást a sastól s ha vállad súly nyomja, Nézd meg, milyen terheket cipel a hangya. Tanuld a virágtól, hogy légy szép és kecses, Tanulj kismadártól: szabadon repülgess. Tanulj a báránytól: legyél szelíd, mint ő, Mindentől tanuljál, mert minden veszendő. Úgy figyelj utadon, mi célodhoz viszen, Tanítson mi meghal, s LÉTED ÖRÖK LEGYEN!
Néha, mint a só a sziklapartba, úgy tud marni életünk belénk; de sírva várni, bánni múltat, míg arcunkba rúg a holnap, érdemes ez, mondd, papírra? Nézd inkább a vízesésnek függönyét, ahogy a pára játszi könnyedén oly szép ernyőt hintett a semmiből föléd! Ne légy azzá, mivé a zordon téboly, e száguldó, bolond világ amúgy is bírna tenni, bízni kell magadban hát! A holnapban, hogy valóban hagyunk is hátra éltető magot, madár dalát! A vízesés adná a béke hangját, s derűsre csókolná arcod, ha hagynád
Ki őrzi meg majd legtovább gyermekkorából az eget s hogy mindig mindig béke lett Barangolva mezőkön át bokrok nyújtottak kezet ki-ki játékban megtalálta a maga szelíd madarát Ki őrzi meg majd legtovább a füvek s a fák jelbeszédét Ki lesz ki arcán muzsikát hordoz, mint lombjuk közt a fák Ki lesz akiben béke lesz ha a lélek fényességét roppant sötét öleli át
Parasztok, pásztorok ájtatos gondban virrasztanak, - szemük a csillagon; jönnek vörös fényét követve: - hol van, amire oly rég vár a bizalom.
Te nem hiszel a csodában, tagadod? Nézd csak, nem győzhetlek meg, mert a csoda legfőbb ismertetőjele, hogy csodálatos - nem lehet bizonyítani, mint egy élettani tényt, nem lehet fényképezni, sem előre, mennyiségtani törvények szerint megjósolni és kiszámítani. A csoda megnyilatkozási formáit sem könnyű mindig érzékelni: nem jár mindig két lábon, nem lehet fényképezni, nincsenek telekkönyvi, sem anyakönyvi adatai. A csoda, egész egyszerűen, megnyilatkozik - s néha csak sokkal később érjük meg, mi volt a csoda, hogyan avatkozott életünkbe, s mi volt e beavatkozásban a természetfölötti és csodálatos. A csoda lényegét nem tudom megmutatni, sem bizonyítani. De gondolj talán arra, milyen felfoghatatlan és csodálatos igazi valójában mindaz, amit mindennapinak és természetesnek érzel: már a létezés ténye milyen csodaszerű! Az, hogy megszülettél, élsz, s egy napon meghalsz! Mindezt "természetes"-nek érzed? Akkor vaksi vagy és botfülű. Már a valóság is csoda, felfoghatatlan, s minden természetes kellékével és anyagával természetfölötti is! Miért is lenne e valószínűtlenül bonyolult valóságnál értelmetlenebb a csoda? A világlélek a csoda, mely mindenben megnyilatkozik. Ezért vagyok hívő: mert a világ lelke bennem is, hétköznapjaimban, szomorú és esendő sorsomban is megnyilatkozik."
Danielle Steel
"Néha a szenvedés gazdagítja a lelket, néha épp ellenkezőleg, összetöri. Az élet titka ,hogy túlél minden sérülést és minden seb beheged. Ám a valóságban egyetlen szív sem maradhat érintetlen. A valóság könyörtelenebb, mintsem ,hogy így legyen. Márpedig a szeretett akár a barátság, akár a szerelem esetében, csakis a valóságban létezik!"
„Az a feladatunk, hogy segítsük és támogassuk, nem pedig, hogy elítéljük egymást.”
„Egyik nap úgy mész haza, hogy a mennyekben érzed magad, máskor meg elbújnál egy sötét sarokba bögni.”
„Nem kérdezheted miért és hogyan, szíved mélyén ,a zsigereidben kell érezned mi a teendö.”
