Most kiállok az esõbe, elszántan és födetlen fõvel. És a csattanó villám átszalad a szívemen, és a zuhogó zápor széjjeláztatja szénfekete testemet, és beszívnak magukba a föld pórusai ezerkilencszázhuszonnyolc június tizenhetedikén.
De holnap rózsaként nyílok ki ablakod alatt és minden eljövendõ igaz ember szíve alatt.
Dsida Jenő Dal az elmaradt vallomásról Úgy vágyna hozzád ezer puha szó, ezer csudaszó, színes, szomorú szerelemmel lázadozó. Úgy beborítna, mint földet az ég, mint fénnyel az ég a remegő rózsát, mely lengve, lobogva ég. S meghal mind, mire kinyíló ajkamhoz ér, mosolygó ajkamhoz ér, csomóba alvad, mint fagyban a földön a vér. S megkopva lassan megyek egy hűs gödörig, megyek a sírgödörig s a vallomás is fakul és üszkösödik, csak mélyül a csend s őszibb lesz mind a vidék, november lesz a vidék s az egyetlen szép szerelemre késik a bizonyiték. ...Míg aztán én leszek fölötted a reggeli fény, fürtödön alkonyi fény. szó, ami néma és mégis költemény, minden magam leszek, emlék és friss levegő, szentség és tág levegő s az édesbús öröm, a testeden átremegő, házad fölött a csillag, mely álmaidba rezeg, csillog és szívedbe rezeg,szerelem, szerelem, karácsonyfádon gyertya leszek. Viharban dörgés, mely lángoló csodákra hív, háborgó csodákra hív s egy világnak zengi, mire kicsi volt s gyönge a szív. Karom a földre cikázik haragos villám gyanánt, csattanó villám gyanánt s lesujt körülötted mindenkit, aki bánt...
-
Francis Jammes:
KÉT HARANGVIRÁG
Két harangvirág hintázott a domb oldalában, s a harangvirág szólt hugának, a harangvirágnak: megremegek előtted s csupa zavar vagyok. S a másik szólt: ha nézem, arcom miként ragyog a sziklán, mit a víz csöppenkint hullva váj be, látom, hogy remegek s zavart vagyok, akár te.
Ringatta őket a fuvalom egyre jobban, beteltek szerelemmel, s kék szívük egybedobbant. - fordította: Rónay György
Dsida Jenő Ha itt volnál Ha most itt volnál: olyan szívből köszönnél a munkából hazatérő embereknek. Ez az egyenes, csöndes falusi út, két oldalán lombos fákkal, úgy kibékít, úgy megszelidít. Itt csak pár lépésre van mindig a megoldás, csak gyorsabban mennék, biztosan elérném. Ha most itt volnál: apró mondatokból fonnék ruhát hűvös testedre, szelíd és megnyugtató puhaselyem-mondatokból, hogy te légy a legszebb, te légy a legmosolygóbb. S egy égszinkék szót az ujjadra húznék. S egy rózsaszínű szót a hajadba kötnék. Dsida Jenő Szerelmes ajándék
Vers helyett szivesen szőnék ma lompos szőnyeget puha gyapjúból szobádba, pompás Perzsia száz mesés színével ékes kis teritőt, dús-borzosat, mely tiszta ágyad előtt heverne mindig. Reggelente, mikor lelépsz az ágyról s lenge inged alatt tüzelve borzong álmos tested a hűvöses homályban, tennéd rá puha lábadat mezítlen. S míg csiklandva becézi bársonybolyha zsenge talpadat és meleg bokádat, bágyadtan bizseregve énreám és szomjasan tapadó szájamra gondolj.
Kicsi testvér, a kezemben tartom a szívedet: Mért olyan hideg? Ha az égre nézünk, odafent is zöld füvet látunk, locsogó kis patakokat s az erdők fordított képét. Látod, ott megyünk mi is, az árnyas úton, milyen kicsinyek vagyunk a nagy-nagy messzeségben, gyöngén ölelem jobb karommal a derekadat: mindjárt eltűnünk. Nem az a fontos, amit nagyképűen egymásnak mondtunk és a világnak. Kicsi kutyánk, akinek csontot adtál, ott megy utánunk, szereti a kis fekete törtlábú macskát, akit meggyógyítottál. A vén kofaasszony, akivel pár jó szót szóltál, fehér kendőt lenget utánunk: ráncos, gyűrött, egyszerű lelkét. Nézd, milyen piros sugarakkal, piros örömmel vár minket a messzeségek messzesége; kezemben tartom a szívedet: melegedik, melegedik...
