MÁMOR
Szeretném felverni lelkem dalával A szomorúk szívét, a világot. Most megbocsátok annak is, Aki bántott.
Szeretném a keblemre ölelni az Életért küzdő, fájó rabot. Szeretném feltámasztani, Aki halott.
Szeretném, hogyha lassabban forogna És végre megállna a nagy kerék. De a legjobban szeretném, Ha szeretnék.
És szeretnék alkotni csodásat és Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot S aztán meghalni: Mert én a Mámor vagyok.
1921. szept. 24.
ESTI SUGÁRKOSZORÚ
/Tóth Árpád/
Előttünk már hamvassá vált az út És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szívembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested Melyben egy isten szállt a földre le S lombjából felém az ő lelke reszket ?
Igézve álltam, soká, csöndesen És percek mentek, ezredévek jöttek, - Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szívembe visszatér, És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek!
Rilke
SZERELMES DAL
Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen a te lelkedhez? Mint emeljem innen más dolgokhoz fölötted, észrevétlen? Jaj, csak lehetne a homályba vinnem, rég elveszett magányba, a sötétben, hol elhagyottan néma-tompa csend ül s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.
De az, ami megérint téged, engem, már egybefog veled s titkom kizengem, a két iker húr egy hangot fuval. Milyen hangszerre vonták szíveinket? S milyen játékos tart kezébe minket? Ó, égi dal.
Szeretlek! Miért? Te vagy a csend én meg a szél. Mert szép vagy? Nem azért. Csak mert az vagy aki vagy, Mert a téli hóba fagy a lelkem bele, Nincs melege. Szeretlek! E balga szó mit ér Ha te nem szeretsz! Te vagy a nap én meg az éj, Nem éltet többé remény, Szeretlek. Ez mondd, mit ér? Te vagy a nyár, én meg a tél. Neked egy szó, nekem az élet, Te vagy a nap én meg az éjjel Sötét démonok űzik, tépik lelkemet, Kit szeretek elfeled. Szeretlek! Miért? Te vagy a csend én meg a szél, Mert szép vagy?
Nem azért.
1981. december 15
Rácz Sándor
Lennék
Lennék hajaddal játszó szél Arcodat pirosító hideg Lennék puha csók, hogy Felmelegítsem a szived
Lennék nyugodt álom, ha elalszol Téged dicsérő szó Lennék vigasz, ha bánat ér Gondűző mosoly-varázsló
És lennék hang a csendben Csönd a zajban Lennék örök társad jóban és Akkor is, ha baj van
Lennék hajaddal játszó szél Arcodat pirosító hideg Lennék puha csók, hogy Felmelegítsem a szived
(1993)
József Attila
TEDD A KEZED
Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna.
Úgy õrizz, mint ki gyilkolna, mintha éltem élted volna.
Úgy szeress, mint ha jó volna, mintha szívem szíved volna.
Weöres Sándor
Bensőmbe hő villámlik át, megtörte ő az éjszakát - és szív-szerelmét szent csatán szirom-lepelként ontja rám.
Csókunk soha véget nem ér: a lélek a lélekhez ér s mint hajnal-lázban fellegek, örök-egy nászban úgy lebeg.
CSUKÁS ISTVÁN
Szerelmes vers
Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett és hol van már az a felelet – leolvasztotta a nap a hátamra fagyott teleket. Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett.
Gyóni Géza
ÖRÖKRE
Ne mondd ki ezt a szót: örökre. Ne búsítsd senkinek szívét, Mondd te csak azt, hogy - most szeretlek, Mert a jövő perc nem tiéd.
Örökre... bús, tréfás, hazug szó. Isten ajkára illik az. »Egy percre, míg egy csók elcsattan« Leányajkon csak ez igaz.
S ne is kívánd e szót: örökre! Vesd meg, ki mondani meri. A végtelenséget csúfolja, Mert nincsenek csak percei.
Szeresd te azt, ki büszke ajkkal Csak azt ígéri, mit megád. Örökre... csak a vértelenség Kendőzi ezzel önmagát.
»Ameddig ajkad csókol, éget, Ameddig szítja lángomat« A férfi-ajkon ez igaz csak És hazudik, ki mást fogad.
Vesd meg, ki így susog: örökre. Szeresd, ki csókol s nem ígér. Örökre szánt fanyar kötésnél Egy csókterhes perc többet ér.
József Attila
Álomban enyém vagy
A boldogságunk némán meghúzódott És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben. Kályhánk lángja is örömmel lobogott S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte. A komoly falióra se mormogott S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...
Álomban mindig egészen enyém vagy. S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S lelkemben halkan fuvoláz a vágy. Mint ifjú pásztor künn a messzi réten Subáján fekve méláz fényes égen S kezében búsan sírdogál a nád.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S már fenyves szívem zöldje nem örök. Galambok álma, minek jössz elébem? Forró csöppekben gurulnak az égen S arcomba hullnak a csillagkörök.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S a vér agyamban zúgva dübörög.
"Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod, Sötétben az égő gyertyafény, Holnap is én legyek a láthatárod, Szivedben vigasz, ha nincs remény… Legyek a napfény a felhőtlen égen, Az éjszakában a csillagod, Találjam meg a lelked a szélben, Ha időnként bárhol elhagyod…
Legyek az ölelés, perzselő vágyad, Nekem szánj minden csókodat, Legyek a hullám a tenger ha árad, Könny, ha már mindenki megtagad… Szived örökre enyémbe zárom, Nem leszek sohasem délibáb, Árnyékod vagyok, a te utad járom, S kimúlok, ha fény nincs tovább...
Mióta biztosan tudod, hogy létezésed éltet engem: képzelt fölény duruzsoló biztonságát se szítja bennem kétségeid sóhaj-szele- hamuvá lett lobogó gőgöm, elfognám szél-szerelmedet, hogy örökké nálam időzzön Már gyermekláncfű-bolyhait lefújtad mind a kétkedésnek, a „szeret - nem szeret" pihék úgy fogytak el, ahogy remélted; szeret - vallott a sorsvirág s lehet: e vallomás a veszte...
Talán szeretlek? - megszeretsz. Szeretlek! - s talán nem szeretsz te. Úgy vagyok, mint aki magát megadta épp a harcmezőkön, s várja, hogy ellensége most elfogja vagy szívébe lőjön, rejtélyességem fegyverét önként, feladva félredobtam s hogy foglyul ejts - azt várom én végleges-kiszolgáltatottan.
Dobol az eső. Hogy esik. Maradj velem még reggelig. Akad talán számodra ágy, szék is rárakni ruhád.
Mellém is fekhetsz. Fekhelyem, mert itt vagy puhábbra vetem, csönddel bélelem, boldogabb holdakat gyújtok, mint a nap. És hallgatok mert jólesik, hallgatom szívveréseid mint csitul, némul el a harc amíg hajaddal betakarsz.
Már nem is kéne mondani, csak hallani csak hallani Dobol az eső. Hogy dobog. Benned zuhog. Bennem zuhog.
lehet erős az ember és próbálkoztam is vele elégszer: a mondat másik fele lemaradt: rávitt a kényszer.
Elbírtam én, amit cipelni kellett, mert nem volt hol letenni. Hányan mondjuk ugyanígy mosolyogva: ó, csupa semmi!
Mert a magány, az szégyellnivaló, csilingelve riaszt, akár a pestis. Hát rejtegetett púpját megszokja lassan lélek is, test is.
Néha boldog az ember egyedül, és néha kőkemény, de belül fojtott gyöngédség az asszony meg eszelős remény.
Engedd
Beszélnék, de a hang a torkomban reked. Oly sok szép szót gondoltam Neked, de csak hallgatok. Nem akarnak formálódni a mondatok. Bántóan néma most a csend zaja, itt lüktet bennem hiányod sikolya. Szétfeszít, kínoz, öl. Felkavar, meggyötör. Szólnék, de nem tudok, zavartan hallgatok, s tűröm, hogy magához húzzon az emlék. Öleljen, súgja fülembe; nem rég még velem voltál kedvesem, Kedvességgel és szép szavakkal,merészen ugy ahogyan még eddig senki sem.. , s kutattam lelked rejtett titkait. Most távol vagy, de mégis oly közel. A szívemben, a lelkem átölel. Szenvedély. Ünnep. Csoda. Szerelem. Csak Te vagy, kit akarok,de nem merem.. Mit érzek? Mondanám, de nincs rá szó. Olyasmi ez, mi nem kimondható. Mert szavakkal elmondani nem lehet, mily mérhetetlen a szeretet, mit irántad érzek. Csak tétován nézek. de szólni, nem tudok. Nem, nem állnak össze a mondatok. Beszélnék, de a hang a torkomban reked, s annyit tudok suttogni Neked; Engedd oh engedd meg hogy szeresselek..
(Rózsaszirom)
ILLYÉS GYULA Mert szemben ülsz velem…
Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom és nincs mellette az enyém, ahogyan megszoktam a fotografiákon és előszobák tükörén;
mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam látom az idő nyomait s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam; a szívem elfacsarodik.
Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve s te akkor az vagy, ami ma: sose találkozunk! Egymást észre se véve, nem lelünk egymásra soha!
Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már olyan, amilyen ma: fehér, lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál feküdni, ha leszáll az éj.
Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! – hogy minden idők végzetes egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva, egyetlen egyedként szeress?
Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban nézek vissza és kérdezek – mint a célzóra, ha a golyó visszapattan, sebet én kapok, éleset.
Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már, csak egymás mellett, szorosan, mint a régi nyitott ülésen az utaspár, ha jéggel jött a szélroham.
Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném? akkor, repülve, szánon, ott, Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ustorát én, mellemre vonva homlokod.
Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még, ha itt, vagy csillag-messze vagy, hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék, hogy megtaláljalak
Zelk Zoltán
Lányt akit szerettem
Homlokod: emlék. Kezed él, ujjaid pihegnek az asztalon - arcod nem értem, de ujjaid remegése elmondja életed s napok fuldokolnak mély, mély árkaik közt.
