Szervusz Magdikám, régi kedves verselő ismerős, én szomszéd kerületi vagyok. Köszönöm, hogy megosztottad velem, mindig jó, új ismeretekkel kiegészíteni a meglévő tudást. Nem vagyok az FB-n, ilyen a véletlen. Én idén szeptemberben szerkesztettem meg a verseket, ma vettem észre, hogy még nincs jelölve dátummal a felmásolás, rákerestem és ma sor került rá.:) Azóta sem felejtettem el, régen volt, hogy emilkében kértem és kaptam engedélyt, hogy a Várnai Zseni topikodból, egy csodás versét elhozhattam.:) Jó egészséget kívánok!:)
Havas rét szélbemártott közepén körtefa ha élne átmehetne rajt Jézus is maga de Istenfia nem jár e földi téreken kivált zuzmaragyöngyös ködülte réteken
Havas rét ifjúságom de rég elhagytalak adnám a vérem érte fehéren lássalak mezítláb visszamennék kölyökként kezdeni keresni megtalálni s megint elveszteni
A mélypontnak nincs ünnepélye. Sem dísze, terme, ünnepe. A mélypont haldoklásunk cseléd- szobája. Mint egy kocka, négyszögletes. Falai egymáshoz közelednek. A dombját fönt letapigatták. Zuhannak rá most súlyosan kidöntött pálmafák. A lomb ahogy a lombot tépi. Súrol sokujjú legyező. Itt lent az ember szörnyeteg lesz. Mozdulatlan, de szörnyeteg. Nem támad már. Nem vergődik, nem háborog; akitől eddig iszonyodtak, most ő az, ki iszonyodik. Sötét lett minden kint is, bent is. Testét rázza a létapály. Fekszik és semmi. Förtelem csak, szótlan és sűrű förtelem. Alul valami. Nesz vagy perceg. Ahol a padló megrepedt. Gyökérrel fölfelé, lefelé koronával alul van a fényrengeteg.
Hol élsz, barátom? Homályban, tétlen és alul. Homálynak ha nevezhetem sötéten át azt a derengést, mely csillagtűzzel rokon. Egemen időnként átröpül. Fényjelt, hangot nem ad, de billent jobbra-balra egyet: az édes összetör. Őrzi valaki a szerelmet. Tétlen vagyok, hogy bent megállítatlan forogjon egy apró aranykerék. Titkos tudása van. S mindent közöl. Nézem nyugodtan. S fölfogom. És alul. Hová összecsorognak a mélyek, még sincs iszap. Száraz s finom hamuban ülök. Éjenként megnyílik az ajtó.
Bent kel föl a nap. Szét is repeszti az éjt a fák közt áttűző sugár: két rózsás tüdőszárny lélegeztet. A pirkadat testén sebeket ütnek csőrükkel a röpködő kegyetlenek, de a kezdet tapintatból vérezni elfelejt. A seb világít. A rókalyuk sötét marad. Az elveszített utat kutassátok egy ujjal az avarban. A békétől ne féljetek. Hideg időben gyűlölettel takarózik, amit naponta vetünk ki a szemétre. Előbb-utóbb rátok talál.
Kellemes napot, jó egészséget kívánok Nektek, Mindenkinek!:)
&
Tornay András
IDŐJÁTÉKOK
A mai bizonytalanságom a holnapi gyengeségeim előzménye vigyáznom kell
A jelenünk csodáit veszítjük el a holnap aggodalmaiban és a tegnap értelmezgetésében. Pillanatok hagynak cserben, mert nem köszönünk rájuk.
Megszólításra vár a meghódítható legyőzésre vár a legyőzhetetlen céltáblák várnak arra, hogy eltaláljuk őket figyelmünkkel szeretetünkkel önmagunk győzelmével
Nem rejtőzhetsz el soha többé. Szeretetem elárult.
*
HASZNÁLATI UTASÍTÁS A BARÁTOMNAK:
Ne vasalj ki, ne utasíts el! Hagyj időt száradni. Ne moss engem más színűekkel együtt. Óvatosan kezelj. Vigyázz rám! Szeretném, ha még holnap is tudnál hordani.