1927
CSEN TO T-SZANSzerelmi dal
A te kezed: két lenvirág. A te lábad: két lótusz. A te arcod: két Kiang-nan-i narancs. A te illatod: a tavasz illata. A te hangod csábosabb a szellőnél, mely a zsendülő fűzfák közt muzsikál. A te leheleted részegítőbb a pagodák illatánál, hol drága olajok füstölögnek. Szebb vagy a barackfánál, mely holdfényben virágzik. Te vagy minden virág, minden illat, te vagy a hold ragyogása.
Ha reád gondolok, az istent sem irigylem többé.
ford.: Dsida Jenő
Dsida Jenő
Távolban élő kedvesemnek
Mikor az éjszaka árnya szemedre szürődik s ablakodon csoda-pillangók raja zöng odakünt: kék raja zsong, repes és muzsikál odakünt: megbontod patyolat kicsi ágyadat, isteni gyermek.
Tarka ruhácskádat ledobálod olyankor, hosszú rózsaszín ingecskébe buvik sima tested, (előbb karjaidat s fejedet fúrod bele, majd zsenge csipődre csúsztatod és combjaidat födöd el)
s míg a tükörlap fátylas, ferde tavába tekintesz, arcom gyúl ki mögötted, előtted: engem is ott látsz víg mosolyommal, érzed, amint fura versek csurgó mézaranyával töltöm meg szivedet s puha szádat.
Majd sóhajtva ledőlsz s lehunyod szemedet. Halk nyüzsögés remeg át a szobádon. Tünde driádok tünnek elő s lépkednek olyan finoman, mintha szirom libbenne le halkan a májusi fűre,
ágyad elé áll, ül valamennyi, úgy virraszt mosolyogva: kardliliommal kergetik azt; ami árt, sással hessegetik tova azt, ami sért, suhogó somfahusánggal űzik el azt, ami fáj,
hajadra lehellnek s az tele lesz pici kék nefelejccsel, kebledet simogatják dús, puha bodzavirág pamacsával, csillagokat szórnak párnádra, parányi bokádat, térdeidet harmattal s szegfűolajjal permetezik.
Fitosorru manók jönnek síró, kacagó fuvolákkal, boglyas törpék kókuszhéj-hegedűkkel, rózsavonókkal, nyaldosó muzsikájuk csiklandozva füröszt, mint nyári melegben a bőrödön átlocsogó víz
s lágyan ring már tested a dunnapihék közt, hóarcod kipirul s nedves szád nyitvafelejtve piheg s akkor már duda vijjog, hull és hull a virág, bimbók zápora verdesi lángragyulladt nyoszolyádat
s álmod tündérnépei arcraborulnak előtted, hogy meglep a zsibbadt teljesedés... - - S mindez azért van, mert engem szólítasz kedvesedül, költő kedvese vagy te: illet téged e pompa,
illet ez illat s illet a vers muzsikája s minden fény, láng, kéj, amit élet adott s ezután ad. Gerlebugás ütemén, lobogó cseresznyeszirom-fiatalság ágyán ringatlak, kicsi Szűz. Tele van szerelemmel a szívem.
Szilágyi Domokos:
Tedd, hogy szeressem
Tedd, hogy szeressem magamat. Tedd, hogy az agyam, hogy a testem Ne csupán percekig szeressen, mint eddig. Mert csak így lehet Téged is, jaj szeretnem, Szívem, Ne szélsőségesen, de híven. Ne ily szeszélyesen, de hűen. Én csúnyácskám, én gyönyörűm, Én ósdi-keserédesem, Kencétlenül is ékesen, Hogy a világ minden éke sem ér föl vele. Tedd, hogy a tested gyönyörködvén magad szeresse, Tedd értem, magadért, Te tedd kibírhatóvá ezt az életet.
József Attila :
Rejtelmek
Rejtelmek, ha zengenek, őrt állok, mint mesékbe’. Bebújtattál engemet, talpig nehéz hűségbe.
Szól a szellő, szól a szív, elpirulsz, ha megérted. Szól a szem és szól a szív, folyamodnak Teérted. Én is írom énekem, ha már szeretlek Téged.
Turi DénesÁlom
Egyik este lefeküdtem és álmot láttam Egy lány volt benne kire mindig is vártam. Csak úgy sugárzott a lénye, Mint a Nap tündöklő fénye.
Arcának szépsége szemembe égett Tekintete szívembe egy jelet vésett. A szerelem jele volt mely belém égett, Az igazé melyet mindenki csak remélhet.