Csuklódon kibuggyan a vér, csuklódon ibolya pattan - ágyás ez, melynek virágait villanykörte öntözi, ápolja tekintet s papirral vont csillár.
Kezed él, csuklódon ibolya pattan, szemeid messze néznek - hegyek között zápor - arcod szomorú mező : szekér baktat rajta s magányos könnycsepp, mely gurul örökkön. Homlokod: emlék.
Lámpa van a szíved közepében, Attól fénylik minden porcikád. Lámpafényed bársonyosra szűröd, Mégis, ahol vékonyabb a bőröd, Rózsaszínben földereng a szád.
Hajad, az a fecske-fekete, Lila szikrát pattogtat az éjben, Köztük arcod csillog, mint a köd, Augusztusi csillagok között – Lámpa van a szíved közepében.
RAFFAI SAROLTA FÉNYLÕ CSÖNDBEN
Mindent elmondunk volna már? Egymást kutatni szavunk nincsen, hang, hogy magához menekítsen - nézlek. Hallgat a szád, s a szám.
Eső kering az utcán, s idebent a lámpa körül gyűrűzik a csend, ahogy ülök és várlak. Nincs más világ: magamba búvom el. Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell, ilyenkor óriás vagyok, aki elég magának, lebegek fönn, a csont-palack felett és az sem érdekel, hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
Ülök és várlak. Mióta várok így?
Emlékszem, meggyűltek az évek, feltornyosult a megvárattatás, közben mosoly fürösztgetett, közelség, jószó, szívesség és kézfogás, lassanként gyanús lettem önmagamnak s előrebukván a jövő felé (hogy ki jön még és ki az, aki nem jön) belémfagyott a maradék lehellet és meggyűlöltem, akit várni kellett –
és most eszméletem hideg falára kikönyökölve nézek innét, s mint az igazi boldogok, a tétovázó ifjúságra s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság, az önvédelem és a gőg, a különbség, az azonosság, a fejtartás mások előtt. Ha jössz, a padló is megéled, körvonalat kap a világ, a tárgyak előrefeszülnek, türelmük szétveti az ajtót, lebiccenő fejem fölött a lámpa lélegző virág, jaj, nézd, hogy szeretek, szeretek várni rád,
nézd, én, az egykori csavargó, hogy ülök itt, nyugalmi lázban, e mozdulatlan mozdulásban, ülök és várlak, várlak – állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz, még felmutatlak a világnak.
Gergely Ágnes
( Szabó Lőrinc:Valami örök
Valami örök tovasuhogás valami csöndbe, puha végtelenbe, valami tegnap, mely mintha ma lenne, valami vízalatti ragyogás, valami messze,panasznéma gyász, valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy s a vágy tilalma benne, valami könnyű, szellőhalk varázs, valami, ami nem is valami, valami még kevesebb, az, ami valami tüstént kezd csak sejleni, valami lassú, árnyhűs rejtelem, valami, ami újul szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szívemen.
)
Tóth Árpád: SZERETNÉK ÁTÖLELNI...
Szeretnék átölelni ma egy embert, Ki olyan árva s vágyak özvegye, Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert, S kondor haján kopog az ősz jege, Kinek ha volt is pirosbetűs napja, Tintát hozzá véréből szűrt a Sors, Vén bánatok fia és újak apja, Csöndes tűnődés lankadt lép tü papja, Örülni lassú, és csüggedni gyors; Kit nemessé emelt a föld porából Sok ritka szenvedés, de nem kevély Kitűnni a törpék sekély sorából, És címere egy hervadt falevél, Ha kővel dobták, szívét dobta vissza, Ha szívvel dobták, halkan énekelt...
Heinrich Heine:
A dal szárnyára veszlek
A dal szárnyára veszlek, s elviszlek kedvesem, a Gangesz-parton a legszebb ligetbe röpülsz velem.
Ott szelíd holdsugárban virágzó kert susog. Rád, nővérükre várnak a lenge lótuszok.
Ibolyák enyelegnek halkan, fenn csillag gyúl magosan, mese csordul a rózsák ajkán rejtelmesen, illatosan.
A gazellák rád függesztve szemüket, néznek komolyan, és hallod, amint messze morajlik a szent folyam.
Leheverünk a gyöpre, hol pálmák árnya ring, s álmodjuk mindörökre szerelmes álmaink.
Tyutcsev - Tüzel a nap
Tüzel a nap, tócsák ragyognak, mosolyog, ujjong a világ; zúgva, repesve mosakodnak az ég kék vizében a fák.
Daloló fák! Vizek, kigyúlva! A levegő lankad, eped. Csoda mámor pezsdíti újra a túláradó életet.
De e gyönyörű, fékevesztett csodánál gyönyörűbb csoda szenvedő és elfáradt lelked meghatott, gyöngéd mosolya.
!
ÍGY KELLETT VOLNA
Így kellett volna: meg-megállni, virágaidat megcsodálni.