Néha az életben, te találsz egy különleges barátot. Valaki, aki megváltoztatja az életedet azáltal, hogy csak része annak. Valaki, aki megnevettet addig, amíg nem tudod abbahagyni. Valaki, aki meggyöz téged, hogy valóban van egy bezárt ajtó, ami csak arra vár, hogy kinyisd. Ez az örök barátság
Szeretni annyi, mint sebezhetövé válni. Bárkit szeretsz, a szíved bizonyára elszorul és esetleg meg is szakad. Ha biztos akarsz lenni abban, hogy sértetlenül megörzöd, nem szabad odaadnod senkinek. Gondosan csomagold be hobbikba és apró élvezetekbe; Kerülj minden bonyodalmat, biztonságosan zárd be önzöséged ládikájába vagy koporsójába. És abban a ládikában a szíved elkezd változni. kemény, törhetetlen és visszalágyíthatatlan lesz.
Ha csalódsz azon emberekben, kik legszentebb érzéseidet bírják, ne ítéld el öket, mert nem Ök a hibásak, Hanem Te, mert rosszul választottál.
Aki szeretetben él, nem büszke, nem akar másokon uralkodni, nem halljátok soha, hogy hibáztatna, vagy gúnyolna másokat. Nem Kutat mások szándékai felöl, nem hiszi azt, hogy ö jobban cselekszik, mint mások, és soha nem tartja többre magát embertársainál. Aki szeret, az amennyire csak lehet, elkerüli, hogy fájdalmat okozzon.
(V.Szt.János)
REMÉNYIK SÁNDOR: A KARÁCSONYFA MEGÉRKEZIK Mögötte elmaradt a nagyhavas, Mögötte elmaradt a rengeteg, A piacon most megállnak vele A nagy utat járt, csendes szekerek. Vizsgálgatják növését, termetét, Az emberek közt kézről-kézre jár. Az óriás lemetszett, csonka karja, A kis fenyőfa: karácsonyfa már. Csodálkozva tekintget szerteszét És fájón leheli ki illatát. Egyben ünnepre felszenteltnek is, Halálraszántnak is érzi magát.
Mögötte elmaradt a nagyhavas,
Mögötte elmaradt a rengeteg,
A piacon most .........
REMÉNYIK SÁNDOR: A KARÁCSONYFA PANASZKODIK
El-elnézlek, ti hontalan fenyők, Ti erdő-testből kitépett tagok. Hányan mondhatják el ma veletek: Ó én is, én is hontalan vagyok!
Piacra vitték a testem, s a lelkem, És alkusznak az életem felett. És fehér vattát aggatnak reám: Mű zuzmarát a zuzmara helyett.
Tudom: elszárad a levágott kar, Tudom: én vissza nem jutok soha Az ősrengeteg anyakebelére. Sorsom: lapály a csúcsokért cserébe. S a végtelen helyett egy szűk szoba. REMÉNYIK SÁNDOR: A KARÁCSONYFA ÉNEKEL
Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba. A szűk szobában is terem öröm, Gyúl apró gyertya ínség éjjelén, Ó csak ne legyen sorsom bús közöny, Ó csak legyek a fény forrása én, Apró gyermekek bálványozott fája, Én az idegen, én a jövevény. Égő fenyőfa, égő áldozat, Akit az Isten ősi otthonából Emberek örömére elhozat. Csak rajzolódjék mélabús árnyékom S imbolyogjon a szűk szobák falán. Mindegy, hogy mi lesz velem azután.
Fehér szakállas mennyek bóbiskolnak a törten megkönyöklő tornyokon. Pillámra hull virágzón és elolvad a súlyos égből egy könnyű szirom.
Elhangzott lépteket őriz a mellém, szemem gyerekkori csillagokat. Három fáradt bölcs kételkedik bennem a betlehemi fényesség alatt. Lélek-fehér tájon át sorakozva a gyermekkorba tartó lábnyomok; a harangzúgás hömpölyögve hozza a fény gyűrűin ringó templomot.
Báránybéléses köd borul a tájra; kifordított kucsmákban állanak az oszlopok; vasalt csizmában járja a kopogós földet a fürge fagy. Mindnyájunk szíve ma-született Jézus, imádatlan, meztelen didereg. Várja köré terelt örömök nyáját, hogy forró párát ráleheljenek.