Eljött a reggel és felébredtem Hogy életem megváltozik? Nem kételkedtem. Jóra fordul minden hisz eljöttél, Álombeli lány hát megjöttél?
Mikor megláttalak leesett az állam, Te vagy kire mindig is vártam. Szívemen a jel feléledt Szerelmem izzó szenvedéllyel égett.
Azóta se múlik ez az érzés Hogy te vagy akit akkor láttam, nem kérdés. Szívedbe egy jelet én is vések,
Vallomás
Hogy mi is a Szerelem, nem tudtam már rég, Megismertelek és ez már elég. Megmutattad mi is az igazi érzelem, Ellenállni neki képtelen. Álmomban már láttalak, Lám eljöttél, már vártalak.
Mióta ismerlek megváltozott minden, Te vagy az én kincsem. Fény vagy az éjszakában, A legszebb eme világban.
Míg nem ismertelek éltem az életem, Mely egyszerre volt csendes és féktelen. Volt értelme? Kérdezem. Válaszolni rá képtelen.
Volt benne öröm és bánat Ha tehetném kívánnék hármat. Kívánságom: szeretet, törődés, bizalom Tőled ezt mind megkapom!
Átéltem sok jót és rosszat, Csalódtam is sokat. Minden csalódás egyben tanulság, Ha nem tanulsz belőle, konokság.
Én tanultam sok hibámból Változni nehezen tudtam önhibámból. Mióta ismerlek minden más lett Jelenléted szívemnek jót tett.
Melletted az élet nyugodt és szép, Mint egy gyönyörű tájkép. Ahol minden tökéletes, Ha rád gondolok a szívem repes.
Köszönöm a sok törődést és szeretetet, Viszonzom is elhiheted. Te vagy a legszebb mit az élet adhatott Sok ember ilyet álmában se kaphatott.
Van szerencsém egy angyallal lenni, Szerelméből erőt meríteni. Mellette nem érhet bánat és fájdalom
Jatzkó Béla: Álmok
Azt álmodtam, hogy álmodom, megálmodtam, mit álmodsz, s úgy őrködtem az álmodon, mint aki nem is álmos.
Álmod álmomra ráhajolt, - forrásra így a pálma, - álmomnak édes párja volt, s te voltál álmom álma.
Mint szembenéző tükrökön, mik egymásnak felelnek, - álmodjuk bár külön-külön ugyanazt a szerelmet: két álmunk egybesimulás, akár a megvalósulás.
Áprily Lajos
VERS VAGY TE IS
Indulsz. A mozdony sürget már dohogva és a tavaszba messze-fut veled. Ne vidd a vádat és a bút magaddal, hogy hűvös szóval megsértettelek.
Vers vagy te is. Ezért van harc közöttünk. Rég vívom érted a művész-tusát. Ki a hibás, ha túlságos közelből nem hallom lelked tiszta ritmusát?
Ki a hibás, ha néha feltolulva egy kusza hang harmóniádba tép, és gúnnyal int szivárványos magasban a büszke, győzhetetlen eszme-kép?
Vers vagy te is. A harcban meg nem érzed, hogy míg hozzád ér, bennem fáj a gáncs. A fájó gáncs nem céltalan civódás, s kedves, nem ok, hogy érte visszabánts...
Már távolodsz. A gép repít robogva. Nem is tudod, hogy most lettél enyém. Varázs-ütésre dallamod kiépül, s zengő egész vagy, zengő költemény.
Bródy János:Hullócsillag
Csillagfényes úton indultam el hozzád Sűrű erdő mélyén a tölgyfák azt suttogták Eljutok majd hozzád
Szikrázó kis csillag tündökölt az égen Elvezet majd hozzád, azt üzente nékem S tündökölt az égen
Félúton se jártam, lehullott a csillag Néma lett az erdő, a tölgyfák elhallgattak Lehullott a csillag
Sötét most az égbolt, merrefelé menjek Sűrű erdő mélyén nehogy eltévedjek Merrefelé menjek
Gyújtsál nékem gyertyát, hadd vezesen hozzád Tedd az ablakodba, őrizd jól a lángját S elvezet majd hozzád
Baranyi Ferenc
EGY PILLANATRA
A pillanatot kell csupán kibírni, amikor egy véletlen mozdulatból kiderül, amit szüntelen gyanítasz, de míg gyanítod, addig nem gyanakszol, a pillanatot kell csupán kibírni, amely egy önhitt szárnyalást keresztez, mikor gyönyöru ívű szerepéből egy pillanatra kiesik a kedves, a pillanatot kell csupán kibírni, mikor egy elszólása tudtul adja, hogy szerelmedért teljes életével adózik bár, de csak felére tartja, a pillanatot kell csupán kibírni: az átmeneti örökkévalóság döbbenetét, mit a tábornok érez ha kételyei percre lefokozzák - a pillanatot kell csupán kibírni! Aztán beérni azzal a csekéllyel, mi megmarad a pillanat után is.
