Tündérkertben jártam, körülveszi bodza, kerítése kristály, mint jég behavazva, egy napi járóföld minden szélte-hossza, nem is tudom kié, nincsen benne gazda.
Bent magas fenyőfák gyantát illatoznak, sővények, bozótok szépen virágoznak, nagy fűben fácánok, őzek játszadoznak, fölöttük madarak égen sátoroznak.
Közepében fakad forrás tiszta habja, árjának sudarát négyfelé fölcsapja, majd tizenkét ágra bomlik áradatja, mely az egész kertet harmattal itatja.
Bizony nem is tudom, hogy kerültem ide, hol minden napsütött, mégis habtól üde, hol ijedtség nélkül sétálgat a csibe, kár hogy el kell mennem a föld közepibe.
Szép napot minden kedves topiklakónak és topikot olvasónak!
...
Garai Gábor: Bizalom
S ha százszor is becsapnak és ezerszer csalódom abban, kinek szívemet, mint álmából a rózsát, kitakartam, s ha épp az árul el, kit életemmel fedeztem én, s ha tulajdon fiam tagad meg, és ha nem harminc ezüstért, de egy rongy garasért adnak el engem barátaim, s ha megcsal a reménység, s kudarcaim térdre kényszerítenek és elátkozom már, hogy megszülettem, s ha csak a bosszút hízlalja a hála híveimben, s ha rágalom kerít be,- akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberekben, akkor se mondom, hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet.
De csöndes szóval, eltűnődve mondom: bizalmam sarkig kitárult kapu nem verhet rá lakatot a gyanú: ki-bejár rajta bárki szabadon. Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt, megtisztálkodva ma betérhet újból, ki kétélű késsel jött ide ma, köszönhet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem. Nem hirdetek bocsánatot a rossznak, kegyelmet a hazugnak, nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra, s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm, akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók! Mint mammut és az ősgyík, a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás, dühünk lehűl, csak szerelmünk örök. S halandó gyarlóságai között csupán maga az ember halhatatlan. Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen irgalmas vára bizalomból épült, s az önmagával vívott küzdelemben csak jósága szolgál menedékül.
'Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte, véssen a gyűrűbe egy olyan bölcsességet, mely a szomorú napokon vígasztalja, nehéz helyzetekben bátorítja, boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt.
Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár. A napórákra árnyékod bocsássad, s a szeleket ereszd a földre már.
Parancsold: a gyümölcsök érjenek be, adj még két délies napot nekik, add, hogy beteljesedjék mindenik, s a mézet gyűjtsd a dús szőlőszemekbe.
Kinek most sincs még háza, sose lesz, s ki most maga van, már marad magára, éjszaka olvas, folyton levelez, s a ligetben bolyg, valakit keres, mikor a lombok őszi tánca járja.
Az ember csak egyszer érhet a csúcsra. És aztán? Azt hiszi, még mindig fölfelé megy. Nagy, gõzölgõ források a májusi hóban. Itt ered az Elba. Meztélláb futok a hó tetején. Éjszakára ipari lakókocsiba húzódunk, a hegyi patak körül gyorsan lehül a levegõ. A közelben egy országhatár, olvad a hó, virslit sütünk nyárson. Visszafelé elalszom a kocsiban, az üveghez koppan fejem, elhagyom barátaimat az egyedüllétért és az egyedüllétet barátaimért. Tényleg lesznek gyerekeim? Alig hiszem. Azok a fel- nõttek, akiket láttam, mások voltak. Pirosban mentek át a zebrán, ismerték a nõk, a tárgyak és a dolgok nyelvét, a kezükön sólyom ült. Nem az vagyok, akinek gondoltam magam, értem meg a tekintetedbõl. Repülõ megy a magasban, vakond tör át a mélyen. Megmásszuk az ittet, ülünk a mostban. Hegyi patakok, meztelen csigák, nagy, szuszogó fenyõfa, én már voltam én, most valaki más lesz.
Van pirargirit, bournonit, tennentit és antracit, spinell, korund, piroluzit, perovszkit és ilmenit, oktaéder, romboéder, prizmaforma és amorf, fehér karcú, opak fényű, szálas, kontaktmetamorf, hidrotermális telérek, üledékes kőzetek termeljék, vagy hengergessék kruppos téli tengerek, esetleg a nyálkás őszi Nizza hordja partjain - a kő lehet opál, kalcit, limonit vagy turmalin, ónix, kvarc, rodokrozit vagy hópehely-obszidián, mindenképpen drága kő lesz, hiszen egy szemet kíván, egy kezet, ki megtalálja, kihalássza sok közül, hazahozza égen-földön - csak az a kő üdvözül, csak az él, kit megtalálnak, néznek, fognak, osztanak, az a kő, mit ajándéknak adnak, éget, mint a nap, kiválasztott, aki adja, és kiválasztott a kő, hiszen még egy ugyanilyet nem teremt a nagy Idő, osztálya van, rendje van, de formája különleges, egyetlen kő, neked adják, ilyen nem lesz, csak neked, aki kapja, méltán boldog, hiszen kiválasztatott: mint kavicsot, megtaláltak - én is egyetlen vagyok.
