vannak betűim elmondani mi lakik a bőr alatt a csontok mögött milyen a gondolat milyen érzések raktak fészket koponyámtól a talpamig hogy ne félj tőlük ez majd megtanít
vannak betűim elmondhatom mi ég bennem mi az a láng benned vagy bárkiben akit érzések járnak át és nem csak árnyékát őrzi a fénynek nem csak kitömött bábja egy Isteni Lénynek
vannak betűim beszélni ahhoz aki egyedül szenved és jár az úton elmondani azt ami jobbá teszi Őt Téged és Engem is és tudom nem elveszít vagy letaszít inkább felemel minden szó
vannak betűim szólni hozzád igaz és szép szavakat vagy kegyetlenül hazugokat hiszen tudom én mi fáj és miért mi lelkesít mitől virágzik a mosoly mitől reszket testedben a lélek mi az amitől Ördöggé vagy Angyallá változol
vannak betűim sorba rakni a világot fűzni mondatokká a teremtett anyagot rendbeszedni sok rendetlen gondolatot és felfokozni vagy csitítani az érzéseket bölcs szavakkal kísérni az ostoba lépéseket és megmagyarázni ... mindig mindent az erényeket és a vétkeket
vannak betűim de használni őket nem tudom annyira akarom pedig hogy elmondjam az érzéseim a vágyaim meg a sok okos és szép gondolatot de rossz sorrendbe rakom azt a néhány betűmet és mást jelent gyakran a mondatom mást mond mint amit üzenni szeretnék és így hogyan is érthetnék...
Aki magot szór ablakába és gyertya vár az asztalán. A várók nem várnak hiába. Egy angyal kopogott talán?
Szárnysuhogás az ablakon túl – vigyázz! Kinézni nem szabad! Künn az angyalhad térül-fordul, egy pillanatra látszanak. A karácsonyfát hozzák – hallod? – egy koppanás, és leteszik. Fényben úszik az üvegajtód, s megint suhogás. Mi ez itt?
Zöld angyaltoll: egy kis fenyőág, karácsonyszagú és meleg. “Gyújtsd meg a legutolsó gyertyát!” Ez az angyali üzenet.
És be is mehetsz – vár az ünnep, és minden zárt ajtót kitár. A fa alatt angyalok ülnek – az ünnep azé, aki vár.
Megbüntetlek, amiért nem szeretsz, ahogy én… Bezárlak egy verses könyvbe, egybe- fűzve a gyászt és szerelmetes szép napjaink, vagy amiről azt hittem, hogy azok. Bezárlak ide, és befogom a fülem, hogy ne halljam
Látod hogy gőzölög vén Mecsekünk már! Sűrű Habokban csapódik lábához az őszi Köd árja! Gúnyos szél rázza fáink jajongó Ágait, leveri utolsó gyümölcseinket is.
S antik gondokkal koszorúzza ifjú fejünket! S ránk száll lassan a tél, Annám… s e százados bánat Hűvös üzenetként szálló a Kapos némuló völgyeiből – Hallgasd – már a bibic csipog csak – fiait gyűjti az útra.
Egy hét s üres lesz szerte a táj és megered újra A szennyes eső, elmossa e bíborban pompázó Templomi szőnyegét az útaknak… cuppan a nehéz Barmok patája majd a vas-színű sárban
S ereszünkről lerohanó víz bugyborékolva zokog… Mit se sirassunk mi! Önnön mérgeitől Bomlik e förgeteg és termékeny csend havazik majd A vetések álmaira… Rakj addig a tűzre
S fonván sötét karod nyakam köré, dalolj Madarak elhangzott versenyéről, ágaskodó göndör Bárányokról, egy fel nem osztott tájról, Melyről mint gyermekét viszi kalászát a barna arató.