És oly csekély, hogy egy élettel ér fel.
Paul Verlaine:
ÁLMA
Álmodom egy nőről, akit nem ismerek, Forró és különös, áldott nagy Látomás, Aki sohasem egy s aki sohase más, Aki engem megért, aki engem szeret.
Mert ő megért. Neki, óh jaj, csupán neki Bús, áttetsző szivem többé már nem talány, Sápadt homlokomnak verejték-patakán Frissítve omolnak az ő szent könnyei.
Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem. A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen, Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.
Nézése hallgatag szobrokénak mása, Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen: Mint elnémult drága szavak suhanása.
Tóth Árpád:
Elejtetted a napot
Rád gondoltam délután, Fönn az arany nap sütött S lehúnyt szemhéjaimon Rózsaszinnel átütött.
Fáradt arcom szeliden Tüzesitette a fény S szemlehúnyva a szokott Utazásra vártam én,
Arra, mikor - halk hajó Titokzatos tengeren, - Fekvőszéken utrakél S lázam sodrán ring velem
Felelőtlen, gyönyörű Fantázia-tájakig, Ahol romló életem Némely bús álma lakik:
Mindaz ami sohse lesz, Mindaz, ami sohse volt, - Igy indultam ma is el. Húnyt szemekkel, mint a holt,
Álmodozni: életet. És úgy hajlott rám a nap, Mintha pilláimra a Rózsaszínű parazsat
Az a szent fény ejtené, Mit még ott látott a szem Isten-atyja kebelén, S melyre szomjas szüntelen.
És egyszerre úgy esett, Telin, forrón, hirtelen Rád gondoltam s arra, hogy Messze vagy és jaj nekem.
És megriadt szemeim Felpattantak: a hegyek Csúcsain már pirosan Búsultak a fellegek.
És egy furcsa vízió Vad erővel elkapott. Úgy éreztem: kezeid Tartották ma a napot.
Azért volt oly különös, Minden fénynél édesebb, És én ezt csak most tudom, Amikor már este lett,
Mikor kezed fáradtan Elejti már a napot S szivemben is csöndesen Elhallgatnak a dalok.
Baranyi Ferenc:
Előled is hozzád
Szeretni foglak tegnapig. Jövőd múltamba érkezik s múltadba érkedik jövőm. Csak tegnapig szeress de hőn. Mielőtt megismertelek, már szakítottam rég veled, nem is tudtad, hogy létezem, és szakítottál rég velem, elváltunk végleg, mielőtt megjelentünk egymás előtt, én jobbra el - te balra át, s most a jobb a ballal egybevág. Kiadtad utamat s utad kiadtam én is. Menj. Maradj. Te érted ezt? A távozó nem el, de feltűnik. Hahó, hahó! Csak erre! Jöjj! Eredj! Isten hozott! Isten veled! Isten veled! Isten hozott! Futok tőled, s hozzád futok, s te tőlem énhozzám szaladsz, előlem is hozzám szaladsz - ki érti ezt? Ki érti azt?
Megfoghatatlan. Képtelen. Szerelem ez? Alighanem.
Ady Endre:
A könnyek asszonya
Add a kezed, most induljunk csöndben... Nem!...Rohanjunk, míg vágyunk nem lohad, Kocsinkon függöny, a szívünk könnyben, Míg emberek közt száguld a vonat S kiszállunk majd egy csodálatos tájon, Hol semmi sincs, csak illat és meleg: Fölszikkasztjuk a könnyeinket S megengeded, hogy szeresselek...
Az éjszakában összeköt: talán a fény, talán a köd.
Mi hát - mi egybetart - a lánc? Talán szeretsz. Talán csak kívánsz.
Mindegy. Most hozzám tartozol. S enyém leszel valamikor.
Egyszer majd minden összeköt: a szív, a fény - a vér, a köd.
KERESZTURY DEZSŐ
MINDIG VELEM VAGY
Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy. Elküldelek s követlek; újra elhagy kalóz kedvem s hiányod visszaszív. Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma vonások, gyors madárban röpte célja, kút mélyén tiszta víz.
Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek, vágyad tündér játékát őrizem meg, szemedből a tekintet, bőröd meleg szinéből, szád ízéből, ölelésedből, csípőd halk ívéből újrateremtelek.
Mély álmomban csókodra ébredek fel, minden nap újra és új értelemmel fogalmazlak meg: így élsz igazán! A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből, ha arcom lengeti a víz, szinéről szemed néz vissza rám.
Mint tükörben a tükör tükörképe: végtelen arc fonódik egy füzérbe; melyik vagy te? és én melyik vagyok? Én adok fényt neked, te fénylesz bennem, s bennünk a világ. Vagy a végtelenben valami még nagyobb
Nagy Zoltán A kedveshez
Emeld szived a csillagok fölé: Szunyogdöngés lesz ott a földi lárma; Emlékeknek száll hattyufellege És énekel a csendnek csalogánya.
Létünk csak szikra két sötét között, Lobbanjon hát, mint villám éji tájon! A mindenség fényénél felragyog, Egy percre csak, hogy mindörökre fájjon.
Szivünk legyen friss harmatos csokor, Pipacshoz kössünk kék katángot társul S a bánkódó, elcsüggedt, szomoru Istennek nyujtsuk fel vigasztalásul.
Időnk lejár, nyiljon hát mosolyod! Siker, kudarc: zavaros Isten-álom, Az életem egy futó gondolat Mig szépséged átvillan a világon.
Boldogság
A férfi
Szeretem ernyős szemedet,
etető puha kezedet,
mellém simuló testedet,
csókolnám minden részedet.
Ha minket földbe letesznek,
Ott is majd téged szeretlek,
őszi záporral mosdatlak,
vadszőlő-lombbal csókollak.
A nő
Hidd el, ha egyszer meghalunk,
föl a felhőkbe suhanunk.
Vének leszünk és ráncosak,
de szívünkben virágosak.
Nagy felhő-hintánk csupa láng,
alattunk sürög a világ,
gurul a labda, sül a fánk,
mosolyog hetven unokánk.
(Weöres Sándor)
cseppenként hullik alá a boldog eső és mint jó szerető simítja bőrömet hűvös érintése felébreszti alvó vágyamat és mindent átitat átlátszó illatával körbefon, megkötöz szívemre aranyfonálból masnit ragaszt, hogy mint ajándékot nyújtsam át azt, mit benne rejtek talán van még, kit érdekel és nem dobja el, vagy nem csak mosolyog elnézően, mint félrekapcsolt hívást fogadó, megértő hallgató
az ezüstös esőcseppek végig kúsznak testemen, mint valaha boldog esteken becéző kezek a pórusok felfénylenek és zubogni kezd a vér, mint ahogy őszidőben szőlőszemek levét csurrantja a prés ó már nem csak álom, hanem boldog valóságom lesz az, ha szavakba öntött érzéseim értő fülekre találnak és mosolyt fakasztanak édes ajkakon boldoggá tesz a szentté avatott pillanat, míg kezem a billentyűkön szalad és a megszülető sorokat olvassák derűsen csillogó szemek, s tudják, ennyi csupán, mit kábeleken üzenhetek
„Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. Csak egy tűzhelyét kívánok. Hívó lámpa fényt, meleget azoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet, és kevés embert.
De az aztán Ember legyen!”
Fekete István
Egyed Emese Rózsák
Amire pedig nem kerül hasonlat, az elveszett; a képek kifakulnak, a tárgy elillan és a mozdulatsor csak égett film szaga, csak karcolás.
Olyan volt ez, igen, olyan volt éppen, mint könny fakadtunk föl a közelében, mint pöröly csapdosott a szív a kasban, és zúgott az agyunk, mikéntha, mint -
(A kerteden átlopózni megint! A rózsád metszeni, míg nem vagy, nem vagy, bár nem tudod, veled lakom a házat, mintha csak, mint. Bár volna rá hasonlat.)
(Szabó Lőrinc fordítása)
Lennél-e kedvemért felhő, kapkodó szél? Lennél-e kedvemért széllel szálló levél? Lennél-e értem pitypangbóbita, ha én lennék az ősz hűvös sóhaja?
Ha Te lennél a tél hideg lehelete, lennék kedvedért hullongó hópihe. Lennék kedvedért hófúvás vihara, vagy lennék miattad csipkés zúzmara.
***************
"A szerelem olyasmi, mint a felhők, melyek az égen fodrozódtak, mielőtt a a nap kibukkant. A felhőt, tudod jól, nem érintheted meg; De érzed az esőt, és tudod mily hálás érte a föld és minden virág egy forró nap után. A szerelmet sem érintheted meg; de érzed az édességet, mellyel a szerelem mindent átitat."
