Rómában a keresztény világnak főura, Sok századdal előtte nagy álmot lát vala; Az álmot Isten küldte, mint jós sugallatot – Szavára áhítattal a pápa hallgatott.
Előtte angyal állott, Istennek hírnöke, S ajkáról így hallatszék az intő szent ige: „Igaz hitnek szolgája, Istentől fölkenett, A földön millióktól tisztelve rettegett!
Adj mindenkinek áldást, ki kér áldásodért; De meg ne vond érdemtől azt érdemtelenért – Mellyel díszítni szántad a lengyelek urát, Boleslawnak ne add meg a szentelt koronát.
DE holnap virradattal követség jön eléd, Egy ismeretlen népnek hozván üdvözletét; A népnek fejedelme kéréssel van hozzád – Fején legillendőbben fog állni koronád.”
Szólott az égi hírnök; a pápa megriad, S Istennek intéséért buzgó hálákat ad. Ajtóját ismeretlen követség nyitja meg, Párduccal és kócsaggal ékes magyar sereg.
Egy főpap a vezérök, tisztes ruházatú, Asztrikus érsek, ékes és dús szónoklatú. „A Kárpátok honából köszönt egy hősi nép!” kezdé szavát – s a pápa előtt féltérdre lép.
„Fejedelme Kárpátoktól parancsol tengerig, Övé a föld Dunától Erdélynek széleig; István fejedelmet értem, ha hallottad hírét, Dicső Árpád utódját és Géza gyermekét.”
„Hírét a hős magyar nép vérrel jegyezte fel. – Viszont a pápa – küzdvén Európa népivel. Nincs nagy határon ország, hol romboló kara Nem volt a nemzetnek csapása, ostora.
A dajka ő nevökkel ijeszté gyermekét, Még szentegyházainknak sem hagyták meg kövét… Vajh, ismerjük bíz őket, a dúló hősi vért; S rettentő a magyar név előttünk mindezért.”
Mond borzadás jelével ez egyház főnöke, De tiszta méltósággal kel István hírnöke: „Ha ilyen volt valóban Árpád nemzete, Annál nagyobb ezentúl e népnek érdeme.”
S lefesti szónokajkkal múlt mellé a jelent, Újabban a magyar nép mi szépre, nagyra ment. Lefesti lelkesedve Istvánt, az új vezért Ki új pályán indult el aratni új babért.
S most merre a Dunának, Tiszának habja mén, Áll millió magyarral az egyház küszöbén, Melynek keblébe vévén magasb sugallatát, a békés haladásnak tűzé ki zászlaját.
„De még a munka kezdve van csak, végezve nem! – Folytatja a magyar pap – küldöm kérdést teszen: Hogy amit a vallásért honában mívele, Az egyház fejedelme megszentelendi-e?
Megszentesítni kész-e Jézusban szándokát, S melyet viselni kíván fején, a koronát? Hogy lenne, mint más ország, Árpádnak hős hona, S fejedelmét díszítse királyi korona!”
Szólott a szónokérsek; a pápa ősz szemén Öröm könyűje látszik, arcát övedzi fény – A szónokot szívéhez szorítja két keze, Kimondhatatlan a kéj, mit lelke éreze.
„Engem címeznek – úgymond – apostol címivel; De küldőd ilyen címet még méltóbban visel. Eredjetek s mondjátok, mondásom az vala: Hogy István nemzetének fölkent apostola.
Eredjetek s mondjátok, áldásom van fején, S mely nyomdokába lépett, dicső, hős nemzetén; Az egyház fejedelme királynak ismeri, Mert már előbb az Isten királynak tűzte ki.
Eredjetek – s elővé a drága koronát, S átadta azt, követvén Istennek jós szavát – Legyen királyi dísze – mondá – e korona, S alatta nagy és hatalmas Árpádnak hős hona!”
S átadta a követnek királyi ékszerét, Mely ékesítse mától István fölkent fejét, Mellé kettős keresztet hódolva nyújta át, Mellyel megtiszteltesse mint Úr apostolát.
Ekképp nyeré meg István az ősi koronát, Mely nyolc századnak óta díszíti homlokát Magyar királyainknak. Megemlékezzetek, Hogy azt az ősi monda s a kor szentelte meg.
Voltak percek, melyek órákat értek. Voltak órák, melyek napokká értek. Voltak napok, melyek évvel felértek. Voltak évek, melyek örökké élnek. Voltak döntések, melyektől volt okom félni, s voltak érzések, melyekért megérte élni…
Én nem leszek az arcodon árnyék, nem leszek ránc a szemed alatt, nem sajdulok néha aljasul beléd, nem leszek nyílt seb, sem a varrat.