De éppen most? Mikor nemhogy meleg vagy fény, de jó soká esély se rá? Most, mikor éjszaka már fagy, és a reggelek ködében valami hóforma szálldos…
Mikor minden fűszál, zörgős bokor láttán nyilvánvaló az ellenfél térnyerése… És nem az öncsalás zöld korában, amikor frissen sarjadt remény áltat, hogy hátha mégse?
A macska – hátrasúnyt fül, az ismerős riadtság szemében, a hasa söpri a földet – megismételni készül az artistamutatványt, amikor egyre újabb utasok préselődnek
a buszból kifelé – több, mint ahány belefért. A tej iránt sipogva, vakon tülekedőknek ennyi jut: az a fél óra vagy az a fél perc – azután elindul, hogy fölkutassa őket
gumiharisnyás lábán, a kezében vödörrel, öregasszony alakjában a végzet, minden rosszindulat s harag nélkül, csak éppen saját szempontjait nézve, nem az övéket.
A nehezen fölásható, fagyott földbe, söröskupak silány aranya mellé, kőtörmelék közé jutnak aztán, hogy ott siessenek mihamar lenni földdé,
hányféle és miféle stáción át, rágondolni se jó. Mintha két nagy tenyér préselné össze az élet spirálrugóját addig, amíg egészen összeér
kezdet és vég. Egy fél órára vannak, hogy aztán ne legyenek soha többé. Alig van ideje fölhangzani a hangnak, – annak, amelyik minden élőlényben örökké
ott zúg, mint a létezés fülzúgása, s azt ismételgeti, hogy minden, ami élt, örök, hogy puszta látszat a múlandó múlása… És különben is, ki tudja, miért
szúr szemet ennyi hullás, kopás és barnulás és korhadás között épp ez az érthetetlen pazarlás? Mintha volna értelmes pusztulás… Mindennek célja van, vagy nincs célja semminek sem.
Egy rongyszőnyeget szövök, amióta élek. Felszabdalt, felszeletelt, csíkokra vágott tarka nappalok, sötét éjszakák, színes ünnepek, vasárnapok… Évek, évtizedek gomolyáit szőttem már bele a mellyékbe, mit az őseim vetettek fel. Csattog az osztováta, cikázik a vetélő jobbra-balra, tekeredik a tekerőre a vég…
Egy rongyszőnyeg az életem. Nem lesz belőle már perzsa vagy finom szövet. Befejezem, valamire még jó lesz talán…
Hetven után (pár évvel), ha egy éjszaka fölébredsz, vagy nem is föl, csak félig, hogy csúszkálj képzeteid közt – úgy érzed, nem tévedsz, bátran fölfuttathatod, tetszőlegesen ki is nyújtóztathatod verssoraidat, mintha tagjaidat, és egyik fülzúgásból a másik vállfájásba sodródva-zuhanva, bele nem oldódva még a végképp testiesedő alárántóba, úgy csinálhatsz, mintha ez is szabadság volna, keresztül-kasul kalimpáló új mese, és beléd áll csikordulva – inkább átleng rajtad, belobbant, bebélel, nem az eszedbe, homályosabb egészedbe jut be és be, egyszerre elterebélyesedik, szó hátán szó, megannyi ismerős, bejáratott, akár elhasznált forma, hang-fogás bőven, védhetetlenül rád csavarodó, bevájódó rájátszásaid, és zajonganak ott, mit akarnak, fújtatsz, hüledezel, gyanakodva remélsz: a keverés-kavarás mégse másolás talán; – azám, a folytatás eszméjébe még nem-absztrakt, csupasz marokkal csimpaszkodhatsz, nyakad alá gyűröd vánkosod és hangolod a csendet – a barlangon túl apró szemekben világszépítő szer, a márciusi hó hiábavaló erőlködéssel zuhog, de hetven után (pár évvel) merő realitás minden meghallatlan, semmi meglepő, a profánba szorult jelenések miért ne lihegnének – komplikálás nélkül lehetséges-e kiókumlálni sorra sort?