Tanuld meg a víztől követni utadat, Tanuld meg a tűztől: mindből hamu marad. Tanulj az árnyéktól őrködni éberen, Tanulj a sziklától megállni helyeden. Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér, Tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen: Hogyan kell életed leélni csendesen.
Tanuld meg tőlük, hisz mindenik testvéred: Hogy kell szépen élni és szépen halni meg. Tanuld a féregtől: semmi sem fölösleg, Tanulj a rózsától tisztán maradni meg. Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed, Tanuld a folyótól: utadból ne térj meg. Tanulj az árnyéktól alázatos lenni, Tanulj meg a Naptól szüntelen haladni. Tanuld négy évszaktól ismerni az időt, Tanuld a csillagtól, hogy az Égben erőd. Tanulj a tücsöktől: ha magad vagy zenélj, Tanuld el a Holdtól, hogy semmitől ne félj. Belátást a sastól s ha vállad súly nyomja, Nézd meg, milyen terheket cipel a hangya. Tanuld a virágtól, hogy légy szép és kecses, Tanulj kismadártól: szabadon repülgess. Tanulj a báránytól: legyél szelíd, mint ő, Mindentől tanuljál, mert minden veszendő. Úgy figyelj utadon, mi célodhoz viszen, Tanítson mi meghal, s LÉTED ÖRÖK LEGYEN!
Néha, mint a só a sziklapartba, úgy tud marni életünk belénk; de sírva várni, bánni múltat, míg arcunkba rúg a holnap, érdemes ez, mondd, papírra? Nézd inkább a vízesésnek függönyét, ahogy a pára játszi könnyedén oly szép ernyőt hintett a semmiből föléd! Ne légy azzá, mivé a zordon téboly, e száguldó, bolond világ amúgy is bírna tenni, bízni kell magadban hát! A holnapban, hogy valóban hagyunk is hátra éltető magot, madár dalát! A vízesés adná a béke hangját, s derűsre csókolná arcod, ha hagynád
Ki őrzi meg majd legtovább gyermekkorából az eget s hogy mindig mindig béke lett Barangolva mezőkön át bokrok nyújtottak kezet ki-ki játékban megtalálta a maga szelíd madarát Ki őrzi meg majd legtovább a füvek s a fák jelbeszédét Ki lesz ki arcán muzsikát hordoz, mint lombjuk közt a fák Ki lesz akiben béke lesz ha a lélek fényességét roppant sötét öleli át
Parasztok, pásztorok ájtatos gondban virrasztanak, - szemük a csillagon; jönnek vörös fényét követve: - hol van, amire oly rég vár a bizalom.
Te nem hiszel a csodában, tagadod? Nézd csak, nem győzhetlek meg, mert a csoda legfőbb ismertetőjele, hogy csodálatos - nem lehet bizonyítani, mint egy élettani tényt, nem lehet fényképezni, sem előre, mennyiségtani törvények szerint megjósolni és kiszámítani. A csoda megnyilatkozási formáit sem könnyű mindig érzékelni: nem jár mindig két lábon, nem lehet fényképezni, nincsenek telekkönyvi, sem anyakönyvi adatai. A csoda, egész egyszerűen, megnyilatkozik - s néha csak sokkal később érjük meg, mi volt a csoda, hogyan avatkozott életünkbe, s mi volt e beavatkozásban a természetfölötti és csodálatos. A csoda lényegét nem tudom megmutatni, sem bizonyítani. De gondolj talán arra, milyen felfoghatatlan és csodálatos igazi valójában mindaz, amit mindennapinak és természetesnek érzel: már a létezés ténye milyen csodaszerű! Az, hogy megszülettél, élsz, s egy napon meghalsz! Mindezt "természetes"-nek érzed? Akkor vaksi vagy és botfülű. Már a valóság is csoda, felfoghatatlan, s minden természetes kellékével és anyagával természetfölötti is! Miért is lenne e valószínűtlenül bonyolult valóságnál értelmetlenebb a csoda? A világlélek a csoda, mely mindenben megnyilatkozik. Ezért vagyok hívő: mert a világ lelke bennem is, hétköznapjaimban, szomorú és esendő sorsomban is megnyilatkozik."
Danielle Steel
"Néha a szenvedés gazdagítja a lelket, néha épp ellenkezőleg, összetöri. Az élet titka ,hogy túlél minden sérülést és minden seb beheged. Ám a valóságban egyetlen szív sem maradhat érintetlen. A valóság könyörtelenebb, mintsem ,hogy így legyen. Márpedig a szeretett akár a barátság, akár a szerelem esetében, csakis a valóságban létezik!"
