Labbancz Attila: Tenyerembe fogott lehelete a szélnek
Mint tenyerembe fogott leheletét a szélnek Úgy foglak be és teszlek életem óraművébe. Hogy fogaskereked tekerje tengelyem. Mint rugó, ostromolsz le és fel. És velem és ellenem.Mindig és mindenben. Súlyosbodó teherként roskad ránk az idő. Ahogy kiszalad lábunk alól Poros varázsszőnyegünk. Lassuló tettek és mondatok között Megírlak téged, és beléd költözök.
Mikor nagyokat ütnek rajtunk, milyen jó lenne nem ütni vissza se kézzel, se szóval, világítni a napvilággal, elaltatni az éjszakával, szólni a gyávaság szavával, de sose ütni vissza.
Lelkeimmel pörölnöm kéne s élvén is vagyok most a béke. Kristály patakvíz folydogál gyémántos medrű ereimben. Szelid fényesség az ingem és béke, béke mindenütt, pedig csak én élek vele!... Fölemelnek a napsugarak, isten megcsókolja minden arcom és nagy, rakott szekerek indulnak belőlem a pusztaság felé.
Ezen nem lehet segíteni. Vannak az életben pillanatok, amikor menthetetlenül egyedül vagy. Ilyenkor hiába van társad, hiába van családod, hiába vannak barátaid: egyedül vagy. Bizonyos kérdéseket egyedül kell megoldanod, senki nem segíthet rajtad, senki helyetted el nem végezheti. Kifejezhetem ezt úgy is, hogy vállalnod kell valamit az életből, valami kockázatot, valaminek a felelősségét, egyedül, a magad erejéből. Amikor döntened kell, hogy valami jó-e, vagy rossz. Helyes vagy helytelen. Szép vagy csúnya. Amikor döntened kell, hogy jobbra térsz vagy balra fordulsz. Ilyenkor nem segíthet rajtad senki. Még csak azt sem teheted, hogy valamilyen félmegoldással elhalasztod a döntést. Kikerülöd. Vagy úgy teszel, mintha nem vennéd észre, hogy döntened kell. Döntened kell. Ezen nem lehet segíteni. És egyedül vagy. Öregek, bölcsek, papok, filozófusok sok mindent tanácsoltak már Neked erre az alkalomra. Mondták, hogy térdelj le és imádkozz, hogy Isten megvilágítsa az agyadat. Mondták, hogy ösztönöd indítása szerint azonnal és gondolkodás nélkül cselekedj. Mondták, hogy zárkózz be négy fal közé, étlen, szomjan és töprengj napokig. Azt is mondták, hogy ostorozzad magadat ilyenkor, mert a szenvedés megtisztítja a látást. Én nem vagyok sem filozófus, sem pap. Még csak öreg sem vagyok. Így hát egészen egyebet mondok Neked: Eridj ki az erdőre. A mezőre, a folyó mellé, vagy föl a hegyre. Lassan járj, hiszen egyedül vagy, nincs miért siess. Lassan járj, urasan. Mint valami hajdani Nagyúr, aki birtokát járta be, s ameddig a szeme ellátott, övé volt minden. Erdő, mező, folyó, hegy. Megteheted, hiszen ember vagy. Valóban nagy úr odakint. És amit szemed lát, valóban mind a Tied akkor. Az erdő, a mező, a folyó, a hegy. Még a napsütés is. Még a virágok is. A rigófütty és a pillangó színei. A hal fehér hasának villanása a hullámok között. Eridj tehát lassan, kényelmesen. Nézd meg a virágokat. Simogassad meg a fák törzsét. Hajolj a nyírfához és szívd be az illatát. Hallgasd a madarakat. Próbáld megérteni azt, amit mondanak. És amikor már tele vagy a virágok illatával, a napsugárral, a széllel és mindennel, ami zsongva körülvesz és ami mind a Tied abban a percben, akkor gondolkozz a csodán, amit életnek, mindenségnek, vagy teremtésnek nevezünk. Gondolj arra, hogy Isten sok-sok millió esztendővel ezelőtt megteremtette az anyagot és megteremtette a sejtet. Megteremtette és céljává tette a jót, a szépet és a fejlődést. És a sejtből lett virág, állat és végül ember. A látható sejtek mellett növekszik folytonosan a láthatatlan is, amelyik a szép és jó törvényeit hordozza magában és tereli az életet a fejlődésen keresztül a tökéletesedés felé, hogy végül is visszatérhessen Istenhez egy napon. Gondolj a moszat útjára a liliomig, a hernyó útjára az emberig és az emberi lélek útjára tovább, amit már tudni nem, csak sejteni lehet. És akkor állítsd be a kérdést, ami fölött döntened kell, ebbe a nyílegyenes útba, mely az anyagtól fűszálakon, virágokon, madarakon, állatokon és végül rajtad keresztül Istenhez vezet. És döntöttél máris. Testvéred a világ. Öcséd a nyúl, húgod a margaréta. A fejlődés nagy láncolata összefűz mindenekkel és a pókháló-finom lánc vége Isten kezében van. Néha megpróbálsz ember-ésszel leszakadni erről a láncról, de csak annyi történik, hogy letérsz nyílegyenes útról, eltévedsz, hátramaradsz. De ha meglátod és megérted a láncszemek törvényét, akkor megérted azt is, hogy soha sem vagy egyedül. Legkevésbé pedig olyankor, amikor azt hiszed, hogy egyedül vagy.