Nem költözöm szemedbe - bár szívesen tenném- a mozdulataid is mind meghagyom neked, nem leszek nyomasztó, vagy meghitt emlék, se a sötét titkod, se a szégyened.
Miattam nyugodtan nézhetsz a tükörbe, - ehhez értek- eltűnök nyomtalan, miattam se szavad, se élted el nem véted, a nyakkendőd is biztonságban van.
Két szavad közt a köz, a csend leszek, úgy maradok meg, észre sem veszed.
hiszek a szélben, ha illatodat hozza utcák szürke porán, hiszek az esöben, ha múlt perceket kopogva ablakomon élni kezd a magány, s miközben a csendet színesre festik halkan koppanó tavasz illatú percek, emlékeim délibáb-táncát puhán megöleli a vörös est néha fa árnyékához támaszkodva, közös perceket számolok s hajnalban meglesem arcod mi a függönyben maradt. Talán.
A villám is magányos, nem él fényben sokáig, csupán addig, míg elérhet felhőtől az első fáig, mellyel egyesülni vágyik. A vers maga is ilyen. Magányos fényében él, ameddig élhet, indul tőlem, talán megtalál téged.
Figyeltem, ha szól: nagy csöndet teremt. Ha ír: világos, áttetsző mondatot terem. Mondom én: maga lesz a kötelező bravúr, mikor tetté nő a szó és a lélek szépen ellazul a hely bárhol is legyen: templom vagy tanterem, kiránduláson – Rómáig – biciklinyereg. Végülis egyremegy: hiszen vele az Úr, a szelíden súlyos szavú van mindig jelen.
Vannak szavak - már szinte élők, mint a falevél. Lélegzenek, suhognak, izzanak, s mikor kisüt a nap, egy pillanatra megpihen a fény rajtuk. Szemhúnyva várják. Fényt a fény, életet élet, szót a szó ...
Aztán fordul a szél, suhint az ősz, vetkőzik a karó, és megsárgul a lomb is: vége már. Riadva száll, akár vak tó fölött csapongó vak madár.
Hiába élt, hiába volt, lélegzett, izzott, szólva szólt. Élt, de lehullott: vége már. Elmúlt a nyár.
Vannak szavak: élők, de élők csak, mint a levél. Lélegzenek, suhognak, izzanak, – s mind egy nyarat ha él.
De van szó, van szó olyan is, ha ritka is, mely nem egy évet él. Nem hullik földre, mint a falevél, nem tépi, fosztja, bárhogy fújja is a szél.
Az ősznek sincs hatalma rajta: vak, ólomszínű tó, sebzett madarak, avarba pergő, már-csak volt szavak fölött is égig ér.
A szó, a szó, a szó, az egekig ható, szívekbe markoló. Mit az ég íve fent, tó tükre idelent nem némít: visszazeng. Vak tóban vak habok tükrén is fölragyog, szélnél hatalmasabb, fényesebb, mint a nap.
Van szó, van olyan is, ha ritka is, amelyre ráfelel az ég, a szél, a szív. És szól, szól, egyre hív. Perel. Halállal, ősszel, mindennel, ami - szégyen bevallani - kemény pámcélként a szívünkre fagy. Van szó -
Élni, élni, élni, élni...- élni kell! Félni, sírni, könyörögni, menekülni nem lehet! Élni bátran, szembenézve, csak azért is, dacosan vagy összetörve! Betegen és elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt, szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva - élni kell!
Élni kell, mikor kimondják: - "Rák!" - "Gümőkór!" Élni kell és állni kell és nem lehet ott összerogyni, felzokogni! Élni kell, ha tudatják: - "Létszámfeletti!" Élni kell, ha sziszegik: "Már nem szeretlek!" Élni kell, ha zokogják Anyánk ágyánál: - "Későn jöttél!" Élni kell, ha hirdetik: - "Életfogytiglan!" Élni kell, ha dob pergeti: - "Golyó által!" Élni kell még, élni kell még pár óráig!
Élni kell, bár tudjuk jól, hogy a világon mindenütt halálunk készül. Élni kell, bár tudjuk azt, hogy most is, most is többen halnak hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad! Élni kell, mikor tudjuk, hogy embereket most is ölnek! Élni kell, mikor már sokszor érezzük: - nem lehet élni!