Kezed többször kezembe fogni, mosolygásodra mosolyogni.
Súlytalan szívvel útra kel ni, erdőn madarakat figyelni.
Patakos réteken derülni, sárkányok útját kikerülni.
A vadméhekkel kóborolni, s dalolni, mindig csak dalolni...
Jaj, örömet ritkán fogantam, ágyásaidon átrohantam.
Életednek vihara voltam, íriszeidet eltiportam.
Játékaidat összetörtem, dal-csecsemőimet megöltem.
Fekete gondok közt tanyáztam, feltört kezemmel ku tat ástam.
A sárkányokkal viaskodtam, királylányig sosem jutottam.
Ha roskadoztam, vizet adtál, szelídségeddel megitattál.
S ha te sem tudtál csendet adni, a fényességes nagykapun sötéten fogok átrohanni.
Áprily Lajos
Vároczy István
Hazaérni
Kezedet nyújtod felém, Szívedet őrzöm kezemben, Arcodról mosolyod beszél, Viszontlátod szememben
Nevedet becézi a szél - Madarak szárnyán halad, Majd suttogva hozzám is ér, Nálad a válaszom marad Boldog a perc, mely elindít, Hogy elmúljon az égő honvágy, Köszöntelek újra, mindig: Kedves, hazaértem Hozzád
Wass Albert: Dal
Mikor az első csókot adtad: már az ősz osont a fák alatt, kapirgáló szelek kutattak avar-homályban árnyakat,
A fákra ráhajolt az este, s az est meséje régi volt... csókunkat a fák közül kileste, és kacagott a régi hold,
Felettünk fényes csillag égett, s két csillag volt a két szemed... beléje néztem: vissza-vissza nézett... és bíztatott és kérdezett...
Szellőt üzent az esti távol, és azt üzente: Csend legyen... s a hervadás -erezete fákról lekacagott a szerelem.
Hogy mi is a Szerelem, nem tudtam már rég, Megismertelek és ez már elég. Megmutattad mi is az igazi érzelem, Ellenállni neki képtelen. Álmomban már láttalak, Lám eljöttél, már vártalak.
Mióta ismerlek megváltozott minden, Te vagy az én kincsem. Fény vagy az éjszakában, A legszebb eme világban.
Míg nem ismertelek éltem az életem, Mely egyszerre volt csendes és féktelen. Volt értelme? Kérdezem. Válaszolni rá képtelen.
Volt benne öröm és bánat Ha tehetném kívánnék hármat. Kívánságom: szeretet, törődés, bizalom Tőled ezt mind megkapom!
Átéltem sok jót és rosszat, Csalódtam is sokat. Minden csalódás egyben tanulság, Ha nem tanulsz belőle, konokság.
Én tanultam sok hibámból Változni nehezen tudtam önhibámból. Mióta ismerlek minden más lett Jelenléted szívemnek jót tett.
Melletted az élet nyugodt és szép, Mint egy gyönyörű tájkép. Ahol minden tökéletes, Ha rád gondolok a szívem repes.
Köszönöm a sok törődést és szeretetet, Viszonzom is elhiheted. Te vagy a legszebb mit az élet adhatott Sok ember ilyet álmában se kaphatott.
Van szerencsém egy angyallal lenni, Szerelméből erőt meríteni. Mellette nem érhet bánat és fájdalom
Turi Dénes
Álom
Egyik este lefeküdtem és álmot láttam Egy lány volt benne kire mindig is vártam. Csak úgy sugárzott a lénye, Mint a Nap tündöklő fénye.
Arcának szépsége szemembe égett Tekintete szívembe egy jelet vésett. A szerelem jele volt mely belém égett, Az igazé melyet mindenki csak remélhet.
Eljött a reggel és felébredtem Hogy életem megváltozik? Nem kételkedtem. Jóra fordul minden hisz eljöttél, Álombeli lány hát megjöttél?
Mikor megláttalak leesett az állam, Te vagy kire mindig is vártam. Szívemen a jel feléledt Szerelmem izzó szenvedéllyel égett.
Azóta se múlik ez az érzés Hogy te vagy akit akkor láttam, nem kérdés. Szívedbe egy jelet én is vések, Tud, hogy Nagyon Szeretlek Téged !
Dalod és táncod lennék... reggeli zöld-arany kisszoknyában elsuhanó lendület téged üdvözl? tánc mezítelen karral és szívvel ágyadba virágot hajító s lennék én déli polkád vörösen lobogó mosoly mögül felcsillanó csókod is lennék és este lennék neked a szikrázó sejtelem perg? forgó vágy örvény ami földob leránt aranypénzes sárga ruhám fekete tüll lobogó selyem bokámon holdfény ezüstpénz csíp?mön kezed szoknyám ráncából szerelem hull eléd öledbe köréd szerteszét lennék dalod és táncod vagy csak síró heged?muzsikád.
De csak csönd vagyok
Ady Endre
VAJJON MILYENNEK LÁTTÁL?
Nagy és derűs kópéságom Véletlen, napos mezében Jobb szerettél volna látni?