Ady Endre: Karácsony
Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hálaének, Az én kedves kis falumban Karácsonykor Magába száll minden lélek.
Minden ember Szeretettel Borul földre imádkozni, Az én kedves kis falumba A Messiás Boldogságot szokott hozni.
A templomba Hosszú sorba Indulnak el ifjak, vének, Az én kedves kis falumban Hálát adnak A magasság Istenének.
Mintha itt lenn A nagy Isten Szent kegyelme súgna, szállna, Az én kedves, kis falumban Minden szívben Csak szeretet lakik máma.
Bántja lelkem a nagy város Durva zaja, De jó volna ünnepelni Oda haza. De jó volna tiszta szívből - Úgy mint régen - Fohászkodni, De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent, Elfeledni, De jó volna játszadozó Gyermek lenni. Igaz hittel, gyermek szívvel A világgal Kibékülni, Szeretetben üdvözülni.
Ha ez a szép rege Igaz hitté válna Óh de nagy boldogság Szállna a világra. Ez a gyarló ember Ember lenne újra, Talizmánja lenne A szomorú útra. Golgotha nem volna Ez a földi élet, Egy erő hatná át A nagy mindenséget, Nem volna más vallás, Nem volna csak ennyi: Imádni az Istent És egymást szeretni... Karácsonyi rege, Ha valóra válna, Igazi boldogság Szállna a világra...
Juhász Gyula:
Karácsony felé
Szép Tündérország támad föl szívemben Ikyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben.
...Bizalmas szívvel járom a világot, S amit az élet vágott, Beheggesztem a sebet a szívemben, És hiszek újra égi szeretetben, Ilyenkor decemberben.
...És valahol csak kétkedő beszédet Hallok, szomorún nézek, A kis Jézuska itt van a közelben, Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, S ne csak így decemberben.
(Wass Albert)
"Elindul újra a mese! Fényt porzik gyémánt szekere! Minden csillag egy kereke! Ezeregy angyal száll vele! Jön, emberek, jön, jön az égből Isten szekerén a mese!
Karácsony készűl, emberek! Szépek és tiszták legyetek! Súroljátok föl lelketek, csillogtassátok kedvetek, legyetek ujra gyermekek hogy emberek lehessetek! "
KARDOS CSONGOR - TITOK
Aztán kavarog, aztán vidáman tekereg, aztán szinte megáll, aztán újra fel, hogy újra lehulljon, és körülkémlel, megbotlik, aztán sodródik még, aztán megpihen, aztán puhán elalszik, aztán elolvad.
Itt már a szavak mit sem érnek, csak nézni kell és nem beszélni, se kérdeni, se válaszolni, csak nézni kell, csak nézni, nézni.
Lesni, amit szép arcod izmán parancsolnak csöpp rándulások, s ha keskeny űr szakad közébünk: felmérni az arasznyi távot.
Szemekkel mindent megbeszélni ékesszóló sugarak által, s meleg, bársonyos egyességre jutni egy titkos kézfogással.
Megérezni, amit te érzel, kimondani, mi nyelveden van, előbb dobbanni a szívednél, csókod előzni csókjaimban.
Itt már a szavak mit sem érnek, ne szólj száddal, csak szemeddel, a szerelem akkor beszédes, amikor már beszélni nem kell.
Április 12, 2005 - 05:13
Pilinszky János: Azt hiszem
Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanul, és jelzés nélkül.
Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem
Május 14, 2003 - 00:30 Vajda János: Húsz év múlva
Mint a Montblanc csúcsán a jég, Minek nem árt se nap, se szél, Csöndes szívem, többé nem ég; Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriád Versenyt kacérkodik, ragyog, Fejemre szórja sugarát; Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán Elálmodozva, egyedül Múlt ifjúság tündér taván Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szívem kigyúl, Mint hosszú téli éjjelen Montblanc örök hava, ha túl A fölkelő nap megjelen. . .
Janko Jesensky: Néznek a csillagok
Néznek a csillagok, mintha szeretnének, hej, a te csillag szemeid rám így mikor néznek?