Úgy létezel bennem rég, mint önmagam.
A szíveddel érzek, lélegzeted a sóhajom.
Saját részemként viszlek téged utamon.
S miként borostyánkő rejteget apró csodát,
Magamban tartalak örökre, egész létemen át.
Érzed?
A lelkemre pecsételted magad.
Úgy létezel bennem rég, mint önmagam.
A szíveddel érzek, lélegzeted a sóhajom.
Saját részemként viszlek téged utamon.
S miként borostyánkő rejteget apró csodát,
Szép estét Mindenkinek:-) Szervusz kedves Eastwood:-)
***
Birtalan Ferenc: Kagyló
Ismerjük a kagyló esetét a gyönggyel. Egy sértő porszem és rengeteg könny kell. Ami bánt, ami keserv, ami fájás egynek, azért mások akár pokolra is mennek.
Kitudni, a Mindenható kit miért terhel: a joggal nem lett fölruházva ember. Miként utunkra tán ő is irigykedve néz, mi lepkeröptnyi csak, de gyönyörű, egész.
Mindent megteszek hogy békességem legyen. De a békesség nem jön felém hiába kiáltozok érte hiába integetek fehér kendővel az erkélyről.
Nagyon hosszú éjszakát éltem át s lehet hogy eltévedtem. A fal mögött szűkölök a vörös téglafal mögött melybe a feledés parancsát írták vésővel kalapáccsal.
Nincs is fehér kendőm és erkély sincs itt.
Úgy zár be magányosságom ahogyan a fát körülzárja a kérge.
Nem hallják hangomat nem látják hogy jeleket adok le a világnak.
Képzeld Miss, valami oknál fogva az a szombati hsz.-d, amire küldözgetek, "beragadt" :-)) és ha a topikomra kattintok az ugrik be egy üres oldallal, ha nem figyelek( már pedig nem figyelek), akkor mindig azt küldöm el egy-egy hsz-ben, mintha válaszolnék rá egyfolytában szombat óta. :-)) Amire te mindig küldöl egy képet, ami persze nem baj, sőt örülök neki, mert nagyon klassz képeid vannak.
Nem tudom érhetően írtam e le? De mindegy, én sem igazán értem... :-))
Ha így marad, az összes jó képed el kell küldjed nekem, mert udvarias vagy és válaszolsz. :-)))
azért köszönöm. pedig a barátnőm szerettem volna meglepni vele. A legkedvesebb, a legdrágább és a leglököttebb a világon:). Majd csak kitalálok valamit...
Sziasztok, szép estét, szép lelki élményeket kívánok!
Major Gabriella
A boldogság-morzsák.
A lelki szemeink film-szalagjára rögzített, tetszőlegesen előhívható pillanatok. Őrök jelenidejű emlékeink, amiket végig magunkkal viszünk. A türelem jutalmai. A türelemé, aminek olykor megadatik elleshetni a pillanatot: Amikor a bimbóból, a készülődésekkel teli sejtelemből kipattannak a virág szirmai: ahogy az ígéretből kibomlik a teljesedés. Amikor a bábból előbújik a lepke és először mozduló szárnyán megcsillan a születés hím-pora. Amikor a cseppkő könnyet ejt. Amikor valaki egyszer-csak megnyílik számunkra görcs, póz, színészkedés, félelem és félhomály nélkül. Odahajol hozzánk és az arca, minden mozdulata, szava és a lelke őszinte. Kendőzetlen és - mert igaz ott és akkor - gyönyörű és örök. Nem szabadna hagyni, hogy az ilyen közelségek, mint a varázs, megtörjenek. Óvni kellene őket, oltalmazó kézzel és eleven szívveréssel éltetni. Amíg csak lehet. Mert végig magunkkal visszük őket. (Major Gabriella)
Sziasztok! Nem tudok már hová fordulni hirtelen. Nem tud valaki a coldplay koncertre jegyet szerezni, állóhelyre, mert a jegyirodában, ahol voltam, azt mondták elfogyott, s csak ülőhely van? Előre is kösz. Nem akarok a kakasülőről bámulni egy koncertet.