Nem vetted észre? Naponta mindent újra kezdünk. Újra mosdunk, újra borotválkozunk, újra fésülködünk, újra öltözünk. Újra megfőzzük az ételünket. Újra elmegyünk ide vagy oda. Újra dolgozunk, újra vesződünk, újra bosszankodunk, újra örvendünk, újra hazatérünk, újra lefekszünk. És ez így megy folyton, folyton. Nem is lehet másként. A nap reggel újra felkel és este újra lemegy. Újra jön a szél, újra szállanak a felhők, újra esik az eső, újra kiderül az ég. Újra, mindig újra. A természet örök rendje ez és mi kötve vagyunk a természethez, mint a növények, vagy mint az állatok. A fák levelei tavasszal újra kihajtanak és ősszel újra lehullanak. A virágok újra kinyitnak és újra elhervadnak. Újra jön a tavasz, újra jön a nyár, újra jön ősz és újra jön tél. És Te természetesen azt mondod erre, hogy nem is lehetne másként, mert így van ez jól. Miért vagy úgy kétségbeesve tehát, hogy újra elölről kell elkezdd az életedet? Minden vagyonodat elvesztetted. A virágok is elvesztették színpompás ékszereiket, csak puszta gyökerük maradt meg a föld alatt. Azért ne hidd, hogy most már többé sohasem fognak virágozni. Életed, megszokott munkád kerete szertehullott. Itt állasz puszta kézzel, egyetlen szál ruhával és nem tudod, mihez kezdhetnél, mert ilyesmi még nem történt Veled. Nézd a költöző madarakat. Fáradt csapatokban most térnek meg tengeren túlról. Semmijük sincs, igazán semmijük. Csak az a két kis fáradt szárnyuk. Szinte ájultan hullanak alá pihenni a bokrok közé. De holnap reggel, ha felkélsz a nappal és kijössz ide, hogy megkeressed őket: vidám füttyüket messziről hallhatod már. Fürgén szökdelnek az ágak között, hernyót keresnek és száraz mohát a fészekrakáshoz. Figyelheted, milyen vidáman hordozzák csőrükben a vékony gallyakat s fonnak belőle nótaszó mellett új otthont fiaiknak. Amiért ember vagy, azért tanulhatsz még sokat a madaraktól...
Nézted már a Szent-Anna tó vizét? Milyen titokzatos, milyen sötét. Semmit se látsz, csak olykor egy-egy furcsa csillanást, amint ezüst halak suhannak mélységein át...
De olykor hírtelen jön valami eltévedt sugár, zöldes világra gyújtotta lent a mélyt, s a mélynek vége nincs sehol, sehol...
Olyan a szív is, mint a Szent-Anna tó titokzatos vize. Elnézed néha: Zörgő kis doboz, furcsa, lecsukott. Hogy mikor, nem tudod: de néha jön egy bomlott pillanat, kitárul a mély, olyan szörnyű mély, hogy előtte szédülve megállsz, s imádkozol: Miatyánk, Szerelem szenteltessék meg a Te neved...
Nézted-e már tavaszi napsugárban a Szent-Anna tó haragoszöld vizét?
A nap leszállt, rá megzendült az erdő Alkonyi kórusa Egyszer, utolszor még, az éj előtt. Halk szárnysuhogás kelt a fák között, Kerengve, lassan Fészekre rebbentek a madarak.