Tornay András HÓFEHÉR MEGSZELÍDÍTÉS -17-
(1993)
Az itt közölt versek nem feltétlenül követik a magyar helyesírás szabályait, hiszen a szerző személyes
és egyéni kifejezéseinek s mindazok formai megjelenítésének is alá lettek rendelve. -2-
Jó reggelt, szervusztok, kedves Annka, Bajkálifóka, legyen szép napotok, s a kedves Olvasóknak is!:-)
******
Jószay Magdolna
Advent Pelyhedzik a friss hó, ezüstös fák, új tél tisztít, hűsít, frissít, új álmokat ígér. Megváltó születik, közeleg a szent éj, Emberszívekbe költözik a remény. Éveink fogynak, ám szívünk fiatal... Ahogy roppan a hó, lelkünkben szól a dal. Remény és tisztaság, élet és jóság, Hozd mindezt el nekem, fényes úr-angyal!
vannak betűim elmondani mi lakik a bőr alatt a csontok mögött milyen a gondolat milyen érzések raktak fészket koponyámtól a talpamig hogy ne félj tőlük ez majd megtanít
vannak betűim elmondhatom mi ég bennem mi az a láng benned vagy bárkiben akit érzések járnak át és nem csak árnyékát őrzi a fénynek nem csak kitömött bábja egy Isteni Lénynek
vannak betűim beszélni ahhoz aki egyedül szenved és jár az úton elmondani azt ami jobbá teszi Őt Téged és Engem is és tudom nem elveszít vagy letaszít inkább felemel minden szó
vannak betűim szólni hozzád igaz és szép szavakat vagy kegyetlenül hazugokat hiszen tudom én mi fáj és miért mi lelkesít mitől virágzik a mosoly mitől reszket testedben a lélek mi az amitől Ördöggé vagy Angyallá változol
vannak betűim sorba rakni a világot fűzni mondatokká a teremtett anyagot rendbeszedni sok rendetlen gondolatot és felfokozni vagy csitítani az érzéseket bölcs szavakkal kísérni az ostoba lépéseket és megmagyarázni ... mindig mindent az erényeket és a vétkeket
vannak betűim de használni őket nem tudom annyira akarom pedig hogy elmondjam az érzéseim a vágyaim meg a sok okos és szép gondolatot de rossz sorrendbe rakom azt a néhány betűmet és mást jelent gyakran a mondatom mást mond mint amit üzenni szeretnék és így hogyan is érthetnék...
Aki magot szór ablakába és gyertya vár az asztalán. A várók nem várnak hiába. Egy angyal kopogott talán?
Szárnysuhogás az ablakon túl – vigyázz! Kinézni nem szabad! Künn az angyalhad térül-fordul, egy pillanatra látszanak. A karácsonyfát hozzák – hallod? – egy koppanás, és leteszik. Fényben úszik az üvegajtód, s megint suhogás. Mi ez itt?
Zöld angyaltoll: egy kis fenyőág, karácsonyszagú és meleg. “Gyújtsd meg a legutolsó gyertyát!” Ez az angyali üzenet.
És be is mehetsz – vár az ünnep, és minden zárt ajtót kitár. A fa alatt angyalok ülnek – az ünnep azé, aki vár.
Megbüntetlek, amiért nem szeretsz, ahogy én… Bezárlak egy verses könyvbe, egybe- fűzve a gyászt és szerelmetes szép napjaink, vagy amiről azt hittem, hogy azok. Bezárlak ide, és befogom a fülem, hogy ne halljam
Látod hogy gőzölög vén Mecsekünk már! Sűrű Habokban csapódik lábához az őszi Köd árja! Gúnyos szél rázza fáink jajongó Ágait, leveri utolsó gyümölcseinket is.
S antik gondokkal koszorúzza ifjú fejünket! S ránk száll lassan a tél, Annám… s e százados bánat Hűvös üzenetként szálló a Kapos némuló völgyeiből – Hallgasd – már a bibic csipog csak – fiait gyűjti az útra.
Egy hét s üres lesz szerte a táj és megered újra A szennyes eső, elmossa e bíborban pompázó Templomi szőnyegét az útaknak… cuppan a nehéz Barmok patája majd a vas-színű sárban
S ereszünkről lerohanó víz bugyborékolva zokog… Mit se sirassunk mi! Önnön mérgeitől Bomlik e förgeteg és termékeny csend havazik majd A vetések álmaira… Rakj addig a tűzre
S fonván sötét karod nyakam köré, dalolj Madarak elhangzott versenyéről, ágaskodó göndör Bárányokról, egy fel nem osztott tájról, Melyről mint gyermekét viszi kalászát a barna arató.