Csupán egyszer látni engem: Gondolod, hogy mindent láttál S hitted-e, hogy szívig-láthatsz?
Minden vagyok, amit vártál, Minden vagyok, amit nem sejtsz, Minden vagyok, mi lehetnék.
S minden vagy, mi lehetséges, Minden lehetsz, mire vágyok, Talán semmi, talán Minden.
Dsida Jenő
Arany és kék szavakkal
Miképen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s már félig fent lebeg a tiszta étheren, - ül roppant asztalánál, mely könyvekkel teli s a nagybetük közébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, mígnem szelid mosollyal lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága.
Most kiállok az esõbe, elszántan és födetlen fõvel. És a csattanó villám átszalad a szívemen, és a zuhogó zápor széjjeláztatja szénfekete testemet, és beszívnak magukba a föld pórusai ezerkilencszázhuszonnyolc június tizenhetedikén.
De holnap rózsaként nyílok ki ablakod alatt és minden eljövendõ igaz ember szíve alatt.
Dsida Jenő Dal az elmaradt vallomásról Úgy vágyna hozzád ezer puha szó, ezer csudaszó, színes, szomorú szerelemmel lázadozó. Úgy beborítna, mint földet az ég, mint fénnyel az ég a remegő rózsát, mely lengve, lobogva ég. S meghal mind, mire kinyíló ajkamhoz ér, mosolygó ajkamhoz ér, csomóba alvad, mint fagyban a földön a vér. S megkopva lassan megyek egy hűs gödörig, megyek a sírgödörig s a vallomás is fakul és üszkösödik, csak mélyül a csend s őszibb lesz mind a vidék, november lesz a vidék s az egyetlen szép szerelemre késik a bizonyiték. ...Míg aztán én leszek fölötted a reggeli fény, fürtödön alkonyi fény. szó, ami néma és mégis költemény, minden magam leszek, emlék és friss levegő, szentség és tág levegő s az édesbús öröm, a testeden átremegő, házad fölött a csillag, mely álmaidba rezeg, csillog és szívedbe rezeg,szerelem, szerelem, karácsonyfádon gyertya leszek. Viharban dörgés, mely lángoló csodákra hív, háborgó csodákra hív s egy világnak zengi, mire kicsi volt s gyönge a szív. Karom a földre cikázik haragos villám gyanánt, csattanó villám gyanánt s lesujt körülötted mindenkit, aki bánt...
-
Francis Jammes:
KÉT HARANGVIRÁG
Két harangvirág hintázott a domb oldalában, s a harangvirág szólt hugának, a harangvirágnak: megremegek előtted s csupa zavar vagyok. S a másik szólt: ha nézem, arcom miként ragyog a sziklán, mit a víz csöppenkint hullva váj be, látom, hogy remegek s zavart vagyok, akár te.
Ringatta őket a fuvalom egyre jobban, beteltek szerelemmel, s kék szívük egybedobbant. - fordította: Rónay György
Dsida Jenő Ha itt volnál Ha most itt volnál: olyan szívből köszönnél a munkából hazatérő embereknek. Ez az egyenes, csöndes falusi út, két oldalán lombos fákkal, úgy kibékít, úgy megszelidít. Itt csak pár lépésre van mindig a megoldás, csak gyorsabban mennék, biztosan elérném. Ha most itt volnál: apró mondatokból fonnék ruhát hűvös testedre, szelíd és megnyugtató puhaselyem-mondatokból, hogy te légy a legszebb, te légy a legmosolygóbb. S egy égszinkék szót az ujjadra húznék. S egy rózsaszínű szót a hajadba kötnék. Dsida Jenő Szerelmes ajándék
Vers helyett szivesen szőnék ma lompos szőnyeget puha gyapjúból szobádba, pompás Perzsia száz mesés színével ékes kis teritőt, dús-borzosat, mely tiszta ágyad előtt heverne mindig. Reggelente, mikor lelépsz az ágyról s lenge inged alatt tüzelve borzong álmos tested a hűvöses homályban, tennéd rá puha lábadat mezítlen. S míg csiklandva becézi bársonybolyha zsenge talpadat és meleg bokádat, bágyadtan bizseregve énreám és szomjasan tapadó szájamra gondolj.
Kicsi testvér, a kezemben tartom a szívedet: Mért olyan hideg? Ha az égre nézünk, odafent is zöld füvet látunk, locsogó kis patakokat s az erdők fordított képét. Látod, ott megyünk mi is, az árnyas úton, milyen kicsinyek vagyunk a nagy-nagy messzeségben, gyöngén ölelem jobb karommal a derekadat: mindjárt eltűnünk. Nem az a fontos, amit nagyképűen egymásnak mondtunk és a világnak. Kicsi kutyánk, akinek csontot adtál, ott megy utánunk, szereti a kis fekete törtlábú macskát, akit meggyógyítottál. A vén kofaasszony, akivel pár jó szót szóltál, fehér kendőt lenget utánunk: ráncos, gyűrött, egyszerű lelkét. Nézd, milyen piros sugarakkal, piros örömmel vár minket a messzeségek messzesége; kezemben tartom a szívedet: melegedik, melegedik...