Ajtóm előtt milljó madár is dalol tán, hej, a te szép ajkad mikor szól, dalol így hozzám?
Kis galamb szemelget magot a kezemből, kismadaram, vállaimra így mikor röppensz föl?
Maruzs Éva
REGGELI DAKTILUSOK I. Jó, ha az ember már kora reggel rámosolyoghat Napra, a szélre, az égre, virágra, világra, Terád S visszanevetnek reggeli fények, barka, faág és Visszanevet a Te szürke szemed rám, szürke virág.
II. Víg ma a reggel. Nap kacagó szép képe kacsint és tele szájjal rám nevet egy csöppnyi, buta felhő, brüsszeli csipke a széle, fehér a ruhája, hiú rá, lám, pocsolyának szürke vizében nézegeti. Néni a sarkon újságot árul, furcsa a nap ma, ő is nevet. Tán százezer évvel rám mosolyog. Ó, tudom én, mi kacag ma a légben, hogy oka ennek rózsám szép szeme, mely nékem ragyogott kora reggel.
Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanúl és jelzés nélkül.
Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem...
Ady Endre
Könyörgés egy kacagásért
Lukács Hugónak küldöm
Arcod haragos fellegekből Ismerős nekem, Isten, Villámok hozták el szememig S fürdettem gyakran könnyeimben.
Nem láttam még sugaras arcod, Melyet, hajh, sokan látnak, Hol vagy, hol vagy és miért kerülsz, Szent Istene a kacagásnak?
Éhezem, Uram, a jókedvet, Szomjazom nevetésed, Ilyen hálás, pojácás hived Soha tán nem is volna Néked.
Egy gyönyörű, nagy kacagásban Harsogjon föl a multam, Lássam egyszer vidám arcodat Kacagó, szent sirásba fultan.
Reményik Sándor:
A gondolat szabad
Bilincs a kézen, az ajkon lakat, De felhők felett, de vizek alatt Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!
Legyen tanyám kietlen szirtorom Vagy börtönöm pokolmély vártorony, Én amit akarok, azt gondolom!
Ó, mi gyönyör, Ó mily Isteni kép: Repülni! Dús képzeletem, ne félj, Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.
Repülj képzelmem, csillagokig szállj, Az Isteneknek lángitalt kínálj! Durva őrszem rád nem rivallhat: ,,állj!''
Repülj, semmi se szegje kedvedet, Repülj, szakítsd magadra az eget, Építs, vagy ronts; neked minden lehet!
Repülj, oltsd ki a földi lángokat És népesíts be új világokat, Nincs porkoláb, aki meglátogat!
Öltözz hulló csillagok ezüstjébe, Köd oszlopába, áldozat füstjébe, Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!
Te tövistelen téped a virágot S nyomodba kémek serge meddőn hágott, Műhelyedben, Mester - téged ki látott?
Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor, Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor, S nincs, aki Téged bekerít, határol.
Szabad vagy, mint űrben a fénysugár, Szabad, mint a morajló tengerár, S csak öntörvényed s korlát, határ.
Élet, Halál: minden beléd merül, És bíróul fölötted ki sem ül, Csak aki lát - az Isten egyedül.
Szél kapdos a gyertyalángba: nyugtalan a rózsa árnya a falon. Imbolygok, mint árny a falon; mire vágyom, azt se nagyon akarom. Egy-egy nyugodt pillanatot életemben ha még kapok: jutalom, amiért – bár mit se várva – időzöm, mint rózsa árnya a falon.
Forrás: Élet és irodalom, 2004. 48. évfolyam, 38. szám
Reményik Sándor:
Béke
Valami furcsa összehangolódás, Valami ritka rend - Széthúzó erők erős egyensúlya, Mély belső bizonyosság idebent - Bizonyosság arról, hogy élni jó, Szenvedni elkerülhetetlen, Szeretni tisztán: megistenülés, Meghalni szép - S a Kifejezést meglelni mindezekhez, Megtalálni a felséges Igét: Az Igét mindezekhez: A Béke ez. Orkán ordíthat aztán odakünt, Robbanhat ezer bomba: kárbament, De kárt nem okozott. Bent: Csend. A Béke itt kezdődik. Bent: Csend. Isten hozott.