„Az a feladatunk, hogy segítsük és támogassuk, nem pedig, hogy elítéljük egymást.”
„Egyik nap úgy mész haza, hogy a mennyekben érzed magad, máskor meg elbújnál egy sötét sarokba bögni.”
„Nem kérdezheted miért és hogyan, szíved mélyén ,a zsigereidben kell érezned mi a teendö.”
Néha az életben, te találsz egy különleges barátot. Valaki, aki megváltoztatja az életedet azáltal, hogy csak része annak. Valaki, aki megnevettet addig, amíg nem tudod abbahagyni. Valaki, aki meggyöz téged, hogy valóban van egy bezárt ajtó, ami csak arra vár, hogy kinyisd. Ez az örök barátság
Szeretni annyi, mint sebezhetövé válni. Bárkit szeretsz, a szíved bizonyára elszorul és esetleg meg is szakad. Ha biztos akarsz lenni abban, hogy sértetlenül megörzöd, nem szabad odaadnod senkinek. Gondosan csomagold be hobbikba és apró élvezetekbe; Kerülj minden bonyodalmat, biztonságosan zárd be önzöséged ládikájába vagy koporsójába. És abban a ládikában a szíved elkezd változni. kemény, törhetetlen és visszalágyíthatatlan lesz.
Ha csalódsz azon emberekben, kik legszentebb érzéseidet bírják, ne ítéld el öket, mert nem Ök a hibásak, Hanem Te, mert rosszul választottál.
Aki szeretetben él, nem büszke, nem akar másokon uralkodni, nem halljátok soha, hogy hibáztatna, vagy gúnyolna másokat. Nem Kutat mások szándékai felöl, nem hiszi azt, hogy ö jobban cselekszik, mint mások, és soha nem tartja többre magát embertársainál. Aki szeret, az amennyire csak lehet, elkerüli, hogy fájdalmat okozzon.
(V.Szt.János)
REMÉNYIK SÁNDOR: A KARÁCSONYFA MEGÉRKEZIK Mögötte elmaradt a nagyhavas, Mögötte elmaradt a rengeteg, A piacon most megállnak vele A nagy utat járt, csendes szekerek. Vizsgálgatják növését, termetét, Az emberek közt kézről-kézre jár. Az óriás lemetszett, csonka karja, A kis fenyőfa: karácsonyfa már. Csodálkozva tekintget szerteszét És fájón leheli ki illatát. Egyben ünnepre felszenteltnek is, Halálraszántnak is érzi magát.
Mögötte elmaradt a nagyhavas,
Mögötte elmaradt a rengeteg,
A piacon most .........
REMÉNYIK SÁNDOR: A KARÁCSONYFA PANASZKODIK
El-elnézlek, ti hontalan fenyők, Ti erdő-testből kitépett tagok. Hányan mondhatják el ma veletek: Ó én is, én is hontalan vagyok!
Piacra vitték a testem, s a lelkem, És alkusznak az életem felett. És fehér vattát aggatnak reám: Mű zuzmarát a zuzmara helyett.
Tudom: elszárad a levágott kar, Tudom: én vissza nem jutok soha Az ősrengeteg anyakebelére. Sorsom: lapály a csúcsokért cserébe. S a végtelen helyett egy szűk szoba. REMÉNYIK SÁNDOR: A KARÁCSONYFA ÉNEKEL
Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba. A szűk szobában is terem öröm, Gyúl apró gyertya ínség éjjelén, Ó csak ne legyen sorsom bús közöny, Ó csak legyek a fény forrása én, Apró gyermekek bálványozott fája, Én az idegen, én a jövevény. Égő fenyőfa, égő áldozat, Akit az Isten ősi otthonából Emberek örömére elhozat. Csak rajzolódjék mélabús árnyékom S imbolyogjon a szűk szobák falán. Mindegy, hogy mi lesz velem azután.
Fehér szakállas mennyek bóbiskolnak a törten megkönyöklő tornyokon. Pillámra hull virágzón és elolvad a súlyos égből egy könnyű szirom.
Elhangzott lépteket őriz a mellém, szemem gyerekkori csillagokat. Három fáradt bölcs kételkedik bennem a betlehemi fényesség alatt. Lélek-fehér tájon át sorakozva a gyermekkorba tartó lábnyomok; a harangzúgás hömpölyögve hozza a fény gyűrűin ringó templomot.