1927
CSEN TO T-SZANSzerelmi dal
A te kezed: két lenvirág. A te lábad: két lótusz. A te arcod: két Kiang-nan-i narancs. A te illatod: a tavasz illata. A te hangod csábosabb a szellőnél, mely a zsendülő fűzfák közt muzsikál. A te leheleted részegítőbb a pagodák illatánál, hol drága olajok füstölögnek. Szebb vagy a barackfánál, mely holdfényben virágzik. Te vagy minden virág, minden illat, te vagy a hold ragyogása.
Ha reád gondolok, az istent sem irigylem többé.
ford.: Dsida Jenő
Dsida Jenő
Távolban élő kedvesemnek
Mikor az éjszaka árnya szemedre szürődik s ablakodon csoda-pillangók raja zöng odakünt: kék raja zsong, repes és muzsikál odakünt: megbontod patyolat kicsi ágyadat, isteni gyermek.
Tarka ruhácskádat ledobálod olyankor, hosszú rózsaszín ingecskébe buvik sima tested, (előbb karjaidat s fejedet fúrod bele, majd zsenge csipődre csúsztatod és combjaidat födöd el)
s míg a tükörlap fátylas, ferde tavába tekintesz, arcom gyúl ki mögötted, előtted: engem is ott látsz víg mosolyommal, érzed, amint fura versek csurgó mézaranyával töltöm meg szivedet s puha szádat.
Majd sóhajtva ledőlsz s lehunyod szemedet. Halk nyüzsögés remeg át a szobádon. Tünde driádok tünnek elő s lépkednek olyan finoman, mintha szirom libbenne le halkan a májusi fűre,
ágyad elé áll, ül valamennyi, úgy virraszt mosolyogva: kardliliommal kergetik azt; ami árt, sással hessegetik tova azt, ami sért, suhogó somfahusánggal űzik el azt, ami fáj,
hajadra lehellnek s az tele lesz pici kék nefelejccsel, kebledet simogatják dús, puha bodzavirág pamacsával, csillagokat szórnak párnádra, parányi bokádat, térdeidet harmattal s szegfűolajjal permetezik.
Fitosorru manók jönnek síró, kacagó fuvolákkal, boglyas törpék kókuszhéj-hegedűkkel, rózsavonókkal, nyaldosó muzsikájuk csiklandozva füröszt, mint nyári melegben a bőrödön átlocsogó víz
s lágyan ring már tested a dunnapihék közt, hóarcod kipirul s nedves szád nyitvafelejtve piheg s akkor már duda vijjog, hull és hull a virág, bimbók zápora verdesi lángragyulladt nyoszolyádat
s álmod tündérnépei arcraborulnak előtted, hogy meglep a zsibbadt teljesedés... - - S mindez azért van, mert engem szólítasz kedvesedül, költő kedvese vagy te: illet téged e pompa,
illet ez illat s illet a vers muzsikája s minden fény, láng, kéj, amit élet adott s ezután ad. Gerlebugás ütemén, lobogó cseresznyeszirom-fiatalság ágyán ringatlak, kicsi Szűz. Tele van szerelemmel a szívem.
Szilágyi Domokos:
Tedd, hogy szeressem
Tedd, hogy szeressem magamat. Tedd, hogy az agyam, hogy a testem Ne csupán percekig szeressen, mint eddig. Mert csak így lehet Téged is, jaj szeretnem, Szívem, Ne szélsőségesen, de híven. Ne ily szeszélyesen, de hűen. Én csúnyácskám, én gyönyörűm, Én ósdi-keserédesem, Kencétlenül is ékesen, Hogy a világ minden éke sem ér föl vele. Tedd, hogy a tested gyönyörködvén magad szeresse, Tedd értem, magadért, Te tedd kibírhatóvá ezt az életet.
József Attila :
Rejtelmek
Rejtelmek, ha zengenek, őrt állok, mint mesékbe’. Bebújtattál engemet, talpig nehéz hűségbe.
Szól a szellő, szól a szív, elpirulsz, ha megérted. Szól a szem és szól a szív, folyamodnak Teérted. Én is írom énekem, ha már szeretlek Téged.
Turi DénesÁlom
Egyik este lefeküdtem és álmot láttam Egy lány volt benne kire mindig is vártam. Csak úgy sugárzott a lénye, Mint a Nap tündöklő fénye.
Arcának szépsége szemembe égett Tekintete szívembe egy jelet vésett. A szerelem jele volt mely belém égett, Az igazé melyet mindenki csak remélhet.
Eljött a reggel és felébredtem Hogy életem megváltozik? Nem kételkedtem. Jóra fordul minden hisz eljöttél, Álombeli lány hát megjöttél?
Mikor megláttalak leesett az állam, Te vagy kire mindig is vártam. Szívemen a jel feléledt Szerelmem izzó szenvedéllyel égett.