Egy fenyőágon ült egy kis madár Némán, kő-mereven, Szürkén gubbasztó kicsi szfinksz gyanánt. És meg se moccant Közelgő lépteimnek dobajára.
Előtte álltam, lehajoltam hozzá: Vajjon mi lelheti?! Így, ültőhelyében meghalt talán? Kitellett tőle, Oly döbbenetes, olyan furcsa volt.
De élt. Kicsi szeme Ha bágyadtan, ha tompán is, de fénylett, S nézett, nézett merőn valahová, - A sorsát várta tán, S én jöttem, mintha sorsa lettem volna.
Ó, sose volt még sors ily tehetetlen, Ilyen ügyefogyott. Tanakodtam, hogy mit is kezdjek véle: Ha fészekből hullt, hogyan tegyem vissza? Ha szárnya törött, szárnyra hogy kapassam? Elpusztul, hogyha magammal viszem, Elpusztul akkor is, ha itt hagyom. Keserves volt nekem e sors-szerep.
Félénken kinyujtottam a kezem. Úgy véltem, ha már egyéb nem telik Tőlem, - legalább megsímogatom. Akkor rezzent - s elugrott. Két lépést ugrott csak a fűbe el, Ott gunnyasztott tovább, S a sorsát nézte, nézett engemet.
Szent Ferenc zengő, hallelujás nyelvén Szerettem volna hozzá szólani - S nem jött ajkamra szó. Legyintettem lemondón, szomorún. Otthagytam kis madár-testvéremet, Sorstalan sorsa voltam én neki, De sorstalan sors az én sorsom is: Sem elzúzni, sem fölemelni nem tud A tehetetlen, az ügyefogyott, A gyáva kéz!
"Bármely bizonytalannak és változékonynak látszik is a világ, azért mégiscsak felismerhetők benne bizonyos rejtett összefüggések és egy olyan rendszer, melyet a Gondviselés igazgat, s amely megjelöli minden dolog helyét és további sorsát."
Ez egy magányos éjszaka úgy rémlik, nem találsz haza a város, mintha ismerős későnyár vagy koraősz sikátorok a hegyre fel találkoznál valakivel de minden utca elhagyott függőleges lámpasorok lépések zaját hallani megfordulsz, ott áll valaki ott áll, de hát nem az, akit ez már egy másik város itt mikor kilépsz a folyosón egy váll, egy arc feléd hajol egy száj, vársz valakire, rád betölti a Nap udvarát és visszhangzik a tereken könnyű lábbal futsz végtelen homokpartokon tűz a Nap lobog a csönd, zúg a hajad és egy torony, a vízesés csipkéire tűnődve néz ilyen magasról csupa kék a folyó mögött a vidék de mintha tisztul, a füvön az út mellett valaki jön lassanként kiélesedik a kép, a háttér, szürke sík csak az a magányos alak közeledik a fény alatt s ahogy megfogja a kezed fellobban az emlékezet és rendeződnek a szavak a látvány és a mozdulat és a tárgyak felületén végigtapogat az a fény az évek sugaraiban formára talál, ami van.
a belső napsütés reménytelen a szemhéj alatt bujdosnak a fények csak a moccanatnyi átmeneten lobbantja föl valami azt a képet a táj a szőlő íze sajt szaga a levegő mozdulása a parton a hirtelen leszálló éjszaka a valószínűtlenül színes alkony egy pillanatnyi édes-keserű nosztalgia kínzóan éles emlék se kint se bent az az arany derű csak szürke tompa afáziás nemlét csak ez a majdnem kataton jelen a belső napsütés reménytelen
- Mi az, hogy "igazi"?- kérdezte egy napon Bársony-nyuszi a Bőr-lovacskától, amikor egymás mellett feküdtek a hintaszék alatt. - Azt jelenti, hogy van bennem valami, ami zúg és kiáll belőle egy fogantyú? - Az, hogy "igazi" az nem azt jelenti, hogy milyennek csináltak. - felelte Bőr-lovacska. - Az, hogy "igazi" vagy az csak úgy, váratlanul történik veled. Amikor egy gyerek hosszú-hosszú ideje szeret téged magadat, akkor attól leszel igazi. - Nem fáj az? - kérdezte Bársony-nyuszi. - Néha fáj. - mondta Bőr-lovacska, mert ő mindig megmondta az igazat. - De ha igazi vagy, akkor nem törődsz vele, hogy fáj. - Hogy történik ez? Hirtelen? Úgy, mint amikor felhúznak? Vagy apránként? - Nem hirtelen történik - mondta Bőr-lovacska - csak történik. Lassan. Soká tart. Ezért nem szokott megtörténni olyanokkal, akik könnyen eltörnek, vagy elszakadnak. Mire igazi leszel, addigra rendszerint már majdnem az egész szőröd lekopott a sok szeretettől és simogatástól, amit kaptál, és a fél szemed is kiesett már, és minden izületed lötyög. De ha igazi vagy, akkor már nem tudsz csúnya lenni, legföljebb azok szemében akik úgyse értenek semmit.