Báránybéléses köd borul a tájra; kifordított kucsmákban állanak az oszlopok; vasalt csizmában járja a kopogós földet a fürge fagy. Mindnyájunk szíve ma-született Jézus, imádatlan, meztelen didereg. Várja köré terelt örömök nyáját, hogy forró párát ráleheljenek.
Ady Endre: Karácsony
Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hálaének, Az én kedves kis falumban Karácsonykor Magába száll minden lélek.
Minden ember Szeretettel Borul földre imádkozni, Az én kedves kis falumba A Messiás Boldogságot szokott hozni.
A templomba Hosszú sorba Indulnak el ifjak, vének, Az én kedves kis falumban Hálát adnak A magasság Istenének.
Mintha itt lenn A nagy Isten Szent kegyelme súgna, szállna, Az én kedves, kis falumban Minden szívben Csak szeretet lakik máma.
Bántja lelkem a nagy város Durva zaja, De jó volna ünnepelni Oda haza. De jó volna tiszta szívből - Úgy mint régen - Fohászkodni, De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent, Elfeledni, De jó volna játszadozó Gyermek lenni. Igaz hittel, gyermek szívvel A világgal Kibékülni, Szeretetben üdvözülni.
Ha ez a szép rege Igaz hitté válna Óh de nagy boldogság Szállna a világra. Ez a gyarló ember Ember lenne újra, Talizmánja lenne A szomorú útra. Golgotha nem volna Ez a földi élet, Egy erő hatná át A nagy mindenséget, Nem volna más vallás, Nem volna csak ennyi: Imádni az Istent És egymást szeretni... Karácsonyi rege, Ha valóra válna, Igazi boldogság Szállna a világra...
Juhász Gyula:
Karácsony felé
Szép Tündérország támad föl szívemben Ikyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben.
...Bizalmas szívvel járom a világot, S amit az élet vágott, Beheggesztem a sebet a szívemben, És hiszek újra égi szeretetben, Ilyenkor decemberben.
...És valahol csak kétkedő beszédet Hallok, szomorún nézek, A kis Jézuska itt van a közelben, Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, S ne csak így decemberben.
(Wass Albert)
"Elindul újra a mese! Fényt porzik gyémánt szekere! Minden csillag egy kereke! Ezeregy angyal száll vele! Jön, emberek, jön, jön az égből Isten szekerén a mese!
Karácsony készűl, emberek! Szépek és tiszták legyetek! Súroljátok föl lelketek, csillogtassátok kedvetek, legyetek ujra gyermekek hogy emberek lehessetek! "
KARDOS CSONGOR - TITOK
Aztán kavarog, aztán vidáman tekereg, aztán szinte megáll, aztán újra fel, hogy újra lehulljon, és körülkémlel, megbotlik, aztán sodródik még, aztán megpihen, aztán puhán elalszik, aztán elolvad.
Itt már a szavak mit sem érnek, csak nézni kell és nem beszélni, se kérdeni, se válaszolni, csak nézni kell, csak nézni, nézni.
Lesni, amit szép arcod izmán parancsolnak csöpp rándulások, s ha keskeny űr szakad közébünk: felmérni az arasznyi távot.
Szemekkel mindent megbeszélni ékesszóló sugarak által, s meleg, bársonyos egyességre jutni egy titkos kézfogással.
Megérezni, amit te érzel, kimondani, mi nyelveden van, előbb dobbanni a szívednél, csókod előzni csókjaimban.
Itt már a szavak mit sem érnek, ne szólj száddal, csak szemeddel, a szerelem akkor beszédes, amikor már beszélni nem kell.
Április 12, 2005 - 05:13
Pilinszky János: Azt hiszem
Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanul, és jelzés nélkül.
Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem
Május 14, 2003 - 00:30 Vajda János: Húsz év múlva
Mint a Montblanc csúcsán a jég, Minek nem árt se nap, se szél, Csöndes szívem, többé nem ég; Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriád Versenyt kacérkodik, ragyog, Fejemre szórja sugarát; Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán Elálmodozva, egyedül Múlt ifjúság tündér taván Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szívem kigyúl, Mint hosszú téli éjjelen Montblanc örök hava, ha túl A fölkelő nap megjelen. . .
Janko Jesensky: Néznek a csillagok
Néznek a csillagok, mintha szeretnének, hej, a te csillag szemeid rám így mikor néznek?
Ajtóm előtt milljó madár is dalol tán, hej, a te szép ajkad mikor szól, dalol így hozzám?
Kis galamb szemelget magot a kezemből, kismadaram, vállaimra így mikor röppensz föl?