S élni kell, ha kuporgatva napot napra; élni kell, ha könyörögve, reménykedve: - egy tavaszt még! Élni kell, ha tudjuk azt: alázat, szégyen félelmünk és rettegésünk még egy évért, még egy évért! Élni kell, így, alkudozva, megalkudva, mindenáron!
És mi élünk! Jaj, mi élünk! Így is, bárhogy, élünk, élünk! Szembenézve, dacosan és összetörve, reménykedve, betegen is, elhagyottan, városokban, börtönökben vagy föld alatt, szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva - élünk, élünk!
Élünk, bár tudjuk, hogy most is többen halnak hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad. Élünk, élünk, bár sokszor már érezzük - nem lehet élni! Mégis élünk, semmi másért, csak mert úgy szeretünk élni! Élünk, jaj, mert úgy szeretjük, szeretjük az életet! Mert annyira élők vagyunk, és annyira emberek!
Forrás:
Arany-Tóth Katalin weboldala aranykati.blogspot com
A decemberi fagyok még dér-ruhában járnak, köntösbe bújt remény tárja karjait felém. Csupasz fák tövében, didergő, csonka árnyak új tavaszt várnak a szunnyadó lét csönd-peremén.
Újjászületni vágyom már én is úgy e Földre, ahogy a szirmok bontanak új illatokat! Lélek-színekben pompázva, fényleni végre, kérges múlt alatt hagyva a véres korbácsokat,
vagy szabadon engedni mind, mi gyötört és kínzott, mert szűkülő időmben lassan elfogy a tér… (Talán a nyomor falaiból rám táblázott részvét egyszer majd beteljesítő kincseket ér.)
Ha hátat fordítanék e vajúdó világnak, nem látnám siratva, mi az, mit szégyellni kell. Kényszerű vaksággal temetném a hibákat, s nem láttathatnék a szavak vádló szemeivel.
Remélek hát kegyelmet és ringatok szerelmet, álmokat hordozok haldokló koldusokért. Éjeket virrasztva gyónom meg vétkeimet, s a tavaszba simítom tört létem csönd-peremét.
Arany-Tóth KatalinCsöndszekér(2016) aranykati.blogspot com
Álmomban Nap voltam, szél voltam, esőként hulltam a földre. Hollószárnyak röpítettek vadvirágos, zöldellő rétekre, tündér-leplet terítettem bélpoklos, fekete sebekre.
Vágytam, hogy lehessek könny-harmat reggelek, regés szivárvány-egek, s legendák ismerőse: didergő királyok, jávorfát öntöző leányok, faragott furulyák csöndes könyörgése.
Örökkön keresve, futva és elesve utaztam a Föld körül, csillagok közt, holdsugárban, lebegve, magányos-nesztelenül.
Mesemúltból visszatérve, vállamon maradt egy kék palást. Rózsám tüskéje, mint a hajnal tiszta fénye, s mint anyám, gyermekem, szerelmem ölelése, mind, mind engem vigyáz. Hitem, s igazam bennem érik, s bár vagyonom szűken mérik, tudom, hogy mi fontos, megmarad.
Lábaim már nem sietnek, Utamon törött szárnyú angyalok szelíd mosollyal követnek – a Világgal egy vagyok.
S te édes-szomorú, gyermeki varázs-világ, úgy lobogsz bennem most is, mint rőt gyertyaláng… s ringatsz, ringatsz, mint hajdani mesékbe halkuló, hulló csillagok vágyaiba temetett - de el soha nem feledett - álmot hozó, örök éjszakák.
Arany-Tóth KatalinCsöndszekér (2016) aranykati.blogspot com
Te Új Világ, jóra törekvő, bár te lennél az a rég várt, békét hozó, csodás esztendő, mely az Idők méhében érik talán már évmilliók óta... s most a mi Századunk tüzében, most válik nagy... igaz valóra... Boldog új évet, emberek!
Szüleimben már a halál érik. Mért születtek, mért halnak, nem kérdik. Ők a vetést féltik fagytól, tűztől, golyótól a sok fiatal mellet – Némán is az életről perelnek s nem hallják meg, ha a halál kürtöl.
Ó, halál, te örök telhetetlen, gyűlöletes, mégis győzhetetlen, engem mindíg zaklató fehérség! Bár tudom, hogy egyszer el kell esnem, ellenséged vagyok rendületlen, embereknek kell ez a merészség.
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain, tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy, hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk, ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
Mióta világ a világ, főbe a fejsze belevág, ember embernek farkasa, öröktől ádáz ordasa. Ordasok bár a farkasok, hozzánk képest irgalmasok, egymáshoz jók, hűségesek, okosak, illedelmesek, nem ölnek, csak ha éhesek.