Akárhogy is – gazdag az élet és nem hagyja magát, levelek alatt harcolva, kivívja édes diadalát. És odafönt a kegyes égbolt csillagmérföldön át megmutatja egy-hajnalcsillagú gyönyörű homlokát.
A vedrem nem merül le, a kút vizére dermed, ne lengesd, leples Álom, a lepletlen szerelmet, a vágy kihullt kezemből s a köd felé zuhan. Szállj véle, leples Álom, és barátkozz a méllyel, hol egyformán vonaglik a tenger és a part, mosakszik ifjú reggel a bimbók zöld levével, szállj ködbe, leples Álom, és nézd meg, mit takar. Hagyj engem, leples Álom. Az umbriai szentre révül szemem, s a farkas tág torkát szóra nyitja, de kút vizére dermed és nem merül a vedrem, s ha mélyet érne is, nem húzná senki vissza. Lengj innen, leples Álom. A végtelen kitárva. Hogy mim volt, nem tudom már. De amim lesz, lerázom magamról, mint a fecske, ha nedves lett a szárnya,
Ágaink egybecsavarodtak, gyökereink összefogóztak, árnyunkba utasok heveredtek, lombunkból madarak szárnyrakeltek, – magunknak mi már megmaradjunk, másnak, egymásnak annyit adtunk, annyit kinlódtunk és mulattunk, hogy vígak, búsak, rosszak és jók, lettünk egy kicsit már hasonlók.
Mikor a sors összeültetett, csemeték voltunk még, gyerekek, fiatal társak, szövetkezők, rosszabbak elől menekülők, játszottunk tündéri fuvolákkal, haragos, fekete trombitákkal, nem törődve senki fiával: elszakadók és összehajlók, valami titokban hasonlók.
Aztán nőttünk – Védett az isten, nincs fejsze, amely leterítsen, jöttek ránk fénylő fegyverekkel, mi álltunk hallgató sebekkel, s ki ellenünk tört, keze fonnyadt, szúrós tűzben csontja megolvadt, háza bedőlt, szeme kisorvadt, – s mi álltunk, két fa, virágba bomló, elrendelt csodához hasonló.
S ez biztat, ez, az érthetetlen. Mesében állunk, csoda-kertben, – s ha mese, a fának is lehet szive, zengünk is, ugy zeng a kettőnk hite, mint a harangok, ha vasárnap Kálvin lelkével nekiszállnak az illatos, napos határnak: jövőt zeng két hang, muzsikáló, szétlüktetve egybefonódó. Kétszer-egy sors az isten előtt, szövetség nem lehet más se különb: hogy én mi vagyok, nem tudom, csak azt, hogy benned bizhatom: bármennyit sírtál, hadakoztál, jönne uj vihar, rámhajolnál, magad ellen is átkarolnál: egymásra fájva rászorulók, lettünk mindenkihez hasonlók.
Két fa, együtt, testvéri lombban, egyek vagyunk sok fájdalomban, örömökben és kényszerekben, máskép tán élni is lehetetlen: magunknak hát már megmaradjunk, gyökereinkről ne szaladjunk, tavaszban, őszben gyarapodjunk, legyünk hívők, bátrak, kitartók: az örök reményhez hasonlók.
A test nyelvét a testünk mindinkább megtanulja. Köztünk a szó erőtlen s lassan fölösleges lesz. – Fölér-e bármiféle fennkölt beszéd a kedves kezével – főm lehajtva midőn hajamba túrja?
Szorongások, csapások – terelheted figyelmem – csukott szád sarkain s a szemed színében élnek. Ne szólj! – hiába volna; akkor se szólj, ha kérlek: a nyelv dadogni tud csak e tiszta, ősi nyelven.
Ó, már előre borzaszt: mi lesz, ha majd a rémes szót testünk mondja már, és a másik érti is már, s közben fecsegve, csalva ködöt ver a hamis száj méltatlan gyöngeséggel e szép őszinteséghez?