A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle: - Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban? A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak: - Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok? Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba: Nem látunk semmit - mondták kisvártatva. A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek: - Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok? A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak: - Saját arcunkat látjuk a kútban! - Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat. A látogatók megértették a remete tanítását.
Egyszer régen élt egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán: hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt: "Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom." Nyomban megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat, és kihírdette: - Aki ezekből a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom! A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindanyian szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Szon Il is szorgalmasan öntözte a magvakat, de hiába teltek a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak csak nem akartak kicsírázni. "Milyen különös" - álmélkodott Szon Il, s végül az édesanyjához fordult segítségért. - Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte. - Talán másik földbe kellene átültedned őket - tanácsolta anyja. Szon Il átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlődésnek. Hamarosan felvirradt a nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek meg az utcára tódult, és szorongatták a szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt előttük, de bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán. Az egyik ház előtt azonban megpillantotta a pityergő Szon Ilt, aki üres virágcseréppel álldogált az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút: - Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az üres virágcseréppel? - kérdezte tőle. Szon Il hüppögve mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlődésnek. A király ennek hallatára karjába kapta Szon Ilt, és boldogan kiáltotta: - Ez az én becsületes kisfiam! Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és egyikük lármázni kezdett: - Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcsréppel? A király ekkor így szólt: - Minden virágmag, amit a gyermekeknek kiosztottam, főtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük. Az emberek erre helyeslően bólogattak, a gyemekek pedik, akik a pompás virágokat szorongatták, igencsak elszégyelték magukat hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.
Tündérkertben jártam, körülveszi bodza, kerítése kristály, mint jég behavazva, egy napi járóföld minden szélte-hossza, nem is tudom kié, nincsen benne gazda.
Bent magas fenyőfák gyantát illatoznak, sővények, bozótok szépen virágoznak, nagy fűben fácánok, őzek játszadoznak, fölöttük madarak égen sátoroznak.
Közepében fakad forrás tiszta habja, árjának sudarát négyfelé fölcsapja, majd tizenkét ágra bomlik áradatja, mely az egész kertet harmattal itatja.
Bizony nem is tudom, hogy kerültem ide, hol minden napsütött, mégis habtól üde, hol ijedtség nélkül sétálgat a csibe, kár hogy el kell mennem a föld közepibe.
Szép napot minden kedves topiklakónak és topikot olvasónak!
...
Garai Gábor: Bizalom
S ha százszor is becsapnak és ezerszer csalódom abban, kinek szívemet, mint álmából a rózsát, kitakartam, s ha épp az árul el, kit életemmel fedeztem én, s ha tulajdon fiam tagad meg, és ha nem harminc ezüstért, de egy rongy garasért adnak el engem barátaim, s ha megcsal a reménység, s kudarcaim térdre kényszerítenek és elátkozom már, hogy megszülettem, s ha csak a bosszút hízlalja a hála híveimben, s ha rágalom kerít be,- akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberekben, akkor se mondom, hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet.
De csöndes szóval, eltűnődve mondom: bizalmam sarkig kitárult kapu nem verhet rá lakatot a gyanú: ki-bejár rajta bárki szabadon. Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt, megtisztálkodva ma betérhet újból, ki kétélű késsel jött ide ma, köszönhet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem. Nem hirdetek bocsánatot a rossznak, kegyelmet a hazugnak, nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra, s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm, akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók! Mint mammut és az ősgyík, a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás, dühünk lehűl, csak szerelmünk örök. S halandó gyarlóságai között csupán maga az ember halhatatlan. Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen irgalmas vára bizalomból épült, s az önmagával vívott küzdelemben csak jósága szolgál menedékül.
'Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte, véssen a gyűrűbe egy olyan bölcsességet, mely a szomorú napokon vígasztalja, nehéz helyzetekben bátorítja, boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt.