Persze megesik, szentigaz: köztük is gonoszra akadsz, hisz néha – gondolj csak bele! – farkas farkasnak embere.
Előhang: Mit írjak neked, mondd? Volt, ami volt: régi és szép, de magányom már csak a mord tudomány, s szép líra tépi szét.
Elmentél. Maradok, mint voltam. S bűntelen. Ki emlékszik már ránk? A világ megy tovább. Szerelmes múltam csak én őrzöm, a csillagok, s a fák.
Pedig hogy rajongtam érted! Szerettelek! te nem is tudod, mit jelent tizennyolc évnyi magány után a lobogó, igaz szerelem. mi voltunk mi ketten? Villanás, percnyi...
Mindig szerettél valakit – azt hitted, s mikor fellobbant gyönyörű szíved, menekültél. Nem mentem utánad, s elvitted magaddal, mit oly sok reménnyel alkotott híved.
Okos gondolatok mit sem érnek nálad, de emléked most is izzón gyötri lelkem. Mikor csak látlak, váltok pár szót veled, s rólad álmodok, sírva ébredek: a semmit öleli testem.
Drágakő-ragyogó szerelmünkkel mi lett? Gyűlölöm a napot, az órát s a testet, mely világra hozott. Hideg fényre kitett testem magának szép eszményt festett:
Te voltál az! Már tudom! S még mindig fáj ha süt a Nap, virággal ékes a mező, és örök nyugalmat áraszt a hegyvidéki táj. Fáj: virág, béke, lomb és szirom; ez ő.
Csillagként fénylettél csendes magányomban, hol eddig örök úr volt a fagy. Fellángolt szerelmem, mintha égi szikra esne rozsmezőre. Tudd meg: ez is Te vagy!
Utóhang: Szerettem azúr szemed villanását, aranyszín hajadnak selymes suhogását, szerettem a tested, a fiatal vért, szerettem a lelked, mely mindig megért. – Ég veled!
Fulltükör 7. Antológia 2013 Válogatás a Fullextra Művészeti és Irodalmi portál alkotóinak 2012. évi műveiből - 43 - 44 -
Hangulatjelekbe temetve forognak a percek. Arcunkon könnypatak csorog, de cseppjei mind láthatatlanok. Akár a sorok közötti szóközökbe bújt magány. A lélek egy nagy talány! Ritkítva üzennek a vágyainkra hulló csendek, s a vélt vigasz, mint a viasz, megkövül a ráncokon. Szemünkből a fény a semmibe oson, s a csonkított idő ránk legyint. Viszlát, elmulasztott perceink! A halál minden lépéssel közelebb, hát húzd csak beljebb az övedet! Órákon át ülve szótlanul, várni, míg a fény az estbe vonul… Mi célja így a napnak? Ajkunkba csak a bennünk maradt szavak harapnak, mi mégis hangulatjelekbe temetve éljük életünk. Egymáshoz már alig van közünk. Koppanó billentyűk tánclépései között, szó és ölelés helyett, így válunk színes képekké, s eltakar egy téglalapnyi szeretet. Már csak a nagyvilág zaja tölti meg a bennünk tátongó teret.
Mielőtt ide betérsz, fürdesd tisztára lelked, cseréld ünneplőre hétköznapi gúnyádat, mert tiszták a szavak, melyek itt várnak.
Bánat magvából csíráztak, fájdalom érlelte őket, könnyek öntözték – keserű könnyek, melyek mézízűvé váltak, s a költészet fényében növekedtek a hajtások.
Keress nyugalmat, csendes békét, gyógyírt bajaidra – olyan búvóhelyet, amilyet nekem jelent ez a menedék.
Ne legyen benned ártó szándék. Legyen ajándék ez a néhány morzsa – betűkbe, hangjegyekbe rejtve emberek sorsa, talán te is megtalálod sajátod.
Látod, ilyen egyszerű ez. Szólhatsz hozzám, de csak emberi nyelven szólj,
ne dúld fel lelkem nyugalmát. Bármikor nyitsz rám, én mindig ünneplőben várlak,
tisztán.
*
/Biztosan többen is emlékezünk arra, hogy hosszú évekig olvashattuk
a Topikleírás részében,
'Szeretettel és örömmel várunk minden jószándékkal érkező topiktársat,'
- tanulságos versbe foglalta a tisztelt költőnő./❤
-—Remek vers!