De éppen most? Mikor nemhogy meleg vagy fény, de jó soká esély se rá? Most, mikor éjszaka már fagy, és a reggelek ködében valami hóforma szálldos…
Mikor minden fűszál, zörgős bokor láttán nyilvánvaló az ellenfél térnyerése… És nem az öncsalás zöld korában, amikor frissen sarjadt remény áltat, hogy hátha mégse?
A macska – hátrasúnyt fül, az ismerős riadtság szemében, a hasa söpri a földet – megismételni készül az artistamutatványt, amikor egyre újabb utasok préselődnek
a buszból kifelé – több, mint ahány belefért. A tej iránt sipogva, vakon tülekedőknek ennyi jut: az a fél óra vagy az a fél perc – azután elindul, hogy fölkutassa őket
gumiharisnyás lábán, a kezében vödörrel, öregasszony alakjában a végzet, minden rosszindulat s harag nélkül, csak éppen saját szempontjait nézve, nem az övéket.
A nehezen fölásható, fagyott földbe, söröskupak silány aranya mellé, kőtörmelék közé jutnak aztán, hogy ott siessenek mihamar lenni földdé,
hányféle és miféle stáción át, rágondolni se jó. Mintha két nagy tenyér préselné össze az élet spirálrugóját addig, amíg egészen összeér
kezdet és vég. Egy fél órára vannak, hogy aztán ne legyenek soha többé. Alig van ideje fölhangzani a hangnak, – annak, amelyik minden élőlényben örökké
ott zúg, mint a létezés fülzúgása, s azt ismételgeti, hogy minden, ami élt, örök, hogy puszta látszat a múlandó múlása… És különben is, ki tudja, miért
szúr szemet ennyi hullás, kopás és barnulás és korhadás között épp ez az érthetetlen pazarlás? Mintha volna értelmes pusztulás… Mindennek célja van, vagy nincs célja semminek sem.
Egy rongyszőnyeget szövök, amióta élek. Felszabdalt, felszeletelt, csíkokra vágott tarka nappalok, sötét éjszakák, színes ünnepek, vasárnapok… Évek, évtizedek gomolyáit szőttem már bele a mellyékbe, mit az őseim vetettek fel. Csattog az osztováta, cikázik a vetélő jobbra-balra, tekeredik a tekerőre a vég…
Egy rongyszőnyeg az életem. Nem lesz belőle már perzsa vagy finom szövet. Befejezem, valamire még jó lesz talán…
Hetven után (pár évvel), ha egy éjszaka fölébredsz, vagy nem is föl, csak félig, hogy csúszkálj képzeteid közt – úgy érzed, nem tévedsz, bátran fölfuttathatod, tetszőlegesen ki is nyújtóztathatod verssoraidat, mintha tagjaidat, és egyik fülzúgásból a másik vállfájásba sodródva-zuhanva, bele nem oldódva még a végképp testiesedő alárántóba, úgy csinálhatsz, mintha ez is szabadság volna, keresztül-kasul kalimpáló új mese, és beléd áll csikordulva – inkább átleng rajtad, belobbant, bebélel, nem az eszedbe, homályosabb egészedbe jut be és be, egyszerre elterebélyesedik, szó hátán szó, megannyi ismerős, bejáratott, akár elhasznált forma, hang-fogás bőven, védhetetlenül rád csavarodó, bevájódó rájátszásaid, és zajonganak ott, mit akarnak, fújtatsz, hüledezel, gyanakodva remélsz: a keverés-kavarás mégse másolás talán; – azám, a folytatás eszméjébe még nem-absztrakt, csupasz marokkal csimpaszkodhatsz, nyakad alá gyűröd vánkosod és hangolod a csendet – a barlangon túl apró szemekben világszépítő szer, a márciusi hó hiábavaló erőlködéssel zuhog, de hetven után (pár évvel) merő realitás minden meghallatlan, semmi meglepő, a profánba szorult jelenések miért ne lihegnének – komplikálás nélkül lehetséges-e kiókumlálni sorra sort?