Azóta se múlik ez az érzés Hogy te vagy akit akkor láttam, nem kérdés. Szívedbe egy jelet én is vések,
Vallomás
Hogy mi is a Szerelem, nem tudtam már rég, Megismertelek és ez már elég. Megmutattad mi is az igazi érzelem, Ellenállni neki képtelen. Álmomban már láttalak, Lám eljöttél, már vártalak.
Mióta ismerlek megváltozott minden, Te vagy az én kincsem. Fény vagy az éjszakában, A legszebb eme világban.
Míg nem ismertelek éltem az életem, Mely egyszerre volt csendes és féktelen. Volt értelme? Kérdezem. Válaszolni rá képtelen.
Volt benne öröm és bánat Ha tehetném kívánnék hármat. Kívánságom: szeretet, törődés, bizalom Tőled ezt mind megkapom!
Átéltem sok jót és rosszat, Csalódtam is sokat. Minden csalódás egyben tanulság, Ha nem tanulsz belőle, konokság.
Én tanultam sok hibámból Változni nehezen tudtam önhibámból. Mióta ismerlek minden más lett Jelenléted szívemnek jót tett.
Melletted az élet nyugodt és szép, Mint egy gyönyörű tájkép. Ahol minden tökéletes, Ha rád gondolok a szívem repes.
Köszönöm a sok törődést és szeretetet, Viszonzom is elhiheted. Te vagy a legszebb mit az élet adhatott Sok ember ilyet álmában se kaphatott.
Van szerencsém egy angyallal lenni, Szerelméből erőt meríteni. Mellette nem érhet bánat és fájdalom
Jatzkó Béla: Álmok
Azt álmodtam, hogy álmodom, megálmodtam, mit álmodsz, s úgy őrködtem az álmodon, mint aki nem is álmos.
Álmod álmomra ráhajolt, - forrásra így a pálma, - álmomnak édes párja volt, s te voltál álmom álma.
Mint szembenéző tükrökön, mik egymásnak felelnek, - álmodjuk bár külön-külön ugyanazt a szerelmet: két álmunk egybesimulás, akár a megvalósulás.
Áprily Lajos
VERS VAGY TE IS
Indulsz. A mozdony sürget már dohogva és a tavaszba messze-fut veled. Ne vidd a vádat és a bút magaddal, hogy hűvös szóval megsértettelek.
Vers vagy te is. Ezért van harc közöttünk. Rég vívom érted a művész-tusát. Ki a hibás, ha túlságos közelből nem hallom lelked tiszta ritmusát?
Ki a hibás, ha néha feltolulva egy kusza hang harmóniádba tép, és gúnnyal int szivárványos magasban a büszke, győzhetetlen eszme-kép?
Vers vagy te is. A harcban meg nem érzed, hogy míg hozzád ér, bennem fáj a gáncs. A fájó gáncs nem céltalan civódás, s kedves, nem ok, hogy érte visszabánts...
Már távolodsz. A gép repít robogva. Nem is tudod, hogy most lettél enyém. Varázs-ütésre dallamod kiépül, s zengő egész vagy, zengő költemény.
Bródy János:Hullócsillag
Csillagfényes úton indultam el hozzád Sűrű erdő mélyén a tölgyfák azt suttogták Eljutok majd hozzád
Szikrázó kis csillag tündökölt az égen Elvezet majd hozzád, azt üzente nékem S tündökölt az égen
Félúton se jártam, lehullott a csillag Néma lett az erdő, a tölgyfák elhallgattak Lehullott a csillag
Sötét most az égbolt, merrefelé menjek Sűrű erdő mélyén nehogy eltévedjek Merrefelé menjek
Gyújtsál nékem gyertyát, hadd vezesen hozzád Tedd az ablakodba, őrizd jól a lángját S elvezet majd hozzád
Baranyi Ferenc
EGY PILLANATRA
A pillanatot kell csupán kibírni, amikor egy véletlen mozdulatból kiderül, amit szüntelen gyanítasz, de míg gyanítod, addig nem gyanakszol, a pillanatot kell csupán kibírni, amely egy önhitt szárnyalást keresztez, mikor gyönyöru ívű szerepéből egy pillanatra kiesik a kedves, a pillanatot kell csupán kibírni, mikor egy elszólása tudtul adja, hogy szerelmedért teljes életével adózik bár, de csak felére tartja, a pillanatot kell csupán kibírni: az átmeneti örökkévalóság döbbenetét, mit a tábornok érez ha kételyei percre lefokozzák - a pillanatot kell csupán kibírni! Aztán beérni azzal a csekéllyel, mi megmarad a pillanat után is.
És oly csekély, hogy egy élettel ér fel.
Paul Verlaine:
ÁLMA
Álmodom egy nőről, akit nem ismerek, Forró és különös, áldott nagy Látomás, Aki sohasem egy s aki sohase más, Aki engem megért, aki engem szeret.
Mert ő megért. Neki, óh jaj, csupán neki Bús, áttetsző szivem többé már nem talány, Sápadt homlokomnak verejték-patakán Frissítve omolnak az ő szent könnyei.
Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem. A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen, Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.
Nézése hallgatag szobrokénak mása, Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen: Mint elnémult drága szavak suhanása.
Tóth Árpád:
Elejtetted a napot
Rád gondoltam délután, Fönn az arany nap sütött S lehúnyt szemhéjaimon Rózsaszinnel átütött.
Fáradt arcom szeliden Tüzesitette a fény S szemlehúnyva a szokott Utazásra vártam én,
Arra, mikor - halk hajó Titokzatos tengeren, - Fekvőszéken utrakél S lázam sodrán ring velem
Felelőtlen, gyönyörű Fantázia-tájakig, Ahol romló életem Némely bús álma lakik:
Mindaz ami sohse lesz, Mindaz, ami sohse volt, - Igy indultam ma is el. Húnyt szemekkel, mint a holt,
Álmodozni: életet. És úgy hajlott rám a nap, Mintha pilláimra a Rózsaszínű parazsat
Az a szent fény ejtené, Mit még ott látott a szem Isten-atyja kebelén, S melyre szomjas szüntelen.
És egyszerre úgy esett, Telin, forrón, hirtelen Rád gondoltam s arra, hogy Messze vagy és jaj nekem.
És megriadt szemeim Felpattantak: a hegyek Csúcsain már pirosan Búsultak a fellegek.
És egy furcsa vízió Vad erővel elkapott. Úgy éreztem: kezeid Tartották ma a napot.
Azért volt oly különös, Minden fénynél édesebb, És én ezt csak most tudom, Amikor már este lett,
Mikor kezed fáradtan Elejti már a napot S szivemben is csöndesen Elhallgatnak a dalok.
Baranyi Ferenc:
Előled is hozzád
Szeretni foglak tegnapig. Jövőd múltamba érkezik s múltadba érkedik jövőm. Csak tegnapig szeress de hőn. Mielőtt megismertelek, már szakítottam rég veled, nem is tudtad, hogy létezem, és szakítottál rég velem, elváltunk végleg, mielőtt megjelentünk egymás előtt, én jobbra el - te balra át, s most a jobb a ballal egybevág. Kiadtad utamat s utad kiadtam én is. Menj. Maradj. Te érted ezt? A távozó nem el, de feltűnik. Hahó, hahó! Csak erre! Jöjj! Eredj! Isten hozott! Isten veled! Isten veled! Isten hozott! Futok tőled, s hozzád futok, s te tőlem énhozzám szaladsz, előlem is hozzám szaladsz - ki érti ezt? Ki érti azt?
Megfoghatatlan. Képtelen. Szerelem ez? Alighanem.
Ady Endre:
A könnyek asszonya
Add a kezed, most induljunk csöndben... Nem!...Rohanjunk, míg vágyunk nem lohad, Kocsinkon függöny, a szívünk könnyben, Míg emberek közt száguld a vonat S kiszállunk majd egy csodálatos tájon, Hol semmi sincs, csak illat és meleg: Fölszikkasztjuk a könnyeinket S megengeded, hogy szeresselek...
Az éjszakában összeköt: talán a fény, talán a köd.
Mi hát - mi egybetart - a lánc? Talán szeretsz. Talán csak kívánsz.
Mindegy. Most hozzám tartozol. S enyém leszel valamikor.
Egyszer majd minden összeköt: a szív, a fény - a vér, a köd.
KERESZTURY DEZSŐ
MINDIG VELEM VAGY
Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy. Elküldelek s követlek; újra elhagy kalóz kedvem s hiányod visszaszív. Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma vonások, gyors madárban röpte célja, kút mélyén tiszta víz.
Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek, vágyad tündér játékát őrizem meg, szemedből a tekintet, bőröd meleg szinéből, szád ízéből, ölelésedből, csípőd halk ívéből újrateremtelek.
Mély álmomban csókodra ébredek fel, minden nap újra és új értelemmel fogalmazlak meg: így élsz igazán! A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből, ha arcom lengeti a víz, szinéről szemed néz vissza rám.
Mint tükörben a tükör tükörképe: végtelen arc fonódik egy füzérbe; melyik vagy te? és én melyik vagyok? Én adok fényt neked, te fénylesz bennem, s bennünk a világ. Vagy a végtelenben valami még nagyobb
Nagy Zoltán A kedveshez
Emeld szived a csillagok fölé: Szunyogdöngés lesz ott a földi lárma; Emlékeknek száll hattyufellege És énekel a csendnek csalogánya.
Létünk csak szikra két sötét között, Lobbanjon hát, mint villám éji tájon! A mindenség fényénél felragyog, Egy percre csak, hogy mindörökre fájjon.
Szivünk legyen friss harmatos csokor, Pipacshoz kössünk kék katángot társul S a bánkódó, elcsüggedt, szomoru Istennek nyujtsuk fel vigasztalásul.
Időnk lejár, nyiljon hát mosolyod! Siker, kudarc: zavaros Isten-álom, Az életem egy futó gondolat Mig szépséged átvillan a világon.
SZERETEK VÁRNI RÁD 
